Apró bűnök

A szennyes római külvárosban, ott a Marcello czirkusza mellett lakott ő fenn a magasban, mindjárt az ég alatt. Nyomorúságos szobájának ablaka a szűk sikátorra nézett, melynek levegőjét rothadt gyümölcsök s olajban sült halak szaga tette elviselhetetlenné. Az utczán lebzselő csőcselék zsivaja felhangzott a mélyből… Valamelyik kovácsműhelyben még dolgoztak, a pöröly fáradt kattogása beleveszett a tovadöczögő kocsik zajába s az asszonyok az ajtóküszöbökről kiabálták át egymásnak a napi eseményeket…

Ő ezalatt fel s le járkált szobájában, utóbb pedig leült az ágya szélére s fásultan lóbálta a lábát. Bántotta a zaj, de aztán egyszerre csak nem hallotta többé. Pillanatra csendessé lett neki a világ: valahol messze, künn a Campagnában megszólalt egy harang. Felsóhajtott. A maga kárpáti kis falujának a haranghangja jutott az eszébe, a kedvese, a régi idők s az édes anyja, a ki ebből az idegen országból, a melyiknek még a nevét se tudja kimondani, annyi temérdek reménynyel várja vissza az ő egyetlen festő-fiát.

Elkeseredetten rugott a földön heverő vázlatkönyvek felé:

– Mázolónak kellett volna lennem, akkor nem éhezném!

Felemelte a fejét. A törött üvegü lámpa fénye lesoványodott arcába világított. Töprengve nézett körül. Hiába, mindenét eladogatta már, hogy megélhessen, mindene elvándorolt, csak a képei maradtak meg. Azok nem kellenek senkinek, pedig mennyi reménységgel festette meg őket, hogy bízott a tehetségében, mikor lejött ide tanulni a művészek igéretföldjére… Semmije sincs hát?… A festőállványa olyan rozoga, hogy eltüzelni se érdemes. A szegletben élire állított kis bőröndöt már kétszer visszaküldte a getthobeli ószeres, az ecsetei elkoptak, a festékes tubusok üresek, a paletta egy soldot sem ér… Zsebeiben kezdett kutatni. Néhány rézpénz volt minden vagyona. Épen meg akarta számlálni, mikor az ajtót kiméletlenül belökte valaki.

Giulietta volt, a ki belépett. Az utczának, sőt tán az egész városnegyednek leglomposabb és leglármásabb asszonya. Tőle bérelte a szobáját. Széles hátát az ajtónak támasztotta s bőszülten jártatta körül tekintetét a csupasz falakon. Szeme végre is a lámpán akadt meg:

– Persze égeti a drága olajamat, nem tud sötétben lenni, – rikácsolta nekivadulva. – Hej, Signor, hol a pénz? Mára igérte! Ide vele, vagy pusztuljon innen!

A festő zavarodottan hallgatott.

– Hát mi lesz? Nem várok tovább…

– Holnap, – dörmögte a férfi bizonytalan hangon.

– Semmi holnap, corpo di Bacco, ma akarom… ma, egy óra mulva… ebben a perczben.

Ekkor már a festő előtt állt, a kinek hallgatása végképp felbőszítette. Megátalkodottan piszkos kezeit csípőjére tette:

– Hát süket a Signor? Hát azért kiabálok én itt, hogy még csak ne is válaszoljon?…

– Giulietta… legyen egy kis türelemmel…

– A naplopó mindenségét az úrnak, türelemből nem lehet jóllakni.

– Signora, – mormogta a festő számítva a megszólítás hatására, – igérem, holnap fizetek. – Fejébe szállt a vére, mert tudta, hogy hazudik.

Az asszonynak hízelgett az udvarias beszéd. Illegetni kezdte magát, habozott, majd vállat vont s végre is dohogva indult az ajtó felé:

– No nem bánom hát, holnap reggelig várok, hanem aztán előteremtse azt a bért a föld alól is, mert különben kihajigálom innen a czókmókjával együtt…

Néhány percz mulva már a sikátor zsivaját szántotta hangos szava. Kiállt a kapuba s szitkozódva panaszolta el az utcai népnek, hogy éhen kell halnia hét porontyával, mert il pittore ungherese nem fizeti meg a szoba árát. Az asszonyok odalenn sajnálkozva tüzelték: ne tűrje ezt a csalást, inkább kisértesse be azt a csavargót a rendőrségre…

A festő egy ideig csak hallgatta a szitkozódást, aztán újból a zsebébe nyúlt és óvatosan kotorta elő pénzét. Megszámlálta. Kevesebb volt az, mint a mennyit gondolt, mindössze csak kilencz centesimi.

– Ebből még éhen halni sem lehet, – dörmögte kétségbeesetten… Egyszerre szűk lett neki a szoba, szinte magán érezte az alacsony, füstös mennyezet súlyát, a szabadba vágyott. Fogta a kalapját, eloltotta a lámpát, aztán lebotorkált a megszámlálhatatlan sok emeleten s kiosont a kapun. De az asszonynép észrevette. Dühösen fenyegették minden oldalról, átkozva becsmérelték, gyalázták, olyan kegyetlenül, mint a hogy csak a szegény ember tudja meggyalázni a magafajtáját, ha az még nála is nyomorultabb.

Mikor lármájukat már nem hallotta többé, fellélegzett, de azért csak ment sietve, menekülve a csendesebb utczák felé. Feje zúgott, egy gondolat zakatolt benne szünetlenül.

– Kilencz centesimi… Kilencz centesimi!… Mit kezdjek?… Mit vehetek ennyin? Még csak jól sem lakhatom belőle. Fejem fölött a födelet nem fizethetem meg vele, egy marok szalmát sem vetnek le ennyiért egy szegletbe. Egy napig sem élhetek meg kilencz centesimiből, őrültség, száraz kenyérre se elég… Semmire, semmire a világon…

Nem tudta mennyi ideig futott így bele az éjszakába. Végre is lihegve állt meg és körülnézett. Zsákutczába ért. Soha se járt még erre, fogalma sem volt róla, hogy hová jutott. Visszafordult hát. Gyanus kinézésü sikátorba tévedt. A tulsó szegleten vörös lámpa pislogott egy munkáskorcsma ajtaja felett. Veszekedett káromkodás hangzott az osteriából, ép akkor dobtak ki az ablakon egy holtrészeg vendéget.

A festő szive sebesebben vert. Meggyorsította lépteit. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el, maga sem értette a dolgot. Otthon a kárpáti rengetegekben gyakran tévedt el hajdan, órákon át bolyongott az úttalan vadonban, fekete szakadékok között, de soha sem érezte azt a rettegést, a mi most meglepte, most, mikor az emberlakta szennyes háztömegben tévedt el.

– Hol az ördögbe vagyok? – kérdezte önmagától s hirtelen lecsapott a másik sikátorba. Ez még sötétebb, elhagyatottabb volt, mint az előbbi. A házak két zeg-zugos fekete vonalban húzódtak valami üres telek felé. Egy rothadt narancshéjon elcsúszott. A feje fölötti ablakban, a mi csak olyas szoknya-féle rongygyal volt befüggönyözve, világ gyúlt ki. A lebujból tompán hangzott el hozzá a tivornyázók zaja s a szomszéd utczából csoszogó léptek közeledtek.

Egyszerre minden ok nélkül biztosságban érezte magát s szinte szégyelte, hogy az előbb félni tudott. Fütyörészni kezdett, azután megállt, hogy bevárja a közeledőt. Kezét zsebébe mélyesztette és mialatt azon töprengett, hogy az a valaki, a ki most feléje jön, útba fogja-e igazítani tudni, szórakozottan szűrte át újjai között a kilencz rézpénzt.

Egy tagbaszakadt alak bukkant föl az utcza fordulóján. A szegleten hirtelen megállt, figyelmesen hallgatózott, aztán egyszerre észrevette a festőt s gyors elhatározással, kissé tántorogva feléje indult el.

A férfi megemelte kalapját:

– Ugyan kérem, hogy jutok el a Marcello czirkuszához?

Az óriás termetü csavargó röhögve mérte őt végig, de nem felelt. Szájából csak úgy gőzölgött a pálinka-szag s mialatt jobbra-balra ingadozott, sóváran meredt a fiatal ember zsebre dugott kezére. A pénz valahogyan újból megcsörrent, a csavargó pedig, mintha egyszerre határozott volna, kiegyenesedett, majd villámgyorsan torkon ragadta áldozatát s rettenetes öklével a szeme közé csapott.

A férfi felordított, aztán megtántorodott. Csak egy pillanatig dulakodtak: egymást átnyalábolva, hanyatt-homlok buktak le mind a ketten a kövezetre. A festő belevágta fejét a gyalogjáró élébe. Arczát valami meleg nedvesség borította el. A csavargó a mellére térdelt s míg egyik kezével nyakát szorította a földhöz, a másikkal előkotorta bicskáját s csak úgy találomra beledöfte néhányszor ellenfelének vonagló testébe. Hiába akart védekezni, nem tudott, szájából dőlt a vér, karjai ernyedten hanyatlottak le, kiáltása fájdalmas nyöszörgésbe fult.

Amott, a kivilágított ablakon meglibbent a szoknya s egy boglyas fej bújt elő, aztán riadtan húzódott ismét vissza.

A csavargó ekkor már vad sietséggel motozta át tehetetlen áldozatának zsebeit.

Minden zsákmánya kilencz rézpénz volt! Nem akart hinni a szemének, újból kutatni kezdett, feltépte a festő ingét s dühében még odacsapkodta nehányszor a kövezethez a halvány sebesültet. Aztán káromkodva törölte bele véres kezét áldozatának összeszaggatott ruháiba, felállt s elmenőben még nagyot rugott rajta.

– Per la santa trinità, tévedtem!… Ezért ugyan nem volt érdemes!

Léptei indulatosan távolodtak az osteria felé…

A festő magára maradt, félig eszméletlenül, kábultan terült el a földön. Vonagló ajka körül lassan megaludt a vér s már csak mintegy álomban hallotta a korcsma zsivaját. Fájdalmat alig érzett és szinte még jól esett neki, hogy homlokát mindig új meleg áradat borítja el. Csak a kövezet volt nagyon kemény, az nyomta a hátát.

Tudta, hogy meg kell halnia, se baj. Minden közönyös volt neki. Egy pillanatra az édes anyjára gondolt, de nem bírta sajnálni azért, hogy majd bánatot okoz neki halálával. Vajjon ki írja meg haza a hírt?… Giulietta?… Az se látja soha a pénzét! Egy kis mozaik-gyűrű is eszébe jutott, a mit a kedvesének vett, ezt majd Giulietta húzza az újjára… Ejh, bolondság az egész…

Elhomályosuló szemével felnézett az égre és számlálni kezdte a csillagokat.

– Tudok-e még? Egy… kettő… kilencz… kilencz centesimi! Furcsa, épen ennyi volt!… Nem adtak érte semmit, csak a halált…