APRÓ REGÉNYEK

IRTA

BRÓDY SÁNDOR.

BUDAPEST,

A MAGYAR NYOMDA KIADÁSA
1893.

MAGYAR NYOMDA, BUDAPEST, JÓZSEF-KÖRUT 47.

A BÖLÉNY.

Szeptemberben, éjjel, vadászatról jőve, Wejér Ábrám pihenőt sem engedett a kéjtől fáradságtól kiállott vendégeknek, megcsendítette a várkastély harangját, megfúvatta a kürtöket: «tornára!» kiabálták a huszárok, sipogta a komornyik.

A lovardában készen volt a tornára minden. A luszterok ragyogtak, a dámák páholyai fölé boróka-fenyő baldachint emelének a darabontok, a tölgy asztalokon már édesen-kéken füstölt a mazsolás puncs…

Az öreg Taroczkay Gergely gróf vezette befelé Perei Krisztinát, az ősz dáma helyet foglalt, mosolyogva bólintott mindenfelé, aztán stecherjét folyton reszkető kézzel, de folytonfolyvást szeménél tartotta. A dámák, a leányok, az urak betolulván, mélyen meghajoltak előtte, Wejér Ábrám megcsókolta nénje homlokát és intett a zöldruhás versenymesternek, hogy kezdődhetik.

Apróságokkal kezdték. Szentkereki Pali ezüst tallérokat tartott két ujja között és Wejér Ábrám hosszucsövű pisztolylyal lövöldözött arra. Kilenczszer kilőtte, tizedszerre szinte elhibázta és egy kicsit szakitott a Szentkereki körméből. Perei Krisztina deakulum flastromot tett rája, aztán Pali lőtt tizszer, s talált mind a tizszer.

Az asszonyok beszélgettek ezalatt. Ezt már megszokták. Más következék, valóságos torna. Két mezőségi mágnás fényes pánczélinget öltött, lóra ült s ugy ment egymásnak. Közöttük Wejér Ábrám lovagló korbácscsal ingerelte egymásra a két paripát, még jobban a két embert. Rövid nyaka egészen vörös lett azalatt, kicsiny homlokán megdagadtak az erek, verességet árasztva rövidre nyirt, ősz haja alá.

– Ne hagyd magad, üssed, öld meg…! – kiáltá hol egyik, hol másiknak.

Azok egészen neki tüzesedtek. A mélységes csendben fogcsikorgást és egy galambszivű mellecske hangos, gyors pihegését lehetett hallani. Perei Krisztina még reszketőbb kézzel szoritotta szeméhez okuláréja fogantyúját…

Egyszerre mindenki elnevette magát.

Gógé, a czigány peczér állt az ajtóban, kitátott szájjal, felhúzott szemöldökkel, fehéren, mint a kréta. Valamit akart mondani, de nem tudott, mutatta véresre mart karját, kimarjult kezét, melyen hiányzott egy ujj.

– Megette… megette… nyögte ki végre nagy kinosan.

*

Egy hajtó – havasi oláh, Harhula nevű – holttestét hozták be az udvarra. Medvére lesett a radinoti rengetegben, ura parancsából, hogy majd jelentse neki. Nagyon hamar találkozott a medvével, tüzelnie kellett rája, elhibázta előszörre, aztán meg a megereszkedett puskapor nem fogott tüzet. Nagyon megcsúfolta a féreg, nem hagyott rajta emberi ábrázatot…

Ábrám gróf ott hagyta a tornát, kiment megnézni a testet. Két oláh, szintén Harhulák, ott állottak a halott fölött, kezükben fáklyával. Hidegek voltak, mint a szeptemberi éjjel és az urnak minden kérdésére csak egy-egy szóval feleltek. Azzal sem törődének, hogy Wejér Ábrám lehajol a halott társukhoz és szeliden, gondosan megigazitja a fejét, szólongatja, mint egy gyermeket.

– Tor lesz? – kérdezte az egyik.

– Hozzátok be, erre! – mondta a gróf.

A testet letakarták egy fekete atlasz szoknyával, melyet Luigi, a komornyik teremtett elő, aztán bevitték a lovardába. Ott letették a középre, az ur viaszgyertyákat állittatott melléje, és őrizetére alabárdost hivott. Azután pópákért küldött a szomszéd falukba, elhozatta mind.

– Huzzátok ki az ágyából, a melyik nem akar.

Csendben várták a papokat. A leányok czitromvizet ittak, a dámák meg az urak csendesen szörpölgették a forró puncsot. Ábrám gróf leült a nénje mellé és hallgatott.

Jöttek a pópák, hat elvadult arczú, nagy fekete szakállu, szál legény. Misének öltözve, teljes ornátusban. Megálltak a holttest fölött és énekelték khórusban a halotti éneket.

– Krisztina néném, a keszkenőjét! – szólt Wejér Ábrám és apró, keselyüszemeiben nagy könnycseppeket morzsolt szét.

*

Hajnal felé elásta Harhula Pétert a másik két Harhula. Még csak három óra volt, hatkor kelni kell, az urak nem tartották érdemesnek lefeküdni. Ábrám grófnak jó kedve kerekedett megint. Felöltözködött tetőtől-talpig pánczélba és mérkőzésre hivta a két mezőségi gavallért. Mindjárt-mindjárt sarokba szoritotta őket és a hogy cselei sikerültek: aczélkaczagása nagy visszhangot vert az elcsendesedett szálában. Ingerkedett velük, gúnyolta őket, de egyszerre csak szeméhez kapott: megint arra vette magát a vér a két paripa helyett két tüzes vermet látott.

Elfelejtkezett arról is, hogy asszonyok vannak még itt, hogy Perei Krisztina nénje hallja és elbődült mint egy bölény. Leszállt a lóról, szégyenkezve, támolyogva, és szó nélkül háló kamrájába ment.

*

Hat órakor, reggel, Luigi sorra járta a vendégek szobáit, meggyujtotta a gyertyákat, teletömte elemózsiával a vadásztáskákat. Egy pár percz mulva indult az egész társaság, hajtóstul, cselédestöl a rengetek felé.

A tüz irányába mentek, hol Wejér Ábrámnak kellett várakozni reájuk, rendes szokása szerint, mert a gazda mindig serényeb volt vendégeinél.

Ott is találták, a kicsiny vadászával, egy tömzsi parasztgyerekkel együtt. Övig pőrére vetkőzve ott állt a tűz mellett, a gyermek meg vadászkürtből, forrásvizzel öntözte. Az óriás mell párolgott, tüzelt, mig környöskörűl dér feküdt az avaron, a tölgyek lombjai vörösre csipve, fázósan zizegtek.

Tél volt már itten és a fára mászott hajtók látták, hogy a hegyek alja is fehér már. «Hó van!»

Mindannyiuknak különös jó kedvük támadt. Nagyokat húztak a rózsolisos palaczkból, Ábrám gróf tréfásan magához szorította egycsövű Lazaro Lazariniját és jelt adott a kürtösöknek.

Megindultak lefelé a ritkás erdő avarján. Szólott a kürt, csaholtak a kutyák, a lovak nyerítettek alant.

A ház ura maradt hátul, a gyerekkel. Minduntalan meg-megállt s oda szólt a gyereknek:

– Kölyök, a vállad! Belé-beléfogódzott, mert tartott attól, hogy elesik. Szemei mindegyre kápráztak, minduntalan tüzes kerekeket, halmokat, veres fákat látott. Majd egyszerre teljes sötétség borította el, nem látott semmit.

Belefogódzott egy fiatal cserbe és megrázta azt:

– Nem látok, nem látok semmit! – ordítá és vak dühében szinte kitépte a fát.

Alant a völgyben gazdáikra lelt paripák vidáman nyerítettek. Az erdőmester egy sziklahasadékból jelölte a helyeket… az első igazi kürtszó remegtette meg a szeptemberi reggel szűz csendességét.

És neki le kellett ülni a fa alá, tehetetlenül, mint egy böngészésben kifáradt pulyának.

I.

Még egyszer, – egy napig – látott, azután megvakult egészen. Nem lehetett segíteni rajta, húga a ki udvari dáma volt Bécsben, hiába küldte le a leghiresebb bécsi szemorvost. A látó idegei sorvadtak el tökéletesen és egy véghetetlen barna tömeg volt körülötte az egész világ, a piros arczú szelid leányok, a hollófekete szelidíthetlen paripák, mosolygós mezőségek, elvadult erdők komor belseje… Mindent, a mit csak szeretett a világon, s mindaz, a mi az övé volt, azokkal nem birt, azoknak nem parancsolt többé.

Ébren volt éjszakákon át és nyögött. Perei Krisztina, néhai anyjának özvegyen maradt húga, néha lejött hozzá a felső traktusból és fölvervén Luigit, bejelentette magát. Együtt töltöttek el sok álmatlan éjszakát. Az idős dáma leült öcscse ágyának szélére és családjáról való történeteket beszélt el neki. Emlékezett egy asszonyról és kárhoztatta azt, mert rossz vért hozott be a familiába. Beszélt neki apjáról, annak gyermekkoráról, mely szakasztott olyan volt, mint az Ábrámé. Elbeszélte neki azt a történetet, melyre Wejér gróf már csak homályosan emlékezett. A mikor apját, a főispánt a vármegye gyülésén szonika föl akarták konczolni. Egyedül ő, a hét éves gyerek védte, kicsiny, gála kardját fogván az alispánékra… Elregélte azt is, a mikor apja először ültette lóra… Négy éves volt, de olyan nagy és erős, mintegy tiz éves gyerek… leesett, kétszer, háromszor, de nem sirt. Akkor sem sirt, mikor apja megverte olyan kegyetlenül, hogy szinte összetört belé minden csontja…

A vak ember arcza kiveresedett, a mint az apjától ötven esztendők előtt kapott ütlegekre gondolt.

– Vad voltál, tüzes voltál, egyszer majd lelőtted a tulajdon édes apádat!

– Igazságtalanul vert meg, most is mondom, igazságtalan volt akkor… mormogta Ábrám, nénjének kicsiny fehér kezét odanyomva forró homlokához.

Igy virradt rájuk akárhányszor. A mikor álmatlan volt Ábrám, Perei Krisztina mindjárt megérezte, mindjárt ott volt. Jött egészen fehérben. Abban a hálóköntösben, melyben urát fogadta, de haja, de arcza egészen olyan volt már mint a milyen rajta a hollandus vászon. És az egész várban nem emlékezett rája másmilyennek senki… Csak Luigi, a komornyik emlegette, hogy ezelőtt húsz évvel még nagyon szeretett kártyázni…

Most is egy nap, hogy öcscsét mulattassa, előhozakodott a pohárszékből valami régi kártyákkal. De csak némely figurákat ismert már. Abbanhagyták és beszélgettek. Néha mindennap, néha meg egy hétig sem látták egymást. Ábrám egyre aludt. Sosem ivott bort, de most sokat és különösen nehéz fajtákat ivott, hogy elkábítsa magát. Egyszer oszt azt is abban kellett hagynia, az ital nem birt többé vele, ihatta kupástól, nem érezte meg.

Tél jött. A völgybe vezető utakat egészen elállotta a hó. Sem a faluba, sem a várba nem szállt még egy idegen madár sem. Ragyogó, világos, csendes éjszaka volt az, a mi leszállt reájuk. A verebek potyogtak lefelé az ereszről, a komondorok behúzódtak a szinekbe. Nem járt sehol senki.

Ábrám kiült az erkélyre és belémeredt a fehérségbe, hátha megérzi vagy egyszer ha csak egyetlen csillanását. Hallgatta, nem nyikorog-e valamely szekér, nem ugat-e tulnan a falu felől valami idetévedt ordas… Egyszer mintha hallotta volna a jól ismert vonitást, kiabált a puskája után. Virág, az egyik czigánypeczér kihozta neki a hires Lazaro Lazarinit.

– Tessék!

Ábrám gróf leejtette kezéből a fegyvert és ráordított a czigányra:

– Mit vihogsz, gazember!

Meg akarta csapatni. Voltak napjai, a mikor mindenkit meg akart veretni. Ide legközelebb eső faluját, a verbéniaiakat, kiket tiz, esztendővel hamarabb szabaditott föl az általános fölszabaditás ideje előtt, de kiket még most is jobbágyainak nézett. Kik még mind az ő földjét szántották, erdejét tüzelték, zsarnokságát nyögték. Ezt a fél székely, fél oláh keveréket, kik között – csudálatraméltó – nem egy legény hasonlitott reá. Olyan nagy fejüek, olyan sürü hajuak szögletes, Hephaistos mellüek voltak mint ő. Reményteljes állapotban levő szép fekete asszonyok álmodtak tán róla, a mindenható urról, kinek nem sok szavába került volna, hogy fölelevenitse egy elévült jogát, a jus primaeről… A mi néha tán eszébe is jutott Ábrámnak…

Verni, ütni, ölni. Ádáz vérének vér után való vágyakozása talán sohasem volt olyan erős, mint most, a mikor a csinyt tevő béres is elfutott előle. Dühvel és utálattal töltötte el tehetetlensége és szerette volna szemeit kivájni, mert nem tudott az meglátni még csak egy pusztát sem abból a temérdek hóból, mely vadászlovak patái alatt nyikorog, vad vértől piros most mindenfelé…

II.

A tél mind erősebb lett. A hó megfagyott, még az árkokban is úgy összeállott, hogy megbirta a szekeret. Jöttek a kis-páli várhoz az urak, régi czimborák. De a kapuk be voltak zárva mindenfelől, hiába zörgetének. Ábrám nem bocsátott be senkit, még Perei Krisztinát is elküldte Kolozsvárra, szinházba, mint ilyenkor rendesen. A magányosság még egy kissé hűtötte vérét, nem volt kivel mérkőznie, kivel zsarnokoskodnia, kivel – nagylelküsködnie. A számtartót, a belső tiszteket is bekergette a falubéli kastélyba, nem maradt itt némi cselédségen, néhány lovászon, Luigin és a kis vadászgyereken kivűl senki.

A felső traktusban egyedül lakott a Perei Krisztina kisasszonya, egy húsz éves, csendes, satnya leány, a kit Penészvirágnak hívott itt mindenki. Most ezzel együtt költötték el az estebédet, szótlanul, komoran. A lány ugyszólván még lélekzeni se mert és egyszer, a mikor véletlenül megfogta a vak ember kezét, a félelemtől elfakadt sirva. Ábrám gróf a sirástól forró kis arczot magához vonta és hosszan, hevesen odaszorította arczához, mormogván mellé egy pár szives szót…

Aztán nem ettek többet együtt.

Ábrám egészen bebujt odujába. Most már csak Pétert a vadászgyereket türte meg maga mellett. Ezt költötte föl éjjel, baraczkot mérve a csontos, nagy fejére, mely szakasztott olyan formájú volt, mint az övé. De a gyerek, a mikor csak szerét ejthette, elszökdösött mellőle, kiment madarászni, vagy veréb-göbecscsel lőni össze-vissza mindenre. Baja volt vele, pedig a kis paraszt úgy rettegett hangjától, mint menydörgéstől városi gyerekek.

Néha úgy bánt vele, mintha tulajdon gyermeke lett volna. Tanította parancsolni, pipázni, uszitotta a cselédleányokra.

Éjjel – többször is – lovat nyergeltetett neki a lovardában. Meggyujtatta a lámpákat, befüttette a nagy bólyai kemenczéket. Aztán a terem közepére állva, biztatta a gyerek paripáját, csattantott a nyelvével, pattintott ostorával…

Egyszer-egyszer, a mikor Péter lebukott és nagyokat nyögött, nevetett is. És ráült a megvadult ménre maga, de hiába köttette magát a lóhoz, mint egy gyermek, leesett és a ló elragadt vele, vonszolván maga után ki az udvarba.

Összetörte egészen. Le kellett fektetni. Penészvirágot lehivatták, az etette. Egészen ellágyult és hagyta magát pólyáztatni, beczéztetni, mint lázbeteg kis lány. Egész estén át fogta a kisasszony kezét. Egyszer-egyszer beszédbe is ereszkedett vele. Megkérdezte:

– Úgy-e maga kicsi Penészvirág most mosolyog?

– Igen, hogy tetszik tudni?

– Úgy érezem. – Nem fél már tőlem, mi?

– Nem.

– Nem is szomoru?

– Nem, miért lennék az?

– Mert itt nincsenek férfiak?

– Hát a gróf ur?

– Én?

Ábrám elhallgatott, majd kevés vártatva elbeszélte a leánynak, hogy is ragadt ő itten. Olyan bőbeszédű lett, mint egy poéta. Apró részleteket, humoros, szines, apróságokat mondott el arról a napról, a mikor szinészeit kiverte a házból. Nem akartak tanulni, mindig csak ettek volna, olyan kövérekké lettek, mint egy-egy hörcsög…

– Csak maga maradt itt kicsi Penészvirág. Magát is ki akartam dobni, de tél volt, a primadonna könyörgött, hadd maradjon itt… hát itt maradt… Az apja egyszer másszor még eljött, egy tiszt, jólövő, morva.

A leány csendesen, édesdeden sirt. Ábrám megszorította a kezét, szinte vért facsart belőle. De aztán nem szólt többet hozzá, aludni küldte.

Egész éjjel jó kedve volt. Többször megijesztette a kis Pétert, olyant kaczagott. Reggelre fölkelt, nem volt semmi baja. Beküldött sebten Torda-Ditróra papért s másnap ennek némi ellenállása után összeeskettette magát Penészvirággal.

III.

Februárius negyedikén ujra nagy hó esett. Reggel kezdte és hullt az egész éjszakán át. Ábrám gróf éjjelre mindig nyitott ablakán keresztül jól hallotta a pelyhek melancholikus zenéjét és szive olyan hangosan, különösen dobogott, hogy nem tudott többé hanyatt feküdni, fölkelt és kezét kidugta az ablakon.

Nem is pelyhek, teljes, nagy, puha tollak estek a tenyerére. Olyan hó volt ez, mint a milyen nem esik a világon sehol, csak erre az erdélyi havasok fölött. Nem is havazás ez többé, mert az egész levegő-ég egy hó, a föld felett s az ég között egy fehér, puha, sürű, de könnyü elementum foglalja a levegő helyét. Mintha a világ ujonnan formálódnék, mintha a föld egyszerre más plánéta lenne… És mintha ez a különös állapot, ez a szomoru, félelmes, édes muzsika meg nem szünnék soha.

– Nagy hó, finom nagy hó! – mormogta magában a vak ur és odaült az ablakhoz, hogy jobban hallja, mint muzsikál az éjben neki egész operákat, regéseket, hősit, fényeset…

Milyen gyönyör hallgatni is ezt az ezüst éjszakát, hát még belemerülni testestől, lelkestől, nekiindulni a fehér végtelenségnek, a puha hullámokon, fekete vadat űzve. Menni, csak menni, loholni előre, sziklán föl, sziklán le, kis hegyi lóval szügyig merülni a havas szakadékba… Nem aludni, nem enni, csak be, be a rengetegbe!

A várkastély körül ötvenezer hold erdő terült el. Minden szál fa benne – Ábrám grófé. Tavaly ilyenkor harmincz napig vadászott benne és nem lelte végét. Pedig erőnek-erejével végére akart járni… Kidőlt mellőle mindenki, az urak a hidegtől feketére égett ábrázattal átszöktek tőle, előle Moldovába. Maga is, a fagytól olyan ábrázattal, mint az ében, visszatért a harminczegyedik napon.

Most ez jutott eszébe és haragudott magára. Ez egyszer ki kellett volna magát tombolnia, nem megfutnia gyáván, inkább meghalni, ott fagyni a hóban, pakulár lelt volna a holttestére és nem tudta volna, hogy kicsoda. Elásta volna, esett gödölyék mellé…

Megborzongott, a hó befujt az ablakon. Meghalni, nem. Tehetetlenül feküdni, nem parancsolni önmagával, tűrni a mint vele, fölötte csinálják a hókusz-pókuszt. Meghalni, elesni, olyan tehetetlenül, mint egy vén ló, a ki teleette magát friss luczernával.

Ilyen rettentő düh soha sem fogta el még állapota ellen. Fogait csikorgatta az éjben és szerette volna megrázni a kastély oszlopait, hogy fölötte összerogyjék az, és vele eltemessen mindent.

De a harmadik szobából, a nyitott ajtón át a kis Penészvirágnak, az asszonynak egészséges, édesded lélekzése hallatszott be. Úgy aludt, mint egy gyermek, mig a pitvarból izgatott és hangos, férfias lélekzetvétellel szunnyadt a kis Péter. Néha álmában szólt is egyet-egyet, kutyát, lovat szólingatott, kergette a vizslát a vadtól «csiba te!»

«Az éjjelt érzi!» – susogta Ábrám és hirtelen gondolva valamit, rányitotta az ajtót. A gyerek nyomban fölébredt és fölült vaczkán.

– Öltözz! – szólt Ábrám.

A gyerek magára kapta a bekecsét.

– Megyek valahová?

– Együtt megyünk. Húzz csizmát is. Menj ki, nyergeld fel Muczit meg Barabolyt. De ne verj föl senkit. A fegyver-szálából hozzad ki a Lazarinomat, vadászkést is hozz, magadnak is fegyvert, de nem göbecscsel hordót. Férfifegyvert, birod?

– Birom, hová megyünk?

– Ki. Nem szünik a hó, nézzed?

– Szűnik, mindjárt eláll. Hajnalra nem lesz.

– Ne beszélgess. Igyekezzél. Egy, kettő.

… Megindultak a Korabgyia felé. A hátsó ajtón mentek ki, hogy a kapus meg ne tudja. Valósággal szöktek, s az úgy tetszett a gyereknek, hogy szeretett volna nevetni. De nem mert, nem merészelt urára se nézni, a ki mereven, de bizonytalanul ült a kis hegyi lovon. Erősen fogta a kantárt és szorosan a gyermekhez tartotta magát:

– Vigyázz rám, ha Baraboly észre nem vesz valami bajt, te figyelj, szólj. Világos van?

– Akár nappal. Merre menjünk.

– Neki egyenesen a Korabgyiának. A bánya felé, a forráson tul, be a fenyvesbe. Jártál már ott?

– Nem, de megtudom. Messzebb van, mint a nyárfák?

– Messzebb. Három óra, de sietnünk kell, hogy ott legyünk pirkadás előtt.

Serényen poroszkált alattuk a két kis ló Nem esett velük semmi baj, Ábrám és még inkább lova tudta erre az utat. Ritkás erdőkön mentek keresztül. Halott vidéken, a hol még csak egy sármány se mutatkozott. Csak a hol a fenyvesek kezdődtek, ott látott a gyerek valami mozgó vörösséget.

– Róka! róka! kiáltá.

Nem szabadott reája lőnie.

– Majd benn a Korabgyiában! – szólt Wejér Ábrám egészen szeliden.

Ott akart űzni még egyszer vadat. Oda vágyott, annyi tűzzel, olyan éhséggel, hogy ettől az érzéstől alig tudott lélekzeni is.

– Oda, oda, siessünk.

Beértek a fenyvesekbe. A lovakat itt kellett hagyniok, bekötötték egy összeboruló fenyőpadmaly alá. A rövidebb, de a nehezebb út most következék. Kúszniok, mászniok, kapaszkodniok kellett. A vak ember egészen összevérezte magát, lélekzete is elfogyott, minduntalan kérdezte a gyereket, nincs-e itt mély?

– Nincs, nincs, csak ne tessék félni.

Nem félt, de a félelemnél egy sokkalta kegyetlenebb érzés kapta karmai közé. Fölfelé igyekezvén, úgy érezte, mintha egy rettentő mélységbe zuhanna lefelé, de nem egyenest, hanem hol erre, hol arra dobódva. És ez alatt egyre vérzett, minden pillanatban megütötte fejét, hogy szinte elszédült bele. A gyerek, mint egy mókus, úgy mászott előtte. Néha lenyujtotta feléje kezét s neki belé kellett fogódzkodnia.

Fölértek. Benn voltak a rengetekben. Megállhattak egyenesen. Pihenni, mindketten odatámaszkodtak egy fához. Perczekig nem tettek egyebet, csak lélekzettek. Előbb jól kellett lakniok ezzel az élettel itt, csak azután ocsudtak föl.

Már reggel volt. A sötét luczfenyők alatt világított a hó. Az erdő mélyében végig-végig rezgett a napnak egy erővel betolakodott szilánkja. Elhullajtott aranyszögek ebben az óriási kriptában, holott örökös szomoru zsolozsmákat, fájdalmas halotti énekeket zizegtek a fehéren mumifikált tű-lombok. Egy végtelen halotti mise, melyben a nagy, kinőtt fenyvek celebráltak, a törpe, koldus, kopott kis fák ministráltak. – Folytonos orgonazúgás, mely, ha elállt egy pillanatra, ujra kitört nagyobb erővel, olyan forte, hogy szinte beleszakadt az ég.

– Megfuladok, vágd szét a bekecsem gallérját! – nyögte Wejér Ábrám, szédülve a kéjtől, a fájdalomtól.

A gyerek megcselekedte a parancsot. A vak ember bele fogódzkodott a kezébe:

– Vigy beljebb, valami tisztásra.

Elvezette.

– Állíts egy nagy, széles törzsű fához. Add kezembe a fegyvert. Vadászni akarok.

A gyerek odaállította, maga pedig odahuzódott egy száraz törzs mellé és vizsgálgatta a fák koronáit.

Ábrám kezébe fogta fegyverét és kereste rajta a kakast. Keze most fázott, nem találta. Ingerülten akasztotta vállára:

– Nem látsz valami nyomot?

A gyerek elszaladt körülnézni, majdnem egy negyedóráig volt oda.

– De; róka- meg medvenyomot.

– Bizonyos vagy benne?

– Bizonyos.

– Nem félsz?

– Nem.

– Mit fogsz tenni, ha jönnek?

– Lelövöm.

– Majd csak én.

A vak ember ujra kezébe fogta a fegyvert, figyelt, hallgatódzott olyan szenvedélylyel, hogy arcza szinte eltorzult bele! Visszafojtotta lélekzetét is, hogy jobban halljon.

Hallott. A rengeteg megmozdult, a halotti kórus fölött diadalmaskodott az élet. Mindenfelé megmozdultak a vadak, ordasok jönnek csapatostúl, medve topog magányosan, maga alá törve a tűlevelű cserjéket… Még olyan vadak is, melyek nem tanyázhatnak itt, most el ide tévedének. A makkosból erre bujkál a rőt-vad és éles röffentésének karéneke hangzik… Rüggyent a szarvas-ünő… Fölötte fajdkakas szól, császármadár hullatja fölülről a havat…

És most mind e zaj egyszerre elfül. Hatalmas bőgés remegteti meg a végtelen, a visszhangos kriptát. A vak ember arczán kiüt a verejték, fejét odaszoritja a fához, világtalan szemeit tágra nyitja, kezével reszketve keresi fegyverének kakasát és suttogja magának:

– A bölény, ez a bölény!

Az utolsó bölény, melyet negyven évvel ezelőtt itt ejtett el apja, nem pusztult el, itt van, él, csörtet feléje rettentő robogással. Nekivadulva jön, mindjárt itt lesz a királyi vad, az első, a legnemesebb, a legerősebb, melyet ősei dárdával, buzogánynyal űztek, mert golyó nem fogta… A kihalt vadkirály, melynek fajtája ez országban elpusztult egészen, nincs már talán csak egy, az utolsó… –

– Hallod, a bölény! – suttogá Ábrám.

A gyerek nem értette, nem hallott semmit.

Wejér Ábrám hallgatta tovább, mint közeledik feléje, már látnia is kellene, már biztosan feketéllik… Jön, eltiporja rettenet.

Fölkapta fegyverét és lőtt a levegőbe.

A durranástól kijózanodott. Kietlen csend, egy feketeség volt körülötte. Sóhajtottak a fák, miserere deit zizegtek a lombok. Kripta volt ez, semmi élet sehol.

Egészen magához tért:

– Nincs itten semmi, gyerünk!

– Várnunk kellene, méltsás uram, valamit hallok, mintha ordas söprené farkával a havat…

Vártak egy kissé. A vak ember szótlanul meredt maga elé, a gyerek izgatottan mászkált a hóban. Egy félóra is eltelt igyen. Zaj hallatszott, megint elhallszott. A szellő is megállt szinte egy perczre.

Ebben a halotti csendben egyszerre megszólalt Wejér Ábrám. Rekedten beszélt, majd hirtelen olyan érczczel, hogy Péter megrémült belé.

– Kölyök, haza tudsz-e innen menni magadban?

– Haza.

– Jól van, derék gyerek vagy, állj velem szembe. Vagy tiz lépésnyire, ne nagyon távol.

A gyerek oda állott, Ábrám folytatá:

– Ne félj semmitől, nem lesz semmi bajod. Erősen meg van töltve a puskád?

– Meg! – motyogta a gyerek reszkető szájjal.

– Derék gyerek vagy, nem félsz. Nem szabad sohasem félned. Magyar vagy: tudsz-e egy zsoltárt? Mondd.

Péter mondta.

Ábrám gróf lehajtott fejjel hallgatta, majd rándított egyet vállain, egészen kiegyenesedett, kigombolta mellén a bekecset, hogy meztelen melle látszott és szólt:

– Vigyázz reám. Számolni fogok: egy, kettő, három. A mikor a hármat mondom, már czéloztál és lősz ide, de nem máshová, vigyázz!

A gyerek alig tudott már lábán állani. Kitörte a hideg, lázban volt egészen, szeretett volna elfutni, de nem tudott. Büvölet tartotta itt e tehetetlenül is óriás hatalmu emberrel, ezzel a királyi vadak legutolsójával, kinek világtalan szeme is jobban tudott parancsolni, mint mások ép tekintete…

Ott álltak egymással szemben. A gróf meztelen mellén szive helyére mutatva, a gyerek dideregve tartván kezében puskáját.

– Vigyázz! – kiáltá Ábrám. Emeld föl a puskát, czélozz.

A gyerek eszméletét vesztve, fölemelte fegyverét, nagy, csontos fejéhez, ahhoz a fejhez, mely kicsiben tökéletes mása volt annak a hatalmas főnek, mely ijesztően, parancsolólag büvölettel meresztette rá szemeit…

– Egy… hangzott érczesen.

– Kettő…

Mintha e pillanatban a gyerek láza egyszerre elmult volna. Egy másik láz kerekedett föléje. Az a vad tűz, melyet egy házasságot törő nagy ur lopott be az ő paraszti vérébe. A pusztitás, az öldöklés, a hősiesség, az akarat, a vér után való vágyakozás forró vágya… Keze nem reszketett többé, izmai megfeszültek, szeme megvilágosodott, czélzott és mikor a «három» felhangzott, annak második szótagja beleveszett egy durranásba – és abba a zajba, melyet egy hatalmas test zuhanása okozott a szűzi csendességben.

TANULMÁNYFEJEK.

Legnyomorultabbnak azon a napon éreztem magam – egész életemben – a mikor egy novellát kellett volna irnom és nem tudtam.

Ez a «kell» nem volt a közönséges kényszerek közül való, majdnem életkérdés volt, hogy öt-hat lapot tele irjak valamely fabulával és egész napi kinlódás után sem tudtam többre vinni eldobott első lapoknál, a melyek legtöbbén csak ez az irás állott: «… elbeszélés, irta:…»

Tárgyaim is voltak pedig; sőt nyolcz-tiz téma közül válogathattam volna. Boldogtalan herczegkisasszonyok és boldog napszámoslányokról történetek jártak az eszembe. Nagy szerelmek, izzó szenvedélyek, a mint mozgatják, lázítják az embereket: világosan láttam. Előszedegettem régi és uj keletű feldolgozatlan meséimet, a melyek elgondolása kész volt, papirra vetése most: – egyszerüen lehetetlen.

Mit bánom én herczegkisasszonyok boldogtalanságát, groteszk öröme buta málterhordó lánynak mit érdekel engem! Emberek szenvedélye, forró nagy szerelme: milyen kicsinyes, üres, hazudott, vagy legjobb esetben vad és állati most nekem. A mi belőlük megérint: kiáradó füstjök nehéz és kellemetlen; szabadulni vágyom szürke felhőik közül.

De hová? Ezen a napon az élet és annak tükrözése: a művészet, szinte ilyen nyomasztó, kellemetlen és érdektelen füstfelleg az én elkínzott agyamnak. Élet, halál, szerelem, gyűlölség és bosszúvágy, mindenféle ambiczió és minden szeretet, mindaz a mi fentartja és tovább mozgatja a világot: szürke felhő, a mely rámborúl, elfogja az én látóhatáromat, alakul, mozog körülöttem, alakot vált, oszlik, szakadoz, eltűnik.

Semmi az egész. Valami ismeretlen nagy, de gyerekes hatalom, gyerekes játék: kaleidoszkop; unalmas, mert mindig más és mindig ugyanaz.

Aludjunk inkább.

Lefeküdtem a diványra, este lett; behunytam a szemeimet s azokra a dolgokra gondoltam, a melyekről tudom, hogy nekem kellemesek, az én édes lányomra, anyámra, egy regényre, a melyhez nem rég fogtam tűzzel és reménykedéssel, de e gondolatoknak édes lépje mintha elfogyott volna, érdeklődésem megfogni nem tudta egyik sem.

Nem éreztem semmiféle fájdalmat s mégis végtelenül nyomorultnak éreztem magam. Halványan élt bennem bár a tudat, hogy van valami szerencsém az életben, mely épp a válságos pillanatokban mindig segítségemre jön.

A véletlen most is megjött, de csak későn, a tiz órai vonattal. Egy barátom, az aszódi javítóintézet első családfője, a legtökéletesebb tanító, a kit életemben ismertem. Juhász Istvánnak hivták, s az első pillanatban sehogysem akartam ő benne üdvözölni azt a – véletlent.

Fel sem keltem a diványról, azt mondtam, hogy beteg vagyok.

– Na csak maradj, egy óra mulva ugy is tovább megyek, ki a vasúthoz, áttettek a kolozsvári javítóhoz, aligazgatónak.

Abban a lélekállapotban is észrevettem, hogy kedvetlenül fogadja előrehaladását. Szegény ember, vagy boldog ember! Ezt még érdeklik a bűnök és az emberi szenvedések, még izgatják a problémák, melyek épp ezer milliószor ismétlődnek és ő épp az ezredik millió, a ki elég ostoba foglalkozni a megfejthetetlennel s azzal, a mi a megfejtésre sem érdemes. Sajnálja a bűnös gyermekeit, kik nagy és érdekes pszihologiai kérdések az ő szemében, voltaképen pedig virgácsolni való gazficzkók.

István «családfő» belevágott e gondolatmenetbe:

– Vigye az ördög az ilyen avangeállást, jobb szerettem volna maradni.

– Kevesebb fizetésért?

– Ingyért is… Volt egy, azaz két tanulmányfejem! Milyen fejek, semmi alkati eltérés, de milyen koponyák!

– Alakra; alma vagy körte?

– Katlan, melyben izzó parázs serczeg.

– Jer, égess meg vele: de tűz legyen; csak tudnál valami rettenetest, olyant, a mi megborzongat. Valami iszonyút, csak semmi analizis, utálom, tettem én is, de látom, hogy hazugság. Kidoblak, ha te is beállsz az újkori haruspexek közé. A bélből jósolni…

– Ne gorombáskodjál, tedd arrább a lábad, adj egy kis helyet.

I.

– Nem olyan nagy dolog az egész, egy fiúról van szó, a ki mindössze tizennégy éves és mégis elviselhetetlen számára az élet, mert tudja, hogy anyja megcsalja az apját.

– Hát ez az egész? Egy közönséges házasságtörés, egy tacskó Hamlet?

– A körülményekben van némi érdek. A fiú egy pesti tanár fia, kitünően nevelték, értelmi ereje elsőrangú, azért került a javítóintézetbe, mert atyja nem tűrhette tovább brutalitását.

Anyjával úgy bánt, mint egy cseléddel. Nem akart neki kezet csókolni, nem lehetett rábírni, hogy vele az utczára menjen. Ha anyja tálalta ki ebédjét, otthagyta, nem evett. Néha egész hónapon át nem váltott vele szót; egy alkalommal, este, minden szóváltás nélkül hozzá akarta vágni a petroleumos lámpát. Néha nagy szorgalommal, kitünő sikerrel tanult, olykor meg hetekig elcsavarogta az iskolát.

Egyszer minden szó nélkül beállt valami erzsébetvárosi dobozkészítőhez inasnak, két hétig nem leltek rá, végre is az utczán fogták el. Ütötték, verték, kínozták, – hiába. Ilyenkor mindig kiszökött a teherpályaudvar környékére az árúraktárak közé, leginkább a tarjáni bányák rakodójában bujt meg és napszámosok, szeneskocsisok, zsemlyéskofák kegyelméből élt.

Mint javíthatatlan rossz, romlott fiút beadták a javító-intézetünkbe, a hol annyi elvetemült szegény fiú van, de még több romlott nagyúri gyerek.

Az első héten, a mikor megjön a javítandó, – tudod – magánzárkában tartja a házi-rend. Itt megkapja az egyptomi szembetegséget és a lelkét megvizsgálja az igazgató, ha a konyhakertészet után ideje marad. A rossz fiú mind a két bajon könnyen túlesik és belekerül a családba, a hol dologra és tanulásra fogják, annyi dologra és annyi tanulásra, hogy lélegzeni se marad ideje, nemhogy a rosszaságra.

A fiút az igazgató helyett én vettem vizsgálat, helyesebben vallatás alá. Nem tudtam tőle meg mit is. Rossz, mert rossz, nem fog rossz lenni, igéri. Itt jobb, mint otthon.

Végre is – elismerem, szabályellenesen – bevettem az első családba, a hol én voltam a fő, s a hol csak a «javult» fiúknak volna helye. De nagyon megtetszett nekem ez a szép, kreolszinű, választékos modorú úri gyerek. Fognak tőle tanulni.

Mindjárt a második héten folyton velem volt, egy szobában hált velem, az ágya közel volt az én függönyös ágyamhoz, a honnan láthattam őt és az egész családot folyton.

Egy fiú mellé fektettem, a kivel bizonyosan nem fog barátságot kötni. Valami különösen durva, de tiszta tipusu kun parasztfiú mellé. A fajtáját azt lehetett látni rajta, de hogyan hivják, kik a szülei, mi a neve, kik a hozzátartozói, azt nem tudta senki. Sem a Kunság, sem az egész ország nem vállalta. Sem a születési helye, sem az illetőségi helye nem volt kitöltve az intézet főkönyvében. Nevet itt adtunk neki, a lehető legszegényesebbet s egyszersmind tisztára királyit. Csak keresztnevet, ezt, hogy: János.

Jánosban a rabló kunok félezredéve élt vad romantikája nyult ki. Kilenczéves korában fogták el először Jászberény körül. Ott gyerekekből rablóbandát alakított és a hóstyai iskolából elcsalta az egyik első eminenst – a bandába alkapitánynak. A város gyermekei között olyan riadalmat okozott, mint II. Endre keresztesháboruba induló gyerekhada.

A pandurok kezéből elszökött és télviz idején, gyalog, tizedik évében neki indult a fővárosnak. A lábai lefagytak, a füle megfagyott, alig tudott járni s a második napon beállott egy tolvajbandába. De a banda üzérszelleme bántotta; feladta társait, valamelyik járásbiróság börtönébe került, majd kegyelem révén valami szeretetházba. Onnan elcsalt négy árvagyereket és Kis-Kunság valamelyik községében ütötte fel tanyáját. A dohányos községben annak törvényei szerint élt: meglopta és megverte a finánczokat…

Ezzel az én uri gyerekem bizonynyal nem fog megbarátkozni. Örömmel láttam, hogy csakugyan nem.

Öt vagy hat napig nem igen felelt a kérdéseire. Egyszer azonban – éppen álmatlan éjszakám volt – hallottam, a mint mindakettő mozgolódik ágyán.

– Kinek a fia vagy te? szólalt meg susogva az úri fiu.

A kunok ivadéka egyszerüen, durván azt mondta:

– Tudja az Isten.

– Hát nincs anyád?

– Nincsen.

– Akkor jó neked.

Elhallgattak. Majd megszólalt a paraszt fiu.

– Borsodban a Bükk alján barlangok vannak, gyönyörű lakás esik ott. Az erdőben ennivaló mogyoró van és som. Jaj de éhes vagyok!

– Miért van maga itt? – szólott némi szünet után a másik.

– Nem akartam juhturós galuskát enni! – válaszolt a parasztfiu és egy kissé nevetett. – Hát maga?

– Beadott az anyám.

– Miért?

Hosszú szünet következett, majdnem egy negyedórás. Azt hittem, már nem is válaszol. De egyszerre csak megszólalt tompán, csendesen:

– Mert megcsalja az apámat.

Hajnal felé volt, a gyerekek most aludtak a legmélyebben, bár a nagy ablakon által föntről kezdve lefelé egyre terjedt be a világosság. Egy egész sor bünös fiunak megaranyozta fejét a hajnali napsugár. Némely ágyak még egészen sötétek voltak. Olyan fantasztikus ez a hálóterem! Csupa ellentét: aranyragyogású világosság és koromsötét hálófülkék. Gyermek és bűn.

– Oh te, te, – szóltam közbe kelletlenül, – mindez csak látszik, de hogy van tovább?

II.

– Az úri fiú szorgalmas volt, jól viselte magát, pompásan tanult – többet tud, mint a többi – az asztalosmesterségre fogtam, abban is ügyeskedett, mégis egyre fogyott.

Az első negyedév végén olyan sovány volt, mint egy finom agár. Mi lelte?

Rájöttem, alig evett. A János nagyétű volt s annak adta – titokban – minden ételét. Ugyszólván csak kenyérrel élt.

Megbüntettem mindakettőt s elfektettem őket egymás mellől. Megesett azért egyszer, hogy a mint éjjel felébredve, hirtelen megvizsgáltam a hálótermet: egymás közelében találtam őket.

Ideje volt már, hogy a kun gyerek kikerüljön innen. A büntetése letelt, helyben is szükség volt, a megjavulásában se lehetett reménykedni: az igazgató kiadta Budapestre egy fegyverkovácshoz inasnak. Mikor elment az intézetből, nem is engedtem, hogy búcsúzkodjék az önfeláldozó pajtástól.

Egyszerre csak nem látták egymást. Az úri fiú bizonynyal azt hitte: el van zárva, de később megtudhatta, hogy elment, mert éjjelenkint hallottam elfolytott sírását.

Két-három hónapig folyton bánkódott utána. Egyszerre azonban, mintha csak elvágták volna szomoruságát: vidám lett és kezes, mint a bárány. Olyan jól és intelligensen viselte magát, hogy gyakran kérdeztem magamtól, mért van ez itt. Őt is megkérdtem nehányszor.

– Beadott az anyám – mindig ezt felelte: az anyám adott be, mert rossz és engedetlen voltam vele. Nem leszek többé az, soha többé, megcsókolom a kezét, szinházba is elmegyek vele, csak haza ereszszenek.

Már egy éve volt itt a gyermekek börtönében; megszántam, biztam is, hogy megokosodott, beletörődik a helyzetbe s belátja: ilyen a világ…

Az igazgató irt a fiú apjának, az eljött érte, hazavitte.

… Mért ment haza a kis morálhős? egy kissé érdekelni kezdett a dolog.

De a «családfő» nem akart addig tovább beszélni, mig el nem oltom a lámpát, a szemét sértette a fény és – ugymond – jobban esik sötétben beszélni.

III.

Az elmult héten visszakerült a «megjavult».

Nem családja, hanem a biróság küldte ide. Hogyan, miért, – el fogom mondani. Vagy nincs is rá szükség, lemásoltam magamnak a jogerős itéletet. Ott van a kufferomban, az irások közt, felül. Mégis talán elmondom.

Igy történt:

Az anyja nem győzött betelni a fiával, olyan jó volt az. Mintha megbánta volna a multat, hizelgett neki és anyuskámnak nevezte. Mindenhová utána akart menni, ugy, hogy erővel kellett az anyának leráznia a nyakáról.

Valamelyik délután még könyekre is fakadt, mert nem akarta anyja magával vinni.

– Majd én haza hozom, a mit vásárolsz, vigy el! – könyörgött neki.

– Ugyan vidd el! – szólt az apja.

– Marad!

Összeharapta ajkát, elfojtotta sirását és hallgatott.

De alig lépett ki a szobából édes anyja, utána suhant. Utána mindenütt a városban; észrevétlenül, messziről, de szem elől el nem tévesztve, folyton követte. És az, mintha csak érezte volna, hogy valaki üldözi: szinte futott előre.

Beértek a belvárosba. Valamelyik utczasarkon megállt az asszony: valamin gondolkodott, valami útat kereshetett. A fiu is megállott. De aztán hirtelen, még nagyobb sietséggel, mint előbb, mindketten kicsaptak a Dunához. Az anya elől, a fiu hátul.

Az alsó Dunasor egy kis háza előtt megint megállt a kifáradt asszony, a kivel akkor találkozott egy ismerőse. Az látta és megjegyezte később, hogy sűrű fátyla egészen vizes volt ajka helyén; lázasnak kellett lennie.

A fiú nagy messziségről látta meg, hová ment be anyja. A házban nem volt egész bizonyos…

IV.

A «családfő» olyan hangon beszélte el mindezt, a mi arra vallott, hogy már másoknak is beszélte. Lassan vontatva, haszontalan körűlményességgel. Hideg borzalom fogta el szivemet, agyamat égő kiváncsiság tüzelte. Nem tudtam bevárni a beszéd sorját, felugrottam:

– Nos, megölte?

– Meg. Szerelmi találkozáson, egy nőrokonuknál, a ki a szerelmes pár czinkostársa volt. A fegyver a Jánosé… Az asszony mindjárt meghalt, két lövés érte az ajtóból; a szerető egy pár percz előtt ment el.

– És a férj?

– Azt hiszem, nem sejti, miért kellett feleségének meghalnia. Maga jelentette fel fiát, a ki nem töltötte még be tizennegyedik évét, tehát nem küldhető se fegyházba, se bitóra. Az apa mégis oda szeretné küldeni. Megesküdött: nem fogja látni többé.

– Hát még nem is sejt semmit?

– Nem. A dolgok úgy találkoztak. A fiú nem vallott semmit, csak ezt: «megöltem, haragudtam rá!» A nőrokon hallgatott, a férfi, a szerető, – annak mi oka volt volna lovagiatlannak lenni egy halottal szemben?

– És a háziak?

– Nem voltak. Cseléd se volt, a rokon – öreg kisasszony – egyedül lakott. Csak egy öreg, mulya házmestere.

De én tudom. Mit gondolsz, talán nekem kellene szólnom? De nem volna ez inkorrekt? És minek, micsoda czélt érek el véle; javítok valamit a fiu helyzetén, letörölhetem róla a gyilkosság bélyegét?

Új szivet, új emlékezést a régi helyébe, ha adhatnék neki!

Különben nem is érzi magát olyan rosszúl, mint gondoltam. Csendes mindig, a mióta nem láttam, nagyon elbutult. Benn a javitóintézetben lassan-lassan melancholikus lesz és onnan elviszik máshová…

De egy darabig még együtt lehet a kunok névtelen ivadékával, a fegyvertolvajjal, a ki még régebben visszakerült. Aznap, a mikor búcsúztam tőlük, láttam, hogy összevillan, szinte összekapcsolódik tekintetük. A szemük, mintha foszforeszkált volna, az egész arczuk, sovány, megnyult képük, mintha megvilágosodnék valami szokatlan sápadt fényben. Sohase lesz ilyen két szép tanulmányfejem.

A HALOTT.

Kilencz óra felé, este kaptam a sürgönyt, hogy bátyám meghalt és hajnali három órakor már ott voltam a halottas ház előtt.

Tél eleje volt, a mikor a hajnal-éjszaka amolyan sem nem sötét, sem nem világos, de azért kellemetlenebb, mint a legcsikorgóbb csillagtalan deczemberi éjjel.

Hiába csengettem, nem nyitották ki a halottas ház ajtaját, meg kellett koczogtatni azt az ablakot, melyen – a tábla hasadékán át – egy vékony világos vonal jelentette, hogy ott ébren vannak.

A kinyilt ablak előtt egy halottvirrasztó öreg zsidó ősz feje jelent meg. Álmában zavarhattam, mert morózus volt, kijelentette; hogy az egész család alszik, holnap lesz a temetés, menjek hôtelbe. Hanem ezenközben megpillantotta a hintót, mely a vasuttól ide hozott és megkérdezvén: «mikor jöttem?» bebocsátott.

A családhoz csakugyan nem lehetett bemenni, a gyerekek szobája sötét, a legidősebb leány szobájában égett valami olajmécses a szekrényen; sárga világossága a húgom arczára feküdött. Behunyott szemekkel, de bizonynyal álmatlanul feküdt ott a szegény leány s a mikor elmentem mellette, a zajra felnyitotta szemeit, de egy pillanat mulva lecsukta ujra.

Még a gyermekek szobáján kellett átmennem, hogy a halotthoz jussak. És ott az öreg virrasztó köhögése fölverte a legkisebb fiút, a ki felült ágyában, engem felismert s azt kérdezte: «hoztam-e valamit?» És mert nem feleltem neki, lassan pityeregni kezdett, de két percz mulván már aludt.

I.

Ott feküdt előttem a halott bátyám. A mi ritusunk szerint a földön, teste fekete takaróval leterítve, sötétben. A feje fölött gyertyák égtek csendesen, mozdulatlan lánggal.

Nem szégyellem bevallani, hogy a metsző fájdalom daczára észre tudtam venni egy pár külsőséget. Valamelyik kis leány babája ott feküdt a sarokban. Tegnap még itt játszhatott a beteg szobájában, itt feledte és azóta nem vették észre. Egy nagy légy zümmögött az ablaktáblán, ki akart szállani az utczára vagy fel akart mászni az üvegen… A halottvirrasztók befüstölték a szobát és most égő pipájukat dugdosták előlem.

Ezek a sajátságos megfigyelések csak egy pillanatig tartottak, aztán nem láttam semmit, csak a halottat.

Leültem egy székre, egészen közel hozzá és néztem arczát, melynek vonásait nem változtatta meg a halál. Ugyanaz a jóságos arcz, a régi naiv, majdnem gyermekes ajk, a barátságos kicsiny, de derült homlok, mely alatt rossz gondolat, vagy eszme nem fogamzott meg soha. Csak kicsiny gondok azokért, a kiket szeretett és egyszerü gondolatok, melyek egy tiszta, de kicsiny eszü embert foglalkoztatnak: hogy lehessen egy kis vagyont szerezni, egy kis fekvőséget, házat, és hogy a gyermekeknek legyen becsületes pályája és valami vagyona is, ezt a pályát megkezdeni. A leányok jóravaló férfihez menjenek nőül, a ki el is tudja őket tartani…

Ezek a gondok ott ültek most is a halott arczán és a sárgafényü vonásokból szomoruan világoltak felém. Éreztem, tudtam, hogy megvannak, de erő nélkül. És ez az érzés jobban átjárt, inkább szivembe nyillalott, mint az a tudás, hogy az az ember, a ki velem egy vér, kinek élete és alakja össze van fonódva az én életem és alakommal: eltünik látóhatáromról, nincsen többé. Úgy vélem, hazudnak azok az emberek, kik megállnak a szeretett kihült teteme fölött és igy szólnak: rettenetes, hogy nem vagy többé!

Ez a fogalom felfoghatatlan volt nekem, akármennyire kinoztam is magamat vele. Hiába néztem az arczot, a mely szinte megkövült volt, hiába idéztem fel ama alakokat, a kiket szerettem, mégis eltüntek szemeim elől mindörökre. Sanyargatni vágytam eszem és szivem, zokogni szerettem volna, a legnagyobb fájdalmat és borzalmat felidézni, a mi csak alaktalan masszáival imbolyog az emberek fölött. Imádkozni nem tudok, hát szenvedéssel akartam áldozni a halottnak – mindhiába.

A mit igy elértem, csak az volt, hogy lassan-lassan elvesztettem – magamat. Érzékeim épek, de öntudatosságom meggyengül és egyszerre ugy látom, hogy a földön fekszem, kiterítve, holtan.

Az élettelen test, az erő nélküli gondolat, itt a földön én vagyok. Az én arczom, az én testem, egészen én, csakhogy egy oly élet után, melyről nem tudok magamnak pontosan számot adni. Mi történt velem addig, a mig megőszültem? Mind ama tervek, sejtelmek, álmok melyeket ébren és álomban a jövendőről álmodtam, gondoltam: egygyé olvadva feléledtek lelkemben. Ime ezt éltem át, a mig ide jutottam. De családom, gyermekeim? Egész világosan láttam különös, de kedves arczukat, a kik az én véremből eredtenek.

A fantasztikus gondolatok rohantak velem tovább. A hasonlóság, mely bátyám és köztem az életben is nagy volt, most egyszerre csodálatosan megnövekedett és egészen suggerált. Nem tudtam tekintetemet elvonni a halottról – magamról. Mondhatatlan kín fosztott meg akaratomtól. Mintha valami feneketlen mélységbe zuhantam volna alá.

Az egyik öreg zsidó végre megsokalhatta ezt az elmerülést és megérinté a vállamat:

– Nem szabad így nézni… ez bűn… jöjjön imádkozni.

Hanem az öreg még sem igen ragaszkodott az imádkoztatáshoz, inkább beszélgetni akart. Megkinált pálinkával, megkérdezte, mi vagyok és mennyit keresek havonta? Aztán a bátyám anyagi ügyeiről kérdezősködött: «volt-e biztositva?»

Helyeselte, hogy a megboldogult ezt nem cselekedte. És egész fanatizmusával kikelt azok ellen, a kik megszentségtelenítik a halált, mert üzlettel kötik össze.

– Az Isten – mondá – gondoskodik arról, hogy az özvegyek meg az árvák ne legyenek koldusok. Az bűn, nem bizni a Bizodalomban.

És a vén fatalista – mintha csak az ó-kor valamely feltámadt alakja volna – hosszú példálózgatások után valami történetet beszélt el nekem egy meghalt férjről és egy itt élő asszonyról.

Megpróbálom rendet hozni az elbeszélés kaoszába és leirni ugy, a mint a halottas szobában, a zord és sajátságos környezetben előttem kibővült, élt, megelevenedett a modern szomorújáték.

II.

Két hónapig siratta férjét az asszony, azután szólt:

– Lássuk, miből fogunk megélni!

Végig nézte férje iratait és mindjárt a fiókban felül rátalált a biztositási kötvényre.

A kötvény ötvenezer forintról szólott és két év előttről kelt, tehát akkorról, a mikor anyagi romlásuk még nem kezdődött.

Az asszony egész világosan emlékezett még arra a napra. A biztositási intézet orvosa jött megvizsgálni férjét és egészségesnek találta. A férj még tréfálkozott is:

– Mégis van valami bajom doktor… itt, itt! és oldalzsebére mutatott. Irjon ellene reczeptet: százezer forint…

Nevettek. A férfi szólott tréfásan…

– No asszony, most egyszerre gazdag lennél, ha meghalnék egy kicsinyt… ötvenezer forint! A gyerekeknek is juttatnál belőle tiz-tizet, maradna még harmincz. Milyen pompás parthie volnál ujra…

Az asszony méltatlankodva fordult el, hanem akárhogyan is haragudott a csinizmusért: szivébe valami sajátságos érzés nyillalott. Egy érzés, melynek nyomán egy másik férfi képe és egy uj élet homályos gondolata támadt fel. Mindez csak egy pillanatig élt, aztán nem is ébredt fel többé azalatt a két esztendő alatt, amig együtt éltek.

Pedig az ötvenezer forintos biztositás sok gondot okozott nekik. A férj alig tudta fizetni a köteles részleteket. Anyagi viszonyai mindegyre romlottak, az utolsó esztendőben megtörtént nem egyszer, hogy délben még nem volt pénz húsra. A férfi mindegyre apró kölcsönök után szaladgált, nagyra már reménye sem lehetett.

Régi találékonysága tökéletesen elhagyta. Csak sóhajtozni tudott; és mint valami bűnös, úgy csókolta a felesége kezét. A gyermekeire rá sem mert nézni.

Az utolsó hónapban, isten tudja honnan szerezte azt a summát, melylyel a biztositási részletet kellett törlesztenie. Végre is kiteremtette, sőt a mikor haza hozta a szelvényt, még jó kedve is volt.

És a mi kis pénze maradt, azon felment Budapestre, «valami dolog után nézni.»

A dolog a mi után nézett, az volt, hogy hôtelbeli lakásán főbe lőtte magát.

Miért? azt nem mondta meg senkinek, nem irta meg sehol. Az okát mégis bizonyosra vette mindenki. A törvényszék ép az nap mondta ellene ki a csődöt, vagyona nem volt, passzivája sok, nem akart becstelenül tovább élni.

Az asszony, a mikor az értesitést vette, a férj már kint feküdt a kerepesi temetőben. Mégis felment, imádkozott a friss sirnál, aztán visszatért két kis gyereke mellé – sirni.

Két hónap után könnyei elfogytak, rémülete, fájdalma eltompult, az életre gondolt.

Friss volt és fiatal. A férjébe nem volt szerelmes soha, úgy ment hozzá, mint a fajtájabeli lányok szoktak.

Apja s anyja mondta:

– Derék ember, el fog tartani. Jó dolgod lesz mellette, a pénzt a kezébe lehet adni.

Hozzá adták, hát hozzá ment, daczára hogy egy kissé ügyetlennek találta. Ennél jobban zavarta az, hogy még rövidruhás lány korában ő is szeretett valakit. De az nagyon fiatal volt még. És a mikorra készen lesz, ő már vén lány. Az is igaz, hogy egy kissé fura volt neki feleségévé lenni egy olyan embernek, a kit egy hónap előtt látott először, de belátta, hogy ez már így van, nem lehet várni egy valakire, a ki szerelmes lesz belé. Isten tudja, mikor jön az, ha eljön-e, és ha el: hozzáadják-e, lesz-e benne kellő garanczia?

Egy kissé rosszul érezte magát az esküvőn, de aztán egészen jól – egy évig. Reggel is olvashatott az ágyban – otthon takarítania is kellett – nyáron a Salzkammergutban volt, télen egy párszor theát adtak. Cselédje volt kettő. A férje figyelmes, hű és munkás.

Csak néha fogta el valami sajátságos unalom. Majd valami vágyakozás ismeretlen érzések után. A lelke éhezett valamire, de maga se tudta, mi az.

Aztán egy kis gyermeke született és annak a sirása elnyomta azt a sajátságos titokzatos zsongást, mely néha-néha fölébredt elaltatott szive mélyén.

Még egy gyermek. Anyagi gondok.

Egészen megszokta a férjét. Nagyon ritkán támadt fel benne a titokzatos vágyakozás. Alig beszél idegen férfiakkal. Egyszer, kétszer mindösszesen.

Az élet – melybe a szülők juttatták – egészen természetszerü kezd előtte lenni, a mikor hirtelen megszakad. A férfi, a kit úgy megszokott már, mint magát, erőszakosan elválik tőle, a becstelenség elől a halálba menekül és őt ott hagyja özvegyen, de gazdagon.

Az özvegy magához vette a kötvényt és maga ment fel a fővárosba a pénzért.

Kupé ablakában ülve, tavaszszal, a mikor az útat mindenfelé virágzó gyümölcsfák szegélyezik: nem foglalkozott többé a halállal. Kezdetben egy kissé félénken ugyan, de végre is jelentkezett benne az élet friss ösztöne.

– Élni kell, ha itt maradtam.

Aztán:

– Szép élni, élni jó!

Végül:

– Nem akarhatta ő sem, hogy elássam magam elevenen!

Mennél jobban közeledett a vonat Budapesthez, annál hangosabb lett ez a vágyakozó fölkiáltás: élni, élni!

Ott volt végre az intézetben. Némi nehézségek után fölvette a biztositott összeget is – és mehetett haza gyermekei közé.

De délután volt, és ha most ül gőzösre, csak éjszaka ér haza. Hát elhalasztotta útját reggelig. A délutánt majd csak eltölti valahogy; egy szegény rokona van itt az Erzsébetvárosban, elmegy, visz neki egy kis pénzt, valami édességet a gyermekeknek.

Elébb kocsira akart ülni, de aztán meggondolta a dolgot: olyan szép verőfényes, tavaszi nap van! Gyalog indult neki a külvárosnak.

Sehol sem találkozott semmi ismerőssel. Gyászruhája, friss piros arcza fel-feltünt egy-egy járó-kelőnek. Ezek a kiváncsi tekintetek egy kissé melegitették. Ő a tavaszi napot okolta és átment egy kis utczába, a hol nem volt napsütés.

Lassan, alig gondolva valamire, haladt előre. Egyszer valami férfit látott, a ki hasonlított az elhalt férjre: megdöbbent és ezuttal már erőszakos módon szabadította meg magát a halott emlékétől. De útközben is többször gondolt arra, hogy az «jó és derék ember volt». Valami babonás kötelességérzet parancsolta neki, hogy ezt minél többször elgondolja.

Végre is nyomát vesztette ennek a gondolatnak és a gyerekeire, ruhákra, egy vásárolandó új butor-garniturára, pénze befektetésére gondolt és ezen a nyomokon végre eljutott oda, hogy ujra feltámadt benne a régi titokzatos érzés.

Vágyakozott az új életre.

Egy utczasarokhoz ért és ott hirtelen valami jutott az eszébe. Beült egy bérkocsiba és az Erzsébetvárossal ellenkező irányba hajtatott. A belvárosban megállt egy ház előtt és az ott ácsorgó hordárt beküldte a házmesterhez, hogy egy lakásczímet megtudjon.

A mit kivánt, megtudta. A házmester megmondta, hol lakik az az orvosnövendék a ki két évvel ezelőtt itt lakott.

Az özvegy nem találta otthon azt, a kit keresett. Izgatott lett, most már ellenállhatlan vágyakozás fogta el: találkoznia kell vele akárhogyan is.

Este felé felment újra és szemben állott az egyetlen fiatal emberrel, a kit valaha szeretett.

Nem is köszöntek egymásnak, némán szorítottak kezet. Az asszony leült az egyetlen székre és felvette arczáról a fekete fátyolt. A férfi – sovány és sápadt ember – előtte állott az asztalhoz támaszkodva. Tán két percz is elmult addig, mig megszólalt.

– Tudom – mondá halkan.

– Jó és becsületes ember volt! – szólt az asszony, mintha csak egy beemlézett imádság refrainjét mondaná.

Aztán a mikor felócsudott, egy kissé önigazolásul hebegett valamit:

– Régen hallottam magáról… A régi barátság, meg akartam nézni…

Régi szerelmükről nem szólt egyikéjük sem. Talán öntudatlanul az elhunyt emlékét akarták kimélni?

Kezdetben alig tudták, mit beszéljenek egymással. Végre is az asszonyban érett meg a sürgető vágyakozás: megtudni, megnyerni, most, azonnal, mindent.

– Azért jöttem – mondá kevés zavarral – hogy leszek a felesége, ha szeretni fogja a gyermekeket…

És őszinte szóval megmagyarázott mindent a férfinak. Megmondta, hogy férje gondoskodásából gazdag lett, nem lesz kénytelen a férfi összekoldulni a vizsgapénzt. És itt hagyhatja ezt a várost, a hol csak a küzdelmekben és a nyomoruságban volt része.