ELTÉVEDT CSÓK.
Későre járhatott már az idő, mert mindenki mondott már valami rosszat az asszonyokról. A zaj közepette egyedül Csánky Tamás, a nagyhirü, de kissé elvénült gavallér szívta hallgatagon szivarját s szinte csodálkozva eszmélt föl gondolataiból, mikor a társaság mind követelőbben hangoztatta, hogy most ő rajta a sor:
– Mesélj már te is valamit, öreg!…
Egy huszártiszt átszólt hozzá a dohányzó füstbevesző tulsó szegletéből:
– Csak azt mondd meg, szőke-e vagy barna… Engem csak a barnák érdekelnek!
A huszár egymaga nevetett ízetlenségén s kaczaja, akár a sarkantyúja pengése, üresen hangzott el a levegőben. A háziúr kedveskedve feszengett székén és udvariasságból mosolygott. Egy sárgaarczu emberke: Nicotin báró pedig a hivatásos dohányzók majomszerü ügyességével röpítette át a szobán a kandalló torkába tizedik szivarjának a végét.
Egy perczre feszülten figyeltek valamennyien.
– Nos barátaim, – kezdte az őszülő gavallér vontatottan, – én, bár szégyenlem bevallani, nem igen beszélhetek a szerelemről, mert hát engem nem szerettek olyan hévvel, mint benneteket… Hogy is mondjam… engem nem szeretett igazán soha senki.
A komolyság fölengedett, néhányan mosolyogtak, a huszár és egy fiatal képviselő merészen nevetett az üres cognacos üvegek árnyékában.
A képviselő azután felállt és átment a szomszédos szobába ferblizni egynehány gavallérral, a kik elunták a várakozást, a huszár pedig elaludt.
Csánky Tamás jóformán magára maradt a háziúrral és Nicotin báróval a kis dohányzó szegletében és mivel már nem biztatta senki sem, egyszerre megoldódott a nyelve:
– Ha akarjátok, bebizonyítom, hogy igazat mondtam, – dünnyögte a bajuszába és azután, bár homályosan érezte, hogy a cognac és pezsgő hatása alatt most olyas valamit fog elmondani, a mit holnap megbán, hogy elbeszélt, még is nekifogott:
– Fiatal gyerek voltam akkor s szüleim a szünidőre egy bajor városkába küldtek német szóra. Hát bizony eleinte nagyon boldogtalannak éreztem magamat. A söröző diákok között elfogott a honvágy és csak akkor nyugodtam meg, mikor egy véletlen eset folytán belekerültem abba a kis külföldi koloniába, a melyik egy csodaszép franczia asszony körül csoportosult. Azt hiszem, az egész kolonia szerelmes volt ebbe az asszonyba. Elképzelhetitek, hogy három nap alatt belebolondultam én is. Így történt, hogy mikor őszszel haza kerültem, az öregem legnagyobb csudálkozására, nem németül, hanem francziául beszéltem.
Nagy füstfelhőt fújt maga elé s egy pillanatig hallgatott.
– Első szerelmem volt az az aranyhaju szép asszony és bizonyosan azért emlékezem rá olyan világosan, annyi sok más kaland után is. Mert hát rájöttem én arra, hogy csak addig hiszszük mindig újra legutóbbi szerelmünkről, hogy az a valódi, a míg sodor az élet előre, de ha egyszer leszámoltunk vele, akkor tündérmesévé lesz emlékünkben az első szerelem… Az öreg emberek is inkább emlékeznek az anyjuk meséire, mint azokra a regényekre, a melyeket később elolvastak…
Nicotin báró szeméből kiesett a monokli, azután halkan súgta a háziúr fülébe:
– Soh’sem láttam az öreget ennyire berugva.
– Ha jól hallottam, az előbb azt kérdezte valamelyikőtök, hogy hol találkoztam a szép asszonynyal… Nos, hát mindenütt. Reggel már ott lestem az ablaka alatt, délután pedig, mint a váltóláz, pontosan beállítottam hozzá. Rendesen a villája mögötti kis kert gesztenyefái alatt ült. Meleg ifju arcza olyan benyomást tett rám, mintha aranyhajának a fénye játszadoznék rajta… És azok a feledhetetlen nagy szemek! Órákig elnéztem volna mozdulatlanul, csak akkor fordítottam félre vérpirosra vált arczomat, ha véletlenül rám pillantott… Jóformán sohasem beszéltem vele, ha szólt is hozzám, úgy tettem, mintha nem hallanám, tudja Isten, olyankor semmi se jutott eszembe. Lehet, hogy ez bosszantotta, mert igen gyakran hazakergetett. Szinte hallom a hangját, a mint kegyetlenül a szemembe mondta:
– Kicsikém, ha tudná, hogy milyen unalmas… Maga még nagyon ostoba!
– Megszégyenülve, dühösen rohantam haza, de nem tudtam mihez fogni. Fél éjszakán át csavarogtam az utczákon, jól kisírtam magamat az ablakai alatt és másnap már úgy éreztem, mintha én bántottam volna meg őt s hogy kiengeszteljem, egy virágbokrétát vittem neki az ebédem árából. Odaadni persze nem mertem, csak úgy véletlenül ejtettem le mellé a padra s aztán a háta mögűl lestem, mit szól majd hozzá.
De ne higyjétek, hogy mindig szívtelenül bánt velem. Néha kedvesen is mosolygott és ha jó hangulatban volt, egy délután többször is megkérdezte, hogy hány éves vagyok. Visszafojtott lélekzettel hazudtam egy pár esztendőt a tizenhéthez. Erre azonban ő már nem figyelt, mert vagy a félőrült angol piktort ugratta, vagy az orosz zenezsenire hallgatott, kinek műveit csak azért bírtuk elviselni, mert szerencsére Offenbachtól vette őket kölcsön. Őszintén szólva, nem igen szerettem az ő barátait, egytől-egyig búskomor földönfutók, furcsa rajongók, félreismert lánglelkek voltak, de talán mind között Harry Gordont, a szép fiatal amerikait gyűlöltem leginkább. És csodálatos, ezt a hatalmaskodó, hiú embert a többiek sem szerették, csak azért nem mertünk vele nyiltan szembeszállni, mert királynőnk pártfogolta őt…
Féltünk a szép asszony kiszámíthatatlan szeszélyeitől és nem hiába! Voltak napjai, mikor nem tűrt meg maga mellett senkit sem s valószinüleg ilyen hangulatban volt akkor is, mikor egy este, minden előzmény vagy elfogadható ok nélkül szépen kiadta mindnyájunknak az utat, mint a hogy ő mondta: föloszlatta az udvartartását:
– Hát mit bámulnak? Unom magukat, egyedül akarok lenni. Jó éjszakát! – és ezzel ott hagyott bennünket a faképnél… Az udvarlók elképedve bámultak utána, én majd hogy sírva nem fakadtam. Az orosz dühösen dörögte:
– Ha nem lenne asszony, megölném.
– Én is, – sejpítette az angol piktor, miközben a zeneköltő karjába kapaszkodott.
– Menjünk innét, urak, – szólt gúnyosan Harry Gordon s tettetett egykedvűséggel indult a kiskert kijárója felé. Lassan ballagtam utánuk, de a kapunál tovább nem vitt a lábam. Visszaosontam hát és észrevétlenül elbujtam a jázminbokrok közé, szemben a nyaraló verandájával… Itt faragtam azután az első és utolsó siralmas versemet… Nagyon soká ülhettem ott a bokrok tövében, a hold is feljött már az égre s én fázni kezdtem. Fölszedelőzködtem hát s halkan lopództam kifelé az alvó kertből. Egyszerre megálltam: előttem az út fehér porondján két árnyék tűnt fel a tiszta holdfényben. A veranda lépcsőjéről vetődtek oda s mintha csak két felleg lett volna, melyeket a szellő hajtott össze, reszketve közeledtek egymáshoz s vesztek bele egymásba egy hosszu ölelésben.
Az egyik az ő árnyéka volt, de kié a másik?… Tehetetlen vad gyűlölet fogott el s kétségbeesetten tapostam bele az árnyakba. A minő bolond voltam, tán így akartam eltiporni őket. Nyilván némi zajt üthettem, mert az árnyak hirtelenül eltüntek… Hogy értem haza, mai napig sem tudom, csak arra emlékszem, lázadó boldogtalanságomban becsületszóra fogadtam meg önmagamnak: nem látom őt többé soha viszont.
– Ohó! – dörmögte félálomban a huszár, – miféle becsületszó… katonai vagy csak amolyan?…
– Bolond dolog ilyesmit elmondani, – folytatta zavartalanul Csánky Tamás, – de a legbolondabb még csak ezután jön… Bevallom, hogy az igazi szerelemben nincs se büszkeség, se önérzet, – harmadnap újból ott voltam nála s csak még őrültebben szerettem! Ezután is hűségesen eljártam hozzá. És ő jól bánt velem, egészen megváltozott. Arcza keskenyebb, halványabb lett, szemei megnőttek s mintha egyszerre észre vette volna, hogy szeretem, mintha csak most tanultam volna meg a nyelvemen beszélni. Közelebb jöttünk egymáshoz. Mindenről mertem előtte szólani, csak arról az estéről, a két árnyékról hallgattam gyáván, pedig ezerszer föltettem magamban, hogy megkérdem tőle, ki volt a másik.
Egy napon aztán megtudtam mindent!… A szokottnál korábban mentem el hozzá, de nem találtam őt sem a kertben, sem a verandán. Fölszaladtam hát a lépcsőn s bejelentés nélkül indultam neki a szobáknak. A kis szalonban hirtelen megálltam: heves beszéd hallatszott ki a szomszéd boudoirból.
– Ne hagyj el, édes szerelmem! – Ez volt az első mondat, a mit izgatottságomban megértettem… Elszorult tőle a szivem. Azután egy türelmetlen férfihang felelt, szemrehányóan sorolva föl, hogy már két év óta jár a nyomában, szinte durván vetette a szemére, miért nem gondolta meg előbb akkor, mikor ő még nem fáradt bele a hajszába… Most már haza kell mennie… menyasszonya is van otthon, az apja akarja stb…
– A gazember! – sugtam önmagamnak, – fölismertem a hangját. Harry Gordon volt! Éreztem, hogy mennem kellene, de nem bírtam elmozdulni a helyemről. Kihallgattam az egész búcsukomédiát, a mit az amerikai eljátszott s a miben olyan szomorú szerep jutott az én szegény királynőmnek. Istenem, hogy könyörgött neki, hogy marasztotta, kérte, szeresse ezután is.
Mind hiába, Harry Gordon menni akart, mi sem kötötte ahhoz az asszonyhoz, a kit nem szeretett többé… Cak annyi időm maradt, hogy egy ablakmélyedésbe rejtőzzem, a férfi már ott állt a küszöbön, ő pedig megalázva futott utána s kétségbeesetten szorította karjaiba. E perczben jól láttam a Harry arczát: igazán visszataszító volt, a mint lopva fölpillantott a faliórára s azután sietősen bontakozott ki abból az ölelésből, a miért én akár az életemet adtam volna oda.
– Mennem kell, mennem kell! – S mialatt még egyszer megcsókolta a szegény roskadozó asszonyt, hamis pátoszszal súgta: – Mindig szeretni foglak… Isten veled, édes angyalom!
Csak nagysokára mertem kimozdulni rejtekemből. A szomszéd szobában mélységes csend volt s mikor beléptem, ott találtam őt az ablak előtt. Szinte megkövesülten bámult maga elé… Leültem az egyik szék szélére s kalapomat forgatva kezemben, azon tünődtem, hogy hát mit is mondjak… Valahol a lakásban ekkor becsaptak egy ajtót s ő a zajra kissé fölemelte fejét, szemünk találkozott:
– Elment! – dünnyögtem én rekedten. Mintha csak jóval később hallotta volna meg, a mit mondtam, pár percz multán tompán ismételte szavamat:
– Elment…
Nos és ezzel a szóval kötöttük meg barátságunkat. Nevető szeme csak egy bolond gyereket látott bennem, könnyező szem kellett ahhoz, hogy hű barátjára ismerjen… A végzetes nap után órák és órákhosszant ültünk együtt a gesztenyefák alatt, vagy barangoltunk a hegyek között, mindig Harry Gordonról beszélve. Mennyit tudott mesélni róla s hányszor mondatta el velem azt az estét, mikor a két ölelkező árnyékot megláttam a kert útján – szegény asszony, ezt szerette legjobban hallani. Mialatt beszéltem, fénytelen szeme égni kezdett s kedves kis kezét a karomba fűzte… Így élte tovább emlékezetében én velem szomorú szerelmét.
Néha voltak rossz napjai is, ilyenkor sokat sírt. Eleinte nem tudtam, hogy mit mondjak neki, de egyszer véletlenül ugyanazokkal a szavakkal próbáltam vigasztalni, melyekkel önmagamat biztattam boldogtalan óráimban és – csodálatosan megnyugodott. Ezután nem bírt nélkülem ellenni. Már korán reggel hivatott s csak későn éjjel eresztett el magától. Én meg boldog voltam, hogy vele lehettem, ott ülhettem a lábai előtt. Ha pedig megsimogatott, mint egy kis cziczát, nem cseréltem volna egy királylyal sem.
A későbbi években csakugyan képtelen lettem volna ilyen önzetlen szerepre, de egy tizenhétéves fiu nagyjából még épp olyan odaadóan, félénken szeret, mint egy leány. Az az életmód, a mit mi férfiak folytatunk, higyjétek meg, hozzájárul ahhoz, hogy szerelmünk annyira más, mint az asszonyok szerelme, mert emlékezem, ifjuságomnak ez ártatlan, tiszta szenvedélye még nem követelt semmit sem és mindennel megalkudott.
… Csánky Tamásnak kialudt a szivarja, tüzet kért, azután még halkabban folytatta:
– Be boldog voltam is én akkor, kár, hogy olyan hamar vége lett. A szünidő lejárt s én napról-napra halasztottam a hazautazást. Azt sürgönyöztem az apámnak, hogy beteg vagyok, – ő meg azzal válaszolt, ha nem jövök, hát értem jön. Ez volt halálos itéletem. Rohantam az én szép szőke asszonyomhoz, azután együtt sirdogáltunk… Néhány órával a vonat indulása előtt elmentem még egyszer hozzá búcsuzni…
Ti is búcsuztatok bizonynyal sokszor életetekben, tudjátok, hogy mi az! A míg ott voltam nála, jóformán semmit sem tudtam beszélni, csak néztem rá és csókoltam a kezét… Végre is ő figyelmeztetett, hogy mennem kell. Ebben a perczben úgy éreztem magamat, mint az olyan ember, a kit szíven lőttek, de nem fáj semmije, nem is tudja mi történt vele, csak egy lökést érzett a mellében és mégis sejti, hogy meg fog halni… Olyan gyenge lettem, mintha a múló perczekkel egy láthatatlan sebemből elfolyt volna a vérem; alig bírtam fölállani. Szótlanul csókoltam meg a kezét, mert féltem, hogy hangosan fölsírok, ha beszélni kezdek, ő homlokon csókolt, azután indultam kifelé.
De alig értem az ajtóig, elfogott a zokogás és a következő pillanatban eszemet vesztve rohantam vissza hozzá, oda borultam elébe a földre és arczomat az ölébe temettem. Vigasztalóan simogatta a fejemet és olyan kedvesen beszélt hozzám:
– Szegény gyerek… hisz régen tudtam… No ne sirjon kicsikém, idővel majd ez is elmulik!
Végre két keze közzé fogta arczomat és maga felé emelte. Ekkor láttam, milyen végtelenül szomoru a szeme… Homályosan éreztem e perczben, hogy kellene valamit mondanom, valamit búcsuzóul és szinte önkénytelenül kiáltottam:
– Mindig szeretni foglak… Isten veled édes angyalom!
Az utolsó szavakat talán már nem is én mondtam: ezek voltak a Harry Gordon búcsuszavai.
– Harry? – sikoltotta az asszony szívszakadva, azután a karjába kapott s kétségbeesett szenvedélylyel megcsókolt… Bennem búcsuzott el másodszor örökre a szerelmétől… De csak pillanatig tartott őrült önfeledtsége, észretért és eltaszított magától:
– Kicsikém, Isten vele!…
Tudtam, hogy nem látom őt többé viszont, támolyogva mentem ki az ajtón, szédültem a csókjától…
… Nos barátaim, az a csók, a mit akkor kaptam, egy másiknak szólt, – annak az eltévedt csóknak a párját kerestem azután egész életemen át s nem találtam meg soha, ezért tudom hát, hogy engem senki sem szeretett igazán.