Apró bűnök

A nagy udvar szögletében összebujtak a gyerekek… egy öreg anyóka meséjét hallgatták. Fejük felett bólintgattak a kisvárosi ákáczok, a szellő pedig behajtotta hozzájuk a mezők tavaszi illatát.

Vasárnap délután volt és az anyóka mesélt; mint a hogy már évről-évre tette, mesélt a körülötte felnövekedő nemzedékeknek szokatlan dolgokról: hazaszeretetről, daliás időkről, a fia hősiességéről. Pedig ismerte már a házban mindenki az ő történetét, mégis kegyelettel hallgatták valamennyien s megadóan tűrték ártatlan kicsinylését. Mert hát az öreg asszony szemében csak azok a «régiek» voltak tiszteletreméltó emberek s bizony alaposan lenézte ezt a fiatal népet, hogy egyikük sem küzdötte át a negyvennyolczas évek forradalmi viharát… Csak egy esetet tudok, mikor valamelyik parasztgazda fellázadt megvetése ellen s epésen dünnyögte, hogy «ez is jobban tenné, ha hallgatna»… Az anyóka kicsinylően tekintett rá.

Gyakran megálltam én is ott az udvar szegletében s a gyermekek feje fölött nem egyszer pillantottam kiváncsian a szabadságharcz ez élő ereklyéjére. Öreg volt már, nagyon öreg s mikor a nap reá sütött, olyankor mindig megsajnáltam. A tündöklő fényben millió barázdái, mint a virágzó természetnek szóló megannyi szemrehányás tüntek elém.

Ma is látom még, ahogy ott ült nagy karosszékében az akáczfák alatt. Látom, a mint meseközben szegény öreg kezeivel reszketve igazgatta fejkötőjének agyonmosott fodrocskáit.

– Úgy bizony, gyermekeim, – mondogatta valami megható naiv bölcseséggel, – ti már nem tudjátok mi volt a szabadságharcz és kik voltak azok a hősök, a kik mind meghaltak értetek… De én tudom! – és azután mindig újra elülről kezdte a történetét s feledékenységében kedvesen zavarta össze az eseményeket, cserélte föl a neveket. Olykor azonban, mintha megérezte volna, hogy megcsalta az emlékezete. Bizalmatlanul nézegetett körül, majd szomorúan simította végig homlokát s egy pillanatig hallgatott…

Nagy, végzetes eseményekről néha csak futólag szólt, vagy éppenséggel megfeledkezett róluk, de arról, hogy Jellacsicsnak egy csúnya granicsárja világos nappal kilopta az ólból a csirkéit s a muszka kozákok megették a faggyúgyertyáit, hosszasan tudott mesélni. No meg egyetlen Sándor fiáról sem fáradt volna bele reggelig beszélni, hogy milyen derék, bátor gyerek volt az s hogy, ha engedi, elment volna már a háború kezdetén katonának. Tartóztatta, marasztotta, mert neki szegény özvegyasszonynak az a fiú volt minden boldogsága, meg aztán csak akkor töltötte be tizenötödik évét az istenadta s tavaszszal jobb híreket is hoztak a városkán átvonuló honvédek: «győztünk mindenütt»!…

– A míg győztünk, – sóhajtotta az anyóka, mindjobban meggörnyedve székében, – addig volt lelkem, hogy tartóztassam a gyereket. De mikor a szomszédoktól megtudtam, hogy új ellenség jön az országba, mikor meghallottam, hogy jön a muszka, akkor magam küldtem el Sándort, a városvégi táborba, habár gyerek is még, álljon be katonának.

Hogy elment a fiú, nekem sem volt otthon maradásom, messziről követtem az úton. A merre néztem, katonák jöttek-mentek és én, Uram Isten, nem hittem a szememnek. Az a sok katona körülöttem mind csupa gyerek volt… Más országban labdázni mentek az ilyen fiúk a mezőre, nem pedig meghalni.

Úton-útfélen szólt a verbunkosok nótája, egy nyitott csűrben pedig, a kecskelábú asztal mellett folyt a toborzás… Ott iratta be magát Sándor is. Én azalatt szóba eredtem egy vitéz őrmesterrel, a ki a városkánkból való volt s úgy szökött haza a Nádor-huszárokkal Csehországból. Elmondtam neki, mi járatban van a fiam és megkövettem szépen, vigyázzon a háborúban a gyerekre, aztán indultam hazafelé.

Útközben nagy terveket szőttem. Elképzeltem, mennyi dicsőséget szed össze majd a csatatereken az én édes fiam, hogy bámulnak majd a városkában a népek, ha visszajön s nem lesz hely a mellén a sok érdemrendtől, a hová boruljak… Mert hát tudnotok kell, gyermekeim, hogy jussom volt az ilyen gondolatra, nem került több olyan a környéken, mint az én Sándorom.

Már jó ideje tettem-vettem otthon, mikor a gyerek haza érkezett. A hogy megláttam, elakadt a lélekzetem a gyönyörűségtől. Sujtásos atilla feszült a derekára, bokrétás csákó volt a fején, kard az oldalán… nyalka huszár lett belőle, mialatt odajárt. Istenem, be szép is volt úgy… ha láttátok volna!… No de várjatok csak!…

Az öreg asszony fénytelen szeme, mint parázs a hamu alatt egyszerre kigyúlt. A botja után kapott és lassú, biczegő léptekkel megindult szobája felé. Nehány pillanat múlva újból megjelent közöttünk, vizsgálódva nézett körül, hogy időközben nem szökött-e meg egyikünk sem, aztán leült s ünnepélyesen terítette ki térdére azt a szinehagyott honvédatillát, a mit valamennyien olyan jól ismertünk már.

– Látjátok, szívecskéim, – mormogta az anyóka, mialatt megczirógatta a kopott kabátot, – látjátok, ez volt rajta azon a napon… Oh, édes Istenem, be szép volt is akkor… Hogy gyönyörködtem benne, ő pedig csak szótlanul, sápadtan nézett rám. Bizonyosan fájt a lelke, hogy meg kell válnia tőlem és nekem is csak ekkor jutott eszembe, hogy milyen veszedelembe kergetem azt a szegény gyereket. Isten látja lelkemet, megborzadtam bele és bevallom, egy szempillantásig szinte reménykedtem, hogy talán nem is akar elmenni, hogy talán itt marad nálam. De szólni még sem mertem és ő is hallgatott… Csendben raktuk össze a holmiját, később leültünk az estebédhez. Egyikünk sem evett. Minduntalan azon kaptuk rajta egymást, hogy lopva az órára pillantunk. Az idő repült s valahányszor ütött az óra, összerezzentünk. Tudtuk, hogy hajnalban tovább vonulnak a huszárok… mennek ütközetbe. A perczek múltak. Sándor ruhástul vetette magát az ágyra s én csak akkor mertem hozzá lopózni, mikor egyenletes lélegzését hallottam… Leültem mellé egy székre, aztán néztem… néztem és búcsúztam tőle. A szememmel csókoltam meg ezerszer, az ajkammal nem mertem volna, féltem, hogy felébreszteném. És miként történt, máig sem tudom, ott, ültőhelyemben elnyomhatott az álom, mert egyszerre csak trombitaszóra riadtunk fel mind a ketten… Egymásra néztünk.

Sándor csak ennyit mondott:

– Jönnek, anyám!

Én az ablakhoz futottam. Künn csakugyan derengett már a hajnal s öreg szolgánk épp kantározta az udvaron szegény uram paripáját. Akkor még volt lovunk, jó módban éltünk!… A kertek alatt énekelve jöttek a Hunyadi-huszárok, már hallatszott, mint dübörög a föld vágtatásuk alatt és pár pillanat múlva lassan bontakoztak ki a csákóforgók nemzetiszín rózsái a szürkület homályából.

Milyen borzasztó perczek voltak is azok, most sem értem, hogyan bírtam túlélni az utolsó ölelését… Oh, emlékezem, világosan emlékezem, hogy mikor megcsókolt, mondani akart valamit: «Édes anyám»… de azután elharapta a szót, erőszakosan tépte ki magát a karomból és futott az ajtóhoz. A kardja csörömpölésétől nem hallotta a kiáltásomat s én még csak a kedves kék szemébe se nézhettem búcsúzóul, olyan mélyen csúszott a nagy csákó a homlokára… Utolsó szavával vajjon mit akarhatott mondani? Bizonynyal azt, hogy büszke leszek még rá, de én tudni akartam és rohantam utána. Mire kiértem az udvarra, már a lován ült s aztán elvegyült a többi gyermek-katona között, a kik dalolva mentek meghalni a csatába… És azután… azután nem tudom, mi történt velem.

Változatlanul mesélte el történetét a mi anyókánk, még a szavak, melyekkel emlékeiről beszélt, még azok is változatlanul követték egymást. Szinte már előre tudtuk, hogy mi fog következni. Tudtuk, mint siratta meg a fia távozását, mint várt levélre, leste a hírt, a mely Sándor dicsőségéről fog beszélni. Majd beleőrült az aggodalomba; a kínos napok, álmatlan éjszakák egymást kergették és még mindig nem hallott semmit… Hej, igaz, hogy hősök voltak azok, a kik elmentek a csatába, de hősök voltak azok is, a kik küldték, a kik menni engedték őket!… A hír sokáig váratott magára, de végtére mégis csak elérkezett, az a vitéz őrmester hozta meg, a ki egy este bekopogtatott a szegény asszony ajtaján. Hazaengedték egy érdemrenddel, cserébe a féllábáért, a mit ott tépett el az ágyugolyó valamelyik csatatéren.

– A fiam… a fiam! – csak ennyit bírtam mondani – sóhajtotta kínosan a mi anyókánk, – a rokkant hős bajával nem is törődtem. Igaz ugyan, hogy könnybe lábadt a szemem, mikor reápillantottam, de azért mégis csak újból Sándorról kezdtem beszélni. Ezer kérdést tudtam volna. Hol van? Merre jár? Van-e már érdemrend a mellén?

Az őrmester csak nézett rám és hallgatott… Borzasztó félelem fogott el, egy iszonyú gondolatom támadt… Nem bírtam elviselni a csendet… Odaugrottam mellé és azt hiszem, hangosan, nagyon hangosan kiáltottam rá:

– Mi van a fiammal? – Most már beszélni kezdett, de olyan halkan, mint a légy dongása és mégis, mint a mennykőcsapás ütött a szívembe minden szava.

– Húgomasszony… Nem akarnék ráijeszteni, … hanem hát a mi igaz, az igaz; a Sándor gyerek aligha jön vissza többet!

– Elfogták?… Bajban van? – sikoltottam eszemet vesztve s csak, mikor a rokkant obsitos sírva fakadt, csak akkor értettem meg mindent.

Az anyóka egy darabig törölgette a szemét, gyengéden újból czirógatni kezdte az atillát és azután reszkető hangon folytatta:

– Látjátok, gyermekeim, abban a perczben a lelkemben minden érzés a fiam után halt, mert hisz mindannyi az övé volt… Nem maradt egyebem, csak a hősi emléke és ez a tépett atilla, amit, – áldva legyen érette a neve, – a jó öreg huszár hozott el nekem.

Végső napjairól keveset tudtam meg, csak annyit, hogy a táborban mindenki szerette s az őrnagy úr is úgy megbecsülte, hogy fontos írásokat bízott rá, vele küldte nem egyszer a tábornok úr leveleit is… Egy napon azután, éppen mikor ilyen fontos küldetésben ment, eltévedt a gyerek az erdőben…

Itt mindig elakadt a mi anyókánk hangja…

– Oh! hogy bírnám elmondani, mikor még az őrmester is befedte az arczát, ha erről kezdett beszélni, nem tudott a szemembe nézni… Eltévedt a szegényke, üldözőbe vették az osztrákok és a sok puskagolyó összetépte a szivét, no meg az enyémet is… Bizonyosan tudom, hogy szépen eltemették, érdemrendes új atillát is kellett, hogy adjanak rá, hisz a régit, azt elküldték nekem, a bajtársai pedig valamennyien megsiratták, mert tagadhatatlanul vitéz katona volt. Beváltotta, a mit róla hittem, hiszen nagyobb hőstettet nem vihetett volna véghez, mint hogy meghaljon a hazájáért.

– Imádkozzatok érette, gyermekeim, – mondotta végül ájtatosan az anyóka – és kérjétek az Istent, hogy ha nem is lehettek olyan hősök, mint a minő az én egyetlen szép fiam volt, legyetek legalább hasonlók hozzá.

… Igy mesélte el a szabadságharcz élő ereklyéje a történetét, a mióta csak visszaemlékeztek a házban…

*

Az őszutó egy hűvös borongós alkonyán hallgatott el azután meséivel mindörökre a mi öregünk. Elment egyetlen szép fia után, hisz oly régen készült a nagy útra.

Mikor beléptem a halottas szobába, már ott volt az egész háznép. Ő a szoba közepén feküdt kiterítve. Csak két kis rézgyertyatartóban égett a sápadt világ s kisérteties fényük a légvonatban imbolyogva szökelt fel-le a halott arczán.

Előrehajoltam… Nem volt azon a jó öreg ábrázaton semmi félelmes. A millió ráncz elsimult s a vonások tisztábban körvonalozódtak, szinte mintha megfiatalodott volna. Feje mereven süppedt a szegényes párnába s a mint néztem, lassan, lassan egy csodálkozó, ámuló kifejezést véltem felfedezni arczán. Álla sovány mellére támaszkodott, szeme félig nyitva volt s a szoba szegletébe meredt oda, a hol épp akkor nyitotta ki egy leány a rozoga kis szekrény ajtaját. Az ajtó felsóhajtott, mikor kinyilt, pedig nem volt odabenn semmi más, csak néhány elsárgult levél és az a szinehagyott honvéd-atilla, a mit valamennyien ismertünk. Itt a félhomályban már igazán alig lehetett megkülömböztetni, hogy hol ették meg a molyok, hol járták át a golyók a sújtásos szövetet…

Ez volt a mi anyókánknak minden gazdagsága, oda is terítették az atillát a lábára, hadd vigye magával. Mikor a leveleket párnája alá dugták, kissé előre csuklott a feje, mintha hálásan bólintott volna még egyszer utoljára, úgy, mint életében tette künn az udvaron.

– Hej, de szerette is azt a fiút a mi áldott öregünk, – sóhajtotta az asztalosmester, mialatt szakértő pillantással vizsgálta végig a koporsót.

– Úgy ám, pedig Isten tudja, nem érdemelte meg… nem lehetett az jóféle, a ki olyant tudott tenni… – dünnyögte egy termetes menyecske.

Figyelni kezdtem, de nem vehettem ki semmit a beszédjéből, mert egy másik asszony a szavába vágott:

– Jaj, lelkem, ne szóljon olyan hangosan itt a halott előtt, azt mondják, hogy azok még sokáig hallják, a mit mi beszélünk.

– Uram bocsáss, – suttogta a jó asszony ijedten s kezével befogta a száját.

Most már tudni akartam, hogy miről van szó s odamentem a menyecskéhez, de ő csak valami babonás tisztelettel intett a halott felé és nem válaszolt kérdésemre.

– Jöjjön ki az udvarra, ott majd mesélek.

Kimentünk az akáczfák alá. Kiváncsian néztem az asszonyra.

– Hát lehetséges lenne, hogy ne tudná?… Hát hősnek tartotta az öreg asszony fiát?

– Annak tartottam. Az anyóka mondta.

– No de hát ő nem is tudta, a szegény!

– Már hogy is ne, mikor az édes anyja volt.

– Éppen azért nem tudta, kinek lett volna szive, hogy megmondja neki.

– De mi volt?… Mondja már!

– Hát mi?… Az őrmester csak az anyókának mesélte azt, hogy a fia eltévedt azokkal a levelekkel, a mikről az öreg mindig beszélt, de mi tudtuk, hogy az osztrákoknak hordta őket. Az ellenség, – Isten őrizzen, azok nem bántották. A mieink csipték el a haszontalan árulót… honvédek lőtték agyon…

Álmélkodva hallgattam ennek az egyszerű asszonynak a szavát és megilletődve pillantottam a halottas szoba felé.

Vannak mégis jó emberek a világon!…