Apró bűnök

Egy nyári alkonyaton megálltam Siena ódon falai alatt. Előttem fehéren futott le a völgynek az út, a napégette régi házak között s köröskörül áhítatos piczi templomtornyok, omladozó bástyakoszorúk emelkedtek a barna tetők fölé.

A harangok játéka dallamosan ostromolta a csendet s a falakra könyöklő olajfák lombjaiban száz ezüst ajakkal nevetett a szellő.

Lenn az úton leányok jöttek s fejükön lapos kosaraikban szőlőt és fügét hoztak a caminoi campagnából. A domboldali cziprusok árnyékában, a düledező kolostor lépcsőin éji szállást keresve telepedett le nehány kolduló barát, a templomkapu sötét íve alatt pedig Ave Máriára indultak a fehér kendős asszonyok.

A szomszédos hegyek bársonyos éleire még visszasütött a nap, de körülöttem már elfeketültek az alkony árnyai s az utcza-szegleteken, – miként ha egy raj Szent-János bogárka lepte volna el a várost, – kigyúltak a csodatevő kőszentek lábánál az apró mécsesek.

A szürkület opálos fátyola lassan alámerült a növekvő sötétségben s onnan a kolostor-templom barlangos mélyéből, tévetegen csillámlott elő az öröktűz világa. Aztán egyszerre, mintha a mécsesnek egy lángja szárnyra kelt volna, libegve úszott végig egy kis fényesség a templom oszlopos hajóján, ki a szabadba. Egy ideig tétovázva kerengett a légben, majd imbolyogva jött lefelé a zeg-zugos utczán. Olykor felrebbent a falba mélyesztett képekhez, szobrokhoz s érintése alatt kigyúlt az olajos kanócz a szines üvegekben. A lángocskák egy ideig tüzesen csókolództak fenn a magasban, aztán ismét tovább lebbent a fényesség… A mint közelébb szállt hozzám, lassan-lassan kivettem alatta egy minorita barát tonzurás fejét, barna csuháját s végül kezében a kanóczot, melynek tetejében ott tánczolt az a láng, a mivel utczahosszant élesztgette a mécsesekben a tüzet.

A szerzetes otromba fasarui egyenletesen kopogtak a kövezeten. Nem messze tőlem hirtelen megállt. A kanócz világa vörösen csapott a magasba, fénye szerte terült a kőkoczkákon s bevilágított a fal mohos fülkéjébe. Drótháló alatt, tarka virágfészekben egy durván faragott Szűz-Máriaszobrot pillantottam meg.

De ott a szobor előtt, a piros üvegmécsesben nem fogott tüzet az olaj a kanócz érintésétől… A szerzetes nem is bajoskodott vele sokáig. Térdet hajtott, aztán mint a ki legjobb rendben végezte dolgát, odébb ment, sötétben hagyva a Boldogasszony-szobrot.

– Monaco! Monaco! – kiáltottam én szinte önkénytelenül.

A barát megállt. Derüs tekintetü frate volt, egyike azoknak, a kiknek a szerzeteskedés csak olyan kenyérkereset, mint akármi más. Mosolyogva nézett reám.

– Vagy úgy – mormogta félhangon – azt akarja tudni, hogy miért nem gyujtottam meg ezt az egy mécsest!…

Elgondolkozva zörgette az övébe fűzött olvasót. És azután, mialatt bejártam vele az apró kőszobrokat s ő lángot gyujtott a mécsesekben, elmondta nekem ezt a történetet.

*

Akkor régen, mikor Siena sötét utczáiban még fegyverzörej keltette fel a napot s az ájtatos asszonyságok miséremenet gyakorta bukkantak véres holttestekre a templomok körül, a Signorián pedig gyűlölködve méregették egymást a polgárok és nemes urak… abban a zord időben élt a városban egy szép leány, a kit Gemmának neveztek.

És ő méltó volt e névre, mert még a templomkelyhek legsötétebb smaragdjai is irigyen halványultak el, ha ő fölvetette a szemét… Arczán a kék erek mentén rózsák nyíltak, haja, mint a mesék aranyfolyama élt, hullámzott ringó alakja körül, lábacskái pedig a hímes sarukban, mint földön csapongó pillangók kergették egymást a Fonta Branda pázsítján, vagy a Piazza del Campo fehér kőkoczkáin.

Ilyenkor aztán utat nyitott előtte a nyüzsgő tömeg. Gazdag bankárok, bársony zekés ifju nemesek, kalmárok, polgárok, méltóságteljes tanácsurak, mind megfordultak utána, a mint édesanyjával vasárnapi díszben végig haladt a téren. Férfiak, nők összesúgtak a háta mögött, de tán ép ez volt a veszedelem, mert a ki mögött halkan beszélnek az emberek, arról rosszat szólanak.

Gemmáról is gonosz híreket terjesztettek a városban s minthogy egyedül lakott öreg anyjával ott a Brandakút mögötti utczában s nem volt a ki védelmezze, büntetlenül szólhatta meg bárki.

Persze a visszautasított férfiak koholták a leghajmeresztőbb mende-mondákat, a városbeli asszonyságok pedig, a kiknek a lovagok és bankárok még csak arra sem adtak alkalmat, hogy megtagadjanak tőlük valamit s így erényükkel Istennek kedveskedjenek, bánatukban és unalmukban tovább adták a híreket.

Gemma szépsége vonzotta az embereket, de mivel nem viszonozta a tüzes pillantásokat s csakis Signor Grifone Tolomeira, Siena legdélczegebb ifju nemesére vetette fel olykor tekintetét, haragudtak reá s mint bűnre csábító hiábavalóságokat, itélték el szépségét és mosolyát.

Igy történt, hogy a szent életü szerzetesek is meghallottak egyet-mást róla és dicséretes buzgalommal kezdték megfigyelni utait.

Szemmel tartották a leányt, vétkeiről jegyzéket vezettek… Az első bűn azonban, a miért tényleg elitélte őt az egész város, az vala, hogy egyszer az ünnepi szent-mise folyásában, ép a sanctus nagy perczei alatt, mikor a hívők földre borulva imádták az Urat, Gemma felvetette a fejét. Tekintetét a Tolomeiek czímeres stallumára függesztette, aztán – oh borzalom – reá mosolygott az ifju Signor Grifonera.

Bár a templom népe földig hajolt s a barátok a Chorus faragványai mögött hatrét görbültek az áhítattól, a kövér Fra Filippo pedig szokásos meghatottságában épen akkor pillantott a mennyezetre, félszemmel mégis mindenki meglátta ezt a szentségtörő mosolyt…

A szerzetesek megbotránkozva rázták fejüket. Az urak és asszonyságok győzelmesen súgtak össze.

A városi szóbeszéd azonban még be sem telhetett e nagy eseménynyel, mikor Gemma második égbekiáltó bűne is bekövetkezett.

Egy forró nyári délutánon, midőn ugyanis Fra Mino, a hires assisibeli barát a San Giovanni szószékéről predikált, Gemma, Signor Grifonéval, mindenek szemeláttára kiosont a templomból… Mialatt pedig a szent férfiú dörgő hangon hirdette az eljövendő végitéletet s áhítatos gyönyörrel beszélt a pokol kínjairól és a férgekről, melyek majdan az emberiség vétkes testét elemésztik, azalatt ő a kolostor kertjének virágai között, Isten mosolygó napfényében megcsókolta kedvesét…

A szerzetesek felháborodva értesültek Gemma elvetemültségéről, de mint jó pásztorok, egyideig még elnézték, sőt mennyei türelemmel bocsátották meg bűneit. Mellesleg megjegyezve, a Tolomeiek nagy hatalomnak örvendettek ekkortájt s Signor Grifone kalandozásaiból hazatérve, a rablott kincsekből mindenkor keresztényi áhítattal áldozott a szerzetnek is.

Igy hát Gemma és kedvese nyugodtan élhettek szerelmüknek. És ki tudja, meddig tartott volna boldogságuk, ha egy estén Grifone hazatértében a Duomo alatti szűk lépcsőn össze nem akad a mámoros Pandolfo Buonsignorival. Az óriás termetü fiatal nemes kaczagva csapott a Tolomei vállára:

– A szeretődtől jössz?

– Ne szólj így róla… mert – dörögte Grifone s a kardjához kapott.

– Mert… per Bacco, csak csendesen!… Ha akarom, holnap az enyém!

Grifone kardot rántott…

Pár pillanat mulva, mikor a zajra a városkaputól egy katona szövétnekkel kezében odaért, az óriás Pandolfo már holtan feküdt a lépcső aljában… Szájából a vér, mint egy sötét vörös szalag gombolyodott ki a kövezetre.

Grifone csak egy perczig örült győzelmének, aztán eszébe jutott, hogy futnia kell, ha élni akar.

A capitano di giustizia magas hivatalát ez idő szerint ugyanis Pandolfo atyja, a kegyetlenségéről hires Astorre Buonsignori viselte.

A Tolomeinek tehát menekülnie kellett, még csak Gemmától sem vehetett búcsút… Később azután híre járt a városban, hogy felcsapott a firenzeiekhez condottiernek.

Gemma hosszú napokon át szótlanul üldögélt kicsiny szobájában. Anyja hiába vigasztalta. Most már igazán teljesen védtelen volt.

És ekkor a kegyes szerzetesek, a boszút lihegő Astorre Buonsignori buzdítására, gátat engedtek visszatartott haragjuknak s nagy szigorral fordultak ellene. Megfigyelték minden cselekedetét – de egy ideig földi bűnt nem találtak benne. A misékre nap-nap után eljárt, bűnrecsábító mosolyát mintha elfeledte volna, szép szemét nem vetette fel többé a sanctus alatt, sőt estende, mikor az egész város elsötétült s csak a csodatevő Szűz-Mária szobor előtt égett a mécsvilág, még ott is ájtatoskodva térdepelt órák hosszant…

Igy teltek a hetek. A kegyes szerzet buzgó szolgái s az Astorre Buonsignori kémkedő inasai már-már belefáradtak a leselkedésbe, mikor végre egy este a kövér Fra Filippo, ki egy szép halért, vagy koppasztott csirkéért mindenkor hajlandó volt elengedni a penitentiát, néhány társával a Boldogasszonyszobor tájékára tévedt.

Gemma ekkor is ott térdelt a fal tövében s szőke fejét a mécshez hajtva, buzgólkodni látszott.

Fra Filippo régóta haragudott a leányra. Nem tudta néki megbocsájtani, hogy ha gyónni jött, csak bűneit rakta le az ő ölébe, a csirkéket és más egyéb apróságokat pedig következetesen otthon feledte. Mikor most megpillantotta, gondolt egyet, aztán vastag újját, miként egy terjedelmes vörös pecsétet, ajkára illesztette.

Mindenki elnémult. A csendet csak Gemma szaggatott sóhajai törték meg, majd egyszerre olyas zizgő hang hallatszott, mintha pergament-lapot forgatnának.

A kövér barát lábújjhegyre ágaskodott… Egy pillanatig szinte megkövesedve állt helyén, azután hirtelen felkapta két oldalt csuháját s alattomosan oda penderedett a gyanútlan leányhoz.

A következő percben diadalmasan tépett ki valamit Gemma kezéből. A leány kétségbeesetten kapott utána:

– Jaj Istenem!… Miért bántanak?

De Fra Filippo ekkor már magasan lobogtatott feje fölött egy teleírt lapot, melynek aljában szép nagy betükkel ott ékeskedett a Signor Grifone büszke neve.

A barátok kiváncsian futottak köréje. Aztán egyszeribe megértettek mindent. Kiderült a Gemma bűne! Nem imádkozni járt ő a csodatevő Szűz Máriához, hanem – a kedvese szerelmes levelét olvasta ott a mécsvilág előtt.

– Nem tudtam, hogy vétkezem! – nyöszörgött a leány.

– Bűnhödnöd kell! – ordították fenyegetőzve a nekidühödt szerzetesek s két frate menten elrohant Astorre Buonsignorihoz. Fra Filippo társaival a kolostorba hurczoltatta Gemmát.

… És még az éjjel itéletet hoztak a szerzetesek az aranyhajú Gemma felett. Signor Astorre, mikor hírül vette az égbekiáltó bűntettet, felkaczagott, de aztán mást gondolt. Összeült a nagyszakállú alchimistával, Messen Thomasoval s híres astrologusával és eltörte ő is a pálczát Grifone kedvese fölött. Kegyetlen volt az itélet nagyon, de Astorre legalább így akart boszút állani Tolomein, ha őt nem is, legalább a szerelmét akarta meggyalázni, elpusztítani.

… Másnap még alig virradt és máris talpon volt az egész város. Az utczákon nyüzsgött a tömeg. Gyümölcsárúsok kosárral karjukon, mesteremberek szerszámmal a kezükben, nagy hangon beszéltek Gemmáról. A katonák alabárdjukra támaszkodva kérdezősködtek az ide-oda futkosó népségtől:

– Hát miért itélték el?

– Mit tudom én – kiáltotta egy tovarohanó aranyműves legény – tudják a papok és ez elég.

A katona durván röhögött, de aztán megijedt s hirtelen keresztet vetett magára.

E perczben elnémult a tömeg zsibongása. A Piazza del Campora torkoló Via Pellegrini palotái alatt felbukkantak a szerzetesek fehér csuhái. Elől Fra Filippo lépegetett, kezében a feszülettel, azután a penitensek szürke ingében támolyogva haladt Gemma; mögötte tömör sorokban vonultak fel az Astorre úr czifra csatlósai, a sunyi képű pribékek s a sisakos városi katonaság. A menetet vörös köpenyében Messer Morgante a sienai hóhér zárta be.

– Ohó! – dörmögték néhányan a téren – Messer Morgante!… No ezt megnézzük!

Gemma kisérete lépésről-lépésre növekedett. Mire a menet a hosszú girbe-görbe utczákon végig haladt s kiért a Porta Romana nagy barna íve alá, már több száz ember állta körül az elgyötört leányt.

Útközben egymást tüzelték az emberek s hogy meggyőzzék önmagukat, miszerint Istennek tetsző dolgot cselekesznek, nagyon hangosan beszéltek: a tulajdon lelkiismeretüket akarták túlkiabálni.

– Meg kell büntetni – üvöltötte az egyik sienai bankár, kit Gemma hajdan visszautasított s kinek nehéz sárga aranyainál csak az arcza volt sárgább, a bűnei súlyosabbak.

– Úgy kell neki, miért volt olyan büszke – kiáltozták az ifjú nemesek, a kik sehogy sem tudták megbocsájtani a leánynak, hogy nem lett olyan rossz, mint a minőnek ők hirdették…

Mindenki haragudott, mindenki szítkozódott. Annyi tenger gyűlölködés közepette csak egy öreg asszony zokogott fájdalmasan a kapu mellett s, mintha a saját élete után nyúlna, reszketve tárta ki karjait boldogtalan gyermeke felé.

– Anyám!… Anyám! – sikoltotta Gemma szívszakadva.

– Kicsiny galambom! – nyöszörgött az öreg asszony s tán ők voltak az egyedüliek, a kik egy árva szót sem hallottak a Fra Filippo beszédéből, mikor nagyhangon Isten és Siena nevében kihirdette az itéletet.

Az emberek helyeslőleg mormogtak:

– Így van jól!… Le kell vágni a haját… úgy is a sátán adta neki… adjuk vissza hát a sátánnak.

– Ki kell taszítani a városból – rikoltotta egy bőrkötényes munkás.

– Ki kell taszítani az istentelent – dörmögte az Astorre Buonsignori bölcs astrológusa. – A csillagokból olvastam, hogy ha ez a bűnös asszony itt marad, a Madonna pestist küld városunkra.

Rémült ordítozás hallatszott véges-végig a Via Romanán, Gemma sorsa eldőlt, a tétovázók is ellene fordultak. Száz kéz nyúlt feléje.

A hóhér előre lépett. A leány, mintha csak most értette volna meg, hogy mi történik vele, halálosan elsápadt, szeme megtelt könnyel… Ekkor fonnyadtak el az ő arcán Siena legszebb rózsái, ekkor homályosult el az ő szemében Siena egének legkékebb darabja.

Messer Morgante gyönyörködve vágta le azt a szőke hajat, mit Grifone úgy szeretett, az oktalan gyűlölködő tömeg pedig, mint vihar a fellegeket, tépte széjjel az aranykincset, szórta szerte a mezőn.

Gemma ajkára egy jajszó sem jött. Szállongó fürteivel úgy állt ott az indulatos nép közepette, mint a fiesolei Fra Angelico valamelyik földre tévedt angyala. Utolsó tekintetével anyját kereste a dühös, lihegő emberáradatban. Aztán megragadták törékeny testét s kitaszították a város kapuján az elhagyatottságba, a pusztulásba.

Mikor a kapu bezárult mögötte, egyideig szinte zavarodottan hallgatott a tömeg. Most, hogy végrehajtották az itéletet, mint akár a jóllakott ember, bután bámultak a légbe. Kedvetlenség szállotta meg a kedélyeket. Lehangoltan, dörmögve kezdett oszladozni a nép. Férfiak, nők kis csoportokba verődve tünedeztek el az utczák fordulóinál. Csak Gemma édesanyja sírt a kapu alatt, de jajszava nem keltett többé visszhangot sehol.

Az útmenti mezőn ezalatt szeliden bogozta a szellő Gemma arany hajszálait a virágok szirmaira. Fenn a légben pacsirták kerengtek, azután egyszerre lecsaptak a mezőre s összeszedték, elvitték apró csőrükben a szőke selyemszálakat… Elvitték fészkükbe s, bár a városban senki sem merte hangosan kiejteni a Gemma bűnös nevét, még sok, sok tavaszt daloltak el a pacsirták az ő aranyfürtei közül…

Benn a szűk sikátor végében pedig, ott, a falba mélyesztett szent szobornál csoda történt. Abban a perczben, a melyben Gemmát kitaszították a város kapuján, kialudt a mécses a Madonna előtt…

Évszázadok múltak el azóta, de a Szent Szűz szobra előtt nem lehetett többé lángot gyujtani. Így emlékezteti a Boldogasszony minden időkön át Siena népét arra, hogy ő világít azoknak, a kik szeretni tudnak… hogy ő szereti azokat, a kik igazán szeretnek…

*

A Frate már régen hallgatott. Ujból visszatértünk a domboldali kolostor kapujához…

Köszöntve búcsúztam a szerzetestől, de ő mintha még várt volna valamire. Egyszerre csak elém nyujtotta csontos kezét és halkan mondotta:

– Signora mia!… Egy soldot… nálam hívebben Sienában senki sem tudta volna elmondani a Madonna mécsesének történetét…