Apró bűnök

Lábujjhegyen, csintalanul mosolyogva indult el a szobában… Kereste az édesanyját… Hová is bújhatott, mert bizonynyal bujósdit akar vele játszani, hisz nem hallani semerre a dalolását.

Hová lett? Ezóta már felébredt, úgyis soká aludt. Igen, hogy utoljára látta, mélyen alhatott, mert haragos volt az arcza. Az ő mamája pedig sohasem haragudott. És olyan sápadt volt, hogy szinte félt tőle s mikor az apja azt mondta, hogy csókolja meg mamát, nagyon megijedt és kifutott a kertbe. Azután eljátszott a lombtalan fák alatt a zörgő avarban egész délután, de most már beesteledett, meg fázott is odakünn, hát szeretne az anyja ölébe ülni, kis fejét a keblére hajtani, olyan jó az, mikor künn zúg a szél… Meséket akart hallani és a míg az a szerető kéz lassan símogatja a haját, elaludni holnapig.

– Mama!… Mama… Hol vagy? Jere már elő, nem akarok játszani.

Senki sem felelt, csak a légvonat libbentette meg az egyik nyitva hagyott ajtó függönyét.

– Megvagy! – kiáltotta diadalmasan a kicsike és kitárt karokkal rohant belé… De ott sem volt senki. Felállt hát az egyik székre s így nézett körül a szobában. Feje mellett a falon e perczben kezdett ütni a kakukos óra; felbámult rá, azután hirtelen megfogta az ajtócskán kipattanó kakukot és egy kis erőlködéssel kihúzta egészen. Rég szerette volna ezt a szürke madárkát a kezébe venni, közelről megvizsgálni, de anyja sohasem engedte. Tudta bizonyosan, hogy most sem fog örülni neki, de úgy kell, minek hagyta magára! Egy darabig csak játszott a kakukkal, hanem azután elunta ezt is. Vissza akarta dugni a kis ajtón. Mivel ez sehogysem sikerült, lemászott a székről, a szekrény alá dobta a madarat és nem tudva, hogy mihez fogjon, megállt a szoba közepén és újból eszébe jutott a mama.

Türelmetlenül kiáltozott utána, végtére sírni kezdett. Félt így egyedül, de meg hozzá is volt szokva, hogy az ő ötéves kis élete körül forduljon meg minden a házban és most egyszerre nem törődik vele senki sem.

Felkapaszkodott az édesanyja magas székére s babrálni kezdett a varróasztalon. A fényes olló még úgy feküdt ott, mint a hogy ő oda tette, a hosszú fehér szállal befűzött tű a függönybe volt szúrva s a kis leány ingecskéjére csak félig volt felvarrva a folt. Az anyja varrta, emlékezett rá és a míg dolgozott, arról a gyémántkoronás békakirályról mesélt neki, a ki a tündérleányt akarta feleségéűl. De félbenmaradt a mese és ő most már szeretné tudni a végét.

– Mama! Mama!… Jere, mesélj nekem. – Szomorúan lóbálta meg kis lábát s félrehúzva az ablakról a szegényes csipkefüggönyt, kibámult az országútra.

Egyszerre csak meglátta az apját; feketeruhás emberek közt sírva jött a ház felé. Macskaszerű gyors mozdulattal kúszott le a székről, azután futott ki az utczára a hűvös őszi alkonyatba. Közvetlenül az apja előtt megállt s felágaskodva, szemrehányóan mondotta:

– Apa, édes mamám elbújt, nem találom a házban!

Az apja szótlanul nézett rá és odébb ment.

– Adjátok ide őt! Akarom… szeretném, ha mesélne valamit! – kiáltotta fenyegetőzve. – Ő az én mamám! Akarom! Akarom!

A nők köréje gyűltek, a férfiak vállvonogatva, komoran mentek a ház felé.

– Mama! – sikoltotta a gyermek szívszakadva s ösztönszerűleg futott ahhoz az asszonyhoz, a ki alakra legjobban hasonlított az anyjához

Nagynehezen megmagyarázták neki, hogy a mama az égbe ment a jó Istenhez és nem jön vissza többé soha.

A kis leány csak nézett és rázta a fejét:

– Oh, ő nem tenné azt, nagyon szeret engem, elvitt volna magával, hiszen soha sem hágy egyedül!

Az asszonyok sírni kezdtek és, mert zokogni látta őket, bár nem értette egészen, sírva fakadt ő is.

De azért csak nehány nap mulva, a mikor látta, hogy az édesanyja igazán nem tér haza, hogy üres a ház, hogy lefekvés előtt senki sem veszi a térdére, senki sem csókolja meg, – csak akkor fogta fel, hogy mi az, ha valaki az égbe megy a jó Istenhez.

Elhagyatottan bolyongott naphosszat a ház körül. Az apja nem törődött vele, haragosnak látszott, ha a szeme elé került. A ruhája összeszakadozott, haját nem simították le és este senki sem imádkozott vele. Így hát nagyon elszomorodott; halkan, keservesen, sírdogált.

Ekkortájt rokonok jöttek hozzájuk a messze nagyvárosból, egy jóságos, kékszemű asszonyság, a ki ép úgy ölelte magához, mint a mama. Kitört belőle a sírás, nem bírták elcsitítani, mert csak most jutott az édes anyjáról minden az eszébe…

És ez a jó, kékszemű asszonyság elvitte őt magával a városba, – talán azért, hogy megvigasztalódjék, hogy újból megtanuljon nevetni.

De ő csak szomorú maradt. Az idegen emberek között még szomorúbb lett, mint a minő volt. Nem evett, nem játszott, nem énekelt. Arcza, kezecskéje olyan sáppadttá, soványnyá vált, hogy elfacsarodott tőle az ember szíve. Úgy ült mozdulatlanul az ablak előtt és nézett le a magasból a nyüzsgő, szürke utczába, mint valami bánatos kis öreg. Hiába vitték nevető gyerekek közé; hiába vigasztalták, nem érdekelte semmi, szeméből kihalt az élet. Már azt hitték róla, hogy nagy beteg, pedig tán maga sem tudta, miért olyan borzasztóan szomorú. Ha kérdezték, kis szivének egész szenvedését egy szóban foglalta össze: «A mama.»

Megesett olykor, hogy egybekulcsolt kezekkel nyugtalanul, pihenés nélkül járkált fel s alá a szegényes szobákban; keresett valamit!… Az erdőt, a kis fehér falut, a szabad mezőket… vagy az édes anyját? Sohasem panaszolta el és így nem is tudták igazán vígasztalni, mert hiszen csak a szóba öntött szomorúságra találunk szóba öntött vigaszt.

*

Nehány héttel az anyja halála után, épen karácsony napján sétálni vitték a kis leányt.

Hazamenőben nagy térre értek. Esteledett. Hó szállingózott a levegőben, hideg volt. Havas zöld fenyőfák között, itt-ott kicsiny fabódék lobogó lámpáinak fénye terült el a tolongó emberek felett. Az árusok kiáltoztak, recsegő hangjuk túlszárnyalta a beszélő, nevető népség lármáját.

A kis leányt kezén fogva vezették át a sokaságon. Ő pedig csak ment s alig nézte az ezer haszontalan apróságot, melyek a gyermekek álmait oly sokszor megédesítik. Nem érdekelte őt semmi, a czukrosbódék, a babák, kis czin-edények… fásultan siklott el felettük a tekintete. Halkan kérte, hogy menjenek haza.

De egyszerre mégis lekötötte valami a figyelmét. Elbámészkodott. Kis kezét kihúzta nevelőanyja kezéből s mintha földbe gyökerezett volna a lába – megállt.

Az asszony később vette észre, hogy elmaradt tőle, sietve ment vissza s kereste a tömegben.

Nem messze, egy kis fabódé előtt ácsorgott. A bódé homlokzatán hosszú sorral czipők fityegtek, melyeket a deczemberi szél csendesen himbált ide-oda. A gyermek figyelemmel bámulta őket; keze kinyilott, szája tátva maradt, egész arczocskája nevetett. Mikor nevelőanyját megpillantotta, diadalmas örömmel vonta magához s mutatott fel a rúdra, melynek közepén két kis piros czipőt világított meg a bódé füstölgő lámpája.

– Nézd!… nézd – suttogta sóvárogva – ott… ott azt a piros czipőt. Milyen szép, beh szeretném.

Az asszony mosolygott, majd menni akart, de a kis leány nem mozdult, csak mindegyre bámult és nevetgélt.

– Nézd már!… Nézd!

– Látom, baba, gyerünk.

– Oh maradj még, kérlek, hadd láthassam… Milyen szép!

Nem lehetett sehogysem elcsalni. Utóbb még könyörögni is kezdett, hogy vegyék meg neki a piros czipőt. Igérte, azután mindig jó lesz, szót fogad, vigyázni fog a czipőre, sohasem tépi össze, nem húzza fel, csak nézni fogja.

És egy gyermek minden ékesszólásával, szép igéreteivel kérlelte nevelőanyját, melegen szorongatta a kezét, mintha ezzel akarta volna ellágyítani.

Az asszony, mivel hát szegények voltak, gondolkozóba esett. Majd lepillantott a hozzádörzsölődző kis leányra. Beszédbe elegyedett az árussal, ki a czipők árnyékában vacsorázott.

A jó asszony végre is elővette pénztárczáját; egy ideig számolgatta pénzét, azután alkudozni kezdett.

Ezt már komolyan vette a bódés, letette kanalát, nagyot nyelt s mialatt megtörülte bajuszát, szóba állt a vevővel. Utóljára is megalkudtak.

A gyermek fejét ingatva, emelte föl karját s tán, hogy annál hamarabb kézhezkapja a czipőt, újjait akaratosan mozgatta a levegőben. Szemét szepegve függesztette az árusra, nehogy valami baja történjék az ő kincsének, a mit a következő perczben félénken vett magához. Egy ideig áhítatosan nézegette, forgatta a czipőcskéket, de azután, mikor megértette, hogy most már az övéi, nevetve szorította a szivére s ugrándozva indult el. Ekkor már sietni akart haza, hogy játszhassék velük.

Az asszony csodálkozva nézett reá. Anyja halála óta nem látta ilyennek. Egészen megváltozott, mintha minden gond, szomorúság, a mi kicsiny lelkét nyomta, elrepült volna.

Halkan dúdolgatott magában, tánczolt s a ki csak elébe jött, boldog-boldogtalannak büszkén mutogatta az ajándékot.

Szive keserűségét, a mihez anyja halála óta tán hozzá is szokott, – édes gyermekboldogság váltotta fel. De volt valami ártatlan szívtelenség ebben a boldogságban… Elfeledkezett könnyeiről, a mamáról, a faluról, a szabad kék égről, elfeledkezett mindenről…

És öröme nem szünt meg; este, mikor feküdni ment, magával vitte lopva a czipőcskéket is.

Nevelőanyja, meg az ura egyedül maradtak az asztalnál. Egy ideig beszélgettek a maguk dolgáról, de azután megint csak a kis leányra került a szó és az asszony intett, hogy nézzenek be hozzá, hátha megint elszomorodott. Imádkozzanak vele, hiszen minden este így vígasztalgatták, a míg el nem aludt.

A férj még kihörpintette borát, azután nyújtózott egyet és bekullogott a felesége után a szomszéd szobába.

A kicsi nem aludt még, de nem is sírt. Ágyában ült, szeretettel babusgatta a czipőket és gyönyörködött bennük. Óvatosan labdázott velük, utóbb már meg is csókolta őket.

A férfi félretette pipáját s mialatt odalépett hozzá, csodálkozva kérdezte:

– Te gyerek, hát mi lesz, ma nem imádkozol a jó Istenhez az édesanyádért?

A kis leány nem hallotta és zavartalanul játszott tovább.

Az asszony leült az ágy szélére és szőke fejére tette a kezét.

– Mi lelt baba, hát nem vagy már szomorú?

A gyermek bámulva tekintett rá, nem értette a dolgot. Szinte ijedten nézett hol az asszonyra, hol a férfire, azután a czipőcskéken akadt meg a szeme. Arcza felderült és elnevette magát.

– Én!… hát mán’ hogy volnék szomorú, hiszen itt van a piros czipőm…