Apró bűnök

Lassu, öreges léptekkel indult el… Körülötte nyüzsgött az utcza népe s a tovamenők olykor udvariatlanul lökték meg az ezüsthaju gavallért. Haragosan pillantott ilyenkor fel, kissé megrázta a fejét és botjával nagyot koppantott a kövezetre… Rossz kedvében volt, pedig a nap tündökölve sütött feje felett s mint madárszántotta azurfolyócska, kéklett a házak között a tavaszi ég keskeny szalaga. Lázas nyugtalanság reszketett a légben. Az emberek siettek, mosolyogtak, mintha örülnének, hogy élnek, mintha mindannyiuk szivét átjárta volna az az ébresztő szellő, a mely túl a nagy városon, nyíló virágok völgyében született.

Csak a hajdan olyan hires, mulatós gavallért kerülte el a nyugtalanító tavaszi fuvallat; nem ébredt többé az ő kiégett szivében egy vágyódás, egy érzés, egy kicsinyke napsugár sem. Még a régmult idők emlékei is olyan hidegek, színtelenek voltak, olyan egyformák fiatalságának annyiszor megújuló szerelmei, sőt azok az asszonyok is, a kik életében útjába akadtak, – most, hogy visszagondolt reájuk, – hasonlítottak egymáshoz. A nevüket jóformán elfeledte, megkülönböztetni sem tudta már őket, – ép úgy mint az éveket, a napokat, melyek közül, úgy érezte e perczben, egy sem volt szebb, egy sem volt boldogabb a többinél.

– Vége mindennek, – gondolta leverten s körülötte ezalatt valami nevető ellenmondásként nyüzsgött tova a tavaszi élet. Hiába! mint a hogy az ifjuság sohasem oly fiatal mint tavaszszal, az öregek sem érzik magukat soha annyira véneknek, mint akkor, mikor megéled minden, megy előre a nyár felé s elhalad mellettük, – mellettük, a kiknek már nincs hová menniök.

Baji Gábor is nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát… a szíve volt szomoru! – Előttem is, mögöttem is nagy semmi, ez lenne hát az életem! Egyedül vagyok, egy árva emlékem sincs, amitől felmelegedhetném,… csak legalább még egyszer bírnék valamit érezni, tudom Istenem, annak az emlékét megőrizném!

Megnézte az óráját, ásítozni kezdett, rettentően unta ezt a czéltalan bolyongást. A wist-partieja csak hatkor kezdődik, addig valahogyan agyon kellene ütni az időt… de hát hová menjen?… Ekkor egyszerre eszébe jutott, hogy néhány nap előtt egy levelet kapott. Valami régi ideálja írt neki. Vagy negyven év előtt szerették egymást. Az asszony a szakítás után az isten háta mögé, Erdélybe szökött, bár levelében úgy mondja, hogy külföldön élt, – többé nem találkoztak és most felköltözött a fővárosba, ír neki s hívja, hogy látogassa meg.

Még az arczára sem emlékezett… Szőke volt-e vagy barna, nem tudta már, de hát az különben is mindegy, azóta bizonynyal megőszült…

– Mit akarhat? – kérdezte magától egykedvüen, – elmenjek, ne menjek?… Ejh! – és gyorsabb léptekkel neki indult.

Mikor felhaladt a kis palota lépcsőjén, minduntalan megállt.

– Be rossz lépcsőket építenek manapság, – dörmögte ősz bajuszába és reszelgetni kezdte a torkát. – Ördög vigye, csak a regényekben szép az öregkor; ha azoknak a gazembereknek, a kik leírják, úgy fájna a derekuk, mint a mienk, nem hazudoznának annyit össze az ezüstfürtök, meg a nagyapók romantikájáról.

Mire felért az emeletre, kimaradt a lélegzete, várt egy ideig, köhécselt, aztán kihúzta magát és becsengetett.

Pergamentképü, rozoga inas nyitott ajtót.

– Fogad a méltóságos asszony? – Igen, – no itt van a névjegyem.

Az öreg inas, a ki bakter lehetett hajdanában valahol Csángó-Hétfaluban, mintha csak az éjfelet kiabálná, nagy hangon harsogta a Baji Gábor fülébe:

– Parancsoljon besétálni a vizita-szobába, de instálom, várni köll ám egy cseppet.

– Csak jelentsen be, – dörmögte Baji, mialatt agglegényes pontossággal igazított a nyakkendőjén s átlépte a kis szalon küszöbét… A szobát elözönlötte a tavaszi fény, köröskörül mindenütt virágok nyíltak s a kedves ódon levendula szaga még átküzdötte magát a divatos új párfüm nehéz illatán.

A gavalléros öreg úr leült az egyik karosszékbe.

– Hiába, mindig csak várni kell, gondolta ásítozva és már meg is bánta, hogy eljött ide. – Az asszonyok mentől öregebbek, annál tovább öltözködnek s annál inkább megváratják az embert… Különben a mi ő méltósága korát illeti, attól ugyan holnapig is lophatnám itt a napot. Nem értem a nőket, hisz nekik még csak borotválkozniok sem kell… Vajjon mit csinálhat most? A haját, a ruháját igazgatja, talán még be is pouderezi az arczát! Ugyan mi a manónak!

Forgatni kezdte az újján nagy pecsétgyűrűjét, a mi nála mindenkor az unalom jele volt, aztán gondosan lefricskázott egy porszemet kifogástalan kabátjának bársony hajtókájáról…

Körülnézett a szobában. A régi bútorok közé tolakodóan vegyültek a modern angol karosszékek, a vékonylábu, finom iróasztalon a tűzbenégő tifani váza mellett bájos Alt-Wien-virágtartóban orgona-ág hajladozott… A zongorán, lehajtott fejjel egy úrnát vivő kis tanagra-figura állt, vagy tán inkább jött feléje. A kandallón márványoszlopos empire-óra ketyegett s ingáján libegve szállongott a nagy Napoleon császári madara…

Mindez olyan idegen volt neki, semmit sem ismert többé ebben a szobában, mihez sem fűződött semmi emléke, – akkor régen, más bútorok, más levegő lehetett az asszony körül. – Közvetlenül előtte a háromlábu asztalkán selyemkötésü könyv hevert. Nem mert hozzányulni, – bizonyosan valami Ohnet-regény!… Hanem aztán, a mint vizsgálgatta, egyszerre a szemébe tűnt, hogy a könyv sokat forgatott lapjai közül egy szárított virágnak a szára kandikál elő.

– Vajjon kitől kapta ezt a virágot, hogy így őrzi? – gondolta és gúnyolódó kedve egyszeribe elszállt,… szomoru irigység fogta el. Ezen a tündöklő tavaszi napon a legkisebb érzést is megirigyelte ő az emberektől. Végtelenül üresnek, czéltalannak látta az életét. Mit nem adott volna most egy maroknyi érzésért, egy kicsinyke melegségért! És még csak nem is okolhatott senkit sem azért, hogy ilyen egyedül maradt a sötétben, az élete végén. Maga volt a hibás, az új szerelemért mindig megtagadta a régit. Összetépte a leveleket, a száraz virágokat a tűzbe dobta, addig-addig, míg egy napon, mielőtt új szenvedély lobbanhatott volna fel a szivében, kigúnyolta, elfeledte a legutolsó szerelmét. Így maradt ő emlékek nélkül.

Ha az ember szomorú, akkor már nem unatkozik. Baji Gábor keze sem játszott többé a pecsétgyűrűvel, fáradtan nyilt ki az ölében; meggörnyedve, csüggedten ült ott mozdulatlanul mindaddig, míg egyszerre valami fénysugár nem tévedt a szemébe. Lassan emelte fel szép ősz fejét és a hogy körülnézett, tekintete megakadt egy képen, melynek üveglapját most érhette el az ablakon beömlő napfény. Az üvegen ezer szilánkra tört a napsugár s visszaverődve aranyos özönnel árasztotta el a szoba legsötétebb szegletét is. Világosabb lett e perczben a vén gavallér körül a világ és csodálatosan, – minden fény arról a képről sugárzott feléje.

A nagy csillogás szinte elvakította s csak, miután egy ideig merően nézett a képre, vált ki lassan a ragyogásból két sötét pont:… két bánatos fekete szem tekintett reá.

Baji Gábor kiváncsi lett, felállt és megindult a szoba tulsó szöglete felé, közbe pedig ámulva pillantott azokba a mélytüzü, panaszos szemekbe, melyek mint egy varázsütésre, – rég feledett emlékeket keltettek életre a lelkében. Oh, ezek a szemek valaha szerelmesen csüggtek rajta, egy messze nyári alkonyaton karjaiban tartotta azt a karcsu lenge testet s vállára hanyatlott az a fekete fürtös asszonyfej, a melyet most már tisztán látott az üveglap mögött.

– Ida, – sóhajtotta halkan, – soh’sem hittem, hogy viszontlátjuk egymást! – Kicsinyke gyöngédség lopódzott a szivébe. Az előbb még egy emléke sem volt és most, mentül inkább közeledett a pasztellképhez, annál több s annál szebb emlék jutott eszébe. Tisztán látta maga előtt azt a madárdalos mezőt, amelyen hajdan, fiatalon haladtak ők ketten át; látta a hársat ringó lombjaival, mely alatt örök hűséget, örök szerelmet esküdtek egymásnak. Egyszerre dobogott a szivük, egy lehelletben szállt el ajkukról a lélegzet, egyetlen egy árnyékot vetett ölelkező alakjuk a mező virágaira… Akkor igazán hitte ő maga is, amit esküdött, – de egy hónap mulva már mindent elfelejtett. Az asszonynak maradt a szerelem és a bánat, – ő bizonynyal hűségesen megőrizte azt…

Emlék emlékre torlódott lángra gyujtott képzeletében. Mindazt a szépet, a mit átélt, szerelmét, a mit annyiak között osztogatott el, összegyüjtötte gondolatában s ráruházta erre az egy asszonyra, mintha csak ő érte vert volna a szíve elmult ifjuságában, mintha ő lett volna egyetlen szerelme.

Közelebb hajolt az arczképhez, mohón, meghatottan nézte a finom vonásokat, az arczon a halvány pirt, a melyből minden tavasz napfénye vitt már el valamit. Aztán egyszerre, – talán a képről visszaverődő sugárözön szállt a szivére, melegség fogta el egész valóját. Szive gyorsabban vert e perczben mint valaha, de hisz a haldokló madarak is erősebben csapkodnak szárnyukkal, ha már lehullottak a földre, mint akkor, mikor még repülni tudtak.

Baji Gábor elfelejtett gondolkozni. A keret mellett két oldalt odatámasztotta tenyerét a falnak, féltérdét megvetette egy kicsiny kereveten és még inkább előre hajolt. Mind jobban, mind közelebbről akarta látni a kedves arczot, pedig homloka már csaknem a képhez ért, lehelletétől elhomályosult az üveg… és aztán, még egy pillanat s maga sem tudta hogyan, megcsókolta a gyermekes ajkakat. – A fiatalságát csókolta meg!…

Önfeledtsége csak egy perczig tartott. Úr Isten, ha meglátta volna valaki. Riadtan fordult hátra…

És, csakugyan meglátta valaki: egy öreg ember nézett rá zavarodottan a tükörből. A saját arczát pillantotta meg s válla felett annak a szép ifju asszonynak a barna fejét. Olyan közel voltak egymáshoz az a mosolygó, tiszta női arcz s az ezüst haju öreg gavallér és közöttük mégis elfért egy egész hosszu élet.

A lakás tulsó végén egy ajtó csapódott. Baji Gábor összerezzent. – Most mindjárt jönni fog, de nem a mosolygón bánatos szép Ida, hanem az ősz, törődött öreg asszony, a ki majd fénytelen szemmel néz reá és elűzi az ő szivéből fellobbant emlékeit, lehűti, megdermeszti ezt az utolsó melegséget, a mit pedig úgy szeretne megőrizni.

Hirtelen összegombolta kabátját s akár egy tolvaj, a ki nagy kincset rabolt, elindult az ajtó felé. Szinte futva haladt át az előszobán, ment le a lépcsőn, ment és vitte magával, vitte a szivében az utolsó tavaszt.