Apró bűnök

A két barátnő már vagy egy félórája búcsúzott egymástól a küszöbön. Tamásy ez alatt végigpróbált valamennyi ülőhelyet Lilla asszony bájos kis boudoirjában. Közbe-közbe pedig jóakaró indiskréczióval nézegette meg az iróasztalon a fényképeket s húzgálta ki a könyvjelzőket a sárgafedelű regényekből.

Az előszobából üde női hangok hallatszottak be hozzá. Amazok odakinn olyan zavartalanul nevettek, beszéltek, mintha ő a világon se lenne.

Egyszerre érdeklődve pillantott fel. Tisztán hallotta Lilla anyáskodó szavát. Menyasszony barátnőjét oktatta:

– Édes kicsikém, még egy utolsó tanácsot búcsúzóul… Ha meg akarod őrizni a vőlegényed szerelmét, az istenért, valahogy le ne szokjál apró hibáidról…

Fojtott suttogás hangzott… Csapódott az ajtó s Lilla visszatért a szobába.

– Ugy-e nem haragszik, hogy egyedül hagytam? – mondotta, mialatt kedveskedve fordult öreg barátjához. Szerette őt, mint a hogy általában szerették ezt a kedves embert a nőtársaságban, mert minden asszonynak arról tudott beszélni, a ki azt az asszonyt véletlenül legjobban érdekelte.

– Nos, nem válaszol? – kezecskéjét Tamásy felé nyújtotta. De ő, mintha meg se hallotta volna szavát, fennhangon kezdte szőni gondolatait:

– Hiába, érthetetlen lény az asszony, se logikája, se emberismerete, se…

– Rólam szól ez a meleghangú személyleirás? – kérdezte Lilla s kaczagva vetette magát a karosszékbe.

– Magáról és minden asszonyról! – pattant fel a férfi boszusan. – Mondja csak, mire való volt az, hogy egy menyasszonynak olyan tótágast álló tanácsokat adjon az esküvője előestéjén.

– Én?… Ugyan miféle tanácsokról beszél?

Tamásy diadalmasan tekintett a szép asszony szemébe:

– Látja, már is elfelejtette, de az a fiatal leány bezzeg jól megjegyzi magának, hogy nem szabad leszoknia a hibáiról!

– Ah úgy, hát meghallotta? – Az asszony örökké mosolygó arcza hirtelen elkomolyodott: – Ne vádoljon, – tapasztalásból beszéltem.

– Tapasztalásból? – Tamásy figyelmesen tekintett rá.

– Igen, – mondotta Lilla s elgondolkozva nézett bele az alkonyat homályába. – Régi emlékeket bolygatunk,… hogy is mondjam… egy barátnőmről van szó, vele történt az, a mit el akarok beszélni… Ne csináljon olyan okos arczot, nem ismerhette őt. Pedig, azt hiszem, megszerette volna, mert, – hasonlított hozzám… Víg volt, csak úgy mint én, s a mit szóval nem tudott elmondani, azt a szemével mondta el, – ezért is hiresztelték róla világgá, hogy kaczér.

A férfi finom mosolylyal pödörgette bajuszát s Lilla most, hogy a növekvő sötétség eltakarta arczát, bátrabban kezdett beszélni:

– Barátnőm – tudja mit, nevezzük el őt Clarissenak, – szép asszony volt, talán a legszebb az egész társaságban. Sokan bolondultak utána s ő oly jól tudta a bolondokat kezelni, hogy azok sohasem gyógyúltak meg egészen. Ha a bálterembe, kaszinóba vagy akárhová is betette a lábát, egyszeribe csődület támadt körülötte. Ő aztán nyugodtan tűrte, hogy imádják és ha közbe-közbe művészi öntudatlansággal végignézett hódolóin, tekintete mindég azt kérdezte, hogy vajjon miért bámulják annyira. Persze ezer hizelgő szó mondta el erre a kérdésre a feleletet. Clarisse természetesen csak ezt akarta hallani… Mert hát édes barátom, mi asszonyok olyanok vagyunk, mint a remekművek, – mentül több ember csudál meg bennünket, annál szebbekké leszünk… a világ szemében.

– Milyen sokan bámulhatták meg magát! – dörmögte Tamásy udvariasan.

– Ugy hiszem az ötvenes években kurizáltak így az urak, – nevetett Lilla. – Na de most hallgasson ide és kérem ne zavarjon… Hol is hagytam el?… Igen, hát barátnőm egy napon hódolói között megpillantotta annak az idénynek a legdivatosabb gavallérját.

– A többit már sejtem, – kiáltotta Tamásy jókedvűen, – Clarisse asszony természetesen beleszeretett!

– Téved, vagy, legalább is elhamarkodott a kijelentése. A gavallér bolondult meg először. Clarisse ügyesen vitte a dolgot; a legmelegebb tekintetét lopta bele a szemébe, a leghódítóbb mosolyát és a legszebb ruháit szedte magára, ha lovagjával találkozott. Az ő híres mosolya, víg nevetése, diadalmas, ringó járása s a libbenő selyem fodrok között előbukkanó kicsiny lábai, – megtették a maguk hatását. A tél kellemesen szállt el a fejük felett.

A férfit eleinte gyönyörködtette Clarisse délibábos lelke. – Lilla önelégülten vetette föl a fejét: – Ezt szépen mondtam, bár lehet, hogy valami regényben már olvastam ilyesfélét… Sebaj, a fődolog az, hogy barátnőm gavallérja az első időben határozottan büszke volt rá, hogy kívüle még olyan sokan bomlanak a szép asszonyért. Hanem aztán tavaszszal, úgy emlékszem a lóversenyek alatt történt, hogy egy napon elmult ez a furcsa büszkesége. Megharagudott, mert valaki hangosan észrevette Clarisse kicsiny lábait.

– Érdekessé kezd lenni a dolog…

– Na látja!… Hát kedves barátom az az ember neveletlenül dühbe jött ezen a csekélységen. Ettől a percztől fogva megváltozott és gyilkos szemmel nézett mindenkire, a ki szépnek találta Clarisset. Vége volt a flirtnek, a víg udvarlóból a szó legteljesebb értelmében, kellemetlen testőr lett. Nyomon követte barátnőmet mindenüvé. Komor képeket vágott, ha másokkal mulatni látta. – Ő maga azért nem múlattatta többé. Társaságban szótlanul ácsorgott körülte, de ha egy perczre magukra maradtak, akkor megható őszinteséggel árulta el növekvő szenvedélyét. És Clarissenak tetszett annyira a csinos gavallér, hogy szivesen meghallgassa, mikor arról beszélt neki, mennyire szereti őt. Mosolyogva tűrte féltékenykedéseit, sőt örökös panaszait is.

El sem képzeli, milyen hízelkedve kérlelte olyankor:

– Clarisse, tegyen már egyszer valamit a kedvemre!

– Nos? – kérdezte barátnőm.

– Szokjék le bizonyos apró hibákról! – volt a rendes felelet.

– Például?

– Ne nézzen olyan melegen arra a sok léha ficzkóra!

– Hát aztán?

– Az isten szerelmére, ne vesse hátra a fejét, mikor nevet, – olyan rosszul esik az nekem. Meg, tudja, a multkor véletlenül maga után mentem, mikor sétált…

Clarisse felkaczagott, a gavallér pedig dühbe jött:

– Hiába nevet, egyáltalában nem tartom illőnek, hogy olyan különösen emelgeti a szoknyáját az utczán. Szerettem volna pofon ütni azt a frátert, a ki azt mondta a háta mögött: «ejnye beh csinos lába van!»

– Hát baj az?

– Még sokkal nagyobb baj az, hogy a legfeltünőbb kalapokat a maga fején látom… És kérem, ne járjon olyan képtelen színű ruhákban… Meg az az örökös czigarettázás… az a rettenetes füstölés!

– Szóval azt kivánja, hogy mindezekről leszokjam?

– Oh Clarisse, kétszeresen szeretném akkor!

Ilyen beszélgetések folytak le közöttük minduntalan. Heteken, hónapokon át vitatták barátnőm hibáit. De ő abban az időben még okos volt, nem hallgatott a könyörgésre s úgy élt, a mint neki tetszett…

– A gavallérja meg kereket oldott, – dörmögte Tamásy.

– Sőt ellenkezőleg, Clarisse mind erősebben magához lánczolta őt… Bolond asszony, játszott a tűzzel és, mert mulattatta a veszedelmes játék, nem vette észre, hogy közbe már megégette az újjait.

Egy napon aztán dűlőre került a dolog. Magukban voltak és a gavallér egyszerre csak, hogy, hogyan nem, ott térdelt Clarisse lábainál. Barátnőm persze menekülni próbált előle, de aztán…

– Inkább megcsókolta őt, – hahotázott Tamásy.

– Nem,… csak visszaadta a csókját.

– Finom megkülönböztetés!

– Ne gúnyolódjék, – mondotta Lilla szomorúan – nagy pillanat az, mert hiszen az első csóknál dűl el, hogy milyen szerep jut az embernek a szerelmi duóban… Clarisse szerepe az engedelmeskedés lett. Az a csók végzetessé vált reá nézve. Elvesztette a játszmát és önmagát: szeretni kezdett…

Szenvedélye napról-napra komolyabb lett. Billent a mérleg, ő lett a gyöngébb s a férfi befolyása egyre nagyobbodott. Hogy kedvében járjon, szinte észrevétlenül simult az izléséhez, az egyéniségéhez.

Megesett, hogy mikor ő belépett a szobába, Clarisse, mint egy iskolás gyerek, félredobta a czigarettáját. Vagy olykor, ha víg nevetés közben hátravetette a fejét s szeme véletlenül barátjára tévedt, – elfulladt a kaczagás az ajkán. Egyszer pedig, a mikor sétára indultak, Clarisse visszafordult, hogy sötétebb ruhát vegyen magára…

Rövid idő mulva már nem az volt többé, a ki régen. Elvesztette eredetiségét, leszokott a hibáiról – megadta magát. Végre is olyanná lett, mint a minőnek a férfi látni akarta. De az elismerésre hiába várt, mert mint a hogy ő átalakult, úgy alakult át fokozatosan barátja is. Mióta örökös panaszai, féltékenykedései tárgytalanokká váltak, azóta elmaradtak a kicsiny veszekedések is, melyek után olyan jó volt a kibékülés. A szenvedélyes jelenetek is megritkultak s nem tervezgetett többé a jövőről sem – mert hiszen az a jövő jelenné lett. Nem igyekezett kedvessé tenni a Clarisseal töltött perczeket, mert most már nem volt kimérve az idő, csak tőle függött, hogy meddig nyujtsa az együttlétet.

Szerelmük egyhangúvá lett, de Clarisset annyira elfoglalta a saját érzése, hogy a változásból mitsem vett észre. Csak akkor riadt fel, mikor egy napon barátja kétségbeejtő józansággal tólta el magától dédelgető kezét:

– Maguk asszonyok rettenetesen egyformák…

Lassankint megfoghatatlan ingerültség vett erőt rajta. Clarisse nem tudta okát adni, – később persze rájött, hogy unatkozott!

– Nem csodálom, – mondotta a meggyőződés hangján Tamásy.

– Lám még maga is így beszél. A férfiak megunják, ha állandóan szeretjük őket… Szegény Clarisse, ő pedig mindent megtett volna, hogy magához lánczolja azt a csunya embert, de hiába! Mióta senki sem fordult meg utána az utczán s nem bámulták többé lábacskáit, barátja sem csókolgatta őket alázatos rajongással. Mióta Clarisse senkire se emelte a tekintetét, ő sem nézett többé kutatóan a szemébe s mióta nem mosolygott a hódolókra, ő sem mosolygott rá. Mikor aztán a társaságban elfelejtették Clarisset s nem beszéltek többé róla, mikor régi udvarlói megszüntek őt szeretni s eltünedeztek mellőle, – akkor ő is kiábrándult abból az asszonyból, a kit szerelme árnyékává, visszhangjává tett és lassan-lassan elmaradt tőle…

Lilla elhallgatott.

– És aztán?

– Nincs több aztán, vége van a mesémnek! S most már úgy-e tudjuk mind a ketten, hogy mikor maguk férfiak megszeretnek bennünket, akkor megszeretik apró bűneinket is. Ha aztán a kedvükért leszokunk a hibáinkról, elvész valami belőlünk, valami, a mit öntudatlanul ép úgy szerettek, mint akár a jó tulajdonságainkat… Na de elég ebből ennyi, adjon valahára egy czigarettát!

Tamásy gonoszkodva nézett az asszonyra:

– Hát megint rákapott a czigarettára?

Lilla felsóhajtott:

– Igen, már vagy egy esztendeje!