Apró bűnök

Ki tudja hányadszor mentek már el egymás mellett abban a keskeny utczában, mikor egy tavaszi napon Iklódy Dénes észrevette az asszonyt… Szél fújdogált a Duna felől s a szellő fuvallata kirajzolta a csipkés fodrok alatt a hajlékony alakot. Dénes megfordult utána. Ő pedig valahogyan megérezte, hogy nézik, mert meggyorsította lépteit.

Mentében aggodalmasan hajtotta hátra a nyakát.

Hallgatózott. Mikor meggyőződött arról, hogy követik, menekülve csapott le egy zajosabb utczába. Pillanat mulva eltünt a tömegben… Ezután ha találkoztak, messziről kikerülte Iklódyt. Átment az utcza tulsó oldalára s mintha neheztelt volna, piros napernyője mögé bújt.

Valamelyik estén aztán véletlenül megint összeért az útjuk. Egy lámpa alatt, majd hogy egymásba nem ütődtek. Az asszony csak akkor látta meg Dénest, mikor a szemébe nézett. Ő hátra lépett, hogy utat engedjen neki s közben kiváncsían tekintett rá… Szép volt, szebb mint a minőnek elképzelte. Szinte boszankodott, hogy olyan hamar tova tűnt. Utána akart menni most is, de aztán eszébe jutott multkori kudarcza, pillanatig habozott s mire megfordult, már nem volt sehol.

A legközelebbi találkozáskor nem került át a túlsó oldalra a szép asszony. Nyugodtan jött feléje. Mikor melléje ért, reáemelte nagy ibolyaszín szemét, mintha meg akart volna valamit köszönni. A férfi megértette és ő is felelt a tekintetével…

Ettől fogva gyakrabban találkoztak s mind a kettőjüknek némi kis gyönyörűségük telt benne. Egy időben egy úton jártak, más-más czél felé. Csak a tekintetük pihent egy pillanatig, ők maguk sohasem álltak meg s azért lassanként mégis valami néma bizalmasság fejlődött ki közöttük. Már megértették egymás apró örömeit, bánatát s megosztoztak benne, már voltak közös gondolataik. Eleinte csak egy-egy félénk köszöntés volt a Dénes szemében… Az asszony elfogadta… Aztán egy-egy bátortalan kérdés vagy bók… Az asszony megtűrte, szótlanul talán felelt is rá. Hízelgett neki, hogy tetszik. De azért, ha az Iklódy pillantása kissé merészebb lett, olyan idegenül tudott ránézni, mintha sohase látta volna. Így tartotta fenn kettőjük között azt a válaszfalat, a mit a férfi nem mert átlépni.

Közben pedig telt az idő s Iklódy hiába kereste az alkalmat, hogy bemutattassa magát neki, hiába kérdezősködött felőle, azután sem tudott meg többet, mint a mennyit az első napokban a kaszinóban hallott. Ez pedig mindössze is kevés volt, csak annyi, hogy az a szép asszony, a kit olyan szivesen elnézett, annak a különcz Cserneky Jenőnek a felesége, a ki híres arról, hogy majd megőrül a féltékenységtől. Eddig valami félreeső vidéki kastélyban rejtegette a feleségét, most sem engedi meg, hogy fogadjon s nem ereszti sehová, csak az édes anyjához, a kihez azon az úton jár, a melyiken oly gyakran elmentek egymás mellett. Már-már lemondott a reménységről, hogy valaha is beszéljen azzal az aranyhajú asszonynyal, a ki a napnak egy perczében érdekelte őt, sőt talán tudatán kívül vonzotta is, mikor véletlenül még is találkoztak.

Iklódy Dénes egy öreg nagynénjéhez ment el látogatóba, a kinél temérdek sóhajtozás után, minden évben elüldögélt egy-egy félórát. Már a kapu alatt ásítozni kezdett. Ásítva ment végig az előszobán is s csak félfüllel hallgatta az inas motyogását valami vendégről, a ki már vár odabent, mert a méltóságos báróné éppen öltözködik, – azután belépett.

A szobába csak gyéren tolult be az alkonyati fény az ablakok nehéz függönyei között. Dénes egy pillanatig jóformán semmit sem látott, megállt hát. Mikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, lassan kezdtek körülötte körvonalozódni a nehézkes, ó-divatú bútorok, az ernyős olajlámpák, a virágkosarak s végül az ablakmélyedés kicsiny barlangja előtt megpillantott a beszürődő fényben egy nyulánk női alakot is.

– Ez lesz a látogató, – gondolta magában, de a következő perczben már izgatottan tett néhány lépést előre. Az asszony megfordult a zajra, aztán összerezzent. Örvendő ámulattal ismertek egymásra. Zavarban voltak mind a ketten s Iklódynak csak jó idő multán jutott eszébe, hogy megcsókolja az elejbe nyújtott kis kezet.

Valami hétköznapi ostobaságot mormogott:

– Milyen szerencsés véletlen!…

Az asszony szótlanul nézett rá, majd hirtelen tartózkodással vonta vissza a kezét. Dénes is elhallgatott s egyszerre elfelejtette azt a sok mindent, a mit mondani akart… Az első percz öröme után teljesen idegenekké lettek ők egymásnak. Ebben a magányban, ebben a homályos csendben, itt az elzárt négy fal között, idegenebbek voltak, mint kint az utczán. Pillanatnyi kiábrándulás vett erőt rajtuk, csak úgy, mintha egy kép, a mely tetszett a szemünknek s a melyet megszoktunk keretben látni fenn a falon, leszállna és másként beszélne, vagy a mi még visszásabb, másként hallgatna, mint a hogy elképzeltük.

Oly gyorsan történt mindez, hogy nem volt még idejük összeszedni a gondolataikat, mikor már nyílt az ajtó s Iklódy nagynénje belépett. Valóságos szóáradattal üdvözölte vendégeit.

– Kedveseim… édes Évám, egy örökkévalóság, hogy nem láttalak!… Hogy vagytok?… Ismeritek egymást?

Bemutatta Dénest a fiatal asszonynak s leültette őket maga mellé… Egyikőjök sem figyelt a szavára. Szórakozottan feleltek kérdéseire s közben egymás tekintetét keresték a homályban. Mikor az inas meggyujtotta a lámpát s a vörhenyes fény beözönlötte körülöttük a szobát, a világosságban a zajos beszéd közepette, mint akár az utczán megtalálták egymás tekintetét s ezzel egyszerre rátaláltak egymásra is. Képzeletük, mely a maga módja szerint, a futólagos találkozások időközében kiegészítette volt azt a keveset, amit egymásból ismertek, most megalkudott a valósággal, aztán meghátrált előtte.

– Megfoghatatlan, – gondolta Iklódy mialatt közelebb húzódott Évához, – kinn az utczán azt hittem, ösmerem, az elébb idegenebb volt az idegennél és most… mintha több lenne egy szép asszonynál, a ki tetszik az embernek. Maga sem tudta, milyen melegen nézett a szemébe:

– Emlékezik… emlékezik… És az asszony mindenre emlékezett… Odakinn csengettek, de ők már csak az egymás hangját hallották, ők csak beszéltek lázasan, ösztönszerű sietséggel, mintha pótolni akartak volna valamit, a mit elmulasztottak. Hogy mit, nem sejtették még akkor… csak abban a pillanatban érezték át, mikor az ajtóban megjelent a Cserneky Jenő kelletlen arcza. Mind a ketten egyszerre értették meg, hogy az a valami, a mit visszahozhatatlanul elvesztegettek, az egyetlen, az első egyedüllét volt, a mi számukra korán jött el, akkor, mikor még nem tudták, hogy szeretik egymást…

*

Iklódy Dénes másnap, jóval a megszokott idő előtt, már ott sétált az utczában. Türelmetlenül várta Évát, aztán egyszerre aggódva gondolt a Cserneky Jenő tegnapi elutasító viselkedésére s az asszony kétségbeesett pillantására, mikor megadó mozdulattal követte rosszkedvű férjét… Vajjon mit jelentett mindez?… De Dénes nem sokáig tépelődött a kellemetlen emlékek felett, elűzte őket magától s kedvesebb gondolatokat vett elő. Terveket szőtt… közben pedig szórakozottan nézte a kirakatokat, a nélkül, hogy valamit is látott volna belőlük s szítta a czigarettáját, a mi már rég kialudt. Egy barátja elmenőben rákiáltott:

– Min mosolyogsz Dénes? – Ő nem hallotta meg. Évára gondolt és arra, hogy milyen nagyra is nőtt szivében az este óta az az idegen érzés.

Századszor nézte meg az óráját: – Hol marad ilyen sokáig?… Ma későbben jön, mint máskor… Egy virágárus leány előtt megállt s egy csokor ibolyát vett. Örömet szerzett neki az a gondolat, hogy Évának veszi, igen, oda fogja adni és beszélni fog vele… most már nagyon is jól tudta, hogy mit akart neki mondani.

Mikor felemelte a fejét, akkor fordult be a túlsó szögleten Éva. Iklódy arcán megrándult valamennyi izom, sietni kezdett, de a következő pillanatban már vége volt az örömének. Az asszony nem volt egyedül… vele jött a férje, a ki már a távolból is fürkészve szegezte rá a szemét. Dénes kétségbeesetten szorította össze markában az ibolyacsokrot. Éva megértette, hogy neki hozza. Elpirult s úgy nézett rá mintha a tekintetével akarná átvenni a virágot s olyan mozdulattal igazította meg keblén a csipkefodrot, mintha fel is tűzte volna. Egymás szemében felejtették a pillantásukat és közös emlékeikből egyszerre titkok lettek. Iklódy köszönt s mind a kettőjüknek az az érzésük volt, mikéntha mentükben megakasztotta volna valami a léptüket. De nem állhattak meg, Évát tova vonta magával a férje…

A következő napon új reménységgel várakozott Iklódy Dénes. Hiába… Éva nem jött többé egyedül, Cserneky jobban őrizte, mint valaha… Dénes tehetetlen dühében összeharapta az ajkát. Az asszony engesztelően nézett rá s keze most is oda tévedt a keblére, a csipkefodrok közé, mintha azt mutatta volna, ott… ott, még mindig viseli a virágai emlékét…

Iklódy bátorságot merített Éva vonzalmából. Megpróbálkozott egy látogatással. Nem fogadták, aztán még egyszer és még többször is elment Csernekyékhez, de mindannyiszor hiába. A nagynénjéhez is minduntalan felszaladt, az utczán is leste az asszonyt, hasztalan, hasztalan, soha többé nem láthatta egyedül…

Eleinte reménykedve néztek egymásra, aztán panaszosan, aztán kétségbeesetten s végül egy napon Éva nem jött többé. Iklódy Dénes hamarosan megtudta, hova tünt. A férje visszavitte abba a falusi kastélyba, a hová nem vezetett olyan út, a melyiken ők találkozhattak volna.

Vége volt hát mindennek… Első időben halomszámra írta neki a leveleket, aztán valamennyit összetépte – úgy se jutna el csak egy is a szegény fogoly-asszony kezébe… Most, hogy nem láthatta többé azt a finom keskeny arczot, azokat a nagy ibolyaszínű szemeket, a lenge alakot, a mely mindég elment a boldogság mellett, szerelme napról-napra fokózódott s először életében igazán szenvedett. Nem mert többé annak az utczának tájékára se menni, a melyikben azelőtt minden nap találkoztak. Félt azoktól az emlékektől, a mik hiába kértek volna új emlékeket… Tudta, hogy nincs semmi reménysége, hát felejteni akart… Társaságba kezdett járni újból. Eleinte szenvedést okozott neki a mulatozás, aztán unalmat, végül mégis elterelte gondolatait szomorú szenvedélyéről. És lassankint már azzal a fájdalmas megnyugvással emlékezett vissza a tűnő pillanatokra, a mivel az olyan emberek emlékeznek vissza kedves halottaikra, a kik nem hisznek a feltámadásban.

A tél derekán Párisba utazott s mikor másfél év mulva hazatért kóborlásából, új érzéseket, új emlékeket hozott magával – Évát pedig elfeledte.

*

Egy tavaszi napon Iklódy Dénes a kaszinó felé menet ugyanazon az utczán haladt végig, a melyikben az Éva kis regénye lejátszódott. Mennyire szerette hajdan ezt az utczát, aztán mennyire félt tőle s most – észre se vette, hogy hol jár… Elgondolkozva fújta maga elé czigarettája füstjét s míg szeme gépiesen követett egy tova menő női alakot, ő jóformán tudomást sem vett róla. Nézte, de nem látta meg… valaki más járt a fejében… Egy keresztutczából, amonnan a Duna felől egyszerre eléje csapott a tavaszi szellő s fuvallata kirajzolta az asszony ruhájának csipkés fodrai közt lenge alakját.

Dénes kiegyenesedett, – lehetséges-e? A következő pillanatban már futva követte őt. Felismerte a mozdulatait, nyakának finom hajtását, testének kecses vonalait. Ugyan az volt, a ki régen, csak talán a járása lett nyugodtabb, olyan, mint a minő azoké, akik azért nem sietnek, mert nincs miért sietniök… Nem változott és Dénes mégis meglassította a lépteit s közben csodálkozva észlelte önmagán, hogy közönyösen nézi Évát, a kinek, most két éve, a puszta gondolatától gyorsabban vert a szive.

Egy kis templom előtt vitt el ekkor az asszony útja. Megállt, hogy alamizsnát adjon egy koldusnak, aztán szórakozottan lépett be a templom ajtaján. Dénes maga sem igen tudta, hogy miért, – utána ment.

Ott benn a homályos csendben, egy rég elmondott mise emlékeként, tömjénfüst kerengett a légben. Üres volt a templom, az oltár előtti padban Éva ült egyedül, de nem imádkozott, inkább talán csak pihent. Arany haján tévetegen szállt el az örökmécs világa… Iklódy hozzáment, aztán leült melléje. Az asszony feltekintett, egy pillanatig meglepetten nézett Dénesre, majd elmosolyodott s azzal a mozdulattal nyujtotta feléje a kezét, a melyikkel olyan barátot üdvözlünk, a kivel heteket, hónapokat töltöttünk el egykor, a ki nagyon megkínozott, de a kinek megbocsátottunk, mert már minden elmúlt. Aztán az oltárra mutatva, csendet intett.

És Iklódy belenyugodott ebbe a csak látszólagosan rákényszerített csendbe. Hiába, nem volt neki semmi mondani valója. Az a szerelem, a melyik magára hagyatva nőtt nagyra s apadt el, a melyik némaságra volt kárhoztatva, elfelejtett, vagy talán nem is tudott soha beszélni.

Mélyen hallgattak mind a ketten… Aztán egyszerre léptek hallatszottak a hátuk mögött. A sekrestyés kulcsai csörrentek. Menni kellett. Éva felállt… vége volt hát ennek a második, ennek az utolsó egyedüllétnek is, a mi számukra későn jött el… akkor, mikor már tudták, hogy nem szeretik egymást…