KÁPRÁZAT.
Ott üldögéltünk a Santa Maria della Salute aljában s gondolásunk énekelve ringatta csolnakát. Venezia, mint a tenger délibábja, úszott előttünk a holdfényes vizen. A Canale-grande már mélyen aludt büszke palotái között. A szerenádok elhangzottak, csak egy-egy elkésett gondola siklott el zajtalanul a lagunák néma világába.
Szemközt a Desdemona palotáján kinyíltak a holdfényben az erkélyek porphyrrózsái, amarra túl a Piazzetta előtt, akár egy nádaserdő, emelkedett ki a vízből a gondolatartó póznák sokasága s fenn a magasban a Campanile angyala, mintha repülni akart volna, aranyszárnyait lebegtetni látszott az éji világban. A Torre dell’ Orologio érczóriásai komoran kongatták a múló időt.
A hold korongja megkerülte a San Giorgio harangtornyát s fénye libegve terült el a Giudecca szunnyadó vizén. A kicsiny csillagok is lejöttek fürödni a zsongó habokban. Ragyogva bukdácsoltak a vízben, aztán ölre kapták őket a hullámok s szakadatlanul futkostak velük fel-le a Santa Maria márványlépcsőin, mintha oda akarták volna vetni csillagkincsüket a fehér koralltemplom lábai elé.
Valaki mellettem a vízbe dobta czigarettáját… egy pillanatra kioltott egy csillagot. Feltekintettem: megint csak Gruzinszky zavarta a hangulatomat!
Micsoda bolondos játéka a sorsnak, hogy úton-útfélen találkoznunk kell ezzel a különös emberrel és pedig már négy vagy öt napja. Csak annyit tudtunk róla, hogy valami lengyel festő. Egy szállodában laktunk s a képtárban véletlenül megismerkedtünk vele. Bemutatkozott. Azóta aztán ott volt mindenütt, a hová csak néztem.
Sovány, kissé hajlott alakja, keskeny, beretvált arca váratlanul bukkant fel itt is, ott is a szűk utczák fordulóinál, elénkbe toppant a templomok homályából, az akadémia szobrai mögül, vagy a Doge-palota valamelyik rejtett ablakmélyedéséből.
Mohó, szinte tolakodó kiváncsisággal leste ilyenkor, mit bámulunk, melyik műremek ragad el bennünket. Bevárta, hogy elteljünk a gyönyörködéssel – s akkor félvállról odavetett gúnyolódással hervasztotta el lelkesedésünket. Emlékezem, szavai megannyi ostorcsapásként hatottak rám.
A Palazzo Ducaleban kicsinylő mosolylyal nézett a mennyezetre:
– Pusztulás itt minden! Nem látja, hogy sápad, vénül a Veronese világhódító Veneziája?… Hm! maholnap barna éjszakába tünnek a Tintoretto paradicsomi szentjei is…
Az akadémiában mögém lopódzott:
– Veszi észre, mint halnak meg perczről-perczre a vásznon Tiziano szinei?… Huh, megindul a freskók alatt a vakolat… Ehol ni a bájos Carpacciok, mivé lett a kis szőke szent Ursula!… Csak a hírét nézik ezek az ostoba angolok!… És a Bellini madonnái? Rájuk sem ismerek, de azért csak csodálja meg aranyporos levegőjüket, holnapra összedűlhet a San Zaccaria, meg az az öreg Frari…
Kegyetlenül tudott ilyenkor nevetni:
– Pusztulás itt minden! Megeszi a mocsár Veneziát!
Sohasem fogom elfelejteni az arczát, mikor egyszer fanyar vígsággal mutatott fel a gondolából a Palazzo Pisani megrepedezett homlokzatára:
– Nos ugy-e, még a maga nagy illuziói is elférnek ezekben a repedésekben?
… A mennyire jól illik a Dogek városához a szomorúság, olyan visszataszító hatású volt ebben a keretben a Gruzinszky czinikus keserűsége.
Most is gúnyosan mosolygott s halkan fütyörészni kezdett. Kisvártatra felém fordult:
– Mit bámulja olyan fáradhatatlanul ezt a romhalmazt?
Ekkor már igazán elvesztettem türelmemet. Boszusan feleltem:
– Elég legyen Gruzinszky úr!… Ugyan minek mérgezi meg a hangulataimat? Nem keserűséget jöttem ide keresni, hanem lelkesedést.
Egy pillanatig meglepetten nézett rám. Gondolkozni látszott. Aztán lehajtotta a fejét és szomorúan sóhajtott fel. Abban a perczben csakugyan azt hittem, nem is ő, hanem valaki más ül mellettem, – annyira megváltozott. Kék szemében elapadt az örökös gúny és mintha eddig csak lárvának viselte volna azt magán, most, hogy lehullott róla, rokonszenves lett emberien szenvedő arcza.
– Igaza van, – mondotta halkan, – nem volt jogom hozzá! Bocsásson meg!
*
– Bocsásson meg!… És mégis!…
Arcza ismét kemény és kellemetlen lett, de aztán, mialatt szeme elkalandozott a holdfényes tengeren, lassan megnyugodtak a vonásai:
– Nem, nem hibáztam nagyon, mert maguk csak a fonnyadó rózsákat, az enyészetet nézik, én pedig láttam virágjában, az igazi, az egyetlen Veneziát… Fiatalon jöttem ide valakivel, a kit nagyon szerettem.
Olyan szomorúan mondta ezt! Azt hiszem, ekkor bocsátottam meg Gruzinszkynak, megbocsátottam, mert sajnálni kezdtem őt.
Az áprilisi szellő fellebbent az Adriáról. A kis társaság odább húzódott a lépcsőn, védettebb helyre bujt. Mi ketten ülve maradtunk. Gruzinszky hozzám hajolt és mohó sietséggel kezdett beszélni, úgy, mint a hogy csak az olyan ember beszél, a ki soká hallgatott.
– Igen, ide jöttünk megünnepelni a szerelmünket… Rövid történet: egy farsangos éjjel… egy rózsa… egy levél s egy gyöngyfüzér…
Bolondnak tart? pedig most már nem vagyok az, csak akkor voltam őrült mikor hozzákötöttem a sorsomat… De nem panaszkodom, minden boldogságot meg kell váltani. Minden csóknak, minden ölelésnek egy sóhaj az ára s higyje meg, az a szerencsés ember, a ki előre fizet; én a csókok után fizettem s… fizetek egész életemen át.
… Oh milyen szép is volt az az asszony! Északról hoztam ide. Venezia volt az igazi hazája! Itt nyílt ki teljes pompájában. Illett hozzá annak a hajdani márványvárosnak a ragyogása. Aranyosabb lett a haja, melegebb az a feledhetetlen nagy szeme, könnyebb a járása. Festő vagyok, tudom mire képes a művészet: nála szebbet nem teremtett soha. Hiszi-e, hogy még a kis gyufaárus-fiúk is megfordultak utána a Piazzettán?… Ejh, még a boldogság is megállt előtte, elfeledkezett odébb menni.
Gruzinszky egy pillanatra elhallgatott. Gyorsabban szívta be a levegőt, aztán ismét beszélni kezdett:
– Szerettem őt s ha olykor lustán hevert ott mellettem a gondolában, elragadtatásomban csak néztem és nem volt szavam. Ő mosolygott s talán szeretett is ilyenkor, – nem tudom, soha sem mondta. Különben helyette is eleget mondtam én. Őszintén szólva, nem ismertem a lelkét, még akkor sem tudtam, hol járnak a gondolatai, mikor a karjaimban tartottam! Csak gyanakodtam, folyton gyanakodtam… Eleinte pusztán a gondolatai szöktek el előlem. A farsangi éjszakán aztán a mosolya is hűtlen lett hozzám… másoknak is adott belőle…
– Az a farsangos éjjel? Mit mondjak önnek róla?… Soha sem látta a carnevált Veneziában? … Ezeregyéjszakai káprázat az. Tarka volt a Canale-grande. Virágos gondolák felett picziny lampionok szines ezrei úsztak a vizen. Gittárszó hallatszott még a hullámok játékában is. A Márkus-templom körül égett valamennyi lámpa, Carneval herczeg pajkos menete vonult fel a Prokuráziák alatt. Lisztes képű Pierrók, kaczér Colombineek furakodtak át a tömegen, a Szt. Márkus galambjainak nem volt helyük a téren. Szerelemről suttogtak ott Európa minden nyelvén azon az éjszakán.
Mi az emberáradatban jártunk. Ő víg volt nagyon, mosolyogva tekintgetett jobbra-balra s nem figyelt reám, mikor szólítottam. Egyszerre…
– Nos?
– Valahogyan elszakadtunk egymástól: elvesztettem a tolongásban… Nyugtalanság fogott el. A mit azelőtt szépnek találtam, utálat lett nekem az a farsang. A szerenádosok hamisan kezdtek énekelni… Fullasztó volt a lég. Féktelen sietséggel kerestem mindenütt, – persze hiába, – végre is haza futottam.
Még nem volt otthon. A kapu alatt vártam reá. Rövid idő múlva lihegve érkezett meg.
– Hol jártál? kiáltottam türelmetlenül.
– Kerestelek! – mondotta erőltetett egykedvűséggel.
Aztán, mialatt felhaladtunk a kis palota lépcsőjén, úgy tett, mintha nagyon haragudnék.
Oh én őrült! hogy engesztelgettem, milyen alázatosan csókolgattam azt a kedves kicsiny kezet, a melyet nem tudok elfeledni… Azok a kezek!
Gruzinszky maga is észrevette, hogy milyen izgatott hangon beszél. Czigarettára gyujtott, de alig szippantott egyet-kettőt, türelmetlenül eldobta.
– Nos, hát kibékültünk. Ő adta a nagylelkűt, én pedig… ha végig simította a homlokomat, mindent elfeledtem…
Másnap hamvazószerda volt. Marion a templomba ment. Minek? Látja, milyen bolond az ember, akkor nem jutott eszembe, hogy soha sem jár templomba. Én otthon maradtam, valami sürgős megrendelésem volt. Kint festegettem az erkélyen. Délfelé járt az idő, mikor haza tért. Arcza ki volt pirulva és most, ha visszagondolok, emlékezem, milyen lázas sietséggel, milyen szokatlan részletességgel számolt el minden lépésről, a mit tett. Ha egy asszony ilyenkor sokat beszél, azért teszi, mert el akar valamit hallgatni. Feltűnően engedékeny és kedves volt hozzám. Akkor nem töprengtem ezen. Megcsókoltuk egymást és dolgoztam tovább. Ő a mellékszobában dúdolgatott. Egyszerre hangokat hallottam, azt hittem, hogy a szolgának parancsol valamit. Mikor feleszméltem munkámból, csend volt. Kis vártatva ugyanaz a férfihang ütötte meg a fülemet. Úgy emlékezem, ekkor rögtön felugrottam és bementem a szobába. Egy ismeretlen úr állt előttem. Bemutatkozott. Valami orosz herczeg volt.
– Bocsásson meg uram, hogy zavarom, – mondotta vontatott hangon – de megakartam tekinteni ezt a kis palotát, miután eladó!
– Ah úgy, – dörmögtem én tüntető hidegséggel s dühösen mértem végig az idegent. Csinos ember volt, olyan, mint a minők az orosz gárdatisztek. Hatalmas karcsú alak, finom kezek, nőiesen lágy vonások, hegyesre nyírott szakál… az a typus a melyik a legtöbb asszonynak tetszik.
Kimérten, de leereszkedő udvariassággal viselkedett. Sokat beszélt utazásairól, a művészetről, mondott néhány burkolt bókot Marionnak s végül megvette egyik tájképemet. Mikor kifizette az árát, Marion elpirult. Talán szégyelte, hogy csak egy szegény festőt szeret.
Miután magunkra maradtunk, szótlanokká lettünk mind a ketten. Ő durczásan fordította félre a fejét valahányszor rá néztem, – kerülte a tekintetemet. Egész nap rossz kedvünk volt, csak estefelé lettünk vígabbak: akkor vettem neki azt a rózsát.
A rózsa!… Még másnap is feltűzte fehér ruhájának csipkefodrai közé… Ott álltam mellette az erkélyen. Soha sem volt olyan szép, mint abban a perczben. Kecsesen dűlt a párkányra, fiatal meleg teste alatt, tán még a márvány kék erecskéi is megéledtek. Rajongó zavarral néztem őt, szemem szomjasan csüggött finom nyakán, rejtélyes kis arczának vonalain. Ah őrület! Arany haja meggyujtotta körülöttem egész Veneziát… Nem, nem merek visszagondolni rá… hagyjuk ezt…
A festő összeszorította ajkait.
– Hát igen, most már emlékezem… Ott álltunk egymás mellett. A Canale-granden lassan közeledett felénk egy gondola. Marion levette kebléről a virágot s hanyagul játszadozott vele. Kicsiny szalagos legyezője e pillanatban lecsúszott karjáról, – a földre hullott. Lehajoltam érte és – mikor feltekintettem, a rózsa nem volt többé kezében.
– Hová tetted a rózsát?
– Én,… én?… Leesett.
Féltékenyen hajoltam át a könyöklőn. A gondola akkor tünt el az egyik laguna hajlásában. Be sem várva mentegetőzését eszem nélkül rohantam le a lépcsőn… Beleugrottam az első gondolába, a mi az utamba akadt. Rákiáltottam a Marinaiora:
– Siess, evezz utána! Hamar!… Ott van!…
… Végre utólértük a csolnakot. Az orosz hevert benne közönyös arczczal. Úgy tett, mintha nem ismerne, elnézett a fejem felett. Tomboltam dühömben, szét tudtam volna tépni azt az embert, de hallgatnom kellett, mert a virágot nem láttam nála. Elrejtette.
Esteledett, mire haza értem. Marion ismét az erkélyen állt s az alkonyi fényben, jól láttam, egy levelet olvasott. Meghallhatta az ajtónyílását, mert hihetetlen gyorsasággal összetépte a levelet s mikor melléugrottam, már nem volt a kezében. Ledobta azt is, mint a rózsát.
– Marion! Marion! – kiáltottam vak haragomban – megcsalsz… nem szeretsz! – Szédültem, tántorogtam, magam sem tudom, mit mondtam még, mit tettem. Csak arra emlékezem, hogy megmarkoltam törékeny vállát, nyakáról letéptem a ruhát és rázni kezdtem, mint egy őrült. Magamhoz szorítottam, hogy a lélegzete is elállt, aztán félrelódítottam. Remegve, görnyedten tapadt a falhoz, én pedig lerogytam a földre és sírni kezdtem, mint egy asszony.
Alattomos gyülölettel nézett rám egy ideig, olykor megvillant a szeme. Utóbb kiegyenesedett s hátra simította arczába csüggő haját. Lassan közeledett felém, hol magasra tartotta fejét, hol meg, mint egy macska kecsesen hajolt előre… Most már sejtem, hogy ezekben a változó mozdulatokban nyilatkoztak meg számító tervei. Még ekkor nem tudta, hogy mit tegyen. Aztán egyszerre határozott. Szeliden, engesztelően mosolygott rám s letérdelt mellém a földre. Simogatta, czirógatta a fejemet, csitított akár egy gyereket, végül mikor már egészen a hatalmába kerített, oda kinálta az ajkait…
– Jó volt?… Kell még? – suttogta csábítóan s mielőtt felelhettem volna még egyszer – ezerszer megcsókolt. Lehet, hogy soha sem szeretett, de békítni, csókolni úgy tudott, mint senki e világon.
Részegen néztem a szemébe, hiába megint csak én voltam a vesztes.
Gruzinszky eltakarta az arczát.
– Oh, miért nem tudok szabadulni ezektől az emlékektől… Úgy égetnek még most is… Bolondokat mondok, össze kell szednem az eszemet. Rövid leszek.
– Igen, hát a gyöngyfüzér! – a festő keserűen felkaczagott, a kis társaság meglepetten figyelt egy pillanatra, aztán tovább beszélgettek.
– Az a gyöngyfüzér, – mormogta a lengyel fájdalmasan, – szerelmünk első napjaiban ott látta meg Marion a Márkus-tér valamelyik boltjában, Vágyakozott utána soká, de nekem nem volt elég pénzem hozzá. – Nagy jelenetünk után, a mint ott térdelt mellettem, egyszerre szemembe ötlött, hogy összetépett ruhája alatt meglátszik a nyakán kezem szorítása. Borzasztóan elszégyeltem magamat. Könyörögtem neki, bocsásson meg… Aztán eszembe jutott valami:
– Marion, kedvesem, holnap betakarjuk az én durvaságomat. Akarod? Reggel elhozom a gyöngyfüzért, milyen jól fog illeni a te királyi nyakadra!
Bólintott s különösen kezdett nevetni.
Másnap még aludt, mikor felkészültem. Óvatosan csókoltam meg a haját… Később mikor felidéztem emlékezetemben ezt a perczet, eszembe jutott, hogy mosolygott álmában. Sietve indultam a Márkus-térre. Korán jöttem, még várnom kellett, csak egy óra múlva nyitották ki a boltokat. Gyerekes boldogsággal vittem haza az ékszert. Előre örültem az örömének. Halkan nyitottam be a szobába… Nem volt ott. Kimentem az erkélyre. Még egyszer megnéztem a gyöngyöket. Aztán vártam; ismét keresni kezdtem. Az idő mult, Marion nem jött. Végre is elvesztettem a türelmemet. Lefutottam a portáshoz. Senki sem látta elmenni. Kerestem össze-vissza, törtem, zúztam, a mi a kezembe akadt… azt hittem, eszemet vesztem. Őrjöngve rohantam vissza a szobába… ekkor megtaláltam a levelét. Az ő írása! Reszkettem egész testemben. Csak ennyi állt a papiroson:
«Köszönöm a gyöngyöket, de nem várhatom be őket. Add oda majd annak, a kit utánam szeretni fogsz.»
Nem tudnám elmondani, mit éreztem akkor. Abban a perczben meghalt bennem valami…
Irgalmas Isten! mennyit kerestem őt, bejártam Veneziának minden zugát. És mentől több helyen kutattam hiába, annál üresebb lett nekem ez a város… elhagyott pusztaságot láttam mindenütt. Menekültem innen, csak azt a gyöngyfüzért vittem magammal, most is őrzöm még… nem adtam oda soha senkinek.
*
A festő két kezébe temette homlokát. Hosszasan hallgattunk. Mikor ismét felvetette tekintetét, a holdfényben könnyesnek láttam a szemét, de arczára már visszaerőltette a sivár kifejezést:
– Sok idő mult el azóta, – dörmögte vontatottan, – gyakran eljöttem Veneziába, most vagyok itt utólszor, hiába kerestem a tündérvárost, nem találtam meg többé. Nyugodtan nézem, nem fáj a szivem, mert hiszen egészen más valami lett azóta belőle. A lagunák szennyesek, a kihalt paloták falai megrepedeztek, a képek elhalványultak és tudja-e, hogy a hajdani szivárványhíd, – a Rialtó méltó helyévé lett annak a csőcseléknek, a melyik manapság rajta tanyáz. Mesés gyorsasággal pusztult el ez a város! A mi megmaradt belőle, nem Venezia többé… csak az enyészete.
Tétován nézett reám, aztán habozva folytatta:
– Érthetetlen miért csudálják ezt a pusztulást… Vagy hát én tévednék? Csak énnekem szürke az ég, tompák a szinek, romok a paloták? Oh mondja, miért van ez így, miért nem láthatom Veneziát olyannak, a minő hajdan volt… miért nem láthatom olyannak többé soha?…
– Soha! – ismételtem önkénytelenül Gruzinszky utolsó szavát. Aztán odafordultam hozzá:
– Örökké szép marad ez a város, de az igazi Veneziát csak annak a szemében láthatjuk meg, a kit szeretünk…