VIRÁGZÓ HANTOK.
I.
Végre egyedül voltak egy pillanatra. Magda diadalmasan nézett arra a szép szál Déznay Istvánra, a ki annyi ellenzés, annyi küzdelem után most már csakugyan a férje. István is rátekintett, de olyan különösen, mint soha vőlegény korában.
Az asszony elpirult és kissé félrefordította a fejét. Nem volt szép. Keskeny, finom arczában túlnagyok voltak álmodozó szemei. Ajkát valami örökös belső izgalom szorította össze, karcsu, szinte fejletlen alakja pedig, mintha egy láthatatlan kéztől félne, a mely mindjárt lecsap reá, még nagy boldogságában is riadtan hajolt előre.
Déznay hízelegve simogatta meg sötét haját:
– Mire gondolt most az én kis feleségem?
A gyermekasszony félénken emelte rá bársonyos szemét:
– Igazat kell vallanom?
Egy csók volt a biztatás.
– Nos hát… hát csak az jutott eszembe, hogy milyen gyorsan mulik az idő, ha az ember már egyszer asszony.
– Bolondos kis baba, – nevetett a férfi. – Én meg, hiszi-e, éppen azon tünődtem, hogy milyen lassan mulik az idő, ha az ember egyszer már férj és hasztalan szeretne egyedül lenni a feleségével. Egy órája mult, hogy hazajöttünk az esküvőnkről…
Magda nem válaszolhatott. A násznép felfedezte rejteküket s a díszmagyaros bácsik és selyemruhás nénik záporban hullatták rájuk jókivánságaikat.
Férje mosolyogva súgta a fülébe:
– Még mindig gyorsan múlik az idő?
Kedves kétségbeeséssel rázta meg a fejét, aztán egyszerre fellélegzett. Édes anyja, a ki az utolsó perczig ellenezte ezt a házasságot, jóságos mosolylyal jött feléje:
– Kedves kicsi lányom, hát elhagysz? Csak aztán boldog légy!…
Egykori játszótársa, legjobb barátja, Berényi Tibor is feltünt az ajtóban. Magda nevetve intett neki közös tolvajnyelvükön. De aztán elcsudálkozott:
– Milyen sápadt ma ez a fiú – s szinte önkénytelenül fordult a férjéhez:
– És a maga nagy barátja, Mándoky Ákos hol marad?
– Igaz! A templomban sem láttam… Nem folytathatta tovább, a fiatal Berényi vállára tette a kezét és a füléhez hajolt. Habozva kereste a szavakat:
– Mit tegyünk?… Ákos egy órával ezelőtt főbelőtte magát!
Déznay tekintete egy pillanatra merevvé lett. Szintúgy, mint mikor az ember sötétben keres valamit, aztán megrázta a fejét:
– Lehetetlen… megfoghatatlan!… Miért tette volna?
– Senki sem tudja!
– De bizonyos vagy benne?
Berényi nem válaszolt. Szemével Magda felé intett, a ki aggodalmasan figyelt.
– Mi történt? – kérdezte szorongva.
– Nyugodjék meg, édesem… Igazán semmi különös…
Az asszony könyörgésre fogta a dolgot:
– Tudni akarom. Ne titkolódzanak! Istvánról van szó!
– Nem – mondották egy lélegzettel mind a ketten s oly őszintén néztek Magda szemébe, hogy nem kételkedett többé. Szerelmes önzésében nevetni kezdett s vígan csapta össze a kezét:
– Hisz akkor nincs semmi baj…
II.
Két hónap mulva Déznay István és a felesége visszatértek a Rivieráról. Déznay ideges és rosszkedvü volt. Sokat vesztett Monte-Carlóban; mint legénykorában, újból kártyázni kezdett. Nyerni akart. Magdát kimerítette a hosszu kóborlás, leverten érkezett haza. Közönyösen vont vállat mindenre s mint annyi más ujdonságot, egykedvüen vette a Mándoky Ákos öngyilkosságának a hírét is. Nem tett rá hatást, hisz alig ismerte férjének ezt a különcz barátját. István sohasem emlegette: megfeledkezett róla csakúgy, mint a hogy mindenről megfeledkezett, ha a kártya járt az eszében. A kaszinóban töltötte az életét. Haza jóformán csak azért ment, hogy megint odébb álljon. Örökké sietett és alig beszélt Magdával. Az asszony utóbb már nem tartóztatta, mert hiszen minden szavával úgy is csak az ő egykori leányszerelmének az eszményét hazudtolta meg. Egy ideig egész erejéből küzdött a valóság ellen. El akarta hitetni önmagával, hogy boldog. A második év elején még mindig küzdött, de ekkor már csak azt akarta eltitkolni saját maga előtt, hogy boldogtalan. Az esze és a szíve szakadatlanúl vitatkozott egymással s ő kerülni kezdte az embereket. Legjobban az édesanyja elől bujkált, futott. Elszorult a torka valahányszor ránézett, mert ösztönszerüleg szégyelte, hogy azoknak volt igazuk, a kik le akarták beszélni őt erről a házasságról.
Aztán elérkezett az esküvőjének a harmadik évfordulója is. Egyedül töltötte, mint a többi napot, de e napon jobban fájt ez neki. Boudoirjának magányában szomorúan sóhajtott fel s két kezébe temette az arczát.
Odakint csengettek, de ő mit sem hallott, sötéten meredt bele vigasztalan gondolataiba. Csak jó idő multán, mikor felemelte a fejét, vette észre, hogy vendége van. Berényi Tibor állt az ajtóban. Aztán megindult és jött feléje s nehány friss rózsát tett az ölébe. Tekintetük találkozott.
Az esti homályban, mint egy maroknyi hó világítottak a fehér virágok az asszony sötét ruháján. Tétován vette őket a kezébe s újból felsóhajtott. Egy pillanatra maga is megijedt ettől az őszinte sóhajtól, majd csüggedten vont vállat. Fáradt volt, nem tudott többé szinészkedni.
Hajdani játszótársa leült mellé és megcsókolta a kezét.
– Tibor, emlékezik mennyivel szebb volt az élet, mikor még a fákra mászkáltunk és hittünk az operencziás tengeren túl-ban!
– Szép volt akkor is és…
– Most nem az többé – tört ki Magda keserűen. Nézzen rám, igy néznek ki azok, a kiknek szép az élet? – Sovány kis arczát barátja felé fordította és szemében panaszosan gyűltek meg a könnyek.
– Miért nem mondta az eljegyzésemen, hogy bolondot teszek… Miért nem mondta, hogy István csak a kártyának él, hogy csak… csak a pénzemért vesz el… Ne tiltakozzék, ezt kellett volna megmagyaráznia. Magának talán hittem volna!
Tibor szánakozva nézett rá:
– Hiába mondtam volna bármit is akkor, mert szerette.
– Lehet! Nagyon szerettem és azt gondoltam örökké fog tartani. Pedig… rájöttem azóta, hogy minden nő legalább kétszer szeret életében, két egészen különböző érzéssel: leányszerelemmel és asszonyszerelemmel. Úristen, milyen különbség!… És tudja-e, hogy azt, a kit mint leányok szerettünk, újból meg kell ám szeretnünk a házasság után. Ha ez sikerül, akkor van lehetőség a boldogságra, de ha nem, akkor félek, keresni kezdjük azt, a kit asszonyszerelemmel tudnánk szeretni…
– Csak azt ne, – mondotta Berényi s pajtáskodva szorította meg a Magda kezét. Jó barátja vagyok, hát hihet nekem. Rossz dolguk van maguknak mindenképpen és végül mindig sajnálnak valamit. Csak az a különbség, hogy ha meghallgatják azt, a kit, – a mint maga mondta, – asszonyszerelemmel szeretnek, hát van mit sajnálniok, – ha pedig nem hallgatják meg, akkor – nos akkor nincs mit sajnálniok!…
Magda bágyadtan mosolygott:
– Igaza van! Nem panaszkodom. Férjhez mentem, mint a többi leány… boldogtalan vagyok, mint a többi asszony. – Keze az ölébe hullott. Barátjára emelte a tekintetét.
– Milyen hálátlan vagyok. Elfelejtettem megköszönni a virágait. Hogy is juthatott eszébe, hogy ma van az esküvőm évfordulója, mikor még a férjem sem gondolt rá. Látja, egészen egyedül vagyok. Mindig egyedül…
Tibor másra akarta terelni a beszélgetést. Az előbbi kérdésre felelt:
– A maga esküvője emlékezetes napom. Két jó barátomat vesztettem el egy órában. Magda kisasszony férjhez ment és…
– Ki volt a másik?
– Mándoky Ákos. Hisz tudja, az nap lőtte főbe magát.
– Aznap? Nem tudtam…
Berényi czigarettára gyújtott. Az asszony szórakozottan tépdeste le egy rózsának a szirmait, aztán tompán ismételte:
– Ne bolondozzék, Magda.
– Isten látja lelkemet, komolyan beszélek. De azért ne féltsen. Gyáva volnék ehhez, félek a haláltól. Hanem a ki meg meri tenni, annak igaza van. Mándoky Ákosnak is igaza volt.
Tibor ámulva nézett rá:
– Hogy érti ezt? Senki sem sejti, miért tette. Adóssága nem volt. Asszonyért meg csak nem puffantja főbe magát manapság az ember, kivált ő nem, a kinek annyi szerencséje akadt életében.
– Igazán? Pedig szép sem volt.
– Milyen gyerek maga. Hiszen nem a szép, hanem a rossz embereknek van szerencséjük.
– Mándoky rossz volt?
– Az asszonyokhoz igen.
– És ezért szerették? – Magda érdeklődve figyelt.
– Hát persze. Az asszonyok a rossz embereket szeretik, mert reménykednek, hogy megtérítik őket és közben nem veszik észre, hogy önmagukat elveszítik.
– Milyen különös, soh’sem gondoltam eddig rá. Pedig most jut eszembe, ő megjósolta nekem azt, a mi bekövetkezett. Egyszer egész este mellettem ült és olyan furcsán nevetett, mikor Istvánnal összebujtunk sugdosódni. Azután egy perczre magunkra maradtunk. Megfogta a kezemet és azt mondta: «Kicsi leány, a maga szerelme egy ábrándos német költemény, félek, hogy a házasság majd magyar prózába fogja lefordítani…» Most jut eszembe… tulajdonképen szép szeme volt, olyan melegen tudott nézni… Adjon egy czigarettát.
Berényi Tibor odakinálta a tárczáját s mialatt az órára pillantott, felállt.
Mennem kell. Sajnálom, hogy mire elfüstölte a helyettesemet, nem jöhetek vissza.
És azután, míg a czigaretta kékes fellegekké nem változott, Magda Mándoky Ákosra gondolt.
… «Aznap» – ismételte szinte gépiesen, – «milyen csodálatos véletlen… Véletlen?» – és gondolatban mintha kérdéssé alakult volna át ez a szó.
III.
Rövid nehány nap mulva szörnyű hírrel verte fel Magda mesterkélt csendjét a valóság. Meghalt az édesanyja. És mikor megtörten ott térdelt a ravatal előtt, mint egy keserű szemrehányás nyilallott a lelkébe az a tudat, hogy valamit visszahozhatatlanul elmulasztott. Adósa maradt az igazsággal annak a hű szívnek, a melyik csak érte dobogott. Titkolódzott előtte. Tévedéssel takargatta tévedését és még az a vigasza sem maradt meg, hogy talán kiméletből tette. Kettőjük között az ő hiú büszkesége volt a válaszfal.
Magára maradt hát egészen. Az élet a férjét, a halál az anyját vitte el tőle s egyetlen barátja, Tibor külföldön járt… Kétségbeesésében támaszt keresett, elhagyatottságában gyengédség után vágyott. Hasztalan, egyedül volt szemrehányásaival. Előlük menekült a temetőbe s mindazt, a mit az élő anyával szemben elmulasztott, a halottal szemben akarta pótolni… És ezek a bús látogatások emésztették fel egész erélyét. Nap-nap mellett tétován, kábultan indult útnak s maga se tudta, hogyan ért el az anyja sírjához.
Egy langyos tavaszi alkonyaton fáradtabb volt a rendesnél. Czéltalannak látta az életét, mert senki sem szerette, senkit sem szeretett. Csüggedten lépett be a temető kapuján s útközben gépiesen kezdte olvasni a sírkeresztekre írt neveket. A nagy város életének zsivaja, mint egy óriás gépnek a zúgása, veszett el körülötte a csendben. A napfény elapadt a sírokról s utolsó sugara haldokolva vérzett el a kőfal peremén…
Magda egyszerre megállt. Felvetette a fejét, mintha hallgatódznék. A sok száz közönyös névből, a mit elolvasott, egy egyetlen visszacsengett a fülében.
– Mándoky Ákos, – ismételte félhangon. Aztán hátra fordult és szokatlan sietséggel indult meg arra felé, amerről jött.
Egy besüppedt sírhant félredülő kis fakeresztjén csakugyan ott fehérlett a Mándoky Ákos neve. Sajátságosan, mint egy váratlan találkozás, úgy hatott reája ez a felfedezés. Nem tudta azonnal rendbeszedni a gondolatait. Valami szorongatni kezdte a torkát. Megszánta a halottat, a kit elfelejtett a világ.
– Szegény… szegény, – töprengett magában, – hát senki sem gondol rá, a kit szeretett? – Izgatottan egyenesedett fel.
– Szeretett?… Vajjon kit?… És miért ment el úgy szó nélkül? – Mintha ezekre a nagy kérdésekre várna feleletet, visszafojtott lélegzettel nézett el a szürkületben ringó cziprusok felett, majd újból letekintett a sírra, és ekkor… szeme a Mándoky neve alatt esküvőjének, az ő halálának a keltén akadt meg.
Összerázkódott. Az a gondolat, a mi egyszer már ködösen megkisértette őt, határozottabb körvonalakat öltött benne. Közelebb hajolt a sírkereszthez s mintha meg akart volna bizonyosodni valami hihetetlen igazságról, újból olvasni kezdte az elmosódott szavakat. Aztán hirtelen úgy érezte, megtalálta kérdéseire a feleletet.
– Az esküvőm napján!… Én akkor kezdtem, ő akkor végezte az életet… Hátha?… Igen!… Nincs kétség! – Képzelete úrrá lett felette, nem tudta többé kormányozni. Mándoky Ákos hangja felcsendült körülötte, magán érezte tekintetét s mind azt a gyöngédséget, a mi után hasztalan sóvárgott fiatal életében, öntudatlanul abba a hangba, abba a tekintetbe lopta bele.
– Szeretett… Szeretett – mondogatta a szive minden dobbanásával s melléből feltört az első sóhaj, szeméből kicsordult az első köny Mándoky Ákosért. A képzelt végzetes szerelem gondolata melegséggel árasztotta el a lelkét. Igaz, hogy csak a visszanéző nap melege volt ez, de az asszony, a ki annyit didergett elhagyatottságában, kétségbeesetten kapott utána.
Az alkony lassan elborította a temetőt s a halottasház felől szaggatott csengetés hangját hozta el Magdához a szellő. Eszébe jutott, hogy mennie kell. Lehajolt s mintha valamit, a mit sokáig halasztott, akarna jóvá tenni, gyöngéden megigazította a félredűlt sírkeresztet s az anyjának szánt virágokból néhányat a hantokra hullatott.
IV.
Sötét este volt, mire Magda haza ért. Egy ideig fel s alájárt kis boudoirjában, aztán egyszerre határozott s a férje szobája felé indult. Mindenáron részleteket akart hallani Mándoky öngyilkosságáról. Meg fogja hát kérdezni Istvánt, ez a legegyszerűbb.
A küszöbön majd hogy egymásba nem ütköztek.
– Honnan jön? – kérdezte Déznay szórakozottan.
Az asszony rátekintett s maga is elcsodálkozott, milyen idegenül hatott rá az az ember, a kiről hajdan azt hitte, hogy szereti. Tartózkodó lett vele szemben, mintha ma látná először. Nem bírta volna előtte az ajkára venni Mándoky nevét. Zavarba jött és halkan válaszolt:
– A temetőben… az anyámnál voltam!
István sietett, szabadulni akart, de Magda nem mozdult az útjából. Mondania kellett hát valamit. Találomra egy ásítás közben megszólalt:
– Ilyen soká?…
– Igen… ott feledkeztem – hadarta az asszony idegesen s indokolatlan részletességgel kezdett beszámolni délutánjáról. Minden semmiséget elmondott, csak a Mándoky sírjáról hallgatott. Miért tette, maga sem tudta.
– Ha nem ismerném magát, igazán azt hinném, hogy azért beszél annyit, mert el akar valamit hallgatni… egy kis légyottot, valami kalandot. – A feleletet be sem várta. Hirtelen kötelességszerüen megcsókolta a feleségét és már csapódott mögötte az előszoba ajtaja.
Magda zavarodottan nézett utána:
– Igaza van. Miért is csinálok mindebből titkot? – Átlépte férje szobájának a küszöbét és tétován állt meg az íróasztal előtt.
– Hová került innen a Mándoky arczképe? – Emlékezett rá, hogy látta valamikor, látta, de nem nézte meg soha. Keresgélni kezdett, türelmetlen lett s mind lázasabban kutatta át a szobát. Leküzdhetetlen vágy fogta el. Szembesíteni akarta az arczképet azzal az új Mándoky Ákossal, a kit felfedezése óta ő formált magának…
Végre ráakadt a képre. Visszafojtott lélegzettel hajolt föléje, de egy pillanat mulva már csalódottan hanyatlott le a keze. Az az elegáns gavallér, a ki olyan egykedvű, czinikus arczczal nézett reá a képről, meghazudtolta minden feltevését… Nem azt az Ákost igazolta, a ki képzeletében testet vett, hanem egy másikat, talán a valódit, a kire nem mert visszagondolni.
Kiábrándultan meredt a semmibe. Megint egyedül érezte magát a világban. Szintúgy, mintha szerelemmel hitegették volna, hogy aztán hűtlenül elhagyják…
Mikor szobájába ért, csak akkor vette észre, hogy az arczképet magával vitte, pedig nem akarta többé látni. Elzárta iróasztalában, aztán szomorúan hevert végig a kereveten. Órák teltek. Magda elgondolt minden kedvére való emléket, a mit Mándokyról felidézhetett. És mert az arczkép nem mondhatott neki ellent, újból kiszinezte a multat. A képzelt dolgokból valóságot csinált és képzeletével meghamisította a valóságot. Addig-addig, míg ismét hinni kezdett Ákos szerelmében. Hinni kezdett, mert hinni akart…
V.
Másnap korábban indult útnak és több virágot vitt magával, mint rendesen. Először az édes anyjához ment el, de nem tudta összpontosítani a gondolatait, megszöktek előle. Szórakozottan álldogált egy ideig a sír mellett, aztán leült a szomszédos kis kőpadra s napernyője végére szedte a tavalyi lomb ott feledett leveleit.
– Meg fogom-e tudni valaha az igazságot? – gondolta csökönyösen. – A szerelem vagy más valami kergette-e a halálba?… A szerelem? – riadtan vetette fel a fejét. – De hátha mást szeretett? – Ez még nem jutott eszébe. És mint mikor álomban, egy ellenőrizetlen mozdulattal fájdalmat okozunk önmagunknak s bár sajog az ütés, nem bírunk felébredni, kábultságában Magda is érezte, hogy szenved, de nem tudott egészen magához térni. Kétségbeesetten küzdött az egymásra torlódó gondolatokkal s közben féltékenyen pillantott mindegyre Ákos sírja felé. Végre is nem bírt nyugton maradni, hátha ott talál valakit, a kinek több joga van azokhoz a hantokhoz, mint neki.
Futva, lihegve ért a sírhoz… Elhagyatott volt az, mint tegnap s csak az ő virágai fonnyadtak a kereszt tövében. Fellélegzett, majd sóváran hajolt előre s elolvasta még egyszer a síriratot. Azt a nevet, a melyik mint az árnyéka kisérte s azt a keletet, a melyik mindkettőjükre olyan végzetes volt.
– Nincs kétség… nincs kétség – suttogta szomorú diadalérzéssel s az ütés, a mit józansága mért a lelkére, nem sajgott többé. Megnyugodott, tovább aludt és tovább álmodott.
VI.
Magda élete ezután megmaradt ebben a mederben. Eleinte ugyan még bizalmatlanul nézett körül, valahányszor Ákos sírjához ért, nem látja-e rajta egy más kéznek a nyomát. Hanem aztán, mikor csak nem jött senki, egészen birtokába vette a hantokat.
Csendesen, nagy megrázkódtatások nélkül szálltak el felette a hónapok. Nem vette észre, hogy múlik az idő, mert az, a kiről elhitette magával, hogy végtelenül szerette őt, nem változott. Nem ellenkezett vele, csendesen porladt virágai alatt, míg ő fáradhatatlanul hímezgette szebbre a multat s adott képzelt emlékeket egy képzelt szerelemnek. Kételyeit nem bolygatta többé, gyáván menekült előlük, ösztönszerűen sejtette, hogy ha elveszítené hitét a Mándoky Ákos szerelmében, akkor mindent elveszítene, a miért érdemes volt élnie.
A férjétől mindinkább elidegenedett. Az emberek elől mindinkább elzárkózott. Lassan olyan néma magányt teremtett maga körül, a miben semmi és senki sem mondhatott ellent rögeszméjének.
Az a sír, a melyiken a tavasz, az ősz mindig nyíló virágokat talált, volt az ő világa. Titkolódzva, lopva oda járt el esőben, hóban, forró napfény alatt s ha útközben ismerősökkel találkozott, zavartan fordította félre a fejét, csak úgy, mintha a kedveséhez menne.
Egy alkonyaton történt azután, hogy a temető hársai alatt valaki a nevén szólította. Ijedten nézett körül, úgy érezte, rajtakapták. Menekülni akart, de már későn volt. Rég nem látott barátnője, Berényi Vera, a Tibor huga, állta el az útját.
Dadogva válaszolt kérdésére:
– Igen… az édes anyám sírjától jövök!
– Menjünk vissza hozzá, – szólt a fiatal asszony, – olyan jó volt, viszek neki nehány virágot.
És elindultak mind a ketten, de Magda egyszerre megállt, mintha nem tudott volna tovább menni.
Barátnője csodálkozva nézett rá, aztán a temérdek elhagyatott sír között megakadt a tekintete Mándoky Ákos virágzó hantjain.
– Tudod ki fekszik itt? – kérdezte Magda s ebben a pillanatban leküzdhetetlen lázas vágy fogta el, hogy annyi hallgatás után bizalommal legyen valakihez. – Tudod ki?… Mándoky Ákos! – Olyan régen nem mondta ki hangosan ezt a nevet, hogy most megremegett tőle.
– Ákos, – ismételte Vera elgondolkozva – szegény fiú, jól ismertem.
Magda, mint akár egy bizalmaskodó szerelmes asszony folytatta:
– Igen… ő és én ápolom a sírját, az emlékét, mert…
– Nos?
– Hiszen emlékezned kell, az esküvőm napján, míg a templomban voltunk, lőtte főbe magát.
– Emlékezem, de hiszen…
Magda aggodalmasan vetette fel a szemét. Halálos félelem fogta el, hogy most mindjárt hallani fog valamit, a mi meghazudtolja az ő meggyőződését. Beszélnie, vallania kellett, mielőtt a másik szólhatna. Megragadta barátnője kezét és rejtélyesen hajolt feléje:
– Sohasem mondtam senkinek… Ő szeretett engem…
– De Magda!… a fiatal asszony szeme tágra nyílt, megdöbbenve nézett rá. Ő azonban mit sem látott, mit sem hallott. Szegény szive összeszorult s vallomása percében valami megmozdult a legmélyén, a mi titok volt eddig saját maga előtt is.
Merengve pillantott le a hantokra, a melyek szomorú életében egyedül hajtottak számára virágokat és rendületlen hittel suttogta:
– Igen, ő szeretett engem… mi nagyon szerettük egymást…