EGY ÚTITÁRS.
A mult nyárnak egy forró délutánján utaztunk vissza Ravennából Riminibe. Az állomás piszkos és füstös volt, az egyetlen fakino egy padon hevert s rendületlen nyugalommal kergette a legyeket, mert hát rajtunk kívül, a merre a szem ellátott, nem volt más útas. A sok hajsza után jól esett ez a gondolat: legalább magunkra maradhatunk a vasúti szakaszban. Kényelmesen végighevertem az űléseken s azután csak úgy, mint a fakino, megpróbáltam tovahajtani az ablakon át beözönlő legyeket.
A vonatvezető már harmadszor kiáltotta hosszan elnyujtva a «pronti»-t, mikor valaki hevesen felrántotta az ajtót. Egy csomó dobozt s egy kis bőröndöt löktek föl, azután beszállt mind e holmik tulajdonosa is és helyet foglalt a szakasz tulsó szegletében.
Felültem s bosszúsan pillantottam oda. Útitársunk fiatal férfi volt. Figyelmesebben megnéztem s csak ekkor ötlött szemembe elsoványodott nyaka, mely körül szomorúan tátongott bő gallérja s a két mély barázda, mely sötét bajusza mentén lefutott szája mellett. Tekintetében halálos kimerültség volt és azért mégis látszott rajta a fiatalság, látszott, hogy nem az évek, hanem valami nagy szenvedés viselte meg úgy az arczát.
De mit is érdekel engem ez az ember, a ki tán már a jövő állomáson kiszáll s a kit soha sem látok többé ebben az életben!… Átpillantottam a mocsaras táj felett, Ravenna sötét pineaerdeje felé és az ernyős fák reszkető körvonalaikkal eszembe juttatták azokat a finom kis tájképeket, melyeket a legyezők falapocskáira pingálnak a czopfos piktorok, ott messze túl a tengereken. Egy darabig csak néztem ki az ablakon, azután, magam sem tudom miért, – újból visszatekintettem útitársunkra, a kivel akarva, nem akarva, kénytelenek vagyunk megosztani sorsunkat a szük szakaszban s a kinek e perczben ugyanaz a czélja, a mi a mienk.
Tulajdonképpen semmi érdekes sem volt ezen az emberen, egyedül puha kalapja alól kilátszó sötét haja és feltűnően sápadt arcza mutatott szokatlan ellentétet. Hegyesre nyírott szakálla eltakarta nyakkendőjét s olyan ügyetlenül állt keskeny arczához, mintha nemrég növesztette volna. Csak most vettem észre, hogy az idegen a fullasztó meleg daczára, köpenyébe burkolódzva ül s balkezével görcsösen összefogja vállára vetett felöltője szárnyait.
A meleg igazán tűrhetetlen volt s mikor kiértünk az állomásról és a levegő kissé mozgásba jött, lassan valami ellenszenves, nehéz orvosságszag terjedt el a szakaszban. Önkénytelenül lebocsátottam az egyetlen csukva feledett ablakot.
Az idegen összerezzent a zajra, majd előre nyujtotta sovány nyakát, szinte szimatolni látszott a levegőben, azután kedvetlenül huzódott az ülés szegletébe, még közelebb az ablakhoz… Szegény ember, őt is kínozhatta a fullasztó hőség, homlokát ellepte a veríték, nyugtalanul fészkelődött helyén s szabad bal kezével zsebeiben kutatott. «De hát minek is űl abban a meleg kabátban» – gondoltam éppen abban a perczben, mikor végre kirántotta zsebkendőjét. E heves mozdulattól lecsúszott válláról a felöltő. Utána kapott s mialatt lehajolt érte, tekintetével hirtelen elfogta pillantásomat… A légvonat újból arczomba csapta a nehéz orvosságszagot, ő pedig szinte szégyenlősen szorította kezét jobb vállához, melyről árván fityegett le egy üres kabátújj…
Most már átláttam sápadtságának okát. Megértettem, hogy a betegség vonta fiatal ajkai köré a mély barázdákat, megértettem, miért lett olyan kedvetlen az elébb, mikor leeresztettem az ablakot. Mélyen sajnáltam, hogy megbántottam ezzel, de akkor még nem sejtettem, hogy ő hozta magával azt a kellemetlen szagot a ravennai kórházból, a hol, ki tudja, tán most vesztette el a félkarját. Nem akartam zavarni a tekintetemmel és azért még is mindig újra visszatévedt rá a szemem s valami érthetetlen érdeklődéssel kisértem figyelemmel bal kezének fonák mozdúlatait, – világos, hogy nem tudott még vele bánni. És mennyire reszketett az a szegény ügyetlen kéz, milyen idegesen forgatta a mellény gombjait és játszott az óralánczczal, melyet időről-időre olyan görcsösen kapott marokra, mintha ki akarta volna rántani.
A vonat megállt egy perczre. Útitársunk izgatottan ugrott fel s kissé elrekedt hangon kiáltott a vonatvezetőre: – «Mikor érünk már Cesenaticóba? – A környékbeli tájszólással beszélt és hogy annál jobban megértse a választ, hevesen kihajlott, az ablakon.
– Jaj Istenem!… hát soh’ sem lesz vége, – sóhajtotta s lemondóan ült vissza helyére. Egy ideig lebámult a földre, majd kihúzta óráját s nagy kínnal előre igazította az állomás órája szerint… Futó mosolyt véltem ekkor látni ajkán, de utóbb újból elkomolyodott és kis időközökkel sóhajtozni kezdett. Néhányszor türelmetlenül csettentett nyelvével, egy szemrehányó pillantást vetett az állomásfőnökre, azután mintegy kétségbeesve tehetetlensége felett, nekivetette hátát az ülés támlájának, mintha tólni akarta volna a vonatot, hogy menjen már előre…
Végre elindultunk, de ő még ekkor sem nyugodott meg, sőt ha jól láttam, izgatottsága perczről-perczre nőtt. Újjai elkeseredetten doboltak térdén, lábait pedig fáradhatatlanul rakta egymás elé, talán így űlve is menni, futni akart szegény, megelőzni a vonatot, a mellettünk tovalebbenő szellőt, a perczeket.
Minden állomáson kihúzta óráját s hol előre, hol hátra igazította; minden állomáson megkérdezte, hogy mennyi idő múlva leszünk ott, a hová ő megy, sőt utóbb már vitatkozni is kezdett a vonatvezetővel a perczek felett. Ekkor láttam, hogy könyvnélkül tudja az útvonal menetrendjét. És ő mégis mindig újra kérdezősködött, hallani akarta másoktól, hány percz, hány pillanat választja el attól a helytől, a hová, ha repülni tudna, úgy hiszem, régen elszállt volna…
Vajjon kihez vitte első útja a korházból? Az édes anyjához… a feleségéhez, vagy a kedveséhez? Ki tudja, kinek a képe lebegett előtte és milyen gondolatok marczangolták szegény, fáradt agyát. Szemében olykor mélységes aggodalom tükröződött. Talán félt a viszontlátástól és attól, hogy mit szólnak majd ehhez a csonka karhoz, a mely esetleg mindent megváltoztathat… Azután mintegy biztatni látszott önmagát, állát kabátjába mélyesztette s lassan reménykedő mosoly kelt az ajkán. Kezével elfedte homlokát, de azért láttam: a szája alig észrevehetően mozgott, mintha leczkét mondott volna fel. Lehet, hogy édes, hizelkedő szavakat ismételgetett, kedves leczkét, a melyet ott a kórházban, hosszú betegsége alatt bizonynyal sokszor felmondott magának. Mert hosszú ideig fekhetett ez az ember betegágyán, olyan borzasztóan sápadt volt az arcza s olyan erőtlenül hanyatlott hátra a feje, mintha nem bírta volna egyenesen tartani… Soha ilyen halálos izgalmat emberi arczon nem láttam. Annyi fájdalom, kétségbeesés, annyi öröm és reménység tükröződött szemében; az ellentétes érzések egész serege gyötörte vonásait. Olykor eltorzult az arcza, azután hirtelen felderült, ilyenkor nem bírt magán uralkodni s mosolyogni kezdett…
Már túlhaladtunk az utolsó állomáson is, ösmertem ezt az utat: a következő Cesenatico lesz. Néhány percz és szegény útitársunk, a kivel egy óra hosszat megosztottam aggodalmait, czélt ért. Már úgy is csak az izgalom tartotta benne a lelket. Ha egy pillanatra erőt vett rajta a várakozás kimerültsége, valósággal élettelenné vált az arcza, fénytelenné a szeme… Még egyszer utoljára kihúzta az óráját, egy darabig merően nézett rá, azután valami lázas tevékenység fogta el, ide-oda kapkodott, egymásra rakta a dobozokat, lerántotta fejéről a kalapját s hátrasimította szép sötét haját, majd a bajuszát is kipederte egy kissé, a mi olyan szomorú nyalkaságot adott elgyötört, sápadt arczának. Végül gondosan felvetette jobb vállára a kabátját, nyilván, hogy eltakarja vele hiányzó karját s kezébe vette bőröndjét. Igy várt azután állva mindaddig, míg a vonat beérkezett.
Ránéztem. A vér fejébe szökött, ajkai remegtek s mialatt titkolódzva mosolyogni kezdett, kissé hátrahajlott, talán hogy keressék egy piczikét azok, a kik ott az állomáson várnak reá, vagy lehet, hogy nem bízott magában.
Csak egy pillanatig vesztegelt így, majd tántorogva ment az ajtóhoz. De itt sem merte mindjárt felvetni a szemét: ez a lábbadozó, beteg ember félt a nagy örömtől, még elodázta egy kicsit, még készülődött rá… Végre is azonban erőt vett magán és kipillantott.
Éreztem, hogy gyorsabban ver a szivem; reám is átragadt az az izgatottság, melylyel tele volt körültem a levegő. Előre hajoltam s keresve néztem végig a perronon. Alig hittem a szememnek, újból meg újból végig kutattam tekintetemmel a néptelen indóháznak minden befogható zugát… Hiába! nem volt ott senki, egy árva lélek sem várt erre a mi szegény útitársunkra!
Szinte féltem rá visszapillantani. Mi mehetett végbe ezalatt a lelkében?… Arcza halálsápadt volt, levegő után kapkodott s nehezen vonszolta le magát a kocsi lépcsőin. Gondolkozás nélkül ugrottam fel s a mennyire tőlem tellett, segítettem neki, azután lehordtuk utána a bőröndjeit is. De ő mindezt észre sem vette, csak állt, mintha odaszegezték volna és tehetetlenül bámult maga elé. Szemében az a fájdalmas kifejezés tükröződött, a mit eddig csak a halálra sebesített állatok tekintetében láttam,… összefacsarodott tőle a szivem.
Egyszerre azonban magához tért. Egy mentő gondolata támadhatott, mert futásnak eredt. Egyenesen az állomásfőnökhöz rohant és hevesen kérdezett tőle valamit. Amaz megrázta fejét s kissé megrántva vállát, otthagyta őt a faképnél.
Szerencsétlen útitársunk egy darabig kétségbeesetten nézett ide-oda, azután visszaszaladt hozzánk, szó nélkül felkapta holmiját s szinte futva indult át az állomás kis kertjén a tulsó oldalon várakozó kocsikhoz. Itt is kérdezősködött, rohant egyiktől a másikhoz, mintha még mindig reménykedett volna, hogy itt van, csak elbújt valahol az, a kihez ő jött…
Szomorúan néztem utána. Vajjon kit keresett ilyen szívszakadva ez a szegény csalódott ember?… Az édes anyját? – Oh nem, az itt várta volna őt bizonynyal reggel óta; – a feleségét? – az is eljött volna már azóta, hacsak kötelességből is… nem, csak a kedvese lehetett az, a ki ilyen hűtlenül maradt távol tőle.
Mikor a vonat tovarobogott velünk, a fák lombjai között láttam még egyszer utoljára a mi útitársunkat. Ott láttam állni a városba vezető hosszú fasor elején, a mely véges-végig vigasztalanul néptelen volt. Sehol egy kocsi, sehol egy ember… Ő egymagában állt a fák alatt s kis bőröndje és a dobozok, melyeket olyan kínosan hordozott magával, lábai előtt hevertek. Fáradt szemét beárnyékolta kezével, nézett, nézett a messze út felé és még mindig reménykedett, hogy eljön az, a ki nem várta őt.