– Akkor.
A báróné szeles közvetlenséggel, mint valami kisgyermek, a férfi karja alá fúrta a magáét.
– Én is határoztam.
– Mit?
– Elmegyek innen.
A kapitány szemében kigyúlt a láng, a láng, amit az örökkévaló Isten gyújtott meg az emberek lelkében.
– Hová megy? – kérdezte gyönyörtől ittasan.
– Ahová maga.
Nevettek. Nem tisztázták a homályt, ami másoknak érthetetlenné tette volna párbeszédjüket. Ők megértették egymást. S igen boldogok voltak.
Az ezredes lakására hajtattak…
– Apám, édes jó apám, én szeretem Sóváry kapitányt.
– Én is szeretem Ilona bárónét.
A derék öreg katona nem sokat kérdezett: megfogta leánya kezét, s beletette a kapitányéba.
– Szeressétek egymást, gyerekek, semmi sem számít ezen a földön, csak a szerelem…
III.
A báróné és a kapitány egymás mellett ültek az elsőosztályú fülkében. Kéz kézben. Arcuk piros volt, ragyogott a boldogságtól. Velük szemben egy szelídképű öreg úr mosolyogva nézte őket. Nászutazók – gondolta magában, s ha suttogni kezdett a fiatal pár, diszkréten kinézett az ablakon.
– Még teljes kilenc napunk van – lehellte az asszony a férfi ajkára.
– Igen, még kilenc.
– Akkor kezdődik a mi dicsőségünk, az örök, a halhatatlan, ami eggyé forrasztja lelkeinket a világ végéig.
– Szegény emberek, s halkan kacagott a férfi, – nem tudják, mi az igazi boldogság, mi ketten már a földön megvívjuk az eget!
– Mi ketten! Egyedül lehetetlen lett volna.
Megszorították egymás kezét görcsösen, aztán egyébről suttogtak.
– Miért voltál oly hideg, mikor először láttalak? – kérdezte a kapitány.
– Mert csak akkor ismertelek meg, mikor rám támadtál szegény Szenessy Magda miatt.
– Megismertél akkor s mégis a faképnél hagytál?
– Rossz voltam, makacs; következetes akartam lenni; a sok csalódás önhitté tett. És mert akkor már elhatároztam, hogy megvetem a férfiakat.
– S mi ingatott meg elhatározásodban?
– Mikor szüleid sírjánál imádkoztál, összetört bennem minden akarat; fölemeltél, megismertettél önmagammal s belepillantottam a lelked legmélyébe, akárcsak a magam lelkébe pillantottam volna bele.
A férfi kezet csókolt az asszonynak.
– Mily csodálatos is az, hogy két ily egyforma emberi lélek legyen, mint a mienk. Én sohasem hittem ilyen csodában…
Róma… Az örök városban kiszállott a fiatal pár. A Szent Péter-templomhoz legközelebb eső szállodában béreltek lakást. Két kis virágoskárpitos lakályos szobát.
Másnap elmentek a pápa dómjába s örök hűséget esküdtek egymásnak – pap nélkül. Nem mintha szükségük lett volna az esküre. Csak mert szép volt az úgy. Úgyszólván Istennel beszélgettek.
A következő napokon bejárták a kozmopolisz világcsudáit: a római dicsőség kőemlékeit, a halhatatlan művészet isteni hajlékait. Vígan voltak, szinte ugrándozva lejtettek egymás karján, mint két boldog vakációs gyermek. A szép, a rendkívüli, a fenséges kultuszában irdatlan magasságokba szállott a lelkük, gondolatvilágukban elszakadt minden olyan kötelék, amely az embert a földi röghöz láncolja.
Egy napon együtt reggeliztek szállodájuk terraszán. Arcuk ünnepiesebb volt, mint rendesen, szinte átszellemült.
– Már csak két óránk van, siessünk az evéssel – mondta a férfi.
– Miért siessünk? Elrendeztünk mindent, ami elrendezhető volt; szegény jó apámnak már elküldtem a levelet.
– De még sok beszélni valónk lesz, – vélte a kapitány, – utolsó órámat meghitt kettesben akarom veled tölteni…
Fizettek s szobájukba vonultak. Újra felidézték utolsó tizennégy napjuk emlékeit s elsajnálgatták a jó öreg ezredest, aki csak nagynehezen egyezett bele (leánya unszolására), hogy a fiatal pár együtt utazzék már az esküvő előtt. Persze bizott leánya tisztaságában és a kapitány jellemében.
Hát abban nem hiába bízott; csak abban csalódott, hogy férj és feleség lesznek az ő gyermekei…
A kapitányt ezen a ponton furdalta a lelkiismerete. De az asszony megnyugtatta:
– Félrevezettük jó apánkat, igaz, – mondotta, – de azért ne tegyünk magunknak szemrehányást. Ő igen nagy ember, fölsőbbséges lény, ő meg fog bennünket érteni s belenyugszik a megváltoztathatatlanba, mert nagy az ő hite.
A kapitány megköszönte a vigasztalást és zsebébe nyúlt órája után.
– Ilonám, itt az ideje…
Az asszony felállott, égre emelte szemét s összekulcsolta kezét:
– Elérkezett hát a nagy pillanat, a fönséges, a dicső! Egyetlen barátom, köszönöm neked, hogy megváltasz s hogy az örökkévalóságba együtt jössz velem…
A férfi ismét zsebébe nyúlt s egy üvegcsét vett ki onnan.
– Ez az – mondta elfogódottan.
– Biztosan hat? – kérdezte a nő.
– Pillanat alatt…
– Akkor imádkozzunk.
Letérdeltek egymás mellé és imádkoztak. Aztán felállottak. Megfogták egymás kezét.
– Ilonám!
– Gézám!
– Egyszer, egyetlen egyszer talán megcsókolhatnánk egymást, Ilonám.
Az asszony fülig pirult.
– Tessék.
S odanyújtotta meleg ajkát a férfinak.
Öt perc multával már hideg volt a meleg asszonyszáj. Hatott a méreg; jól hatott: két rajongó lelket az ismeretlen Magasságokba ragadott…
SZERELEM.
I.
A karcsú, szép asszony összegubbaszkodott a karosszékben és reszketett, mintha fáznék. Pedig majd kicsattant az arca a forróságtól.
Rónay Sándor a kandalló mellett állott sápadtan, idegesen. Rázogatta a lábát és egy porcellánvázán zongorázott.
Az asszony kinézett az ablakon; a férfi loppal az asszonyt leste. Meg akart szólalni háromszor is, de mindannyiszor torkán akadt a szó.
A helyzet feszült volt. Villámos szikrák cikáztak a levegőben az asszony és a férfi szíve között…
Végre is a nő törte meg a vajudó kínos csendet.
– Sándor, meddig marad itt?
A férfi szinte indulatosan utasította vissza a kérdést.
A szép nő felállott és lassan, nesztelenül, mint egy álomjáró, az ablakhoz libegett. Forró homlokát a hideg üveghez szorította és sírt.
Rónay Sándor csak nézte egy darabig, aztán hozzásietett és megállott a háta mögött.
– Elza, miért sír… Elza?!
Elza leejtette karját. Sándor a keze után nyúlt…
Ebben a pillanatban egy hatalmas, feketeszakállas férfi lépett a szalonba és megállott az ajtóban, a neszfogó vastag szőnyegen. Az Elza férje volt, a Sándor unokatestvére. Öle tele volt mezei virággal. Feleségének hozta a virágot, igen szerette a feleségét. Olyan boldog volt mellette, mint valami gyermek. Folyton játszott vele, akár egy finom kis játékkal. Most is azzal a szándékkal lépett a szobába, hogy hozzásompolyog hátulról és befogja a szemét… kukucs, baba! Aztán az ölébe szórja a virágot és széjjelcsókolja finom, illatos haját…
Első pillanatra nem is igen értette meg Rónay Tamás a különös helyzetet… Hogy került az ő hitvese keze egy idegen kézbe?… És miért sírt a baba?… Ki bántotta?… És mi lelte az unokatestvérét? Megőrült, vagy csak gazember?… Hogy lehet valaki gazember?
Ha hirtelen eléje toppant volna valami csuda, például az erdők szelleme és azt mondja vala neki, hogy ezentúl tótágast fognak a fák állani gyökérrel fölfelé: kevésbé csudálkozott volna, mint tiszta, mély lelkivilágának ilyetén borzalmas összeroppanásán…
Mert az volt az első érzése: a csodálkozás. De azután sem a forró vére szenvedelme kerekedett fölül, hanem a félelem kínja. Félt önmagától, az öccsétől, a feleségétől. Összezavarodott, megbomlott az idegrendszere.
Ösztönszerűleg kitántorgott a szobából. Nesztelenül, ahogy jött. Észrevétlenül. Az ajtót nagy vigyázva tette be maga után.
II.
Elza kivonta kezét a Sándoréból. Megtörülte könyeit…
– Sándor!
– Tessék?
– Üljön le.
A férfi leült. Az asszony megkerült egy zsöllét és a karjára támaszkodott. Nagyon sápadt volt és nagyon gyöngének látszott…
– Sándor, én ezt megmondom az uramnak.
Rónay Sándor ijedten ugrott fel székéről. Az asszony eszelős beszédjét nem értette meg. Csak az arca halálsápadtságát látta, s vértelen ajka remegését. Azt hitte, menten összeesik. Melléje ugrott, hogy fölkapja a karjába.
– Elza! Elza!!…
Ám az asszony ellökte magától. Kitűnt, hogy nemhogy elfogyott volna, de meghatványozódott az ereje. Megkeményedett a szava, a tekintete is. Valami ijesztő emberfölötti elhatározás meredt ki a szeméből.
– Sándor, – ismételte meg előbbeni fenyegetését, – én ezt megmondom az uramnak.
Az erős férfinak leesett az álla.
– Mit? – kérdezte bambán.
– Azt, hogy szeretjük egymást…
– Képtelenség! – hebegte Sándor gyáván. – Ő nem fogja túlélni ezt a csapást.
– Azt – jegyezte meg az asszony most már egész nyugodtan – előbb kellett volna meggondolnunk.
– S mit kellett volna tennünk, ha meggondoljuk?
– Magának – válaszolt Elza határozottan – el kellett volna valahová utaznia, örökre, mert a férfiak tudnak felejteni is, nekem meg meg kellett volna halnom.
A férfi minden ízében reszketett.
– Én elmegyek messzire… örökre, de magának nem szabad meghalnia.
– Nem is tudnék most már… ezzel a bűnnel a lelkemen – beszélte az asszony fogvacogva. – Félek a haláltól.
Rónay Sándor sehogyse tudta követni a nőt szövevényes pszichéje rejtelmeibe.
– Nem értem magát, Elza, – fakadt ki, – mi célja lehet annak, hogy bevallja férjének a szerelmünket, azt a csudás, néma szerelmet, amelyről mindezideig szó sem esett közöttünk, csak kinyilt egyszerre, mint egy földöntúli virág… És – folytatta – miért minősíti bűnnek, hogy egyetlen önfeledt pillanatban átengedte nekem a kezét?… Belátom, – végezte szavait hévvel, – hogy el kell válnunk örökre, mert nem állhatunk jót magunkért, de ha magunkra vesszük ezt a martíromságot, legalább értelme legyen. Mentsük, a mi menthető… Miért kellene összerombolnunk a szegény Tamás boldogságát is a miénkkel együtt?
Az asszony szomorúan csóválta a fejét.
– De nem ért meg engem! Hisz éppen a Tamás boldogsága lebeg a szemem előtt.
– Amikor be akarja neki vallani, hogy engem szeret?! – fakadt ki Sándor ismét elképedve.
– Igen… Ha nem vallanám be, képtelen lennék a szeme közé nézni, nem engedhetném meg, hogy megcsókoljon, nem tudnám fejemet a párnájára hajtani… Nem tudok csalni, hazudni…
– És ha bevallja, – ellenvetette a férfi, – mit remél? Azt hiszi, hogy ő meg lesz elégedve a tisztasága és önfeláldozása tudatával, mikor olyan a szíve, mint egy vulkán: minden csöpp vére szerelemért eped?!
– Igen, azt hiszem.
– S ha nem bocsát meg magának, – aggódott Sándor a párjáért, – ha kitör a vad ereje s lesujt a vállára?
– Azt ő nem teszi, – állította az asszony kipirulva, – én nálánál erősebb férfit, nagyobb jellemet nem ismertem soha.
Sándornak önkénytelenül megbiggyedt az ajka.
– Hiszen maga szereti őt, Elza – jegyezte meg szomorúan.
– Nem szeretem. Ő igen nagy hozzám, csak bámulni tudom.
Rónay Sándor mondani akart valamit, de nem jutott hozzá… Belépett a férj. Sápadt volt, de teljesen nyugodt. Arcáról nem lehetett leolvasni, hogy mi megy végbe a lelkében…
Elza eléje szaladt. Azzal a kétségbeesett elhatározással, hogy azonnal meggyónja neki a – titkát… De képtelen volt hangot adni. Térdreesett.
Rónay Tamás fölemelte gyöngéden és megsimogatta a haját.
– Nos? Van valami mondani valód?
– Igen. Én… én…
Ekkor előrelépett Sándor. Bátran, férfiasan, még a szemét sem sütötte le.
– Tamás, – mondta egyszerűen, – én most elbúcsúzom tőletek örökre, mert… mert szeretem a feleségedet… Máris megfeledkeztem magamról: bevallottam neki a szerelmemet.
Az asszony ráemelte könnyes, riadt szemét.
– Igen, igen, – kérte elhaló hangon, – menjen…
Rónay Tamás ekkor megfogta a hitvese kezét és mélyen a szemébe nézett.
– Miért küldöd? – kérdezte. – Úgy-e azért, – folytatta, be nem várva az asszony feleletét, – mert büszke vagy, tiszta akarsz maradni.
– Azért is… És azért is, mert melletted akarok maradni.
– De ha nem szeretsz! – jajdult fel a férj sajátságos, sikongó hangon.
Az asszony leejtette fejét. Hallgatott.
Rónay Tamás pedig az öccse felé fordult.
– Itt maradsz, Sándor!
A fiatalember alig hitt a fülének.
– Miért maradjak itt?
– Mert el fogod venni a feleségemet – jelentette ki Tamás ellentmondást nem tűrő hangon. – Add becsületszavadat, hogy elveszed.
Az asszony ajkáról egy éles sikoly vált le.
– Parancsolom!
Azzal öccse kezébe tette Rónay Tamás megrémült asszonya kezét.
– Esküdjetek meg, hogy egymáséi lesztek!
Nagy, szakállas arca rémesen merev volt. A szerelmes pár nem mert ellenkezni az akaratával.
– Esküszünk…
Tamás helyeslőleg bólintott.
– Legyetek boldogok, – mondta elfuló hangon, – örök törvény: akik szeretik egymást, egyesüljenek…
Azzal sarkon fordult és otthagyta a kővémeredt szerelmeseket.
Alig egy perc mulva pisztolydurranás hallatszott ki a Rónay Tamás dolgozószobájából… Aztán egy hatalmas embertest zuhanása…
A GYERMEK.
Szepessy Tivadar gróf a kandalló előtt teázik és térdét melegíti a csúza miatt.
Könyv is van előtte, Schoppenhauer, de csak néha néz bele. Inkább a maga gondjait tépegeti. A lelkét analizálja. De nem képes tisztába jönni a problémájával, konfúzus feje váltig összetéveszti a fogalmakat. Az előítéletet a kötelességgel, az erőszakot az erővel, a vérbeli ösztönt a szeretettel. Általában minden érzése ösztönszerű. Úgy ragadt rá abban a miljőben, amely a szokásokból és hagyományokból él.
Az igazi élet nem törődött vele, bepólyázta a gazdagság gondtalanságába, félredobta egy sötét sarokba és grandiózus erőkifejtésébe részt nem juttatott neki. Elsatnyult. Semmit sem tudott. Agya nem tudott fegyelmezni, lelkének nem termettek eszményei.
Húszéves koráig tanult, harmincéves koráig lovacskázott és bakkozott, azután megházasodott és a haza dolgával babrált húsz esztendeig.
Hogy miért élt így, azt ő maga sem tudta volna megmondani. A kártyát unta, a feleségét nem szerette, a hazát meg restellte szeretni, inkább csak a királynak vágyott szolgálatára lenni, mert ösztöne azt súgta neki, hogy az »udvar« valami nagy dolog.
Egyszóval olyan volt a lelke, mint a kanárikalicka, csecse madárkák számára való, az emberi eszmények sasszárnyának széjjelcsapta volna csak a szele is.
Természetesen, egy ilyen ember nem szokott gondolkozni. Még kevésbé magába szállni. Hogy mégis magába szállott Szepessy Tivadar, annak egy rendkívüli körülmény volt az oka: megölte a fiát. Nem sajátkezűleg ugyan, de közvetve ő volt halálának az oka.
A szerencsétlen fiú ugyanis halálosan beleszeretett egy erdészleányba és titkon megesküdött vele. Az apja elátkozta, amit a beteges, érzékeny lelkű fiú nem bírt elviselni. Meghasonlott az élettel: főbelőtte magát… Egy hete temették el…
Hát most azt szerette volna tudni Szepessy, hogy mi ő ezek után: gyilkos-e vagy hős? Lehet ez is, az is. A szeretetről nagy dolgok vannak a bibliában, ott minden jó ebbe a fogalomba olvad bele. A biblia szerint tehát gyilkos lenne.
Csakhogy a bibliának ellentmond az egész világ. Még a legutolsó paraszt sem képes törvényeit szószerint követni a többi paraszt miatt, hát még az arisztokrata, akinek rettenetesen bonyolódott társadalmi kötelességei vannak, amiket átlépni botrány számba megy.
… Mit? Egy parasztleányt fogadjon családjába? Csak azért, mert a fia úgy akarja? Micsoda apa lenne az, aki így őrködnék családja fényén s fia társadalmi állásán?! Hülye vagy bitang!… Meg lehet halni, de beteges szerelmi szeszélyből foltot ejteni a családi címeren, pulyaság… Megmentette fiát ettől a pulyaságtól. Mint Brutus leányát, inkább sírba fektette saját vérét… Tehát hős?!…
… Szepessy Tivadar körülnézett a szobában. Mintha valami neszt hallott volna…
Semmi. Nyilván csak a feje zúgott. Vagy az ablak csörrent meg a kint tomboló hózivatartól…
Térdét szokatlanul erősen szaggatta a köszvény. Ürességet érzett csontjaiban. És csodálatos, éppen ez az üresség fájt neki… Elkezdett képzelődni. Lassacskán üresnek kezdte érezni mellét, fejét is, csak a puszta bőr maradt rajta, már csontot sem érzett magában… És mindez az üresség fájt kegyetlenül.
Megutálta testét és először életében borzasztó nevetséges pöffeszkedésnek kezdte érezni a rangját, az excellenciás címét és minden viselt dolgát.
Eszébe jutott tavalyi nagy beszédje, amit a képviselőházban mondott: abban sem volt semmi, csak puszta értéktelen szavak… És hogy deklamálta azt a semmiséget! A tükörből tanulta be, kivágta a mellét, gesztikulált!… Hülyeség!… Hülyeség!…
Belemarkolt ritkuló hajába. Dühös volt magára, hogy teljes életében áltatta magát, mint valami mániákus…
Szepessy Tivadart az esze nem vezette nyomra, de útbaigazította a fizikai fájdalom.
– Eh, – ordított fel fájdalmában, – megöltem a fiamat. Hiába mentegetem magamat: gyilkos vagyok!
Fölugrott… Ismét az előbbi nesz… Az ajtóhoz vánszorgott s kikiáltott a boltíves folyosóra:
– Ki az?
Mély csönd.
Újra kiáltott volna, de torkába fúlt a hang. Becsapta az ajtót, s magára zárta. Az ablakhoz ment és hallgatódzott. A téli vihar kísérteties süvöltése belefájt züllött idegeibe. Füle megcsendült, zúgott a feje. A szoba levegője fojtogatni kezdte. Gondolta: ha csak egy percre is, kinyitja az ablakot.
A nyitott ablakon át belemeredt a hóvak éjbe. Egy bozontos, vinnyogó alakon akadt meg a tekintete. Hamarosan ráismert. Barry volt, a bernáthegyi kutyája. Csak azt nem tudta elképzelni: miért szűköl s miért nyugtalan az eb. Hol lehasalt, hol fölugrott és körbe járt valamit. Mi lehetett? Kimeresztette szemét… Nagynehezen kivette, hogy mozgott valami a kutya mellett: fölemelkedett és ismét lehanyatlott…
Szepessy Tivadar eleinte azt gondolta, hogy valami állatot, talán rókát csípett meg Barry, de csakhamar rájött, hogy e föltevése nem valószínű. A testes, lomhamozgású Barry nyúlnak, rókának nyomába sem ér.
… Mi hát?
Egy pillanatig gondolkozott.
… Hátha valami összefagyott ember? Egy gyermek talán!
Fölrántotta bélelt bőrkabátját s biztosság okáért zsebrevágta forgópisztolyát. A fájdalom egyszerre kiállott köszvényes lábából, ruganyos léptekkel az udvarra sietett.
Barry, a nemes állat már ott várta a kastélyajtóban. Hogy gazdája kilépett rajta, végignyalta kezét párolgó nyelvével, aztán rövid ugrásokkal eléje került.
Szepessy Tivadar követte a kutyát…
… Hát csakugyan egy dermedt kisgyermek, egy hét-nyolc éves leányka feküdt a hóban… Barry, amint hozzáért, óvatosan szájába fogta és vitte a kastélyajtó felé. Úgy látszott, idáig is így hozta valahonnan a gyermeket.
A grófon szégyenkezéssel vegyes meghatottság vett erőt.
– Mennyi erő és mennyi szív van ebben a kutyában! – dörmögte magában. – Ez a gyámoltalanokat nem hagyja el…
Rászólt a nemes állatra:
– Barry!
A kutya megállott. Szepessy kivette szájából a gyermeket és az ölébe, bőrkabátja alá rejtette… Rosszabb egy kutyánál csak nem lehet.
Barry apró vakkantásokkal köszönte meg gazdája jóságát, amellyel kis védettjét oltalmába vette, azzal egy boldog, megelégedett nyögéssel lehasalt a kastély becsapódó ajtaja elé.
Szepessy szobájába vitte a gyermeket. Lefektette egy kerevetre, aztán csengetni akart, hogy orvosért küldjön.
Nem volt rá szükség. Egypár pillanat alatt fölengedett a megdermedt gyermek. Először csak megmozdult, aztán szemét nyitotta fel. Nem beszélt, de mosolygott.
A gróf még soha életében nem analizált semmiféle mosolyt, de ez a mosoly egyszerre a szívébe szállott. Ráhajolt a leánykára, s megsimogatta sápadt arcocskáját.
– Nem fáj semmi, leányka? – kérdezte oly gyöngéden, hogy maga is meglepődött rajta.
A gyermek csak mosolygott és tagadólag intett a fejével.
– Nem, – lehelte ki gyöngén, – csak éhes vagyok.
A kandalló előtt állott a teázó-asztal, rajta a szamovár és mindenféle inyencség.
A gróf elkészített egy csésze teát, megcukrozta s a csésze szélét jól megrakta harapnivalóval. Azzal leült a leányka mellé a kerevet szélére és etetni kezdte.
Alig nyelt le a gyermek egypár kanállal az illatos teából, felült a kereveten és megfogta a gróf szikár kezét.
– Bácsi, de jó maga…
Szepessy elpirult.
– Nem, nem vagyok jó – mormogta magában s gyöngéden elvonta a kezét.
De egy pillanat mulva, a kis leány csodálkozó tekintetének varázsa alatt, egybet gondolt, most már ő fogta meg a gyermek kezét.
– Miért gondolod, – kérdezte, – hogy jó vagyok?
– Mert szeret.
– Honnan tudod? Érzed?
A kis leány elkacagta magát, úgy csilingelt a hangja, mint az ezüstcsengő.
– Ha nem szeretne, – mondta folyton kacagva, – nem adna nekem vajaskenyeret.
Szepessyre önkéntelenül ráragadt a gyermek nevetése. Szívét soha nem sejtett melegség járta át. A vér megpezsdült ereiben; egyszeribe jónak és erősnek érezte magát.
– Szereted a vajaskenyeret?… Egyél, leányka, egyél.
A gyermek vérszemet kapott.
– Abból a sonkásból…
– Itt van a sonkás…
– Hát az mi, abban a szép üvegben?
– Méz.
– Jaj, azt én igen szeretem.
A gróf fölugrott és bekent egy szelet pirított zsemlyét mézzel.
– Itt a mézeskenyér…
A leányka megette a mézeskenyeret, aztán leugrott a kerevetről és megcsókolta az aggastyán kezét. Aztán keresztet vetett magára, s mint illik, szépen fölmondta a kis imádságot
Annak neve legyen áldott.
Ámen.
Szepessy meghatva nézte a gyermeket s az imánál, miként az, ő is összetette a kezét. Önkéntelenül. Aztán megcsókolta a gyermeket. Ez is úgy jött: észre sem vette.
De azt már észrevette, a köszvényes lábánál fogva, hogy a kis leány se szó, se beszéd, egyszerre csak az ölébe kúszik. Fájt a lába, de a világért se szisszent volna fel. Ellenkezőleg, jól eligazította a kis hízelgőt csontos térdén, hogy kényelmes helye legyen.
– Nem kemény a lábam?
– Mamácskáé puhább volt, de azért nem igen kemény.
A gróf megsimogatta a gyermek kondri fejét.
– Hol van most a mamácskád?
– Az égben.
– És apácskád?
– Ő is itthagyott, ő is az égbe ment.
Szepessy lehajolt a gyermek arcához, valami távoli megmagyarázhatatlan sejtelem szállotta meg szívét.
– Hogy hítták mamácskát?
– Gyöngyöcskének…
– Gyöngyöcskének? Az nem név, kisleányom. Hogy hítták másképen?
– Csak Gyöngyöcskének.
– Ki hítta úgy?
– Apácska.
– És apácskát hogy hítták?
– Dudikának.
– Dudikának?! Mindenki úgy hítta?
– És a többi ember?
A leányka az aggastyánra emelte bámész kerek szemét.
– Ha mamácska úgy hítta, – mondta szinte szemrehányólag, – akkor az volt a neve.
Szepessy Tivadart jó egy ideig némává tette a gyermek ártatlan naivsága. Aztán ellenállhatatlan vágyat érzett kilétének kipuhatolására.
… Hogy fogjon hozzá? Bármily formában kérdezte is: a gyermek állhatatosan megmaradt amellett, hogy anyját Gyöngyöcskének, atyját Dudikának hítták. (Hogy szerethette egymást ez a pár ember, hogy még keresztnevüket sem hallotta tőlük a gyermekük!)
A gróf kíváncsisága nőttön-nőtt. Mindenképen igyekezett hozzáférni a gyermek értelméhez.
– Milyen volt mamácska, kisleányom?
– Szép, hiszen angyal lett belőle.
– És apácska?
– Nagy és fekete.
– És mikor hagyott itt mamácska?
– Ma.
A grófnak szinte elállott a lélekzete.
– Ma? Nem tévedsz, leányka?…
– Nem, – felelt a gyermek és most már sírva fakadt, – tegnap igen beteg volt mamácska, mindig nyögött és azt mondta, hogy az égbe megy apácska után és én akkor magam leszek.
– És?…
– És akkor jöjjek ide a kastélyba, szeretni fognak engem. Hát eljöttem…
A gróf egész valóját most már elementáris erővel fogta el az iménti sejtelem.
– És apácska mikor ment az égbe? – kérdezte mohón.
– Mamácska azt mondta, – felelt a leányka mindig hüppögve még, – hogy mult vasárnapon.
– Mult vasárnap?!
A gróf szívéhez szorította a gyermeket és ölelte görcsösen.
… Mult vasárnapon lőtte meg magát az ő fia…
Fölugrott a gyermekkel és az izgalomtól remegő hangon kérdezte:
– Nem volt apácska arcán valami… valami olyan, ami nincs minden emberen?
A gyermek intett fejecskéjével.
– Volt. Egy kis lyuk volt a homlokán, mert egyszer leesett a lóról…
Nem csalt a gróf sejtelme: Dudika az ő fia volt. Tehát az a kis leány az ölében az ő unokája… Dudika meghalt, Gyöngyöcske utána ment bánatában s kis leányukat az ő oltalmába varázsolta a fenséges Gondviselés.
Földre tette a gyermeket, nem bírt tovább érzelmeivel. Torka megcsuklott befelé sírt könnyeitől. Arcát kezébe temette s egy asztalra borult. Aztán kitört a könnye, s hosszasan, csendesen zokogott.
A kis leány eleinte megijedt az aggastyán zokogó bánatától, később azonban bátorságot vett magának s lábujjhegyen hozzálopódzott.
– Bácsi, bácsikám!…
S hogy nem kapott feleletet, ő is elpityeredett.
– Ne sírjon, bácsika…
… Szepessy Tivadar gróf, a büszke oligarha, aki családi gőgjének sötét, rideg sírjába vad könyörtelenséggel lökte bele a tulajdon édes fiát: megtörten a fájdalomtól fölemelte fejét s ölébe vonta a síró gyermeket:
– Ne mondd nekem úgy, hogy: bácsika, – rebegte fuldokolva, – úgy mondd nekem, hogy: nagyapa.
… Kint a zivatar elállt… A fenséges hómezővidékbe belecsahol Barry. Pompás baritonja végigrezeg a kastélyudvaron… Aztán néma, merő csend… Békesség a természetben, a szívekben boldogság és nyugodalom.
EGY KÖNNYCSEPP.
I.
Morvay Tóni fel akarta emelni a fejét, de sehogy sem bírt vele. Mintha csak oda lett volna ragadva a párnájához. Persze, mert tele volt mindenféle szesszel és szénsavval. Fogadásból töltötte meg és diplomát kapott érte.
Nevezetesen versenyivást rendeztek a fiúk egy nyilvános bálon. Tóni fényes diadalt aratott társain, egy egész palack pezsgővel előzte meg őket anélkül, hogy berúgott volna, amit azzal bizonyított be, hogy a torna után még egy parázs csárdást ropott Bibi komtesszel, a szigorú nevelésű Zárday-leánnyal s egyszer sem lépett a lábára senkinek.
Nem is a pezsgő fűtött be a Tóni fejének, hanem a pálinka. Volt ugyanis a versenyző cimborák között egy nógrádi korhely is, bizonyos Tormásy Berti nevezetű, aki megirigyelvén a Tóni borközi dicsőségét, pálinka-tornát proponált.
Tóni nem fért a bőrébe, elfogadta a kihívást pálinkára is. Száz forintba fogadott Tormásyval, hogy leissza őt. És megnyerte a fogadást. Ezért kapta a bajivói diplomát barátaitól és azt a nehézséget a fejébe, amitől fölkelni nem tudott. Pedig kerek huszonnégy órát aludt egyhuzamban, annyi idő alatt három hétköznapi mámor is kimászhatott volna a fejéből. De hét palack pezsgő persze és huszonhárom pohár pálinka a fizika törvénye szerint sem párologhat el ennyi idő alatt.
De volt Tóninak a fejével egyéb baja is. Megakadtak eszének a kerekei, nem volt képes sem gondolkozni, sem emlékezni. Nem tudta, mi történhetett vele, legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy valami ügyetlen kőműves, amint egy épülő ház előtt sétált, téglát ejtett a feje tetejére.
Hogy bizonyosságot szerezzen ezirányban, nagykínosan megnyomta a villamos csengő gombját. Kaláné, jó öreg papucsos gazdasszonya azonnal becsoszogott és Jézus Mária!-kiáltással az ágyához lépett.
– Miért jajgat, Kaláné? – kérdezte Tóni. – Tán meg fogok halni?
– Nem, – sápítozott a hű cseléd, – de mit mívelt a nagyságos úr megint?
– Én? – utasította vissza Tóni a szemrehányást. – Hát tehetek én róla, hogy az a tégla a fejemre esett.
– Nem tégla esett a fejire.
– Hát mi?
– Bor van benne és pálinka, az egész szoba tele van a gőzével.
– Ja úgy!…
Tóni elröstelte magát, de nem nagyon. Hidegvízborogatást rakatott a tarkójára s mikor annyira jutott, hogy úgy ahogy engedelmeskedett neki a feje, kimászott az ágyából és beleállván a fürdőkádba, addig zuhanyozta magát, míg végrevalahára megindultak agyának kerekei. Emlékezni kezdett a versenyivásra s undorral telt meg a lelke.
Különben is hadilábon állott önmagával. Nem bírt a természetével. Szíve tele volt érzéssel, lelke csupa eszményi vággyal, de forró, féktelen szenvedéllyel is. S ez uralkodott rajta. Összekülönbözött szüleivel, akiket pedig a rajongásig szeretett, nekiment legjobb barátjainak, párbajt vívott velük, s elidegenítette magától a menyasszonyát is. Hajszálon mult, hogy vissza nem kérte tőle jegygyűrűjét. A társaságban az volt a híre, hogy haszontalan, szívtelen, tivornyahős, lelketlen szoknyavadász.
II.
Morvay Tóni kártyás is volt egyebek között. De annyira mégis uralkodott magán, hogy csak addig kártyázott, ameddig pénzzel bírta. Nem csinált adósságot. Igaz, hogy atyja havi ötszáz forint zsebpénzt adott neki. Ennyiből szépen megélhet egy magános fiatalember. De a büszkesége is visszatartotta Tónit attól, hogy másra szoruljon. Nemhogy pénzt, de még szívességet sem kért soha senkitől. Pénzét megszámolta minden reggel s ahhoz képest költött. A versenyivási kampányt követő reggelen is az volt az első dolga, hogy felöltözködvén, belenézzen a tárcájába.
Elképzelhetetlenül kínos meglepetés érte. Üres volt a tárcája, egyetlen bankót sem talált benne. Elsápadt. Biztosan emlékezett rá, hogy a bálban még négyszáz forintja volt, a költsége legföljebb annyira rúghatott, amennyit Tormásytól fogadásban nyert; – hová lehetett tehát a pénze? Kártyázott volna részeg fejjel? Akárhogy erőltette az agyát: erre nem emlékezett… Meglopta volna valaki? Talán a kocsis, aki hazaszállította? Vagy Kaláné?
Ez az utolsó csúnya gyanuja észretérítette. Keresztet vetett a pénzére, hogy elkerülje azokat az apró piszkosságokat, amelyekbe ilyes nyomozatoknál könnyen beletévedhet a jóhiszemű ember is. Nincs, hát nincs. Ergo, szerezni kell, hogy legyen.
Miután sem atyjához folyamodni, sem adósságot csinálni nem akart, egyéb választása nem volt Tóninak, minthogy eladjon vagy elzálogosítson valamit. Az utóbbira határozta el magát. Rengeteg küzködése volt az álszemérmével, jó egy óráig kerülgette a zálogház környékét, míg le tudta győzni hiúságát. Feltűrte kabátja gallérját, szemébe húzta puha kalapját, még egy utolsó pillantást vetett az utcára, nem látja-e meg valaki ismerőse: úgy osont be a hátsó kis ajtón, mint egy betörő.
Sokáig kellett várakoznia, míg rákerült a sor. Arca lángolt, homlokán kicsapott a hideg verejték. Olyan volt, mint a hideglelős. Szeme nyugtalanul cikázott a részint könnyelmű, részint szerencsétlen kliensek tömegén, míg végre egy fiatal leány csodálatosképen úgy megragadta a figyelmét, hogy nem nézett többé máshová, szinte azt is elfelejtette, hogy hol van.
Tizennyolc évesnek látszó, nagy, lázas szemű s végtelenül finom arcélű leányka volt. Ruhája fekete, arca hófehér. Kivételesen pazar és jól gondozott hajkoronájára fekete bársonycsokor volt tűzve. Egy vékony kis csomagot szorongatott a hóna alatt. Türelmesen, szinte ijedten várta a sort. Egyszer egy sűrű könnycsepp szivárgott a szemébe, de nem törülte le, csak előre hajlott kissé s a könny a földre hullott.
A földre hullott a leányka könnye, de nem veszett ott el nyomtalanul. A lelke (igen: van lelke a könnynek) megszállotta a Tóni szívét és jobban meghatotta, mintha fuldokló zokogásba tört volna ki a zálogháznak valamennyi egyéb látogatója.
Már nem szégyelte magát a nyegle világfi. Egy különös, mondhatni rejtelmes érzés azt szuggerálta beléje, hogy nincs joga pirulni ott, ahol egy nálánál sokkal tisztább, nemesebb lény nem röstelli a szomorúságát. Logika persze nem volt az érzésében, de hát ki is keresne következetességet ott, ahol a lelki változásokat nem az értelem provokálja, hanem az a titokzatos, megmagyarázhatatlan ösztön vagy sejtelem, aminek sem oka, sem eredete nincs s nem egyszer mégis okozatává, végzetévé lesz lelki világunknak.
Mikor a feketeruhás leányka átnyújtotta csomagját a korláton, egyszeribe oly kíváncsiság vett Tónin erőt, hogy nem állhatta meg: szinte öntudatlanul félrelökött egypár szegény asszonyt és a leány mellé állott. Tudni akarta, mi van a csomagjában.
Hát biz abban igen prózai tárgyak voltak: két pár hímzett hófehér alsó nadrág s egy ugyanolyan ing.
Ám az, aki a dolgok lényegét nem azok használati értéke szerint ítéli meg, akár sírva fakadhatott volna a leányka fehérneműinek láttán. A lelkek ismerőjének sok mindent elárul néha egy darabka vászon is.
A szomorú kis teremtésnek két kis nadrágja és ingecskéje nagyon is ékesen beszélt. A finom hímzett csipke rajtuk elmondta, hogy még nem is régiben jómódban élt az ő tulajdonosuk, hófehérségük, selyempapírbélésük megsúgta, hogy egy széplelkű, házias leányka viselte gondjukat. A zálogházi hivatalnok brutális kezébe vette a finom fehérneműt, széjjelbontotta a nadrágokat, kíméletlenül, mindenki szemeláttára, azután odaszólt a leánynak hivatalos hangon, szárazon:
– Négy korona… Tetszik? Nem tetszik?…
Vérbeborult a leányka sápadt arca. Egy pillanatra eltakarta szemét a kezével, de hamarosan megerősítette szívét.
– Igen szépen kérem, – szólalt meg halk, reszketeg hangon, két nagy fényes szemét a hivatalnokra emelve, – szíveskedjék hat koronát adni: annyi kell.
– Nem lehet.
A leány gondolkozott egy pillanatig, aztán visszakérte a holmiját.
– Megpróbálom másutt, meg kell próbálnom, – mondta s átvevén a fehérneműt, egy asztalhoz támolygott vele, hogy ismét összecsomagolja.
Tóni, aki végignézte, szinte végigszenvedte az egész jelenetet, utána akart rohanni, hogy felajánlja neki a segítségét. Az utolsó pillanatban jutott az eszébe, hogy egy krajcárja sincs… Hirtelen kikapta nyakkendőjéből a tűt és odadobta a hivatalnoknak.
– Siessen kérem, igen sürgős dolgom akadt.
És szívszorongva tekintgetett vissza a leánykára. Attól félt, hogy az hamarabb kész lesz a csomagolással, mint ő a maga dolgával s akkor el fog távozni és nem fogja többé látni soha.
Mély lélegzetet vett, midőn megkapta a kölcsönösszeget. Százhúsz forintot adtak a melltűjére. A leányka éppen akkor nyitotta ki az ajtót, Tóni utána sietett azzal a szándékkal, hogy azonnal megszólítja. Nem talált abban semmi tiszteletlenséget. Hiszen úgy fog vele beszélni, mint egy grófkisasszonnyal… És még sem merte megszólítani. Pedig, szégyenére legyen mondva, nagy gyakorlata volt az ilyesmiben: nem egyszer vetemedett életében aszfaltbetyárkodásra is.
Egyszóval nem mert Tóni a leánykához közeledni. Csak követte őt, mint az árnyék öt-tíz lépésnyire.
Az útbaeső legközelebbi zálogházba betért a leány. Tóni az ajtóban leste. Tíz perc mulva kijött. A csomag ott volt a hóna alatt.
Igy járt a leányka a harmadik zálogházban is. Arca mind haloványabb lett, járása mind ingatagabb. Igen betegnek, igen nyomorultnak látszott.
Az is volt. Egyszer el is szédült s hogy el ne essék, egy lámpásba kapaszkodott.
A szánalom végre elhatározásra bírta Tónit. A beteg leányhoz ugrott, hogy támogassa.
– Kisasszony – hebegte zavartan. – Kegyed rosszul lett, engedje meg…
Nem folytatta. Zavarba hozta a leány rajta csüggő, csodálkozó szeme. De még jobban a szava.
– Igenis, – mondta, – ha tetszik, én követni fogom önt.
Tóni majd leesett a lábáról.
– Hová? – kérdezte bambán.
– Ahová akarja – válaszolt a leány végtelen szomorúsággal. – Ne féljen, tudom én azt, hogy mit jelent, ha egy ilyen előkelő úr egy magamfajta szegény leányt az utcán megszólít.
– Tudja?!
– Tudom. És bele kell nyugodnom. Isten látja lelkemet, hogy megpróbáltam mindent, de a sors nem akarja, hogy tiszta maradjak. Nem kellek munkába senkinek. Gyengéllenek. A szemem elromlott, nem látok vele hímezni, varrni se. Nem tudok fizetni a háziasszonyomnak. Azt mondta, hogy ha hat koronát nem hozok neki ma, kitesz az utcára. Már mindent eladtam, nincs egyebem, csak ez a kis fehérneműm, de nem adnak rá, csak négy koronát. Gondoltam én arra is, hogy a Dunába ugorjam. De nem merem megtenni. Félek, hogy nagyon megbüntetne érte az Isten, pedig a másvilágon boldog szeretnék lenni.
Heves fájdalom nyilallott a Tóni szívébe, hallatán ennek a tragédiának, amellyel a könyörtelen Élet összetörte egy gyenge, szűzies lénynek utolsó eszményét, kétségbevonta annak legősibb, legszentebb jogát. S az a hősiesség, amellyel az utolsó ingecskéjéig kitartott női becsülete megvédelmezésében, sőt ha nem félt volna Isten büntetésétől, a halálba menekült volna a bukása elől: egész valóját mélységes szégyenérzéssel töltötte el… De a leány előtt nem árulta el lelke háborgását. Megállított egy üres bérkocsit.
– Tessék fölszállani, mert messze lakom.
A leány szó nélkül engedelmeskedett. Bent a kocsiban illedelmesen felelt a fiatalember kérdéseire, nem mutatott sem dacot, sem gyűlöletet, csak reszketett egy kicsit. El volt szánva.
III.
– Kaláné, a maga gondjaira bízom a kisasszonyt. Hívjon hozzá orvost és ápolja, mint a saját gyermekét. A holmimat meg pakkolja össze, s küldje a Hungáriába…
Kaláné egy szót sem értett az ura beszédjéből.
– Hogyan? Hát a nagyságos úr elmegy és maga helyett a kisasszonyt hagyja itt? Nem lenne egyszerűbb, ha más lakást bérelne a kisasszonynak, ha már erővel segíteni akar rajta.
– Nem, édes Kaláné, – vágta el Tóni a jó asszony szavát, – én ezentúl nem fogok a magam kényelmére cselédet tartani, majd ha találni fogok kedvemre való egyszerű hónaposszobát, odaköltözködöm.
A hűséges vén gazdasszony sírva fakadt.
– Hát elcsap a nagyságos úr?
Tóni megsimogatta ősz haját.
– Dehogy csapom el, lelkem, csak az állásán változtatok. Idáig az én cselédem volt, ezentúl a kisasszony anyja lesz.
Mondván, tiszteletteljesen meghajtotta magát a szép, tizennyolc éves leánykának, akinek a rajta lévő ruháján kívül két pár alsónadrág és egy ingecske volt mindene; – meghajolt a tivornyahős, kártyás, szoknyavadász világfi a koldusleány szűzies fensége előtt, s anélkül, hogy csak egy ujjal is érintette volna, távozni akart.
De nem engedte a leány, míg meg nem köszönte a nagylelkűségét. Úgy köszönte meg, hogy térdre vetette magát megmentője előtt, megragadta mind a két kezét és addig csókolta, görcsösen, míg el nem vesztette az eszméletét.
Szerencsére nem öl az öröm. Erzsike, – ez volt a leányka neve, – hamarosan kiheverte lelki válsága gyötrelmeit. Kipirosodott, megerősödött. Tüneményes szépséggé fejlődött a jólétben és lelki békében.
De Tónit soha még csak egy pillanatra se hozta kísértetbe a szépsége. A hajdani híres szoknyahőst komoly, szigorú erkölcsű férfivá változtatta egyetlen ragyogó könnycsepp, ami egy veszendő koldusleányka bánatos szeméből kihullott.
Az úri társaság csodálkozott e hírhedt gavallér átlényegülésén. De annak okát sohasem tudta meg.
A SEB.
I.
Bilicky Pál báró, egy kedves, incifinci gavallér, belépett az orvos előszobájába és megcsípte az ajtónálló szobacicus állát.
– Itthon a doktor úr, pipus?
– Tessék bemenni, a fogdosást azonban elhagyhatja.
– Pardon, nassám, nem tudtam, hogy babája van – élcelt és nevetett hozzá a báró. – Egyedül van az orvos úr?
– Az a rendelőórák alatt többnyire egyedül van.
– Hahaha… akkor jó helyen járok… Majd csinálok én neki reklámot.
Mondván, betolta a kis karikalábú gavallér a fogadószoba ajtaját…
– Szervusz, doktorkám, hogy vág a bajusz?
Az orvos, Béla Sándor doktor, óriási bőrszékben ült és aludt. A feje újságlappal volt leborítva a legyek ellen, lábán vörös posztópapucs díszelgett. Nem ébredt fel a báró üdvözletére. Nyilván holtbiztosra vette, hogy semmiféle páciens nem fogja háborgatni a rendelőóra alatt.
Bilicky levette fejéről az újságlapot és belefujt a kitátott szájába.
– Hé, doktor!
De erre már fölébredt az orvos és önkénytelenül pofonra kanyarította a karját.
A báró hátra ugrott és kacagott, mint egy vásott gyermek.
Béla doktor, bár vagy tíz éve nem látta, azonnal fölismerte benne régi iskolatársát.
– Te vagy, Pali, azaz pardon: méltóságos uram.
A báró pózba vágta magát.
– Parfaîtemant. Io sono liber baro Bilitzky de Bilitz et Biala, a piaristák régi növendéke, jelenleg járdataposó és bundatulajdonos.
– Ej-ej, – s mosolygott az orvos, – úgy látszik, nem hagyott el a régi istenadta jókedved.
– Mondd – javította ki a báró – úgy, ahogy érzed: még se jött meg az eszed?
– Igaz, – vallotta be az orvos joviálisan, – úgy értettem, csak nem mertem őszintén lenni, mert azt hittem, hogy adsz valamit a rangodra.
– Mi hasznom lenne belőle, drágám, – kérdezte a báró kómikus síránkozó hangon, – mikor a zsidó egy garast sem ád rá? Plü vagyok, cimborám, a potykának is több vagyona van, mint nekem. Hiszen azért jöttem hozzád, hogy segíts a bajomon…
Az orvos megijedt kissé. Biztosra vette, hogy ilyen előljáró beszédnek csak szivattyúzás lehet a folytatása. Magára rántotta a vértet.
– Hja, fiam, sajnálom, de én se vagyok gazdagabb a csukánál.
– Hisz – vigasztalta meg a cinegelábú báró – azért jöttem hozzád, hogy segítsek a bajodon.
– Az imént mintha megfordítva beszéltél volna.
– Jól mondod: beszéltem én amúgy is s mindenkép jól beszéltem. A mi érdekeinket ugyanis összemadzagolta a sors.
– Összemadzagolta?!
– Igen, én belőled híres operatőrt fogok csinálni, te meg belőlem milliomos férjet.
– Én? Férjet?! Belőled?!!
– Hát ülj le és hallgass meg.
– Hisz ülök.
– Akkor állj fel, mert úgyis le fogsz fordulni a székedről… Lyukat fogsz fúrni az oldalamba…
– Lyukat? Én?!
– Ne ijedj meg előre, először megrendelem a lyukat, aztán ítélkezz a józan eszemről.
– Igazán kíváncsi vagyok…
– Hát – kezdte a báró a megrendelését – olyan lyukat fogsz az oldalamba fúrni, mint amilyet a pisztolygolyó szokott csinálni. Csak ne legyen egészen olyan mély, a nemes testrészekig ne érjen, mert igen sokat tartok a nemes testrészeimről.
Az orvos csak ámult-bámult.
– Mire kell neked ez a lyuk?
– Mondtam, hogy házasodni akarok s anélkül nem jön hozzám a babám.
– Lyuk nélkül?!…
– Igen, – válaszolt a bárócska holtkomolyan, – ő olyan természetű. Csupa romantika és nem hisz semminek sem. Mindig azt hajtogatja, hogy a pénzéért kellek neki, hát nem jön hozzám, pedig megtenné, ha az ellenkezőjét be tudnám neki bizonyítani… Hát erre kell nekem a lyuk, megmutatom neki, hogy szíven tudom lőni magamat érte.
De erre már elnevette magát az orvos.
– És te azt gondolod, hogy belemegyek ebbe a svindlibe?
A bárócska kihúzta magát.
– De bele ám, különben kénytelen vagyok a lyukat magam megcsinálni, még pedig igazi pisztollyal. – S jeléül annak, hogy nem tréfál, kivette zsebéből az idézett fegyvernemet s szívének irányította csövét.
A doktor ijedten kapott a keze után, de a báró elugrott tőle.
– Úri becsületszavamra mondom, hogy megteszem – kiabálta rikácsolva.
Az orvos elsápadt. Ismerte a bárót annyira, hogy képesnek higyje fenyegetése beváltására. Gondolkozott egy pillanatig.
– Vetkőzz, – mondta aztán, – eleget teszek a kívánságodnak.
A bárócska zsebretette a pisztolyt és szivarkára gyújtott.
– Köszönöm, pajtás – hálálkodott régi tanulótársának. – Nem csalódtam benned. Csakhogy – tette hozzá – nem itt fogod nyélbe ütni az operációt. Majd otthon, a lakásomon. Ügyesen kell beállítani a komédiát, hogy hatása legyen… Egy óra mulva feljössz hozzám a bicskáddal, mintha véletlenül kukkannál be régi pajtásodhoz… Én lesni foglak az ablakból, s abban a pillanatban, amelyben megnyomod a csöngetyűt, elsütöm a pisztolyt. Te berohansz és a többi magától adódik: megoperálsz, összekötözöl nyakig, belefektetsz az ágyamba, ápolót rendelsz stb. A többi már az én gondom. Míg előkeríted az apácát, megszerkesztem a riportot: »Egy szerelmes báró öngyilkossági kísérlete…« »Gondviselés egy zseniális fiatal műtő személyében…« Hahaha! Rövid időn belül olyan praxisod lesz, hogy csuda…
II.
… Bilicky Pál, a milliomos Dóci Kata férje, belépett a Béla Sándor dr. előszobájába. De most nem csípte meg az ajtónálló szobaleány állát, mint ezelőtt két évvel, először, mert azóta fölvitte Isten a doktor sorát: inast tartott szobaleány helyett, másodszor, mert a báró is megváltozott két év alatt: abbahagyta a bolondozást és méltósággal folytatta a rangját…
– Fogad a nagyságos úr? – kérdezte Bilicky az inastól s átadta neki a névjegyét.
– Bejelentem méltóságodat…
Egy perc mulva nyílott a fogadószoba ajtaja. Bilicky belépett. Az orvos tárt karral eléje sietett.
– Isten hozott, édes báróm, drága cinkosom!
A báró megrázta barátja kezét, de örömének kitörését nem tudta viszonozni: szomorúan mosolygott s fáradtan lógázta a fejét…
– Tehát – mondta, miközben egy karosszékbe ereszkedett – híres orvossá tettelek csakugyan!…
– Igen, neked köszönhetem a karriéremet – hálálkodott az orvos. – Igaz, hogy svindli révén, dehát mundus vult decipi… Ilyen a világ!…
– Igazad van, barátom, – hagyta helyben Bilicky, – bár csak végig megmaradtam volna emellett az igazság mellett.
– Hogy érted?
– Meggyóntam a feleségemnek, hogy becsaptam, – vallotta be a báró, miközben fájdalmas sóhaj tört ki a kebléből, – meggyóntam neki s ezzel tönkretettem a boldogságomat.
Az orvos meghökkent.
– Szerencsétlen, hogy lehettél olyan könnyelmű, ha tudtad, hogy szüksége van arra az – illuzióra?
– Nagyon megszerettem, – válaszolt Bilicky, – nem bírtam tovább a rút képmutatást… Mindig azt az átkozott sebhelyet csókolgatta… Egyszóval, végét vetettem a hazugságnak, azt hittem, annyira megszeretett, hogy meg fog bocsátani…
– És?…
– És csalódtam. Az az asszony nem magamért szeretett engem: az érette halálra kész férfit szerette bennem csupán… Kiábrándult belőlem, beadta ellenem a válópört.
Egy könnycsepp gördült ki a szegény báró szeméből. Az orvos joviálisan kezelte a lelki beteget.
– Ha csak olyan asszony, – vigasztalta őt, – nem érdemes utána búsulnod.
– Nem tudod te, mi a szerelem?!
Csütörtököt mondott az orvos minden egyéb igyekezete is: a bárót nem lehetett megvigasztalni. Fogta is a kalapját, hogy búcsúzzék, mikor a doktornak az utolsó pillanatban új ötlete kerekedett.
– Várj csak, – s szelíd erőszakkal leültette barátját, – egy eszmém támadt… Még ki lehet reparálni a dolgot. Egyszerűen azt mondod a feleségednek, hogy nem mondtál neki igazat: csak a szerelmét akartad próbára tenni, s még ma is benned van a golyó.
– Hogy-hogy? – álmélkodott Bilicky. – Azt ő úgyse hinné el.
– Majd elhiszi, ha látni fogja.
– Nem értelek…
– Becsempészem én azt a golyót az oldalbordád közé s egy hónap mulva kiveszem a feleséged szemeláttára…
– Vagy úgy!
A bárócska elsuhintott a füle mellett, majd így folytatta:
– Köszönöm, pajtás, többet nem csalok. Tudod, – tette hozzá fájó gúnnyal, – mióta folytatom a rangomat, igen komoly és korrekt ember lett belőlem… Aztán meg, mit ér nekem most már a feleségem szerelme, mikor tudom, hogy csak azért a golyóért szeretett. Nem tudnék vele élni. Imádom és mégis idegen nekem! Tragikus dilemma ez, amit csak egyféleképen lehet megoldani…
Mondván, elbúcsúzott a kis Bilicky báró régi barátjától, hazament és megoldotta a dilemmát: szívenlőtte magát.
Az asszony, a szegény, beteglelkű milliomos Dóci Kata most már megint szeretheti őt.