Apró regények (2. kötet)

Most már csakugyan egyedül voltak. A temetés után való napokon még velük, közöttük, fölöttük volt a halott és megzavarta magányukat. Jött az operaházi szolga és elhozta a páholynyitogatóné utolsó havi fizetését. A megboldogult szines szoknyái lógtak még a fogason. Kopogtatott egy fiatal hölgy, a gyakorlati szinésziskola egy koros növendéke, a ki elszerződött a vidékre és most hallotta, hogy Fölnémethynének a változatos és drága garderobja haláleset miatt eladó.

Elvitték a pamutbársony kosztümeket, el a hermelinköpenyt is és a halott köztük járó árnyéka is mindegyre fogyott, fogyott. Esténként főztek – Kőmives krumplit hámozott – egy-egy kaczagás verte föl a lassanként nekimelegedő tüzhelyet. És milyen vidámak voltak a reggelek! Együtt mentek el otthonról, az orvosnövendék elkisérte a leányt egészen a porczellánfestő-műhelyig, minduntalan imádkozván magában azért, hogy vajha merészelné valaki csak egy tekintettel megsérteni Esztert. Vasbottal járt és annak a sulya egészen lehuzta karját, gyengének és félszegnek is, sőt egy kissé félvállunak is tetszett.

– Mennyire megerősödött maga, a mióta hozzánk került! – szólt Eszter az uton is, otthon is. – Mikor lesz katona, a huszársághoz megy?

– Még nem tudom! – mondá Kőmives és felfujta mellét, hogy domborubbnak lássék.

Nagyon kedves volt igy az élet. Esténként – tizenkét óráig is – olvasgattak regényeket, vagy orvosnövendék tartott előadásokat az emberi szervezet és a természet csodáiról. Néha, kénytelenségből, egy kissé kényes szavakat használt, a mire rendszerint elpirultak mind a ketten és mind-mind erősebb kézszorítással váltak el egymástól. Kezdetben csak egyszerűen jó éjszakát kivántak egymásnak, aztán – egyszer-egyszer-az is megtörtént, hogy Kőmives búcsuzóra megcsókolta a leány kezét. Az is megesett, hogy igy váltak el:

– Jó éjszakát feleség!

– Jó éjszakát uram!

Zavartan és nekimelegedve nevettek a kölcsönös csufolódásokon, de egész éjszakákon át nem tudtak aludni. Gyertyánál virrasztottak, édes és félelmes érzésekkel eltelve az egyik, valóságos deliriumban a másik. A férfi olyan volt másnap reggel, mint egy beteg, öreg ember, de olyan büszkén mosolygott, mint valami hitregebeli hős, a sárkányok legyőzése után.

Oh, de mennyivel nagyobb hősnek tudta ő magát! Százszoros Szent Antalnak, ezerszeres Gottfridnak.

Szeretni, viszontszerettetni és nem váltani egy csókot! Az örökös láz fölperzselte majd minden csepp vérét, szive alig dobogott már, a beszéd nehezére esett, le kellett mondani a gyermeknevelésről, képtelen volt tanítani, sőt tanulni is.

Nagyon különös állapotba esett: nem volt mit tennie és elhatározta, hogy oltárhoz vezeti a leányt, a kit magában szegény elhagyatott angyalnak nevezett. El is akarta hozatni születési bizonyítványát, irt is községe papjának, de az bélyegre valót kért…

Hetek teltek el és absolute nem tudta miből él. Nem volt éhes és Eszternek azt hazudta, hogy abonálva van, de a lány ezt az egyet nem hitte el neki és mindenféle kifogások és ravaszságok segitségével megtraktálta. Láthatólag jól esett neki, hogy evett az övéből, a tányérjából, a villájával.

Kőmives nem akarta megbántani és lassanként egészen megszokta ezt az állapotot. Néha ugyan fölpattant magában: «Az ő kegyelméből élek, ő mosat és vasaltat reám, és én már szobabért sem fizettem neki két hónapon át! Nem vagyok-e én a legnyomorultabb ember a világon!?»

A homlokára ütött, szemeit szégyenletében behunyta, de csakhamar kinyította ujra: «Vagyont, vagy legalább pénzt fogok szerezni minden áron. És megtérítek neki mindent, gazdagon. Előbb sokszorosan fizetem vissza tartozásomat, aztán elveszem!»

Szerzett is magának – egyelőre csak állást. Egy barátja kétszáz forintot örökölt és szépirodalmi könyvtárt alapított. Ő volt az adminisztrátora, egyelőre fizetés nélkül, a nevével és czimével ellátott jegyeket azonban már az első napokban megkapta és erre a kicsiny karton papiroslapra csodálatos szépségü és nagyságu palotákat épitett ő is, a lány is. Különösen ő! Többé nem röstelkedett inni a lány kávéjából, a szobabérek rövid időn való teljes megtérítését is minduntalan fölemlitette, a mire a lány lesütötte szemeit és azt mondta:

– Ráérünk!

Hónapok teltek és még forróbb napok következének. Egymás mellére akartak borulni százszor is, és a férfi győzedelmeskedett magán mind a százszor. Remegett, kapkodott, sóhajtott, sírt és menekült. Eszter zavartan mosolygott és érezvén, hogy alterálja a fiatal embert, lehetőleg keveset tartózkodott otthon. Azt hazudta, hogy valami herczegnek készülő óriási vázán dolgozik, pedig már két hónap óta föloszlatták a műhelyt. Vakmerően megcsalta Kőmivest, nem tudatta vele azt sem, hogy most abból élnek, hogy a kicsike modelt ül a festőiskolában. A rendszertelen élet következtében az orvosnövendék egészen elgyengült, a járás nehezére esett és nem kisérte el a lányt, csak egy darabon. Nem volt hát sejtelme sem annak vakmerő csalásáról.

Apránként leszokott a külvilággal való érintkezésről, – otthagyta a kis szépirodalmi könyvtárt, részint, mert az egyhónapi fönnállása után megbukott, részint pedig azért, mert modernebb irókat akart volna fölvétetni a későbbi sorozatba és e témán barátjával összeveszett. Ideje nagy részét otthon, a diványon fekve, végtelen és alaktalan tervelgetésekkel töltötte. Néha, ismételten, leveleket irt egyetlen jobbmódú rokonához pénzért és azzal ölte idejét, hogy a választ várta, a postára ment kérdezősködni, a levélhordókkal értekezett.

Teljes tökéletesen a passziv életre adta magát. Küzdései most már csak arra terjedtek, hogy védje magát a lány iránt való szerelme ellen. Meg legfölebb még azon viaskodott magában, hogy legalább a szegény Eszter ebédjét ne egye el. Le is szökött – a mikor meg tudta tenni – délidőn a Petőfi-térre és ott a többi éhenkórász, napnál ebédelő kollégák között elsétált egy órát, aztán hazarohant abban a reménységben: ha egy kis tésztással kinálnák meg? De ha megkinálta a kicsike, büszkén mondta:

– Köszönöm, fényesen ebédeltem!

Aztán hanyagul, szórakozottan mégis morzsolgatott egy kicsinyt a süteményből.

Ez ebédek kivételével elég jól éltek, a lány sokat keresett és egy pár tárgy eladásának segítségével idejében kifizette a házbért is. Azontul – úgy két héten át – láthatólag szükséget érzett pénz dolgában, el is akart adni egyetmást, de Kőmives rajta kapta:

– Mindez értem! – mondá igazán, szivéből szomoruan. És kedves vágásu szemei megteltek könynyel.

– Inkább elmegyek, el kell válnunk. Majd visszajövök, maradjon ilyen jó, mint most. Visszajövök nemsokára és akkor mondok valamit. Várjon engem addig, ha soká jönnék, el ne feledjen, itt ne hagyjon. Ha nem jönnék többé soha: feledjen el, mintha nem is lettem volna, feledjen el!

Most ölelkeztek össze legelőször. A lány karjait a búcsuzó nyaka körül fonta, arczát arczához szorította, könyét könyüivel vegyítette.

– Elmenni, igen, ha eresztem! mondá csukolva a sirástól és nevetve az örömtől.

Kőmivesnek, becsületszavát kellett adnia, hogy itt marad. Egy darabig vonakodott, de oszt hogy a leány össze-vissza csókolta sápadt, beesett halántékát, megnyult nyakát, még sovány kezeit is, nem volt ereje többé küzködni és megfogadta, hogy együtt maradnak, közös háztartásban, mig az óra üt.

–… Csak addig, akkor én elmegyek és úgy jövök érte!

Eszter valamit akart válaszolni, de nem szólt. Későn is volt már, sietnie kellett a «műhelybe». Megmosta szemeit, kendőt kapott a fejére és elfutott.

Anyagiakban nem bővelkedtek, a szatócsnál a hideg ételek kontója nagyon fölugrott, de azért bűvös-bájos napok voltak ezek. A mikor együtt valának, a részleteket beszélték meg, az esküvőt, és hogy a pap ne beszéljen. Lakni Budára mennek, már csak azért is, mert Kőmivesnek hihetőleg alkalmaztatása akad fönt a várban. Valamelyik miniszterium… Csak bágyadtsága elmulnék, mert igy csakugyan nem járhat utána. És ruházata a kelleténél egyszerűbb lett, kabátja szint változtatott, Eszter hiába pazarolt rá egy patika benzint. Az orvosnövendék bizonyára nem volt rendben, gyenge volt fölöttébb, kénytelen volt napokon át az ágyban lustálkodni. Eszter e napokon nem ment el otthonról és fölolvasott neki, délre pedig egy-egy kis erőt adó finom huslevest főzött, friss hust sütött.

Néha azonban a legjobb akarata daczára sem maradhatott otthon, jöttek érte; egy szolga jött azzal az üzenettel, hogy vagy jőjjön, vagy mindenkorra maradjon otthon. El kellett hát mennie, de minduntalan hazafutott a «kis urához», hozott neki finom hideg sülteket, két-háromféle ujságot, nehogy unja magát a folytonos magányban (mert nem jött hozzájuk senki, igaz hogy nem is hivtak senkit).

Szegények voltak, de jól éltek. Eszter mind többet-többet keresett, dicsérte a műhelyt, a könnyű, finom munkát; passzió is az inkább. Eldicsekedett véle az orvosnak is, a ki most már mindennap eljár Kőmiveshez, ámbár baját nem találta súlyosnak: sokat tanult, rosszul étkezett, nehéz dolgokkal törte a fejét; jól kell táplálkoznia, nyugodtan, gond nélkül élnie.

Hiszen gond nélkül élt, de most, hogy egész nap hevert, csak kellett valamin törnie a fejét. A műhely dolga nem ment sehogy a fejébe, hogy ott a lány annyit keres. És a levelek, a melyek Eszter czimére jöttek: «holnap, reggeli világításnál kell; hétkor legyen ott!» A levelek alá pedig egy-egy nagyon ismerősen hangzó név volt aláfirkantva.

– A munkavezető irja! mondta a leány és eltépte a leveleket. Idegeskedett is ilyenkor a fehér fej, elvörösödött a baba kép: megöregedett, elkomorult egyszerre.

*

Kőmives a magányos délelőttökön azzal foglalkozott, hogy behunyta szemeit és látta: mint árulja el a leány, rútul, gaz módra, mint ölelkezik szőke, magas, brutális férfiakkal. Halálra kinozta magát ez erőszakos rémlátásokkal, a melyek elevenebb módra éltek előtte, mint az igazi, testtel biró élet. Délben, hogy a baba-arcz ráhajolt, a friss, piros száj rátapadt az ő kiszáradt, aszott ajkaira: megnyugodott egy kissé. Délután is elég jól érezte magát, nem látta a szőke, rémes fantomokat és mint fiziológus legfölebb azzal foglalkozott, hogy egészségi állapotán valamit kell változtatni, mert ha ez igy folyik sokáig, a kicsike meg fogja csalni.

Csak reggelt, napsugaras, friss reggelt, hosszú, hosszú délelőttöket ne teremtett volna az isten! Milyen korán kezdődtek! Négykor már nem tudott aludni. De hétig eltöltötte az időt azzal a titkos tervelgetéssel, hogy Eszter után lopódzik még ma, mindjárt, néhány óra mulva és megtud mindent. Napokig készülődött, vágyakozott, éhezett a rettenetes utra, de a mikor a lány átsuhant szobáján, mintha valami bűvös szóval az ágyhoz lánczolta volna, nem tudott megmozdulni.

Egyszer, iszonyú küzdelem után, elszakította e lánczot, magára kapta ruháját és a lány után sompolygott. Az nem vette észre és ment a maga utján. Nem a műhely felé ment.

Az orvosnövendék lábai alatt ingott, hullámzott az aszfalt, de szerencsére még kevesen jártak az utczán, mehetett a fal mellett hol tapogatódzva, hol valósággal futva. Eszter sötét kis fejkendője, fehér nyaka el-eltünt előle, kétségbeesve állt meg, megerőltette szemeit és megint észrevette.

A lány törekedett ki, az Andrássy-uti villák felé. Sebesen, mint a hogy találkára mennek. Egy-egy ur utána nézett, egy utána is ment, néhány lépéssel mögötte bandukolt.

Egy kis utczához értek. Az idegen ur itt egyszerre meggondolta magát, visszafordult, ment a maga utján. Eszter pedig egyszerre befordult egy tornyos, vasrácsos házba.

*

Belopózkodott utána. Nem vette észre senki, nem törődött vele senki. Úgy járt-kelt itt, mintha itthon volna, ismerte a házat, tudta, hogy fiatal festők műtermei vannak a sötét földszintes folyosón. Egy kivételével csukott volt még mindannyi. Ez egy is be volt zárva belülről, hát itt kell lennie. Hallgatózott az ajtón, de hogyan tudta volna kivenni, mit beszélnek ott benn halk hangon, a mikor fejében ezer üllő és kalapács zúgott és döngött. Nem lehetett megismernie Eszter hangját, mégis bizonyosan tudta, hogy az van benn. Az ajtón át is érthető volt annak minden mondása, még sem tudta megkülönböztetni egyetlen szavát sem.

A férfi meg szinte hangosan szólt ott benn:

– Sietni, sietni, mindig teketóriák! Vagy modell, vagy herczegkisasszony. Hát nem herczegkisasszony.

A leány felelt, reszketett a hangja, sírás volt benne:

– Olyan nehéz ez… könyörüljön rajtam.

A festő elvesztette türelmét:

– Ostobaság! Különb lányt is láttam igy, én tőlem azért lehet apácza.

– Lássam a vállát, háttal egy kissé. Nos, előre!

Aztán ruhasuhogás hallatszott.

Kőmives belekapaszkodott az ajtóba és zúgó fejét odaszorítva a deszkához: a ruha suhogásából, a párbeszédből szerelmes ditirambokat, vad, őrületes, gyalázatos szeretkezést hallott ki. Nyögött kinjában és a dühtől elfult, szinte elesett. És nem hallott többé semmit, azt sem, a mint a festő kiszólt:

– Ki az? Ki van odakint?

Azt sem hallotta, a mint az ajtó kinyilt mögötte, csak egyszerre látott, látott. Az ajtó nyilásán át egész világosan látta, hogy a baba ott ül, fehér kis testén alig egy kicsiny mez, mellét takarja csak hosszú haja és vakító testecskéjét vékony arany kösöntyük, ragyogó, bántó, ezüstös napsugarak ölelik, fonják át meg át.

Elkergették, tovább ment és a leány azt sem tudta, hogy ott volt.

*

Megölje-e? azon gondolkodott. Két óra hosszat viaskodott magával és elhatározta: «Nem, nem öli meg: nem piszkolja be a kezét».

Fölirta egy papirosra, kétszer, nagy betűkkel:

– Nyomorult, nyomorult!

Az asztalra tette az irást és kiment az Üllői-ut felé, mindenütt a fal mellett, a villamos vasut sinjeinek mentén.

MESE A FEHÉRHAJU DOMOSZLAINÉRÓL.

Egyszer volt, hol nem volt egy részeg fuvaros és annak két rossz lova, a Sári, meg a Táltos.

Rossz lovak voltak, de igen okosak; a falu határában a legelső uri ház kapujában megállottak, készek kimulni inkább, mint tovább menni akár egy tapodtat is. Igaz, hogy estve volt, a szakadatlan hófuvástól fehér, de annál rémségesebb éjszaka. Szekérnyom még sehol, csárda semerre, de a falu határán az uri ház hét kéménye füstölgött hegyesen.

Hogyne hajtattunk volna be, a mikor behajtattunk. Bent a házban elég szivesen fogadtak bennünket, a részeg fuvaros kiült a konyhába és nyomban segitett csirkét koppasztani, én meg leültem a sárga ripsz-diványra és törtem az árva fejemet, mit is kéne beszélni itten, miféle szép bókokat mondani mindjárt. A háznép is ebben évődhetett, a mikor az agár minden okoskodás nélkül körülkaffogott és mondta ilyen szóval: «jó estét, jó estét vendég, csakhogy jösz, az ember halálra unja magát ezen asszonyok között.» A macska is hozzám törleszkedett nyomban, a rendes dorombszóval, mondván: «jó estét vendég, hál’ Istennek, hogy jöttél, hál’ Istennek, hogy jöttél!»

Aztán megszólalt a ház asszonya is:

– Instáljuk, sajnáljuk, hogy ilyen szegény helyre tetszett jönni, nincs itt egy szál férfi kegyed mulattatására, nincs férfiember, nincs vigasság e házban, mi lakjuk csak ketten, két bús özvegy asszonyok!

Aztán leült velem szemben a nagy kanapéra, az egyik szolgálóleány lábai alá tette a sárga ripsz-zsámolyt, a másik szolgálóleány kezébe adta a kötést. Ő maga ujjaira huzta azokat az ezüst karikákat, melyek megóvják a kezet, hogy a kötőtű ki ne kezdje. Azzal nagy csengés, csörömpöléssel munkába kezdett, én meg néztem a Domoszlainé urasszony tüneményes szép fehér fejét; haját, mely tiszta ősz volt, mint egy nyolczvanéves matrónáé és arczát, mely barna és piros, üde és sima, mintha csak uj menyecske lenne. Fekete és vastag szemöldei alatt árnyékban voltak a szemei egy darabig, miglen fölvetette. Jóságos Isten, milyen vérszinű, kifejezéstelen, fénytelen, öreg szemei voltak…

Jött a másik özvegyasszony a másik szobából. Leült melléje; az egyik szolgálóleány lábai alá tett egy zöld ripsz-zsámolyt, a másik szolgálóleány kezeibe adta a kötést és az ezüst karikákat.

Azonképen csörömpölve elkezdett kötni, mig a négy kis leánya lökdöste, kínozta, előlgetett néki. Nem is szólongatta őket, csak munkálkodott serényen, összeránczolva a hosszú homlokát. Én megnéztem, milyen fáradt, milyen jelentéktelen, nagy asszonyság, fejéről mint rí le a frizura, testéről a ruha. Úgy látszott, az látszott, hogy minden életerejét átplántálta a kis leányaira, ő maga számára csak az életerő váza, a csontok, az inak, a rideg mechanikus élet maradt.

Nem szóltunk egy szót sem, azt is lassan mondtuk.

Csak az agár kaffogott, csak a czicza dorombolt: «jó estét vendég, jó estét vendég!»

Nagy vártatva a fehérhajú Domoszlainé is megszólalt, fordulván a fáradt fiatal asszonyságnak. Úgy szólt hozzá: «lányom». De a fáradt fiatal asszonyság nem nevezte «mamám»-nak, hanem azt mondta neki: «Domoszlai néni?»

És a négy kis leány sem szólította igy, hogy «nagymamám», hanem igyen:

– Édes, mézes-mákos Domoszlai néni.

*

Tizet ütött az óra. A kis kapun kijött a kakuk és tizszer mondta: «kukk, kukk!» A fehérhaju Domoszlainé elment aludni.

Az asztalnál magunk maradtunk a fáradt asszonysággal. A gyerekek aludtak, ki a nagy diványon, ki a molyok kaszárnyájában, a vén karosszékben. A legnagyobbik leány az asztalra hajtotta fejecskéjét, ott szundikált ülve. Egy légy játszott az orrocskájával, egyszer elhajtotta az anya, másodszorra nem bántotta többé, látta, úgy is hiába. Nem volt ébren közöttük senki; a macska jóllakott, elaludt.

A vén agár összegubbaszkodva mormogott, tette magát, hogy alszik, pedig csak azt akarta hallgatni, hogy mit beszélünk.

Éppen róla beszéltünk.

– Kié ez az agár?

– Az egykori vőlegényemé.

– Ki volt az?

– Domoszlai Attila.

– Hol van?

– Meghalt.

– Az öreg urasszony fia volt?

– Az egyetlen fia és párbajban halt meg.

– Legénykorában?

– Legénykorában.

– És nagysád?

– Én voltam az «ideálja». Hozzám irta az utolsó levelét.

Az agár fölvetette ránk a bús, gyanakodó szemeit. Én meg szertenéztem az alvó gyermekek között: «Hát ezek, hogy vannak akkor ezek itt?»

A fáradt asszonyság elértette ezt az elhallgatott kérdést, felelt is rá rögtön:

– Szegény leány voltam, tiz éve mult ennek, férjhez kellett menni. Ezek a gyerekek az uramtól valók.

– És az ura?

– Meghalt. Szegényül, árván maradtunk, a mig Domoszlai néni elhozatott ide. Ideálja voltam a fiának és most együtt lakunk, együtt fogunk maradni mindörökre.

Az óra tizenegyet ütött. A kis kapun kijött a kakuk és tizenegyszer mondta, hogy kukk, kukk. A fáradt fiatal asszony is elment aludni.

Jött egy szolgálóleány gyertyával, bevezetett a szobámba. Egy másik szobán vezetett körösztül.

Egy ágyos házon, hol lámpa égett az éjjeli szekrényen, vetve volt a patyolatfehér ágy: a falon fegyverek, az iróasztalon tinta, toll, könyvek, szivarok.

– Hát ide kinek ágyaztak, kinek fütöttek?

– Az urfinak.

– Melyik urfinak?

– A ki meghalt?

– A kit tiz éve meglőttek, a kinek tiz éve megágyazunk minden estve. Valahogy meg ne tessék mozgatni itt a holmikat.

Mindennek ugy kellett maradni, a mint tiz éve állott. A nagyságos asszony tisztogat itten…

A kocsis mind csak a pípákat szeretné kiverni, azt sem szabad…

Lassan beszélt a szolgálóleány, az öreg szolgálóleány.

*

Fehér éjszakáról fekete reggelre ébredtünk. A napnak nem volt ereje, még világítani se tudott.

Halványan, kékes-fehéren, valami keveset világított helyette a hó.

A részeg fuvaros előállott a két rossz, de okos lovával:

– No, uram, a Sári meg a Táltos megy már, akár a milling; gyerünk!

A fekete reggelen neki indultunk a fehér mezőnek. Szekérnyom nem volt még most sem.

Fáztam, dideregtem, évődtem, töprengettem.

– No jó fuvaros, ismerős-e kend ezen a tájon?

– Mind a hárman itt születtünk, a Sári is, a Táltos is, én is.

– Hát ismeri kend azt a házat is, a hol megháltunk?

– Mint magamat.

– Hallotta azt, hogy az ifju urnak olyan szomoru vége lett.

– Mintha ma lett volna. A törökvágásban volt, a Dezsényi urral…

– Aztán miért?

A fuvaros ember nem fordult hátra, csak ugy átlökte a válla fölött a szót.

– A Dezsényi ur kapatos volt és rosszat beszélt az ifju ur anyjáról. Azt mondta, hogy is mondta…

A fuvaros megvakarta a fejét és hátrafordult:

– Apertén kimondva, azt mondta a Domoszlai urnak, hogy az anyja nem volt hivséges az apjához, idegen férfiemberrel trafikált…

– A fehérhaju Domoszlainé?

– Ugy vélem, akkor fekete haja tetszett neki lenni.

– És igaz lett volna, a mit a kapatos ember mondott?

A részeges fuvaros erősen szítta a bodzafaszárát, a mellől szipegve beszélt:

– Olyan igaz, mint hogy ez az ostor van a kezemben. A második ház volt tőlünk, parasztház, a hol találkozott a szeretőjével. Az én asszonyom mind azt leste. Régi ruhát nem adtak senkinek másnak a Domoszlai-házból, csak neki… Az Attila urfi kicsi ruháit mind…

Itten egyszerre szemünkbe csapott a sürü hófúvás. A kocsis ember elhallgatott és behuzta fejét a szürébe. A Sári meg a Táltos szólongatás nélkül nagy lassan poroszkáltak előre. Alig látszott, hogy haladunk. Egyforma volt körülöttünk minden. A fa, melyet elhagytunk, ugyanolyan zuzmarás, mint az, a melyhez közeledtünk.

Az árkok egyenlők az uttal, az elhagyatott tanyai házak egyenlők az árkokkal. Mindent belepett, mindent elfödött a végtelen fehér hó.

MESE A HŰ ASSZONYSÁGRÓL.

Egyszer volt egy nagy, nagy város; abban egy nagy, nagy szinház; ott játszott egy szerfölött kicsiny szinész-asszonyság.

De olyan kicsiny, mint egy alacsony növésű, tizenegy éves növendékleány, kicsiny a fehér arczocskája és csepp azon minden: az orra, a szája, a fogai, a gödrös álla. Csak a szemei nagyok; a fekete szemei és a szemeibe csüngő, vékonyka vállaira nehezedő haja, a borzas, bodros, illatos, bolondos, szőke nagy haja. Fekete szem és fényes szőke haj, – ha nem lett volna olyan kicsiny, még akkor is nagyon kedves lett volna. Igy is egyre nyulkált, egyre esengett utána a sok brilliánsgyürűs férfikéz, hanem a kis szinész-asszonyság olyan volt, mint a harmat, ha hozzáértek: vége volt nem volt, elillant. Bizony azt tette, de könnyü volt neki; kicsiny is, gyors is, olyan, mint a milling. Most hajlongott, most mosolygott, a fekete szemei szikráztak, a fehér fogai csillogtak, csalogatóan, részegítően, de hopp, izgett-forgott egyet és a poff ott volt a tisztelt férfiu arczán. Adta a harmat, aztán volt, nincs – elillant.

Haragudni pedig reá nem lehetett, hisz nem vala nagyobb, mint a közönséges, kisebb fajtáju erdei tündérek, – kegyeteknek tudom, volt ezekhez szerencséjük már, azért voltam őket említeni bátor. – Dehogy is nehezteltek rája! A mikor látták édes figuráját, tekintetükkel simogatták a szinházjárók, igy szóltak magukban, igy szóltak egymáshoz:

– Adta kis perszonája, az ember hazavihetné a téli kabátja zsebében.

És sokan, talán valamennyien szivesen hazavitték volna a télikabátjuk zsebében. És sokan, urak, urfiak, válogatott czigánylegények tettek is neki erről némi szót. Főkép a nagy, gazdag emberek, a kiknek az a csúf szokásuk van, hogy megkivánják a hiresebb ékszereket és addig nincsen nyugodalmuk, mig azt bele nem gyűrik a télikabátjukba, hogy hazavigyék a feleségüknek. (Persze, hogy hazavigyék a feleségüknek.)

Olyan könnyü, olyan szép lett volna, de ha nem lehetett. Hiába állott elébe a nagykereskedők és bankárok kórusa:

– Gyer velünk asszonyka, olyan palotát építtetünk a számodra, olyan temérdek nagyot, hogy ha benne léssz, a magad cseppségét nem találod meg benne.

Ezeket kinevette. De jött a gazdag gróf. A szegény gróf Bibernyalakky az, kinek a gyomra fájt, megevett volna mindent, de nem tudott enni már semmit. Igen halvány volt és igen kövér, a mi részint igen okos és előkelő, részint igen szomoru és nevettető külsőt «kölcsönzött» neki. Ez a Bibernyalakky gróf mélyen meghajlott előtte és módosan szólt:

– Mikor találhatom nagyságodat otthon, becses családja körében.

A szinész-asszonyság pukkedlit csinált és felelt, nem kevésbbé módosan:

– Az összes polgári látogatási időkben otthon vagyok méltóságod és a grófné számára. Szerfelett fogok örülni, ha a grófnéval együtt kegyedhez is lesz szerencsém…

Szegény Bibernyalakky gróf szólni akart valamit, de a helyett nyelt egy nagyot és most ő illant el, mint a harmat.

Sebaj, támadt helyette öt ilyen beteg szomoru férfiu. Halványak és kövérek, házasok és gazdagok mind. Ez a kis szinész-asszonyság kinevette őket, fügét, szamárfület és más egyéb jelvényeket mutogatott nekik. És azok szidták, tapsolták, intrikáltak ellene és elárasztották virággal és panaszkodtak a többi szinész-lányoknak:

– Haj ho, bizony!… Vajh, mi okon?

Vala egy ménkü nagy férje. Egy hosszu gordonkás, egy egyszerü muzsikus az orchestrumban. Hosszu és nagy rajta minden: a lábai, a karjai, az orra és a szája. Egyedül a szürke szemei kicsinyek, a fekete kóczhaja rövid.

Egy muzsikus, egy rövidhaju muzsikus volt a férje.

*

Egy ménkü nagy férje és két kis babája volt a szinész-asszonyságnak. Ezek számára vala jó és édes, szép és szerelmes, a nagy közönségnek pedig: kicsiny és csillogó, szeszélyes, kedves, pajzán és kegyetlen.

Fogta magát és hosszu urának a vörös képét simogatta. Fogta magát, a szinpadról beszaladt az öltözőbe és kigombolta a testszin trikót és megszoptatta a babát. A nagyobbik nem szopott már, az játszott, az aranyos czipője ezüst csattjával. Nem tudott beszélni még, de csaknem olyan nagyra nőtt már, mint a mamája. Annál kisebb volt a kisebbik, nem nagyobb, mint egy kétforintos baba. A szinész-asszonyság dalolt neki operett-áriákat, nem erényes részleteket a szerepéből. A kis jószág nagyon szeretett igy gőgicsélni az édes mama mellén, mosolygott, sőt egyszer-egyszer hangosan nevetett is. És a mikor ott künn tombolt a közönség, kezdődött az uj felvonás, nem sirt, hogy a lakmározásnak egyszerre vége szakadt; nyilván tudta, hogy ennek igy kell lennie és a nagy, fekete szemeivel bámulva nézett a távozó mama után…

*

Mindez igy volt és nem máskép. Hit nélkül kár is volna olvasni tovább. Pedig igen tanulságos és csodálatos dolog, a mi történt itten.

A hosszu gordonkás unni kezdte ezt az állapotot. Muzsikális ember volt nagyon és a babák mégis sirtak néha. Aztán mindig csak szoptatni, szoptatni. Vendéglőben, baráti körben vacsorálni – soha! Csak otthon, mindig otthon, olyan szeliden, olyan boldogan.

A hosszu ember a nagy szájával ásított.

– Mit ásít, kedves barátom! – kérdé egy szinész-asszonyság, a ki éppen ott volt.

Egy sovány, piros és szép szinész-asszonyság. Egy kitünő szinész-asszonyság, a kinek, ha husz ujja lett volna, mind a huszra esnék egy imádója.

A hosszu ember tudta ezt és szeretett volna lenni a huszonegyedik. És ugy történt, hogy lett a huszonegyedik.

*

Nem telt el huszonegy nap sem és a kis asszonyság tetten érte őket. Próbán, a ponyvával leterített páholyban, világos délután csókolóztak is.

És ekkor látták először sirni. Iszonyuan kedves volt. És ekkor látták szitkozódni. Nevettek rajta, majd meghaltak kaczagásukban. A sovány szinész-asszonyság is nevetett, az ügyelő is, a szufitták is, a lámpák is, a szinpadhoz támasztott instrumentumok is röhögtek utána, a mint hazafutott a babáihoz.

Itten keserves zokogással borult rájok. Kikergette a dadát, kiüzte a megszeppent hosszu embert és a két karjára fogta a két gyereket. Az egyikre azt, a melyik olyan nagy volt, mint ő, a másikra azt, a melyik nem volt nagyobb egy két forintos babánál. Bepólyázta, kicsinosította szépen mind a kettőt, aztán megindult velük az éjszakában. Csúf téli, szinház utáni idő volt, nem járkált az utczákon senki. A gázlángok hiába égtek és csendesen, kényelmesen nézegették magukat a fekete Dunában. A hosszu képük ott nyult el a vizben sorra-rendre, komolyan, nehézkesen, mozdulatlan.

De egyszerre csak megmozdult, megrezdült, vonaglott végtől-végig…

*

A mesének ez a vége a jószivü olvasók számára való. De mivel még a rendes olvasók között is akadhatnak nem egészen jószivű emberek, azok számára ennek a mesének egy másik befejezését tudom. Azt, hogy a hű kis asszonyság nem ment a Dunának. Megleste őket, meglepte őket, dobbantott egyet a kicsiny lábával. De nem szólt, de hallgatott és cselekedett.

Csak azt tette, hogy a szép és sovány szinész-asszonyságtól elszedte mind a husz imádóját. A huszonegyediket – hiába kivánkozott, kért, könyörgött az – hagyta nála.

És nevetett és csillogott, de nem illant el többé, mint a harmat.

Haj hó, haj hó, bizony! Ez igy esett és a hosszu gordonkásnak nagyon bús vége lett.

TARTALOM.

• 1. Orgonavirág 5
• 2. Negyedik feleség 17
• 3. Nászút 29
• 4. Egy szál buzavirág 47
• 5. Cras 55
• 6. Kisasszony, gondolja meg 63
• 7. Kató 77
• 8. Boldog emberek 87
• 9. A Rubin-leányok 103
• 10. Mese egy modellről 119
• 11. Mese a fehérhajú Domoszlainéról 141
• 12. Mese a hű asszonyságról 151