Apró regények (1. kötet)

A MÉH.

Kőből készült, nagy méhe diszitette a háromemeletes palota homlokzatát. Olyan nagy volt, mint egy kisebb fajta kövér ember, a nagy potrohával, kis fejével, rövid lábaival.

Mikor fölrakták a házra, melynek egyetlen disze volt, az utcza átellenes oldaláról egész nap nézte egy fölöttébb takaros öreg ur, kicsiny fejü nagy potrohu, a lábai aprók; mintha a nagy méh odafent a stilizált hasonmása lett volna. Ugy is örült, örvendezett neki, valahányszor csak ismerős ment el mellette, megfogta és mutogatta:

– Nézze a méh-t, az ám az állat, ezer forintba került…

– Pajtás, nézzed a méh-ünk, ez nagy, kőből való és drága. De a kicsi… az istenadtuk! Olyan légy…

Mikor minden be volt vakolva az uj palotán s a méh két oldalán ott ragyogott a fölirás is Takarék Pénztár, a mikor a városban nem beszéltek többé az új palotáról, hanem egy most nyilt szerfölött kényelmes kávéház lett a férfiak beszédtárgya: a kövér kis ember még mindig nem tért napirendre a méh fölött. És akár ki jött is föl az igazgatósági szobába, nem mutatta többé viz alá sülyeszthető nagy wertheimját, hanem a méhről tudakozódott, arról beszélt:

– No, látta-e? Mit mond hozzá, mi?

Szerelmes volt ebbe a kezdetleges, vidéki kőfaragó munkába, mely legkedvesebb állatát rögzitette meg azon a palotán, mely szinleg a takarékpénztáré volt, de tényleg az övé, a legfőbb részvény tulajdonosáé, a főpénztárosé, az igazgatóé, a «méh»-é. Mert egy hónap sem telt el és már is mindenki ugy nevezte a városban, sőt egyszer egy rakonczátlan gyerek utána is kiabálta: «méh… méh!» Csudálkozva nézett a kölyök után, aztán hirtelen elmosolyodott, vidám lett egészen. Motyogott magában, valószinüleg azt: «Ni ez a gyerek… igaza van!»

Csakugyan olyan volt, mint ama munkásállatkák, melyek milliószorta több vagyont gyüjtenek, mint a mennyire nekik vagy övéiknek szükségük van. Csak gyüjtenek, egyre csak gyüjtenek, a nélkül, hogy tudnák kiért és minek. Mohón, buzgón, olyan dühvel, hogy szinte megölik azt, a ki munkájukban meg akarja akadályozni őket.

A méh is egyszer… A fullánk mérges volt, az ember belehalt. De ez csak egyszer esett meg, régen, akkor még fiatal volt. Most már ebben különbözött a sárga kis bogaraitól, azt tartotta, mondotta, cselekedte:

– Pénzzel bánó embernek haragudnia, boszankodnia, boszúra gondolnia nem szabad. Vidámnak kell lenni mindig, mint a méhnek…

Ő maga ilyen is volt mindig. Az volt mint főpénztáros, a ki kieszközölte magánál az igazgatónál a kölcsönt. Az volt, a mikor a parasztok hozták a sok ajándékot, hogy nagy kamatra, teljes biztositék mellett váltóra pénzt adjon nekik. És mért ne lett volna vidám, a mikor szép asszonyok jöttek föl az igazgatósági szobába, hogy a férjeik helyett kegyes elnézést kérjenek tőle?! A mikor földhöz ragadt szegények, zsellérek, kofák hozták neki a lakására a sok pulykát, kacsát, hogy várjon… csak egy kicsit várjon még. Várt is, különösen ha biztos volt a pénz és összegyüjtötte a majorságot, soha el nem adott egyet is, neveltette, gyarapította, egyikében ama kerteknek, melyeket az ajándékhozóktól liczitáltatott el.

Gyüjtött, nem csak pénzt, nem volt kincssovár ember, csak gyüjteni szeretett, mint a méh. És eszébe sem jutott, hogy mást megakadályozzon, ha kinek ilyen tiszteletreméltó passziója akadt. Ellenkezőleg, mindig utalt a palota homlokzatának diszére. «Legyenek olyanok, legyen mindenki olyan!» Ezt mondta, a mikor beiratta a betéteket, erről beszélt ha kölcsönt adott, ha visszautasított egy váltót, ezzel vigasztalta azokat, kik a tizenegy százalékra növekedett kamatláb ellen békétlenkedtek:

– Hja, gyüjtenünk kell, gyüjtsön maga is, takarítson s tegye be hozzánk, legyen olyan mint a…

Egy bizonyos idő multán már annyira rájárt a szája kedves szavára, hogy a mikor már izét mondott, ő akkor is csak a méht emlegette. Tanulmányozta is kedves állatjait, és életmódjukból mindenre volt hasonlata. A mikor az új palota megevett egy egész házsort, künn a hostyán, leginkább a mesteremberek városrészéből és sírva, szitkozódva, fenyegetődzve járultak elébe bognárok, csizmadiák, kötélverők: elhallgattatta őket egy erőszakos, de néha különösen poetikus hasonlattal, a köpük világából.

Elhallgattatott mindenkit, mindenki hallgatta.

– Szépen beszél – mondták – igaza van. Ő nagy lesz igazán!

Sokan – de csak mélyen magukban – mégis csudálkoztak: mért teszi, kinek, miért. Nem volt senkije, sehol egy rokona, hogy ilyen lett volna valaha, még azt se hallotta senki. Nem szerette a szegényeket, nem sajnálta az árvákat, hazafisága csak annyiban állott, hogy szidta az olcsó külföldi tőkét, melyet szélhámosok könnyelmüen pazarolnak. Nem törődött az irodalommal, a művészet az ő számára: kulminált egy kőből készült nagy méhben. Képtelenség volt föltenni, hogy ezeknek takarít, ezek számára gyüjt, hogy majd ha meghal, milliói azé legyenek, a kitől elvonta, visszaháruljon a közre. Nem, ezért nem tette, bizonynyal. Sőt gúnyolta is a híres örök-hagyókat, azt mondta róluk, hogy hiú bolondok, a kik mikor testamentumot csinálnak, azt hiszik, örökké élnek… vagy azt, hogy haláluk után feltámadnak ujra…

– Ejh, olyannak kell lenni mint a –

Már ki sem mondta a szót, értette mindenki és bólintott fejével.

– Örülök, hogy egy véleményen vannak velem! – mondá és élt tovább a véleményének. Gyüjtött tovább, részvényeket, házakat, földeket, régi ékszereket, kaczér fülönfüggőket, tajtékpipákat.

Olyan volt a háza, mint egy muzeum. Mint egy poros, vidéki muzeum, ahol nagy ritkán takarítanak. Nála nem takarítottak, vagy husz esztendeje. Nem engedte, ő tudta, hol van minden és a nyakravalójába való tűt is föllelte azonnal az óriási lomból. Inasa egészen beletörődött már ebbe a rendbe, kis gyerek kora óta itt élt és valamelyest már ő is ösmerte e khaoszt. Sőt az értéktelenebb tárgyakhoz, hozzá is szabad volt nyúlnia, de ágyát mindig az öreg úr vetette meg magának. A mikor hetven éves lett, még akkor is, a mikor már a palota homlokzatán a nagy kőméhnek is kezdett befelé mohosodni az egész törzse…

Csak egyszer a nagy tavaszi közgyülés után. Egész nap beszélt, számoltatott, számolt. Nagyon megéhült s a tiszteletére adott vacsorán ugyan jól-lakott. Szokása ellenére borral is élt és az a lábába ment, úgy érezte. Alig tudott hazavergődni, otthon alig tudta kinyögni:

– Benedek, az ágyam!

Az inas félve nyúlt az ágyhoz. Megvetette mégis, és belefektette az urát, a ki egyre nyögött, sóhajtott, csak éjfél felé hallgatott el. Az inas ott virrasztott mellette.

Sajnálta egy kissé ezt a vén «méhet», ezt az ősz «kutyát», a hogy néha, dühében elnevezte. Olyan gazdag és ilyen tehetetlen. Nincs egy asszony rokona, a ki megkenné vagy egyszer, a ki küldene neki egy tál levest. Aztán meg talál még itten halni és szolgálat nélkül marad. Ugyan el lehet innen valamit emelni, de lopott jószágon nincsen áldás, annak az ára elmegy… Aztán mit is lehessen…

Végre is nem rossz ember. Itt van nála nyolcz esztendős kora óta. Nem volt iránta szives soha, de nem hagyta éhezni, fázni. A szolga olyasfélét érzett mint a hála… És a mikor így fölmelegedett, eszébe jutott egy özvegy mesterné, a kinél gyermekkorában lakott. Az mondta neki egyszer: «Tudod-e, ki az apád?»

Ha csakugyan ez az ember volna az apja!? Ez az iszonyú gazdag, ez a sírja felé görnyedő ember.

Megakarta kérdezni, elhatározta, hogy megkérdezi. Várta, leste, hogy fölkeljen, – fel akarta költeni.

Nem volt rá szükség, fölrezzent az magától. Fölébredt, haldokolni. Egy darabig hörgött, aztán megint csendes lett, majd ismét össze-vissza beszélt mindent, a nagy kőméhről, fent a palotán. Hogy «olyan légy te is».

A szolga megrázta: «Uram… uram!» Fogvaczogva kérdezte: hozzon-e papot, orvost? Nem mert elmozdulni az ágy mellől, várta, hogy egy világos pillanata legyen a haldoklónak, hogy megkérdezhesse tőle…

Hiába várta. Az nem ocsudott föl többé bár egy-egy perczre egészen csendes volt, rá is nézett, hosszan, különösen, talán mondani is akart valamit. De nem tudott többé, csak egy szót, hiába kérdezték, késztették. Az utolsó negyedórákat élte, a legutolsót. Befordult a fal felé és mormolt valamit.

– Tessék… nem értem?! könyörgött a szolga.

Ismételte hangosabban:

– Egy váltó… az asztalomon… ovatolni… holnap! mondá és meghalt.

*

Nem volt rossz ember, csak nagyon különös. Még végrendeletet sem hagyott. Sokan voltak a temetésen, és mindannyian kérdezték, maguktól, egymástól: «minek, kinek gyüjtött?!»

Kinek, kinek, kinek! hangzott a kérdés a temetési khórusba.

«Kinek», kérdezte magában a szolga, vivén elől a gyászflóros keresztet.

JÉGVIRÁGOK.

Természetesen, zenéről beszélgettek.

Nem volt többé divat itten a divatos nagyságokat emlegetni, ellenkezőleg azoknak a neveit hangoztatták mindinkább, a kikről alig egy pár sor áll a zenei lexikonban.

És mielőtt az öt órai teát felszolgálták volna, a háziasszony és fivére a nagy fekete zongorához ült és Haennel István egy négy kezesébe kezdett.

Egy pillanatra csend lőn a szalonban. Az asszonyok mindjárt az első ütemeknél halkan, sugva, édesen, elragadtatással ejték ki a zeneszerző nevét: «Haendel!» Voltak, a kik előre dudolták a darab dallamát, de kezdetben mindannyian figyeltek igazi vagy affektált elragadtatással.

– Az ajtókat be kellene zárni! – szólt egy fiatal hölgy, a ki konczert-ruhában volt.

Nem volt szükség erre a rendszabályra, fél ötre volt s nem jött többé senki, a jour rendes vendégei mindannyian itt voltak már. Nyolcz, tiz fiatal asszony s két leány, majdnem mindmegannyi hasonló tipus, ruhájuk elegáncziája, frizurájok egyenlősége által is hasonlók egymáshoz. Majdnem mindannyian fényes fekete hajuak, a legtöbb asszony molett egy kissé, arczukon a jólétnek azzal a habos gyenge pirosságával, mely olyan érzékenyen hat a férfiakra. Az egyik leány is egészen olyan már, mint az asszonyok, csak szemének kifejezése nem oly határozott még, csak válla szűkebb nyaka nem oly telt. És mintha álla is más volna, hiányzik szinéből, formájából valami. Micsoda? alig lehetne megmondani. Talán egy határozottabb kontur, a mit az önállóság érzése, a férj csókja, vagy talán a nyugodtabb, a lányábrándok nélkül való álom ad meg.

Ez a szokatlan hasonlóság azonban egyszerre megváltozott. Öt óra volt, az ouverture vége felé járt, a szalonban sötétedett lassanként, az utczán már gyujtogatták a légszeszt, itt is fel kellett gyujtani a luszterokat.

A gyertyák világítása, az árnyék, mintha egészen megváltoztatta volna az alakokat. Legelőbb is két csoport vált el egymástól, az egyik, melyben egyszerre temperamentum nyilatkozott meg. Valami tűz, élénkség, az élni vágyás némi nyugtalansága, mely egy mosoly, vagy a mozdulatok szabadságában jutott érvényre. És dicsérték a zenét, a háziasszony és fivére játékát; az egyik közbekiáltott olaszul – bár nem volt Italia szülötte – hogy «gyönyörü!» A másik meg megfeledkezett, hogy ha egyetlen egy is, de férfi van jelen s úgy helyezkedett el a lábaival, mintha magukban volnának.

Három asszony nyugodtan, majdnem álmosan ült a modern módra kényelmetlen karosszékeken. Álmosság, unalom, közöny, vagy valami elburkolt kéjérzet volt a barna szemeikben, melyeket sötétté tett sürü pillájok. Alig mocczantak meg helyeiken s nagyon keveset beszéltek.

Az egyik szólt:

– A mi papánk megtanittat bennünket angolul, francziául, olaszul – hogy férjhez menünk. Ez az egész.

Kettő mosolygott erre, a harmadik szólott:

– Fődolog, hogy ma itt eper lesz.

– Februárban? Honnan?

– Triesztből.

Megint elhallgattak. A zongora most zúgott a legjobban, a férfi szinte kipirult mellette.

– Most szép! – mondá az egyik.

– Ha nekem volna kis gyerekem, majd megmutatnám nektek, hogyan kell öltöztetni! – szólt minden apropos nélkül valamelyikök, (Talán a lány, vagy az asszony testvér volt. Hátul, majdnem a függöny mögött állt, nem lehetett tisztán kivenni.)

Aztán felhangzott a tömött fehér tenyerek tapsa. Mindannyian felkeltek, megváltoztatták a helyeiket. Nyilt az ajtó is, megjelent az inas, hogy mielőtt felszolgálná a teát, betegye a spaletákat.

– Nem kell! – szólt a háziasszony. És mindannyian az ablakhoz mentek.

Öt nagy üveges ablak, első emeleten az utczára, nagyon szépen nézhetett ki igy kivilágítva kivülről is. Egy kevés dolgu ur meg is állt az utcza ellenkező oldalán s megbámulta. Különben is rendes élet folyt az utczán, melynek kocsijárója is aszfalttal volt burkolva. Az ablakból be lehetett látni a nagy üzletekbe, a hol csendes, szinte ünnepélyes volt a forgalom, akár egy gyógyszertárban. Sehol kirakat, a czimek régiek, a kapuk előtt ládák, terhes kocsik, egy-egy vidéki szekér. Itt-ott bérkocsi állt meg s kiszállt belőle a bank monogrammos, bőrtáskás embere s a prémes kabátu, fekete barkós hivatalnok. Vidéki kis kereskedők, rossz szabásu ruhákban, jól táplált ágensokkal meg-megálltak egy-egy bolt előtt.

– A tea, tessék leülni! – szólt a háziasszony.

Csakugyan volt eper, de alig jutott egynek-egynek két-három szem. A férfi nem kapott, a min nevettek.

– Akkor elmegyek, úgy sem tudom, hogy türnek meg maguk között! – mondá s meghajtotta magát.

– Én pedig mégis adok önnek egyet, ha idejön az én macskaasztalomhoz! – szólt az egyik kisasszony, a ki – mert fázott – a nagy cserépkályha mellett ült, külön kis teaasztalnál.

A fiatal ember kivette az eléje nyujtott tenyérből az egy szem epret és halkan mondá:

– Mégis szeret maga egy kicsit.

– Igen, különösen ha magamban vagyok.

– Ha nem lát.

– Igen, de néha akkor is, ha látom, például most. Sőt szeretném, ha ide ülne szemben vélem.

Szemben ültek egymással. A tea gőze finom fátyolt vont a leány arcza előtt; a nagy asztalnál neki indult társalgás zaja magánynyal vette körül őket. Beszélgettek anélkül, hogy egymáson kivül hallhatta volna őket valaki. Aztán nem is igen figyeltek rájuk, ha kinek mégis eszébe jutott: asszonyos pietással nézett a – szerelmesekre.

– Lássa, most azt mondják reánk a nagy asztalnál: ni a szerelmesek! – szólott szeliden a férfi és mosolygott. A lány meg elkomolyodott:

– Nem is volna rosz, talán van is benne valami.

– Bizony nagyon kevés, ha a maga szivét látnák.

– Igaz. Pedig szeretném, ha több volna, néha akarom. De nevetséges ilyesmit akarni. Nem lehet. Csak ne volnék annyira józan…

– Mint egy öreg –

– Mint egy huszonkét éves lány az én fajtámból.

– A ki beleunt a báli ruhába.

– A ki sose szerette, sosem élvezte igazán a tánczot, mert olyan erős volt az öntudatossága, hogy mindig tudta: most két-két kis lépéssel oldalt vagy előre kell lépni. Kell, mert ez a táncz.

Elhallgattak, megitták a teájukat, a leány egy kis sandvicht kért az inastól. Szép, széles fehér fogai voltak, vékony, világos piros ajkai, de ugy evett, hogy majdnem mindenki azt hitte, hogy affektál ilyenkor egy kissé.

– Enni, az nem rosz! – mondá s nyelvének piros hegyével egy dominó-alakra szelt kenyérdarabról lekapta az egyetlen kaviár-pettyet. Aztán folytatá: – Ha felesége lennék, azt hiszem, nem lenne oka panaszkodni a konyhára.

– És ha rossz is volna, önnel ülnék egy asztalnál.

– Szóbeszéd. De mégis nekem is gyakran úgy tetszik, hogy jobb volna az ön feleségévé lenni, mint bárki másé! Hanem a mint eszembe jut ez a gondolat, azonnal követi egy másik.

– Tudom. Az, hogy eszébe jut: ezermillió férfi van, a között legalább 10 millió van ilyen, mint én, talán sok különb is, csakhogy maga nem ismeri most, de megismerheti, egyet, kettőt okvetlen meg kell ismernie majd. És akkor?!

– És akkor haragudni fogok magára, mert én – csaltam meg magam. De már későn lesz becsületes bosszut állni rajta. Azt a közönséges bosszut elkövetni – fuj, az ellen tiltakozik az izlésem.

A szerelmi vallomástól eljutottak az izlésig. És ha csak az izlés határozna a szerelemben, úgy könnyen szerethették volna egymást. A lány középtermetü, majdnem telt idomú, bájosan érő, szürke szemü, fehér arczu, szőke. A férfi nagy, erős, szögletes, széles vállán kicsiny, barna fej. Egy kissé nőtt, de széles szakálla, egyenes irányban álló kedves sárgás szemei voltak. Tetszhettek és tetszettek is egymásnak.

– Maga sohase volt még ilyen szép! – mondá a férfi.

– Nekem pedig jól esik ez a hizelgés. Szokatlanul jól érzem magam, de ebben a pillanatban már arra gondoltam, mért esik jól a maga hizelgése – és nem érzem többé szavainak melegségét. Most pedig a mint magával beszélek, arra gondolok titkon: ime, ha nem tudnám, hogy sosem engednék meg szüleim a maga feleségévé lennem: ennélkül a tudat nélkül tán nem is beszélnék ily bizalmasan magával. Talán a lehetetlenség, a veszély, a pletyka az, a mi magához köt engem, de magát hozzám mi?

– Talán szintén ez. Nem, van még több is, például az is, hogy tudom: a mely perczben maga az enyém, nem kell többé ezernyolczszáz forintos mérnöknek lennem vasúti irodában… Nagy vállalatok… Oh, mi mindent nem jelent maga nekem! Sokszor magát a szerelmet is. Néha azt hiszem, hogy örökre azzal a vágyakozással fogok érte égni, mint egyszer, a mikor hónapokig nem láttam úri lányt, kint a vidéken, a mikor nivelliroztunk. És volt már olyan pillanatom is, a mikor meg voltam győződve, hogy mi leszünk az egyetlen pár a világon, a kik sohasem fogunk egymásból kijózanodni. Mindenki, a ki csak mámorát érezte a szerelemnek, kijózanodik egyszer, csak mi nem, mi sohasem!

A lány gyengén nevetett.

– Az én gondolataim. Plágiumok. Milyen édes ugy-e ez a pillanatnyi ostobaság s milyen rossz, a mikor hátba üti az embert józansága, a fertelmes analysis, az előttünk kitárt élet józanságai, a könyvek tanulságai, a törvények, melyeket nagyon okos, de nagyon rossz emberek vontak le nekünk. Ugy hívják őket: korszakalkotó filozófusok.

– Gazok! – mondá valaki véletlenül nagy szenvedélyességgel a nagy asztalnál.

– Alkalomszerű kijelentés! – szólott a férfi.

– Pointe, már most mehetek – mondá a leány s felállt.

– Hová?

– A jégre. Anyám, meg a hugom, Hanna, ott várnak.

– Ki kiséri el?

– Valamelyik asszony. A Helénnél van korcsolya, jönnie kell.

– Hat óra van, sötét, talán nem is illik.

– Az igaz, hogy ön velem akar jönni. Ez sem illik, hanem jó, talán épen azért mert nem illik. Jőjjön. Az anyámnak füllenteni fogok, hogy mással, valami akczeptábilis kisérővel jöttem. Jól esik ez a hazugság, árnyéka annak, a mi nincs közöttünk – a szerelemnek.

Elmentek, együtt, egyedül. Nem botránkozott meg ezen itt senki, sőt mintha kellemes volt volna nekik ez a kis kaland s kedvesek ezek a szerelmesek, a kik úgy viselték magukat, a hogy a könyvekben szokás. Csak az egyik lány nézett úgy utánuk, mintha valamijét elvinnék, valami édest, drágát, a mi az övé…

Kint voltak az utczán, mely a száraz, tiszta, de különösen hideg időben tele volt siető emberekkel. A főváros estéjének ácsorgó alakjai, azok a kedves páros alakok, a kik akkor kelnek fel, mikor a nap lemegy: nem voltak most sehol. Egy kapuban megpillantottak végre egy kicsiny vén arczú cselédet, a ki egy köztűzérrel beszélt. A katona fázott, topogott, a lány meg szerelmesen nézte csákójának fekete forgóját.

Kiértek az utcza sarkára s ott már láthattak valamit a főváros estjéből. A gesztenyesütő előtt egy úr s egy fiatal hölgy állott; a férfi gesztenyét vett az asszonynak.

– Vegyen nekem is! – mondá a lány.

Gesztenyét vettek. Mohón, mint valami iskolás leány, úgy csúsztatta zsebébe:

– Milyen forró, milyen illatos! és nekem tán egy esztendeje nem jutott eszembe – enni ilyesmit! – szólt a lány mosolyogva. De hirtelen rossz kedvű lett:

– De nem lehet belőle ennem, itt az utczán!

– Jerünk kicsiny, nem elegáns utczákba, ott nem látja senki, a kire ad valamit.

Kis közökbe tértek, a lány előtt félig ismeretlen vidéken jártak.

– Oh milyen kedves dolog ez, egészen más emberek, új nekem, milyen jó – úgy érzem, szeretem magát igazán, igazán! – szólt a lány s belékapaszkodott a férfi karjába. Az pedig megszorította a kezét és a szemébe akart nézni, de a lány félre fordítá fejét:

– Megszoríthatja, nem haragszom, de ne nézzen úgy rám, zavar, éget, egy kissé rossz – de mégis jó inkább. Szeret?

– Nagyon. Nem igaz, a mit mondtam, szeretem. Nincs más vágyam, csakhogy az enyém legyen. Szeretnék érte dolgozni, kétségbeejt az a gondolat, hogy most mindjárt nem vihetem el magammal messzire, messzire. Mennyit tudnék még mondani, de félek, hogy azt mondja rá, plágium, ez: Tibbij Dunbar, az irója Burns, skót volt és meghalt 18…

– Nem tudom mikor, mondja el a verset!

– Maga kell, maga és senki semmi más a világon – ez az egész.

– Szép, édes, ha mondja! Ostobaság, a mit fent összebeszéltünk…

– A mit én mondtam, azok csak hazugságok; félek öntől, rettegek attól, hogy kinevet, és fázom, ha szeméből fagyos csilláma ragyog rám valami különös fénynek, mely olyan, mint a jégvirágé…

Ujra kezdődtek a szerelmi vallomások. Az egyik igyekezett hevesebbet, arczpirítóbbat, édesebbet mondani, mint a másik. És bár érezték, hogy mindannak, a mit mondanak, fele hazugság, önámitás, csalás; olyan jól esett versenyt haladniok, ámítani, csalni magukat és egymást. Olyan jól, hogy szinte hittek is benne már és a heves szavakra a szerelem édes borzalma futott át rajtuk.

– Eh, – szólt a férfi – el fog velem jönni, most mindjárt. El se megyünk, egymáséi leszünk. Az önéi úgy sem akarnák soha, és nekem nincs semmi kedvem könyörögni, ha javamra is válna. Ön kell egyedül.

– Szeretem.

– El fog velem jönni?

– El.

A lány nem reszketett, még jobban belekapaszkodott a férfi karjába s nem tiltakozott, a mint meglátta, hogy a vasút felé mennek. S kölcsönösen folytatták a vallomásokat, vegyest igazat, elképzelttel, hazudottal. Aztán terveket szőttek. Megállapították jövendő boldogságuk rendszerét. Különösen a lányt fogta el valami sajátságos láz, félt és örült, reszketett, majd szinte türhetetlen forróság lepte meg. Egy pillanatban, azt forgatá eszében: ebben a sötét közben a férfi meg is csókolhatná… Majd félt tőle, s szeretett volna elfutni előle, messze, messze lenni.

Nem lehetett többé. Az indulóház facadeja, mint valami nagy diadalív, előttük állott, talán elejükbe jött?

Nappali világosság volt itt, és lázas, nagy, hangos forgalom. Kocsi robogott, lóvasút fütyült, bent az udvarban az indulásra készen álló gépek mozogtak.

Megálltak:

– Hová megyünk? – kérdé a férfi.

Egy hangos kaczaj volt rá a felelet. A lány nevetett először, aztán a férfi:

– Oh, hogy bolondítjuk mi egymást és magunkat! szólt halkan, megszégyenülve és alig vette észre, a mint a lány kivonta karjából karját.

– Akarjuk, nem tudjuk, hiába, nem nekünk találták fel! szólt a leány némi vígsággal, majd hirtelen a pályaudvar órájára tekintett: Fél hét! hamar egy bérkocsit, mit fognak gondolni! mondá aggodalommal.

A férfi beültette egy bérkocsiba. Elváltak, de előbb erősen megszorították egymás kezét.

– A jégre! szólt a férfi a kocsisnak s az lovai közé csapva elvágtatott. Ő még ott maradt állva egy pillanatig, aztán hirtelen bérkocsiba ült s a lány után vágtatott. Miért? maga se tudta.

Kiért a ligetbe, hanem nem ment le a korcsolyázók közé. A pavillon ablakából nézte a korcsolyázókat, a temérdek hölgy-alak között kereste a leányt.

Nem találta, pedig a villamos fényben úgy ragyogott az egész pálya, mint mikor a lehunyó nap a hegyoldalba tűz. Meg sem is érezte hol van, a mint azt boldog, igazi szerelmesek szokták. A szeme is kifáradt végre a keresgélésben, egy nagy parázszsá vált előtte az egész jég közönségestől együtt. Le kellett róla venni szemeit, s már csak az ablak üvegére nézhetett.

A nagy, fényes, drága üvegre, melyen – talán leheletétől is – lassan jégvirágok képződtek. Egy darabig ezeket nézte, milyen szépek, aztán még egyszer kitekintett a pályára, melynek feléje eső részén bájos, de lassú tempóval, pirosra fázott arczczal, de közönyös tekintettel, egyedül korcsolyázott a lány.

TARTALOM.

• 1. A bölény 5
• 2. Tanulmányfejek 31
• 3. A halott 47
• 4. A boldog szerelemről 71
• 5. Lizzie Barton 87
• 6. Az adótisztné albuma 95
• 7. Vérnyomok 109
• 8. A méh 123
• 9. Jégvirágok 133