A MAESTRO.
Mindenki ismerte az öreg Maestrot, a Rialto-híd tájékán. Évek óta látták tétlenül üldögélni egy félig kész vázlat előtt, ott a San Jacoppo templom árnyékában, a kicsiny márványhídon. Rendszerint a reggeli órákban került elő valamelyik szűk sikátorból s ballagott el nagy lustán megszokott helyére. Felállította rozoga festőállványát, rátámasztotta a vázlatot, kezébe vette ecseteit, palettáját, aztán leült a kőpárkányra s kalapját, miként a koldusok, letette maga mellé a földre.
A templom-ajtóban, mintha mi sem változott volna a piazzetta környékén, zavartalanul csörgette kulcsait a sekrestyés, az asszonyok közönyösen teregették ablakaikban a kimosott rongyokat s az aranyműves tovább ásítozott boltozott kapuja alatt. Egyikük sem vette észre a Maestrót, senki se köszöntötte jöttekor, mert hiszen olyan természetesnek találták megjelenését, mint a minő természetes volt az ő szemükben, hogy déltájban besüssön a nap a szűk utczákba s alkonyatkor a lagunák néma vize felett kigyúljanak a piczi zöld lámpák a gondolák csúcsán.
Csak akkor, ha a Rialton túlról vetődött néhány naplopó suhancz vagy utczai gyerkőcz a San Jacoppo vidékére, hangzott fel olykor az elkoptatott régi csúfolódás:
– Még most sem készült el a képed?
– Maestro!… Maestro Tintoretto!… Még mindég ezt a képet mázolod?
Az öreg piktor arcza haragosan torzult el kusza, ősz sörénye alatt. Öklével megfenyegette a gúnyolódókat, de aztán ismét csak elmerült szokásos egykedvűségébe. Üres szemmel bámult a vázlatra. Nézte az odavetett szinfoltokat, melyek a piazzetta egyik árnyas zugát s az ódon házak falai között, omladozó hídak alatt, a tengerbe vesző lagunát sejttették.
Ott a képen, az opálos vizen barna folt látszott… talán egy gondola. A házak ablakai között vörös és sárga firkantások sorakoztak egymás mellé… talán a száradó rongyok… errébb egy sötét fal felett sűrű füstre emlékeztető mázolás, – talán a szomszédos kert fái. Csupa talán, csupa bizonytalanság volt az a kép, melyre egy kis jóakarattal rá lehetett ugyan fogni, hogy a San Jacoppo környékét ábrázolja, de a mi éppen olyan jogon ábrázolhatta volna Venezia akármelyik más festői zugát is.
Hogy hol és mikor készült a vázlat, azt senki sem tudta, még Marietta, az öreg csipkeverő asszony sem, a ki pedig az aranyműves boltja feletti csúcsíves ablakból évtizedek óta figyelte, mi történik a piazzettán.
Hajdanában, a míg meg nem únták, estende a kút körül különböző vélemények hangzottak el Maestro multjáról.
A marcatobeli halkereskedő és a sekrestyés megegyezett abban, hogy bolond az öreg s csakis a San Servilioból – az őrültek házából – kerülhetett ide. A templomi koldusok ellenben, a kik irigyelték tőle még a mocsárszagú levegőt is, azt a hírt terjesztették, hogy mielőtt festő lett, zsebmetszéssel és útonállással foglalkozott.
Salvo, a félszemü gyümölcsárús, a ki az aranyművessel és Signor Santinival, a gondolatulajdonossal, az előkelő osztályt képviselte a düledező szegletházban, egyszerű rágalomnak minősítette ezt az állítást.
– Bolond beszéd – dörmögte boszusan – én tudom, amit tudok. A Maestro mindenkor tiszteletreméltó, tevékeny életet élt! – És e kevély kijelentés után vagy ezredszer elmondta, hogy az öreg piktor jó családból származik, mert az ő nagybátyjával rokonságban van, hogy hajdanában gyufát, utóbb ujságot árult a Márcus-téren, aztán gondoliére és vezető volt és végül sekrestyés lett a Santa Maria Formosa templomában. Mikor onnan valami jelentéktelen ballépés miatt elkergették, beállt inasnak egy világhírű festőhöz, a kinek nevét azonban elfeledte a bölcs Salvo.
Ebből az időből származhatott az a nevezetes vázlat, melylyel hosszú hűtlenség után egy szép napon visszakerült Carlo Gavagnini szülőföldjére – a napsütötte ódon piazzettára, ahol Maestronak – Maestro Tintorettonak nevezték el őt.
Évek teltek el azóta. Az öreg festő és vázlata már réges-régen részévé lett a piazzettának, hozzátartozott, akár a lagunákra kikönyöklő czímeres erkélyek, az ütött-kopott campanile, vagy az az eperfa mely áthajolt a megbarnult kőfalon s unalmában a saját képének köszöngetett le a zavaros habokba.
A Maestronak nem voltak nagy igényei, hát eltengődött valahogyan. Telelni rendesen egyik kórházba ment, azokban a hónapokban pedig, mikor hemzseg a temérdek utazó Veneziában, gondtalanul éldegélt csekély keresményéből. Bársonykabátja, művészkalapja, – úgy számitott, – eltart, a meddig ő, gyümölcsre, halra, meg a vasárnapi kenyérre telt abból, a mit az üzlet hozott. Az üzlet! Az volt a Maestro életének legfontosabb mozzanata… Ha idegenek vetődtek a tájra, hogy megnézzék a Rialto sziget legrégibb templomát, megálltak egy perczre az öreg piktor háta mögött. Ő ekkor szorgoskodva kezdte kevergetni palettáján a festékeket. Homlokát beárnyalta kezével, aztán vállára hajtotta fejét s összehúzott szemmel pillantott a vízre. Megesett néha, hogy az érdeklődők hosszasabban is időztek a vázlat előtt, ilyenkor a hatás kedvéért még egy-két merész vonalat is rajzolt ecsetjével – a levegőbe. Közbe-közbe lopva sandított le lábánál heverő kalapjára, melybe ő már reggel belehelyezett néhány rézpénzt. Igy sejttette a kiváncsiakkal, hogy a művész nem veszi rossz néven az adakozást! Az inglésik többnyire észrevették a szerény czélzást s mielőtt odébb mentek volna, néhány soldot dobtak a festékfoltos fövegbe.
Mihelyt az idegenek eltüntek az utcza fordulójánál, megkönnyebbülten sóhajtott fel a Maestro. Nem szinészkedett tovább, őszinte lustasággal görnyedt össze s pihente mindaddig a munka fáradalmait, míg új áldozatok nem közeledtek. Már messziről megismerte a pénzes inglésik lépteinek zaját, – mert a maga szakmájában nagy lélekbúvár volt, – s azután csekély változatossággal megismételte az előadást.
Igy éldegélt az öreg festő hosszú idők óta. A vezetők, gondolások szentesítették különös kereseti módját, mert hát Veneziában azt tartják, hogy mindenki úgy éljen, a hogy tud; a gyerekek pedig néhány centesimiért utczahosszat kiabálták az idegenek fülébe:
– Itt fest a Maestro… – il famoso Maestro Tintoretto!…
Egy verőfényes tavaszi napon, mint rendesen, ott ült a vén piktor megszokott helyén. Az üzlet nem igen virágzott. Reggel óta csak egy templomjáró vén kisasszony s szöges czipőkben, hegymászó bottal a kezében, valami Tirólból leszabadult német turista tévedt a környékre.
Délfelé járt már az idő, mikor egyszerre éktelen zenebona hallatszott a szomszédos sikátorból. A Maestro prédaszimattal emelte fel fejét, aztán hirtelen munkához látott.
A következő pillanatban egy hórihorgas angol bukkant fel a szemhatáron. Utjában egész raj szurtos gyerkőcz kisérte. Mindannyi vezetni akarta, mindannyi kiabált:
– Erre, erre signor Conte!
– Itt a templom… itt ül a Maestro… il Tintoretto… Apró kezek nyúltak felé:
– Un soldo! Un soldo!…
Az angol nehány rézpénzt dobott a gyerekek közé. Pokoli dulakodás támadt. A sok kölyök egymásnak esett. Gomolyagban hemperegtek a kövezeten. Az idegen hidegvérrel lépkedett el felettük. Mikor a hídra ért, hirtelen megállt a Maestro vászna előtt.
Kikotorta zsebéből szemüvegét s mintha legalább is egy új Tintorettot fedezett volna fel, fejét jobbra-balra billegetve, szakértő arczczal vizsgálta a vázlatot:
Utóbb még szóba is eredt az öreg piktorral. Hamisitatlan angol kiejtéssel beszélt olaszul s közbe úgy mozgott a szája, mintha legalább is fát akart volna vágni a fogaival. Szerette saját magát hallani s tetszett neki, hogy a Maestro megértette a mit mondott.
– Érdekes dolog! Mennyiért adná el ezt a képet?
Tintoretto mester, aki már készült szerepének játszására, meghökkent. Ilyesmit sohasem kivántak tőle. Zavarodottan dadogta:
– Örülök, Signor, hogy felismerte a vázlat becsét, – de fájdalom, nem tudok megválni tőle… Látja, ilyen ostobák vagyunk mi igazi művészek!
– Verissimo, – nyögte ki némi gondolkozás után az angol.
– Pedig rossz idők járnak manapság a művészekre. Azelőtt herczegek, grófok pártfogolták…
Az angol egykedvüen bólintott. A Maestro vérszemet kapott:
– Ha Dogék uralkodnának Venezia fölött, ki tudja, tán udvari festőjük lehetnék… így pedig… szégyenlem kimondani,… olykor éheznem kell.
Fenn a campanilében delet harangoztak. A Maestro sóvárogva nézett a szomszéd utcza kis osteriája felé, honnan olajba sült calamaretti illata hatolt ki hozzá.
Az idegen néhány perczig csodálkozva bámult a «Dogek udvari festőjére». Aztán gondolt egyet s abbeli örömében, hogy talált valahára egy olyan olaszt, a ki megérti őt, ha olaszul beszél, megbocsátotta az ártatlan dicsekvést és meghívta a piktort, hogy jöjjön vele az osteriába.
A Maestro nem kérette magát sokáig. Kiszedte a pénzt kalapjából s fejébe csapta fövegét. Az állványt s a vázlatot a helyén hagyta és a San Jacoppo két legtisztesebb koldusának a gondjaira bízta… Egy pillanat múlva megelégedetten lépett be új pártfogójával a kis vendéglő kapuján.
Hosszan elbeszélgettek odabent. Az angol gazdagon etette-itatta a festőt, tömte, hogy ne juthasson szóhoz s ő annál zavartalanabbul gyakorolhassa olasz nyelvtudományát. Nem vették észre, hogy mulik az idő.
Kint a piazzettán mind melegebben sütött a nap. A koldusok megunták a várakozást és elaludtak a lépcsőkön.
A gyerkőczök ott a templom körül még mindig verekedtek, a távolból barcoiuolok elnyújtott kiáltása hangzott. A tenger felől zajtalanul közeledett a lagunán egy gondola. Kikötött a híd alatt. Barna arczú fiatal ember és egy csinos fiatal leány szállt ki a partra.
A férfi zsebéből vázlatkönyv kandikált elő, kezében festékes dobozt vitt. Karjával átölelte a leány derekát s hízelgő franczia nyelvén suttogott mindegyre a fülébe.
Boldogok és vidámak voltak. Minduntalan elnevették magukat… Mikor a hídra értek, a franczia festő megállt s kaczagva mutatott a Maestro árván hagyott vázlatára:
– Nézd Suzon, ennek a képnek a mestere megszaladt a műve elől!
Az utczagyerekek észrevették az idegeneket s lélekszakadva rohantak feléjük:
– Ott a templom Eccellenza! – ordítoztak szolgálatkészen. De a festő nem figyelt szavukra, őt most csak a vázlat érdekelte:
– Ki mázolta ezt a képet?
A gyerekek elnevették magukat:
– Hát a Maestro… il famoso Tintoretto!…
– Tintoretto? – a franczia nem értette a dolgot.
– Persze, hogy ő, – vihogta az egyik fiú, – azt mondják, száz éve festi, nem is készül el vele soha!
Ezt még kevésbbé értette a fiatal művész, de mert jó kedve volt, jót akart tenni. Mosolyogva fordult a leányhoz:
– Tudod mit, nagyszerű gondolatom támadt: befejezem ezt a képet.
Leült a vázlat elé. Kiszedte festékeit a dobozból és munkához látott. A gyerekek szájtátva bámulták minden mozdulatát. Az új iskola széles modorában dolgozott. Körme hegyével tagolta a vonásokat, újjával tompította az éles szineket…
Festés közben olykor kedvese szemébe tekintett, aztán áthajolt a híd könyöklőjén s lepillantott az aranyfényű habokba. És mintha csak a leány szeméből vagy a laguna felszinéről lopta volna el a visszatükröződő képet, olyan híven, ragyogóan éledt meg keze alatt a kis világ… Végül még egy-két széles vonás s a piazzetta ódon költészete felett kisütött a nap a vásznon.
Egy perczig kedvtelve nézte bájos alkotását, aztán, mintha megunta volna a tréfát, kézen fogta a leányt és nevetgélve tovament.
– Jön a Maestro! – hangzott fel a téren.
A koldusok ébredezni kezdtek s a csipkeverő Marietta kihajolt ablakából.
Az öreg piktor kissé mámorosan jött lefelé az utczán. Mindenki hallotta, hogy dalolt, mikor a hídra lépett. A festőállvány előtt, mintha villám érte volna, gyökeret vert a lába. Elképedve meredt a vászonra… aztán megértett mindent. Összecsapta a két kezét, reszkető fejéhez kapott és keserves sírásba tört ki:
– Végem van… végem van! Miből fogok élni ezentúl!… O Dio, elvették a művészetemet!…