Apró bűnök

Még a kalapját se tette le, úgy a hogy volt, hosszú utazó kabátjában, fáradtan vetette bele magát egy karosszékbe. Az inas behordta utána az angolos bőröndöket – azután egyedül maradt. Férje a mellékszobában nyakszirtre tólt kalappal, fontoskodva rendezte az útközben összegyült szinházi, vasúti és egyéb belépti jegyeket, majd apró dobozokból nagyobbakba rakta át a szivarvégeket.

Az asszony megvető mosolylyal fordította félre a fejét. Tekintete az asztalra tévedt… Felhalmozódva hevert ott több napi postája. Egykedvüen nézte át a leveleket, aztán felbontatlanul dobta őket vissza az asztalra. Egy boríték valahogyan az ölében maradt. Lepillantott az írásra s unatkozva sóhajtott fel: – Hát még mindég ír!… Szegény bolond, hogy szerethet!

Finom újjai géplesen játszottak a levélborítékkal, sötét szeme pedig merengve nézett a nyitott ablak felé. Mintha valami emléket keresne a beözönlő tavaszi napfényben.

Csakugyan egy érzés emlékét kereste ő a tavaszi napsugárban, egy érzést, ami valamelyik elmult májusban úgy megdobogtatta a szivét.

Két év előtt a tél folyamán történt, hogy egy napon végkép megunta a férjét, sőt – az udvarlóit is. Tavaszszal azután könnyelmü közönyét érthetetlen nyugtalanság váltotta fel. Nem bírt egy helyben megmaradni. Mintha kergették volna, egész nap az utczákat járta, látogatásokat tett, de mindenünnen sietve távozott… Lázasan keresett valamit, hogy mit, azt maga sem tudta addig a napig, amelyen végre megtalálta.

Hirtelen, váratlanul jött az egész. Egyszer beszélt Szendrey Lászlóval és belészeretett. Megszerette, mert nem udvarolt neki, már pedig ez elég ok egy unatkozó szép asszonynál arra, hogy különbnek tartson egy embert az udvarlóinál s elképzelje, hogy szerelmes belé.

Mikor pedig barátnőitől azt hallotta Szendreyről, hogy nincs szive, – leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy megtudja, igaz-e.

Még jobban kezdte szeretni őt s úgy gondolta, össze kell törnie ezt az embert, hogy meglássa a szivét.

Rövid idő mulva rájött arra, hogy Szendrey Lászlónak van szive, hallotta a dobogását s nagy mesterkedéssel a kezébe is kerítette… Ekkor ezt is összetörte, mint a kiváncsi gyermekek a bábujukat – látni akarta, mi van benne. Mikor aztán úgy találta, hogy az a szegény szív telesdedtele van az ő képével, akkor rájött arra, hogy ez a gavallérja sem különb a többinél…

Kiábrándult belőle, megunta a játékot, de ekkor már elmulasztotta azt a pillanatot, mikor visszavonulhatott volna. Szendrey tulságosan szerette őt. Minden szeszélyét eltűrte, csakhogy a közelében maradhasson. Nem tudott tőle szabadulni; mint hűséges kutya, nyomában volt mindenütt. Nem ellenkezett vele s hogy kedvében járjon, úgy beleélte magát csapongó asszonyos gondolatvilágába, úgy hozzásímult az ízléséhez, hogy még nézeteltérésről sem lehetett szó közöttük. Pedig Tilda a kimerülésig törte a fejét azon, hogy mivel boszanthatná meg.

– Úgy gondolja, édesem? – mormogta ilyenkor László úr mosolyogva, – nos jó, valószinüleg igaza van.

– Nem valószinüleg! – kiáltá Tilda ingerülten.

– Bizonyára – sóhajtotta a férfi megadóan.

Így történt azután, hogy az az asszony, aki rettegett az egyedülléttől, rövid idő mulva már úgy érezte magát Szendrey társaságában, mintha egyedül lenne… «Rettenetes állapot, mikor az emberrel nem ellenkeznek!…»

Egyetlen egyszer esett meg, hogy mikor már több órán át szakadatlanul kínozta Lászlót, ez türelmetlenül toppantott lábával.

Tilda hátra vetette fejét és elmosolyodott. Végre valahára egy férfias mozdulat – gondolta s közelebb húzódott gavallérjához. De az most csökönyösen hallgatott, ő is hallgatott tehát s utóbb, mert nem tudta kis száját sokáig zárva tartani, ásítozni kezdett.

Szendrey felpillantott:

– Úgy látom, unja magát?

– Rosszul látja – szólt az asszony egykedvüen – nem magamat, hanem magát unom! – Ekkor olyasvalami történt, amit Tilda éppen nem várt… László úr megfogta két kezével az ő törékeny vállát, kétségbeesetten, dühösen megrázta, aztán hátrataszította a kereveten és – elrohant.

Az asszony dobogó szívvel nézett utána, ebben a perczben újból nagyon szerette őt. Tetszett neki, hogy meg tudott haragudni… Kedve kerekedett, hogy utána fusson. Ujjongva ugrott fel helyéről, de az ajtónál megállt s örömében összecsapta gyűrűs két kezét.

– Hát ez hiányzott a mi szerelmünkből!… A czivakodás!…

És nem tévedett. Olyan asszony volt ő, aki gyülölte a folytonosságot s a ki ép ezért a szerelemnek csakis a kezdetét szerette. Mivel pedig mindég újra nem lehet elkezdeni, a veszekedéssel akarta volna megszakítani az egyhanguságot, hogy így a kibékülés után az az illuziója legyen, mintha új szerelmet kezdene.

De alig volt ideje arra, hogy elgondolja, mennyire szereti Lászlót, milyen jó lenne, ha visszajönne, mikor izgatott csengetést hallott, azután egy csomó virággal kezében, mint egy bűnbánó iskolás fiú jött feléje az a nagy darab bajuszos ember.

Milyen meghatóan nevetséges volt ebben a perczben.

Tilda el is nevette volna magát, ha nem sajnálja, hogy ilyen gyorsan vége lett az ő fellobbanásának:

– Oh, miért is jött olyan hamar vissza!… De a férfi se nem látott, se nem hallott s egyre csak azt suttogta:

– Bocsáss meg, bocsáss meg!

Aztán karjaiba kapta a lenge szép asszonyt és oly erővel szorította magához, mintha nem akarná többé elereszteni.

Tilda egyik tükörben félszemmel látta szőke fejét a férfi vállán s ez olyan festői kép volt, hogy nehány perczig nyugodtan tűrte az ölelését, de aztán a ruhája jutott eszébe.

Kibontakozott Szendrey karjaiból.

– Tilda, édes kis angyalom!… Soha sem fogok én mást szeretni tudni! – Meghatottan nézett egy ideig az asszony szemébe, majd lehúzott újjáról egy finom piczi gyűrűt és ünnepélyesen mondotta:

– Szegény anyámtól kaptam, a halálos ágyán adta ide és azt mondta, hogy annak az asszonynak adjam, a kit szeretni fogok… Ő persze azt hitte, csakis a feleségem lehet az…

Tilda kissé elpirult és türelmetlenül intett.

– Kedves, gonosz gyerek, ne félj, hisz megigértem! Nem kérlek többé, hogy elhagyd érettem a férjedet…

Az asszony megnyugodva nyújtotta oda a kezét s mialatt a férfi újjára vonta a gyűrűt, tekintete hirtelen bejárta a fényes szobák hosszú sorát.

László kedvéért megválni ettől… őrültség – gondolta abban a perczben, mikor az a másik olyan nagyon szerette őt.

… Ez a nap volt az utolsó napja Szendrey boldogságának. Tilda ugyan viselte újján még egy ideig a kis gyűrűt, de most, hogy a férfi némi jogot formált hozzá, nem bírta többé elviselni őt. Kerülte, bujkált előle s ép úgy unta, mint a férjét. Néhány hónappal ezelőtt végleg szakított vele. Kiadta cselédeinek a rendeletet, hogy «ha Szendrey úr keres, nem vagyok itthon!»

Az ablakfüggöny mögül nap-nap után látta, mint kóborol a háza előtt, délután hallotta a csengetését, reggel pedig halomszámra érkeztek a levelei. El sem olvasta őket, felbontatlanul dobta valamennyit a tűzbe. Úgy is tudta, mi van bennük… Hadd könyörögjön, a míg meg nem unja.

De másként történt, Tilda előbb megunta az ostromot s hogy békessége legyen, végre is jobb híjján elment a férjével Monte-Carlóba.

Most hogy visszajöttek, ime az első dolog, ami szeme elé kerül, a László úr levele.

– Hát még mindég nem fáradt bele!

Mialatt gondolatai az elmult napok emlékei között tévelyegtek, keze akaratának ellenére, lassanként feltépte az ölében heverő borítékot.

– Ez aztán hűség – mormogta elbizakodottan s hálából ezért a kellemes érzésért, némi sajnálattal akart Szendrey Lászlóra gondolni.

– Ő jó volt hozzám – kis vártatra haragosan ütött az asztalra – bár ne lett volna olyan borzasztóan jó, tán mégsem untam volna meg olyan hamar… Szegény ördög, mennyit kínoztam… igaz, hogy azért szeretett… Különben bánom is én, hogy mit érez más, csak már én tudnék valakit szeretni… Pedig azt hittem, ő lesz az igazi! – Elgondolkozott. – Hányszor is hittem már ezt?

Számlálgatni kezdte az újjain, aztán felnevetett.

– Ejh! mégis csak ez szeret engem legjobban a világon! – s egy hirtelen, szinte önkénytelen mozdulattal szétbontotta a papirlapot. Kényelmesen belebujt a karosszékbe s mint mikor az ember valami mulatságos dologra készül és már előre nevet, vígan kezdte olvasni a levelet:

«Nagyságos asszonyom!»… Hát ez mi? Egyszerre elkomolyodott s ámulva hajolt az írás fölé. Röviden csak ennyi volt a papiroson:

«Azt a kérést, amit annyiszor elmondtam leveleimben, még egyszer, utolszor megismétlem, adja vissza a gyűrűt. Be kell váltanom szegény anyámnak tett igéretemet, annak akarom odaadni, a kit illet, a ki a feleségem lesz.

Szendrey.»

Első perczben nem értette meg a dolgot, pedig ugyancsak világos volt.

– Mit… mit akar? – mormogta fehér fogai között. Egy ideig zavarodottan bámult maga elé, aztán lassan elöntötte a vér az arczát. Felugrott a karosszékből:

– Ez már mégis hallatlan!… Mást mer szeretni a nyomorult!… No megálljon!… Hol is az a gyűrű… hová is tettem?

Gondolkozva állt meg egy pillanatra, utóbb a szekrény felé indult:

– Persze, mielőtt elutaztam… igen, akkor húztam le az újjamról.

Az egyik fiókban, mindenféle lommá alacsonyult emlék között akadt rá Szendrey gyűrűjére. Szórakozottan forgatta újjai között, majd méltatlankodva kiáltott fel:

– Mégis csak sok! Ezt nem vártam volna tőle! – Felpillantott s kissé félrehúzta a száját:

– Első eset, hogy olyat tesz, a mit nem vártam… Tetszik nekem!… Igazán, megölelném, ha itt volna… Miért is nincs itt?

Szép szeme, mintha a napfény arany hímpora lepte volna el, veszedelmesen kezdett csillogni. Sebesen végig ment nehányszor a szobán, végül megállt a karosszék előtt, mely hajdan László úr helye volt és mindenféle gorombaságot mormogott. Markában ezalatt haragosan szorongatta a gyűrűt.

Sehogy sem fért a fejébe, hogy ő utána még valaki mást lehessen szeretni. Elviselhetetlen volt előtte ez a gondolat s menten hivatni is akarta Szendreyt, hogy számon kérje tőle új szerelmét.

– Ez lesz a legokosabb! – de mikor a csengőre tette a kezét, egyszerre elszomorodott:

– Nem fog eljönni, az a másik nem ereszti. Mit tegyek, mit tegyek?

Egy percig tehetetlenül állt a szoba közepén:

– Soha ilyet – suttogta töprengve – megbolondultam vagy mi, de hisz én… én… Érthetetlen, hogy is nem jutott előbb eszembe.

Szomorúan bámult le maga elé a földre, aztán megcsóválta fejét és lassan felhúzta újjára a gyűrűt. Nagyot sóhajott, majd kezét a háta mögé rejtette s mintha valakivel vitatkoznék, beszélni kezdett:

– Nem adom, nem adom, mert az enyém és nem adom, mert nem adom! Punktum! De hát ha érte jön és egyszerűen elveszi?… Érte jön?… Hm!… Igaz ez lenne a legokosabb? Csak jöjjön ide, ha van bátorsága, nézzen a szemembe!

Menten leült íróasztalához és megírta a levelet.

«Egy feltétel alatt visszaadom a gyűrűt, jöjjön el érte.»

Azután felöltözködött László kedvencz ruhájába és sétálni küldte a férjét. Izgatottan várakozott. Minden kocsizörejre az ablakhoz futott s egyik czigarettát a másik után szívta el. A muló perczek növelték nyugtalanságát, szíve úgy dobogott, mint soha életében…

Mikor pedig besötétedett és Szendrey csak nem jött, úgy érezte, nem tudna többé megválni a gyűrűtől és komolyan kijelentette önmaga előtt, hogy – szerelmes!

Egész éjjel nem hunyta le a szemét s már korán reggel talpon volt. Alaposan összeszidta a komornáját, az öltöző asztaláról pedig siettében leverte az illatszeres üvegeket. Reggeli után megint sétálni küldte a férjét, hadd soványodjék…

Dél felé járt az idő, mikor végre csengetést hallott. Minden vére a fejébe szökött, kis kezeit remegve kulcsolta szivére s nyakát előre nyujtva figyelt egy perczig. Megismerte László lépteinek zaját:

– Ő az, – susogta elhaló hangon, – ő az!… Eljött, ó hogy szeretem!…

Mikor azonban az ajtó megnyilt, már kényelmesen hevert a kereveten s egy találomra felkapott könyvből olvasni látszott. Mesés közönynyel emelte fel a tekintetét.

Ott állt előtte Szendrey László. Arcza keskenyebb, halványabb volt, mint régen. Szigorúan pillantott reá. Ez kihozta az asszonyt sodrából. Elfojtott hangon tagolta a szavakat:

– Szendrey… Isten hozta! –

– Nagyságos asszonyom…

– László… hát így találkozunk? – Kissé félrefordította a fejét s csábító bájjal hajolt előre, aztán számítóan hátrált meg… Szótlanul álltak ott egy helyben.

Szendrey szeme égni kezdett, karjai kínos zavarban fonódtak össze mellén, mikéntha el akarta volna takarni a szívét, arcza lassan-lassan biborvörösre vált.

Tilda egy pillanatig még farkasszemet nézett vele, aztán hirtelen elhatározással, mintha már megnyerte volna a játszmát, kecsesen nyujtotta oda László úrnak a kezét.

– A gyűrűt akarta… itt van…

És a férfi mohón kapott a keskeny kis kéz után. Összeszorította a fogait s kezdte lehúzni a gyűrűt. De az érintés megremegtette őt, a tulajdon keze sem akart neki engedelmeskedni, a vére emlékeztette az emlékekre, mik az asszonyhoz kötötték. Összerázkodott, ajka kinyilt aztán… egyszerre csak odatapadt a gyűrű mellé.

– Nem lehet lehúzni, – tördelte kétségbeesetten.

– Soha többé! – suttogta az asszony diadalmasan.