HÁROM LEÁNY.
Katalin letette a megrakott ezüsttálcát a levendulaillatos abrosszal leterített diófaasztalra, aztán kiosztotta a reggelit. Borbála kisasszony kávét kapott, pirított zsemlyével, Leona kisasszony teát tejszínnel és mandulaperecet. Maga Katalin nem evett; ő már kora reggel elköltötte köménymagos-leves reggelijét.
A márványarcú, ezüsthajú vénleányok hallgatagon ettek, negédesen, finom hajlású ujjal emelték szájukhoz a csészét, igen előkelőek voltak és ildomosak. Csak Leona szürcsölt egy kicsit. Ezt nem is állotta meg Katalin szó nélkül.
– Miért szürcsölsz, oh, Leona?
Katalin volt a jellem a három leány között, az egyéniség, a családfő. A másik két leánynak akarata végkép beleolvadt az övébe. Ők nem kezdeményeztek, csak engedelmeskedtek.
Leona elpirult és abbahagyta a szürcsölést.
Katalin megsimította hófehér kötényét s helyet foglalt a biedermeyer-kanapén.
– Borbála, te körtét és diót fogsz befőzni; Leona, te a mákszárításra fogsz felügyelni, én meg majd kimegyek a tanyára a csépléshez.
Leonka szeretett jól enni.
– Ki fog főzni? – kérdezte bátortalanul.
Katalin nem válaszolt a kérdésre.
– Sok dolgom van, beszélnem kell Meyerrel is az eladó búza végett. A Gyuszi száz forintját elsejéig elő kell teremtenünk.
Oh, a Gyuszi havi gázsija, a száz forint! Ez csakugyan komoly dolog. Leona elszégyelte magát.
– Katám, drága Katám, bocsáss meg, én oly önző vagyok.
Katalin, a feketeszemű, fehérhajú szűz fölkelt s a Leona vállára hajolt.
– Jó vagy, mint egy angyal, csak gyerek.
Kisietett a bolthajtásos ebédlőből, karjára fűzve kulcsos kosarát. Égszínkék perkálruhája hangosan suhogott büszke tartású, csontos termetén.
– Hova lennénk nélküle! – szólalt meg rövid szünet után Borbála. – Ő a mi Gondviselésünk.
– Meg a Gyuszié – tódította Leona és sírvafakadt.
Borbála fejére tette kezét.
– Miért sírsz, Leona, te kis csacsi?
– Csak eszembe jutott valami.
– Az, hogy miért is vagyok a világon? Mi szükség reám!
Borbála kacagni akart, de csak turbékolt, mint a fáradt galamb.
– Lám, milyen fantaszta vagy te, Leonka! Azt se tudod mi az élet. Nem tudod, hogy az élet nem kényszerűség, sem nem szükségszerűség.
– Hát mi? – vágott Borbála szavába Leona.
– Kötelesség, büntetés vagy álom… akármi, csak nem az, aminek te gondolod.
– Én hivatásnak gondolom.
– De nem az, nem az, – állította Borbála fanatikusan, – senkire sincs szükség ezen a földön, mindenki pótolható, még Katalin, sőt még Gyuszi is.
– Oh, Borbála!
– Tudom, hogy rossz vagyok, – folytatta a vén leány, – de az igazságot úgy sem lehet jósággal megcáfolni. Én nem vagyok senki, te sem vagy senki, Katalin is csak úgy lóg a földi létben, Gyuszi is, de ez a tudat nem fáj nekem. Mert nem mink vagyunk a hibásak, hanem a Sors. Az akarta így. Hogy fölösleges vénleányok maradjunk, ahelyett, hogy…
Borbála nem folytatta, elpirult. Leona úgy is kitalálta a gondolatát. Neki is volt vőlegénye, ezelőtt húsz esztendővel, Katalinnak is, nemcsak Borbálának. Ő is gondolt arra nem egyszer, sejtelmes, forró vágyakat keltő éjtszakákon, szűz ágyában: mily dicső sora lehet a hitvesnek, a férfiboldogítónak, az anyának, aki az örökkévaló természetnek teremteni segít! Csakhogy ő képtelen volt bölcseleti magasságokba emelkedni, mint nénjei.
– Hiába áltatod magadat, Borbála – jegyezte meg, zsebkendőjével fölszárítva könnyeit. – Azért, mert nem úgy alakult az életünk, mint szerettük volna, még nem háríthatunk minden felelősséget a Sorsra. A mi hibánk, ha nem vagyunk megelégedettek. Megelégedettek lennénk, ha alkalmazkodnánk a viszonyokhoz… Az a mi bűnünk, hogy nem tudunk beletörődni a megváltozhatatlanba. Csak Katalin… Mi epedünk, sóvárgunk, ábrándozunk… A jövő életről gondolkozunk… Holott itt van nekünk Gyuszi… Dolgoznunk kellene…
Borbála kétségbeesést kifejező kézmozdulatot tett.
– Nem tudunk dolgozni!
– Nem tudunk – ismételte szomorúan Leona.
Egy óriás angóramacska kikelt valahonnan a kanapé selyempárnái közül, s körüldorombolván az asztalt, némi habozás után beleugrott a Leona ölébe.
A két vénleány egészen fölvidult a kényes kandúr merész udvarlásán. Megfogták Buksit, meghempergették, meggyomrozták a kanapén s kacagtak hozzá üdén, dallamosan, mint két szeles felsőleány.
– Buksi, te édes, Buksi, te haszontalan csirkefogó!
Kint az ősparkban csattogni kezdett egy fülemüle. A leányok ismergették a hangját.
– Ez a Sándor – vélte Borbála.
– Nem, – állította Leona, – ez a Gábor, csak ő tud olyan hosszú pianós trillát.
– A Sándor!
– A Gábor!
Csaknem összevesztek. A másik pillanatban összecsókolództak s kéz kézben kihopkáztak a kertbe. Virágot szedtek, Borbála piros rózsát tűzött ősz hajába, Leona fonnyadt keblét muskátlibokrétával ékesítette fel.
– Milyen pompás földszaga van a muskátlinak!…
– Nem vagyok nevetséges ezzel a rózsával, Leona?
– Nem, pompásan illik neked. Ninon de L’Enclos is rózsát tűzött az ősz hajába.
– Oh, Ninon de L’Enclos!…
A két leány elgondolkozott… Ninon de L’Enclos… Az mindig szeretett. S mindenki szerette őt. Nem törődött az erénnyel. S máig fönnmaradt a neve. Sugárzik, mint a dicsőség… Ők is szépek voltak. Ők is szerettek… Őket is szerette mindenki… De erényesek voltak. S még életükben elmult az emlékük… Vajjon melyiküknek volt igaza? Ki volt az okosabb? Az emberebb? Az igazabb? A bátrabb?
Leona elröstelte tisztátalan gondolatait.
– Jobb szeretem, hogy az vagyok, aki vagyok.
Fölemelte fejét, kék mártír-szeme fájó mosollyal, révetegen kalandozott szerteszét az égen.
Borbála összeharapta ajkát. Hallgatott. Eszébe jutott, hogy körtét és diót kellene befőznie.
– Leonka, mikor fogsz hozzá a mákszárításhoz?
– Majd ha te befőzted a körtéidet.
A két leány szinte ellenséges indulattal vált el egymástól. Borbála a konyhába ment, feltűzte ruháját egész térdig (nem volt a háznál tíz év óta férficseléd), blúza ujját könyökig s hozzáfogott a munkához. De csak úgy, mint Ostoba Ágoston. Mindenbe beleártotta magát és semmit sem csinált. Azért kipirult az arca a tenniakarástól is. Az is szokatlan volt idegeinek.
Leonka meg épen tragikusan fogta fel a mákszárítást. Egy üres zsákot akasztott a nyakába kötény helyett. És maga gereblyézte a ponyvákra szórt mákot, hozzá se engedte nyúlni Veront, a szolgálót, aki neki segíteni akart.
– Nem értesz hozzá, Veronka… Elrontod, Veronka, erigy a dolgodra.
Félóra alatt úgy kimerült, hogy finom, ápolt kezéből kiesett a gereblye. Leült a ponyva szélére pihenni. Elaludt. Egy kósza darázs belegabalyodott összekuszált hajába, s rengeteg zenebonát csinált. Egy csúnya zöld dongó összemászkálta az ajkát… Erre sem ébredt fel Leona. Csak akkor nyitotta fel szemét, midőn Sánta Palya, a falusi levélhordó, póstatáskával a nyakában, beballagott a galambdúcos kastélykapun s tanácstalanul megállott a fejénél.
Leona felriant s fülig pirulva igazított szoknyáján és haján. A férfi közellétét megérezte álmában is.
– Mit hozott, Palya?
Palya nem igen volt beszédre berendezve. A kisasszony markába nyomta azt, amit hozott. Egy újságot és egy levelet.
– Ehun…
– Gyuszi! – kiáltotta Leona, miután egy pillantást vetett a levélre. – Gyuszi!
Borbála egy rőfös fakanállal a kezében kiszaladt a konyhából.
– Gyuszi? – kérdezte s hugához szaladt lelkendezve, kikapva kezéből a levelet.
A két leány összeveszett a Gyuszi levelén. Azon, hogy melyikök bontsa fel. Végre is abban állapodtak meg, hogy megvárják Katalint, hiszen neki szól a levél. A nagy esemény azonban annyira elővette idegeiket, hogy otthagytak mákot, befőttet s szobájukba siettek toalettet csinálni. Megmosakodtak tetőtől talpig, két óra hosszat öltözködtek. Parádét csaptak a Gyuszi levelének. És elfelejtettek ebédelni, mindössze egy darab kalácsot evett meg Borbála, Leonka meg egy falat piskótát.
Lélekszakadva rohantak az udvarra, mikor meghallották a kocsi búgását, amely Katalint hozta a tanyáról.
– Levél Gyuszitól! Gyuszi írt!
Katalin vévén a hírt, meg sem várta, míg megáll a kocsija, kiugrott belőle. Megbotlott a ruhájában. Elbukott. Semmi. Véresre horzsolta kezét. Semmi.
– Hol a levél?
– Itt a levél!…
Ők hárman vénleányok, fiatal pirossággal arcukon, rohantak a nagy ebédlőbe, hogy elolvassák a Gyuszi levelét. A Gyusziét, aki utolsó sarjadéka volt a Samarjay-családnak, akit rájuk bíztak elhúnyt szülei; aki jogász volt Budapesten, hogy majdan miniszter lehessen belőle, méltó utódja elődeinek, akik főispánok, híres táblabírák, hadvezérek voltak, s akiért szívesen kiontották volna szűz vérüket.
– Gyuszi. Oh Gyuszink! Egyetlen drága emberünk!
Sikongtak, pityeregtek, óbégattak, míg remegő kezükben végre kinyilt a levél.
Katalin olvasott:
»Édes kis nénikéim!
Több egy hónapjánál, hogy nem írtam nektek, de amilyen jók vagytok, hiszem, megbocsáttok nekem. Rengeteg a dolgom. Belegurultam a társaság legeslegközepébe, ami sok mindenre kötelez. Különösen hogy nem hagynak békét az asszonyok. Mintha csak én lennék az egyedüli férfi a világon. Különösen Mimi komtesz bomlik utánam, meg Bébi baronesz, meg Lilli, meg Tuska… jóformán a nevüket sem tudom.
Szerelemmel csak győzném a jeut, motosz elég van bennem, csak a bugyellárisom lapos. Beláthatjátok, hogy az utolsó Samarjay nem alázhatja meg magát. Nem ihatik a más pezsgőjéből, nem autózhatik idegen autón. Virágra is sok pénz kell s méregdrága a koszt is a kaszinóban. Mit tehettem! Megpuffoltam egy uzsorást ezer korona erejéig. Most követeli a pénzét. Azzal fenyeget, hogy kiír a lapokba.
Drága nénikéim, küldjétek meg nekem póstafordultával ezt a rongyos ezer kroncsit. Akadályozzátok meg, hogy az utolsó Samarjay, mint valami borbélylegény, főbelőjje magát. Mindhármotoknak számtalan puszit küld a ti
Gyuszitok.«
Katalinnak, míg olvasott, gyakran megcsuklott a torka, de mindannyiszor erőt vett magán, még mosolyogni is próbált azokon a brutalitásokon, amelyek a levélből arcába csapódtak, megalázva női méltóságát, amely ellen gondolatban sem vétett soha.
A másik két leányasszony már nem volt képes így magán uralkodni. Az ő szemükből legyőzhetetlenül meredt ki a fájdalom, szégyenkezés, rémület öccsük közönséges, szemérmetlen levelén. Lesütötték szemüket, nem mertek egymásra nézni. Izgatottan lesték a Katalin szavát. Nem volt bátorságuk hozzányúlni, hogy fölemeljék, a szemük láttára sárba zuhant aranybálványhoz… Majd Katalin.
Hát Katalin meg is tette a magáét. Hihetetlen energiával rátámadt öreg hugaira.
– Mit rémüldöztök? Mi történt? Semmi sem. Gyuszi az, aki volt. Gyuszi férfi, ura tetteinek. Gyuszi él s ez a fő. A mi kötelességünk neki szolgálni. Egyéb kötelességünk nincs is. Ő az egyedüli hajtása a család korhadt fájának, mi a kertészek vagyunk.
– Honnan vesszük az ezer koronát? – kérdezte Borbála gyáván.
Katalin szemrehányással vegyes kicsinyléssel nézett le Borbálára.
– Oh, be lassan működik az eszed, nekem már a zsebemben van az a hitvány ezer korona.
– Óh! – csodálkozott Leona.
– Annyi, mintha a zsebemben volna – magyarázta ki magát Katalin. – Ide figyeljetek. Eladjuk a lovakat, a Sárkányt meg a Bosztont, ez hatszáz korona, édesanyánk menyasszonyi ruháját zálogba tesszük, bizonyosan kapunk rá négyszáz koronát. Hatszáz és négyszáz: az ezer.
– Oh, a Sárkány és a Boszton! – síránkozott Borbála, aki igen szeretett kocsikázni.
– Jaj, az anyánk menyasszonyi ruhája! – sápadozott Leona. – Megver az Isten!
Reszketett hozzá, mintha máris utólérte volna Isten csapása.
Katalin is belesápadt kegyeletsértő szándékába, de azért erős maradt.
– A mi anyánk az égben meg fog nekünk bocsátani, hiszen unokájának megmentéséről van szó…
Másnap bekocsizott a vármegye székhelyére s elzálogosította a szentemlékű aranybrokát ruhát. Harmadnap eladta Sárkányt és Bosztont féláron s táviratilag elküldte Gyuszinak a pénzt.
Aztán elkezdtek takarékoskodni, nélkülözni ők hárman, fehérhajú vén leányok, akik szépek, előkelőek és menyasszonyok voltak nem is olyan régen, harminc-negyven évvel ezelőtt.
És Gyuszi, az aranynak nézett sárbálvány ott fönt a rothadt fővárosi levegőn térdig gázolt a rózsában és posványban. Váltig csinálta az uzsoraadósságot, amit mindig kifizettek a három leányok, szenvedésre született aggszüzek, valameddig egy szál fa maradt a híres somorjai parkban, egy valamirevaló bútor a kastélyban, egy ép cserépzsindely a francia tetőn.
Akkor aztán, miután úgy sem vehette volna több hasznukat, elbúcsúztak ők hárman fehér szentek Gyuszitól, a fekete embertől, szép sorjában, egymásután. Először Leonka halt meg. Március végén megcsapta a hűvös, részegítő tavaszi szellő és elesett. Április közepén követte Borbála. Borbála egy székben aludt el a kastélyterraszon. A napba nézett és elaludt.
Katalin utolsónak maradt. Közeledni érezvén halálát, magához hivatta az egyedüli férfit, aki házukba járt, a papot.
– Főtisztelendő szent atyám, ha majd eljön Gyuszi az én temetésemre, mondja meg neki, hogy érette mondtam utolsó imádságomat s az ő nevével ajkamon tértem Istenemhez. Vegye át a kulcsokat és adja át neki… És most gyóntasson meg, főtisztelendő szent atyám.
A három aggszűz az égben tovább őrködött Gyuszi fölött. Gyuszi megundorodott magától s még mielőtt kompromittálhatta volna a Samarjay nevet, főbelőtte magát.
És így együtt vannak most már mind a nemes Samarjayak.
A HASZONTALAN LEÁNY.
I.
Turay Sándor káromkodott, mint a sakál, őméltósága, a felesége, született Vandrák bárónő, meg sírt, mint a krokodilus. Leányuk, Luci, szomorúan hallgatta az izgató hangversenyt és elkívánkozott messzire, valahová a felhők közé.
A családi élet napi mozgófényképének két és három óra között lejátszódó eme jelenete naponként megismétlődött (mert hozzátartozott az emésztéshez), legföljebb csak akkor változott, ha vendég tért be a házba.
Akkor a következő vígjátéki cselekmények léptek a stereotíp drámai szituáció helyébe: A báróné kiszaladt a budoárjába, kiáztatta vörös szemét és berizsporozta magát; Turay szintén kiszaladt, de a vendége elé, leölelte őt a kocsiból és ragyogott a jókedvtől; Luci megbújt a szobácskájába és olvasott:… A vendég, ha férfi volt, bunkósvégű havanna-szivart kapott az agyarára, ha nő, rózsát, vagy télvíz idején bókot, nem egyet, de tizenhatot. Az anyabáróné ezenkívül ugyanannyit cuppantott a szájára.
Aki következtetni tud, annak elég ennyicske kép is annak a konstatálásához, hogy Turayék komédiások voltak. Nem a maguk kedvéért játszottak, hanem a publikumnak. Négyszemközt mosták egymást, a nyilvánosság előtt összecsókolództak, ha úgy kívánta a szerepük.
Mert jól kellett játszaniok Luci miatt. Érezték ők, hogy különben sohasem kerül főkötő alá egyetlen leányuk. Ripacsok gyermekeiben nem igen bíznak a férfiak…
Luci húszéves, fehérarcú, rozsdaszín hajú szép leány volt. Fehér és szép volt annak a lelke is valamikor, de arról apránként leőrölte a szűziesség zománcát a szülők örökös civakodása. Annál jobban kiéleződött az esze. Tudta, hogy abban a miljőben, melyben élt, nem engedheti meg magának a szerelem luxusát: hát elzárta a szívét. Belenyugodott, hogy szülei üzletnek tekintsék férjhezmenetelét és anyja utasításai értelmében mindent megtett a kiszemelt férjkandidátus behálózására. Kacér volt, mint a kakadú, és merész, mint egy kötéltáncosnő. Szégyelte magát, gyűlölte a komiszságait, de szüleivel szemben nem mert a sarkára állani. Pedig látta, érezte hogy kárbavész minden erőlködése. A férfiak megcsókolták, szerelmesek voltak a szép hajába, de oltár elé nem merték vinni a mamája miatt. Mert annak olyan kezdetleges volt a férjfogdosási technikája, hogy mindenki szégyenlett a hálójába beleugrani, még az is, aki különben szívesen megfogatta volna magát.
Pedig nagyon szeretett volna már férjhezmenni a szegény kis Luci. Ha nem is szerelemből. Csak állapotot akart cserélni. Arra vágyott, amiben otthon soha sem volt része: nyugalomra, őszinteségre, békére, egyetértésre. Azonkívül vérig sértette szüleinek rengeteg erőlködése is, amellyel túl akartak rajta adni s a mi örökös civakodásuk főforrása volt.
És még sem mert Luci ujjat húzni szüleivel. Mindaddig, amíg egy férfi ki nem nyitotta a szemét. Szerény, de bátor fiú volt az illető, Karsay István volt a neve. Nem tartozott a mama jelöltjei közé, mert csak albíró volt, holott az anyabáróné mágnást akart Lucinak. De családra, kiállásra nézve sem volt István valami különös legény. Lucinak sem tetszett.
Luci először egy államtitkár zsúrfixjén vette észre az albírót, aki a haját nézte, kábító lángbakapó haját. Néma csodálattal, önfeledt áhitattal. Luci szinte megszánta és alamizsnaképen egy finom kacsintással jutalmazta hódolatát.
Mindössze ennyi volt a kezdet, mert Karsay röstelt beállani a leány udvarába: érezte, hogy a mókás Mukik és Gekszik között nevetségessé válnék az ő akkurátus komolyságával. Hát egy szót sem váltott Lucival a zsúrfixen, inkább a saját fészkében kereste fel őt a következő napon.
Az anyabáróné csudálkozó tekintettel fogadta. (Mit keres nála ez a közönséges beamter?) De mézes szavaival kijavította a görbe tekintetét. Luci pedig folytatta vele a kacérkodást és odaigérte neki a kaszinói piknik második négyesét, amiért nagyralátó mamájától kemény leckét kapott:
– Micsoda képtelenül könnyelmű leány vagy te, Luci! Ezreket és ezreket költünk rád, hogy alkalmat adjunk neked rangosan férjhez menned és te holmi utolsó beamterrel adod össze magadat a második négyesre!… Hát mulatni jöttünk mi fel Pestre, te hallatlan leány!… Előre is kijelentem, – végezte szavait sziszegve, – hogy ez az utolsó farsangod, hát vagy kihasználod az időt, vagy örökre otthon maradsz vénleánynak…
A leány elnevette magát kényszeredetten, szinte keserűen.
– Oh, oh, mama, – mondta nem minden gúny nélkül, – az eset nem oly súlyos, mint gondolod. Ha akarod, visszaszívhatom azt az ostoba négyest.
Az anyabáróné legott átcsapott a másik szélsőségbe. Megölelte leányát és elkezdett sírni. Csak úgy szokásból, mert igen megszerette a mártírszerepet.
– Tedd azt, – zokogta, – te édes, te drága!
– Megteszem…
II.
Beharangoztak a második négyesre… Karsay István meghajtotta magát Luci előtt.
– Szabad kérnem…
A szép, vöröshajú leány ráemelte csodálkozó, nedves fényű szemét.
– Hogyan, Karsay?… Nem értem…
– Kezdődik a második négyes – világosította fel a fiatalember gyanutlanul mosolyogva. – Úgy örülök neki, hogy magával táncolom.
– Velem??…
Az albíró elsápadt.
– Igen, – mondta vontatottan, – csak nem felejtette el!
– De, – hazudta a leány vakmerően, de édesen mosolyogva, – elfelejtettem… Úgy-e nem haragszik, hogy odaigértem Sipickynek, majd kárpótolom…
– Sipickynek? – fakadt ki az önérzetében megsértett albíró gúnyos hangon. – Persze, az gróf!
– Az, – verte vissza a leány a gúnyt gőggel, – gróf, s ez meg is látszik a modorán.
Karsay állotta a leány gőgjét és a sebet, amit az a szívén ejtett.
– Nekem, – jelentette ki dacosan, – elsőbbségi jussom van a négyeshez, ragaszkodom hozzá egy gróffal szemben is.
– De én – vágott vissza Luci – ezek után nem táncolok magával… Épp itt jön a táncosom.
Karsay nem mozdult a helyéből. Sipicky kénytelen volt megszólítani.
– Pardon, engedj a táncosnőmhöz…
Az albíró egy pillanatig farkasszemet nézett a gróffal. De az csak nevetett rajta.
– Nos, – kérdezte inkább csodálkozva, mint fenyegetve, – mi lesz?
– Mindjárt, – válaszolt Karsay, – csak még egy szavam lenne őnagyságához.
Azzal lehajolt a szép leány bódítóan fehér, illatos vállára.
– Nagysád, – súgta a fülébe, – ön haszontalan leány.
Elsápadt az ünnepelt zsúrleány. Még sohase hallott ő ilyet. Felszökött székéből és összerázkódva, mint egy lázbeteg, a Sipicky gróf karjába kapaszkodott.
Sipicky nem hallotta az albíró sértő szavait, de a leány elváltozott lényéből azonnal megsejtette, hogy nem lehettek közömbös szavak…
… A párok fölállottak a négyeshez. Luci forró, minden ízében remegő testéhez ölelte táncosa karját. Mint egy asszony, aki ismeretlen veszedelmektől való félelmében vakon rábízza magát az ura erejére.
A grófot végkép elbódította a női gyöngeségnek ez a spontán, szinte önfeledt meghódolása.
– Luci, én Lucim – küzködött gyönyörtől vonagló ajkán a szerelmi vallomása. – Luci, én…
A döntő szó beleveszett a táncfigurába. A vizavi odakorcsolyázott Lucihoz és elkapta a kezét.
– Chassez-croisez! – hangzott fel a rendező szava energikusan, mert összevissza gubancolódtak a szórakozott párok.
… Sipicky föllélekzett. Hiszen eszeágában sem volt, hogy feleségül vegye Lucit. Pénz kellett neki, sok sok pénz, nem vörös haj és hóváll… Áldotta sorsát, hogy az utolsó pillanatban visszaadta rendes hideg eszét. Hiszen, – ötlött az agyába, – az is lehetséges, hogy nem szerelem volt, ami a szép leány testében reszketett, lángolt, hanem valami egyéb érzés, indiszpozició, aminek hozzá semmi köze… Hátha éppen az albíró zaklatta fel az idegeit!?
Ezen a nyomon folytatta a társalgást, mikor Luci visszakerült hozzá a tánc forgatagából…
– Mit mondott magának Karsay?
Hangja már közömbös volt, szinte kíváncsi, mint egy borbélyinasé.
Lucit vérig sértette, szinte meglökte táncosának ez a hirtelen, durva elváltozása.
– Semmit – mondta fagyosan.
Ám az egyszer (nyilván szerencsétlen napja volt) ügyet se vetett Sipicky a leány rideg, elutasító válaszára. Tovább faggatta, szinte ingerkedett vele, mint otthon a Zsán a Juci szobaleánnyal.
– Ugyan, Lucika, – elméskedett, – csak nem gondolja, hogy olyan fiatal és pepita vagyok!… Úgy-e, szerelmet vallott magának?
– Nem!…
– Akkor miért sápadt el? És miért reszketett?
A leány összeharapta ajakát. Alig állott a lábán. Szeme égett és küzködött a könnyeivel.
Sipicky erre észrevette magát.
– Pardon, Lucika, nem szekírozom többet.
Ezt az újabb tapintatlanságot már nem bírta ki Luci. Szeme megcsurrant, elszédült. Nem maradhatott tovább a teremben: kitámolygott a büffébe…
És Sipicky erre másodszor is elvesztette a hideg eszét. Most már szentül meg volt róla győződve hogy halálosan szereti a leány. Érette reszketett, miatta hullatta könnyeit… Követte Lucit a büffébe és segítségére siető anyja jelenlétében megkérte a kezét.
– Lucika, szeretem magát, legyen a feleségem.
Az anyabáróné vad örömében alig tudott hova lenni. Biztosra vette, hogy az értékes szerelmi nyilatkozatot Luci taktikázta ki. Arra vallott a leány aléltsága, könnye, a büffébe való menekülése. Micsoda zseniális teremtés! Nem hiába, hogy az ő vére. Most már vakon bízott leánya ügyességében. Csaknem szétpattant, de nem mutatta örömét. Hadd tegye fel a koronát maga Luci a saját művére…
Hát föltette Luci a koronát, de nem oda, ahová az anyja szánta. Igy felelt Sipickynek, most már higgadtan, fagyosan:
– Köszönöm, Sipicky gróf, de tévedett: én nem szeretem magát.
A gróf elképedve távozott.
Az anyabáróné elájult. Leánya belediktált egy adag fagylaltot, míg végre visszanyerte teljes eszméletét. De még akkor sem tudott józanul beszélni, csak hápogott.
– Mit tettél, te leány?… Megöltél! Tönkretettél!! Megástad az anyád sírját!…
– Ne félj, mama, – vigasztalta Luci, – igérem neked, hogy még ma menyasszony leszek.
– Kivel, óh kivel?
A leány nem felelt. Éppen meglátta Karsayt, a bántalmazóját, amint az ajtófélfához támaszkodva, mereven, sápadtan nézte őt. Meglátszott arcán a szenvedés. Durvaságát bánta-e meg, avagy egyéb fájdalom dúlt-e a szívében, azt nehéz lett volna megállapítani.
Azt csak Luci tudta. Tudnia kellett, mert ösztöne csalhatatlanságában vetett hite merészségével az albíró felé suhogott. Megállott előtte és egész hosszában feléje nyújtotta meztelen karját.
– Bocsásson meg – mondta szinte alázatosan. – Igaza van, – folytatta, – én haszontalan leány vagyok, de más leszek ezentúl, ha az oltalmába fogad.
Az albíró nem értette meg a leány szavait. Csak dadogott.
– Hogy érti… hogy?
– Úgy, – válaszolt a leány, – hogy jó asszony lesz belőlem, ha maga lesz az uram.
A kis Karsay csaknem elesett érzései súlya alatt. Megfogta a leány kezét, de annyi ereje már nem volt, hogy az ajkához emelje. Csupa lehellet volt a szava is:
– Tudom, – suttogta. Luci bizalommal, szerelmesen, – különben miért szidott volna ki.
Azzal karonfogta vőlegényét és anyja elé lépett vele.
– Mama, én szeretem Karsayt, a menyasszonya vagyok.
Az anyabáróné elájult, még pedig ezúttal becsületesen. Tíz percbe került, amíg fölotkolonozták.
A MÉHEK MENYASSZONYA.
I.
A Jánoky-nemzetség arról volt nevezetes, hogy száz esztendő óta valamennyi tagjának volt valami bogara. III. Menyhért a mult század elején kezdte a sort. A dédapa földöntúli szellemekkel barátkozott, ismerte azok egész hierarchiáját. Láthatlan tárgyakat érzékelt s lemérhetlen erőket fedezett fel a természet titkos műhelyében.
Két fia közül az egyik azt képzelte, hogy üvegből van az orra, a másik halálba menekült saját maga elől. Nem fért el a társadalom keretei között, pusztító lángelme volt, csak rombolni tudott.
Ennek a fia költő lett, a megfoghatatlanért rajongott, csak a dalnak élt. Tehát bizonyos tekintetben őt is beszámíthatatlannak lehetett mondani.
A következő generációból Pétert a haza sorsáért való aggodalom sorvasztotta halálba, Gábor az emberektől rugaszkodott el s az állatvilág kultuszában kereste lelke egyensúlyát. Megtalálta, a méhek bolondja lett. Sokáig élt visszavonultan kúriáján, felesége lemenői kihaltak mellőle, csak egy unokája maradt: Zsuzsika.
Az öreg úr egész különös nevelést adott a leánykának. Teljesen szabadjára hagyta a lelkét: fejlődjék önmaga eredendő isteni gyökeréből, – a természet legyen a nevelője, hogy szervesen illeszkedhessék bele a világ rendjébe, nem úgy, mint ők, a többi Jánoky, akik nem találták meg helyüket és örömüket a földön.
Halálos ágyán így búcsúzott el Gábor úr kis unokájától:
– Menj szíved után. Nyomd el az eszedet, ha lelkeddel szembe kerül. Szeress mindenkit, necsak az embert, az állatot is. De bízni inkább csak az utóbbiban bízzál, tanulni inkább csak az állattól tanulj. Az ösztön sohasem téveszti el a helyes nyomot, az ész félrevezethet. Légy víg, mint a madár, hű, erős, szorgalmas, mint a méh. Különösen a méhet szeresd és kövesd. Ha sokat foglalkozol velük, apránként meg fogod érteni ami az ő nyelvük: szárnyuk zenéjét is, rájössz, hogy a méhnek lelke van, szeretni, gyűlölni tud. Ha szomorú vagy, a méhesbe menj és megvigasztalódol; ha öröm ér, ott megtanulod megbecsülni örömöd értékét s megsokszorozod lelked kincseit; ha kételkedel, fordulj a méhekhez, azok jó tanácsot fognak neked adni. Ha bánt a lelkiismeret: csak velük beszélj, ők leveszik lelkedről a terhet. A méhek tökéletesek, jók, kötelességtudók, szorgalmasok, erősek, művészek, szépek, a természet legremekebb, csalhatatlan apró teremtményei. Az ember ellenben csupa hézag…
Az öreg úrnak az utolsó szónál megcsuklott a torka, álla leesett. És egyet se lélekzett többet. Meghalt.
És a Zsuzsika szűz lelkébe belevésődtek a különködő aggastyán utolsó szavai. A méhek kultuszát saját, fönségesen zord szívéből a harmattestű rózsás leányka buzgó vérébe oltotta az élettől búcsúzó nagyapa. Örök időkre. Kiirthatatlanul.
II.
Mindössze tizennégy éves volt Zsuzsika, midőn nagyapja itthagyta őt.
Stanci néni a halott utolsó akaratához képest elfoglalta helyét a gazdag nemesi kúrián s a leányka nevelését illetőleg szorosan annak utasításaihoz tartotta magát. A Zsuzsika lelke szabadon fejlődhetett tőle, vérének friss sarjadzását, természeti erőinek szerves gyarapodását, érzéseinek, vágyainak szárnyalását nem korlátozta emberi mesterkedéssel. Nem nevelte, csak szerette kis hugát.
Különös nő volt ez a Stanci néni is.
Elvei voltak s azoktól nem tágított. Tőle haladhatott a világ amerre akart, ő harminc évvel ezelőtt utolsó boldogtalan szerelme bánatában leszögezte a zászlaját s megvédte azt az egész haladó társadalommal szemben, mint egy katona. Ott maradt, ahol szülei hagyták, a negyvenes évek közepén, mert azok se vettek tudomást arról, ami negyvennyolc óta történt.
Midőn átvette a Jánoky-porta kormányzását, első dolga volt Stanci néninek, hogy új rendet teremtsen a házban. Hófehér batiszt függönyöket tétetett az ablakokra a régi porfogó s nem mosható szövetek helyébe. Legyalultatta az olajfestékes pádimentumot és bemeszeltette a pingált falakat; csak a nagy ebédlő mennyezet-freskóit hagyta meg. A férficselédet száműzte a háztól, útilaput kötött a pesti szobaleány talpára is, ahelyett három cifra mezítlábas szolgálót drillirozott be magának a háztartás céljaira. Erős, szép, talpas, verespapucsos leányokat, akik reggeltől estig viháncoltak jó kedvükben s fel se vették az egrecíroztatást s az azzal járó apróbb szidásokat…
Ime ilyen környezetben és levegőben nőtt naggyá Zsuzsika. Stanci néni mindent elkövetett, hogy hugocskáját is visszacsábítsa a jelen korból a negyvenes évek közepébe.
És Zsuzsika szívesen követte oda Stanci nénit. A két leány igen jól megfért egymással.
Zsuzsika szinte minden szabadidejét a méhesben töltötte. Sejtelmes áhitattal lépett be a kis sárga munkások zümmögő műhelyébe. Váltig fülébe csengtek a nagyapa búcsúszavai… Tanulj a méhtől; a méh csalhatatlan, tökéletes.
A leányka egész lelkével azon volt, hogy behatoljon a méhek életének csudálatos rejtelmeibe. Megfigyelte viselkedésüket, mimódon szedik meg a virág édességét s raktározzák el sejtváraikban, hogy osztják meg egymás között a munkát; megleste őket örömükben, indulataikban, hovatovább szinte tudni vélte, mikor haragszik, minek örül a méh. Szárnyuk zenéjéből természetrajzi törvényeket vont le. Megkülönböztette a döngécselést a dünnyögéstől, a zsongást a zümmögéstől. Meg mást jelentett neki a zizzenésük, búgásuk, éneklésük. A méh Zsuzsika szerint nem oknélkül változtatta a hangját. Úgy vélte a leányka, hogy az ő kis kedvencei egész máskép viselkednek, mikor betér a méhesbe, mint mikor távozik onnan. Ha figyelte őket a kaptár ablakán át, szorgalmasabbaknak tetszettek, mintha csak a kedvébe akartak volna járni…
Nem lehet tudni, hitelesek voltak-e a leányka megfigyelései, – az azonban bizonyos (az udvar népe nem egyszer megcsudálta), hogy a méhek ismerték a Zsuzsika hangját, megértették némely szavát s teljesítették akaratát.
– Jertek méhecskék hozzám és daloljatok nekem.
S a méhek lágyan zsongva, döngicsélve gyülekeztek, apró rajokban körülrepdesték a leány fejét, cifra vonalakat rajzoltak a levegőbe, a bátrabbja megült pihenni a Zsuzsika kezén vagy arcán, különösen a száját szerették. Lehet, hogy virágkehelynek nézték s csakugyan édesnek érezték kedvencük ajakát… Megesett néha, hogy egy-egy ügyetlen állatka belegabalyodott a Zsuzsika hajába s vészes zizegéssel segítségért kiabált.
Ezeket a kis élhetetleneket leszidta Zsuzsika, miután nagy üggyel-bajjal kiszabadította őket haja hullámaiból.
… Beszélt a méhekkel, mintha csak lelkük és értelmük lett volna, nevetett rajtuk ha megcsiklandozták a fülét s szomorkodott, ha egy-egy kis védence – gyakran megtörtént – megsebesülve, tört szárnyakkal vergődött haza s mintegy segítséget keresve nála, ölébe ejtette magát.
Egyszóval szerette a leány a méheket, együtt érzett velük s biztosan tudni vélte, hogy azok viszontszeretik őt.
III.
Egy szép májusi napon megrövidítette Zsuzsika az ő méhecskéit. Nem töltött közöttük csak egy pár percet, csalogatta a verőfény és a természet üde illata az erdő felé.
Már vagy száz lépésnyire haladt a méhestől, amikor észrevette, hogy három méh ott kóvályog a feje fölött. Élesen, veszekedésszerűen zizegtek, tehát haragudtak.
Mit akarhatnak tőle? Miért neheztelnek?…
A kisleány átmászta a parkot szegélyező árkot s nekivágott a rétnek, amelyen túl az erdő terpeszkedett.
– Szedjetek mézet kis bolondok, ne kavarogjatok a fejem felett, mikor csupa édes virág a rét.
A méhek nem szálltak le a virágra, követték a leánykát, lépést sem tágítva tőle. Zsuzsika nagyon csodálkozott rajtuk. Eleinte csudálkozott, később meg is haragudott rájuk, hogy alkalmatlankodtak neki.
– Hess méhecskék, ne zúgjatok most a fülembe, menjetek haza, csendet akarok.
A méhek följebb röppentek, de csak nem hagyták ott Zsuzsikát. Beszállottak vele az erdőbe…
A leány virágot szedett. Egy fiatal bokor árnyékában egész csokorra való ibolyát fedezett fel. Leguggolt s szorgalmasan aratta a bokoralji kék virágot. Arca kigyúlt. A föld és virágillat megrészegítette, keble gyorsan pihegett, mint két fáradt fehér galamb. Melege lett. Kikapcsolta blúzát.
Egyszerre megrebbent a leány. Valami nesz csapódott a füléhez. Felszökött térdéről, hogy kikémlelje a száraz gallyak reccsenésének az okát. Őz-e vagy ember? Mindenesetre visszakapcsolta blúzát, szégyelte volna meztelen nyakát talán az őztől is…
Zsuzsika szempillantás alatt felfedezte, amit keresett. Alig tíz lépésnyire tőle, egy magas nyulánk férfi vált ki egy hatalmas tölgy törzse mögül. Mosolygott.
A leány fülig pirult. (Most meglátta az a rút férfi az ő meztelen vállát! Megleste őt.) Zsuzsika nem tudott szóba kapni, olyan gyáva volt. Pedig haragudni akart, de nem tudott.
Helyette a kísérete haragudott, a három kis méh. Egész észrevehető volt a zúgolódásuk. Nekivágtak a férfi arcának egy arasznyira, aztán visszaröpültek kis gazdájukhoz szilajon, dérrel-dúrral szelve a levegőt.
Zsuzsika most nem hallotta őket, csak bámult. Tágranyilt őzszemének teljes tekintete a férfira riadt. Egy pillanat alatt egész szűz lénye megtelt a képével… Nem volt az a férfi egy csöppet sem csúnya, sőt igen szép volt. Erős és barna, szeme áttetsző mint a kristály, éles mint a sasé. Egész különös lenyügöző tekintete volt…
Nagysokára vége lett a néma igézetnek. Megszólalt a férfi.
– Jó reggelt kis kisasszony. Ibolyát szedett?
– Igen…
– Segíthetek magának?
– Nem…
– Bizonyára, mert nem tudja ki vagyok. Bemutatom magamat.
A férfi gyors lépésben közeledett a leányhoz.
– Zombory Ervin gróf vagyok… Kihez legyen szerencsém? – Kezét nyújtotta s gyönyörködő mosollyal nézett le a leányra.
A három méh keresztül-kasul cikkázta a meg fogyott teret a leány és a férfi között.
Zsuzsika megmondta a nevét.
– Jánoky Zsuzsánna a nevem.
– Ah!
Csalódottság, illetve sajnálkozás sötétlett a férfi arcán.
A leánynak erre föltámadt eredendő faji büszkesége. Gyönyörű tündérfeje hátracsuklott, úgy kérdezte fennen:
– Nem tetszik magának a nevem? Pedig van olyan hangzása, mint a magáénak.
A férfi belesuhintott a levegőbe. Kelletlenül mondta:
– Hisz épen ez az… Jobb szerettem volna, ha nem az, aki.
Ezen már csudálkozni kellett, olyan furcsa volt. Egyszeribe visszazökkent istenadta egyensúlyába a természet egyszerű gyermeke. Elkacagta magát.
– Hát kinek szeretett volna? – kérdezte gúnyosan.
– Kevésbé előkelőnek… Egyszerűen Varga vagy Kovács Zsuzsikának.
– De mért? De mért? – S folyvást kacagott a leány. Gerlicetorkából üdén csengett a szíve zenéje s kacagásra bírta az elszontyolodott férfit is. Kettesben nevettek. Egymásnak és egymáson. Közös összeölelkező jókedvük végkép megszüntette a köztük fennálló távolságokat.
– Azt kérdezi miért? – mondta a férfi, miután nagysokára elkomolyodott. – Hát csak azért, mert szerettem volna magának valamit mondani.
– Mit?
– Olyasmit, amit rögtön megmondhattam volna Varga Zsuzsikának, de egy Jánoky-leánynak nem igen mondhatok el.
– De miért, miért?
A kíváncsiság szinte plasztikusan domborodott ki a leány érzékeny, minden benyomást apróra visszatükröző arcvonásain.
A leányka megvonogatta gömbölyű vállát. A természetet imádó nagyapa unokája a maga tökéletes eredetiségében tündökölt most a nagyúr előtt.
– Nem tud világosabban és okosabban beszélni?
A büszke hang és a ragyogó gyermek szépsége mellbelökte a majoreskót. Hisz ez valóságos tünemény, ez a leány! Ennek semmi sem imponál, konvenciók ezt nem nyügözik. Milyen csuda, milyen édes egy ilyen szűz lélek! Beh szép volna egy hosszú, hosszú séta, egy élethossziglani mulatozás ilyen neveletlen tündér oldalán!
Csak gondolkozott a férfi, de gondolatának egy szilánkja azért szóra vált az ajakán.
– Zsuzsika – kezdte merészen.
A leány csöppet sem sértődött meg a bizalmas megszólítástól.
– Nos? – kérdezte pajkos hangon.
– Zsuzsika, én meglátogatom magukat.
– Éljen – örvendezett a leányka. – Stanci néni, tekintve, hogy gróf, tizenkét tál étel helyett huszonötöt fog magába tömni.
– Hohó…
– Ne hohózzon, mert az ellen hiába evickél.
A férfi egész odalett a gyönyörűségtől.
– Zsuzsika, Zsuzsika, Zsuzsika! – kacagta ki a leányka nevét háromszorosan csak úgy értelem nélkül, mert minden értelme belefult fiatal lelke őszinte érzéseibe. Világéletében sem volt neki ilyen tiszta öröme.
A leány versenyt nevetett vele.
– Miért mondja a nevemet háromszor? – kérdezte. – Most már meg olyan nagyon tetszik a nevem?
– Nagyon tetszik.
– Stanci néni – csacsogta a leány – néha Zsuzsellának szólít, de ezt megtiltom magának, kikérném magamnak e bizalmaskodást.
– Zsuzsella, – ingerkedett a férfi, – Zsuzsella, Zsuzsella!
A leányka haragra lobbant. Földhöz vágta nagy fáradtsággal összeszedett ibolyacsokrát.
– Hallja, nem ért magyarul?!
Zombory észretért. Letérdelt a fűbe s összeszedte a kis leány szétszórt ibolyáit.
– Zsuzsika, megfeledkeztem magamról, bocsásson meg nekem.
Zsuzsika kacagva fogadta a virágot.
– Hiszen jó, nem haragszom. Mikor jön el?
– Mikor jöjjek?
– Most.
A férfi gyáván mosolygott.
– Mit fognak otthon szólni, hogyha így állítunk be kettesben? Zsuzsika, – folytatta a férfi, – én azt javaslom: szabályszerű statsvizitet csapok maguknál, tegyünk akkor úgy, mintha sohase láttuk volna egymást.
– Oh?…
– Nos?…
Zsuzsika ismét a fűbe vágta az ibolyáját.
– Hogy tételezhet fel rólam ilyet?…
– Milyet?
– Hogy én alakoskodjam? Mit gondol maga?
A férfi elszégyelte magát.
– Menjünk!…
A majoresko képtelen volt az akaratával szembeszállani. Mint egy jámbor ló, hűségesen kocogott a leány mellett s teleszítta lelkét annak rapszódikusan csapongó, édes csicsergésével, hogy egész valója csupa zenével telt meg, mire a szögleteskezű, csontos Stanci néni elé került…
– Zombory Ervin vagyok, kezét csókolom a nagyságos kisasszonynak.
Stanci néninek mind a húsz ujja kétfelé kívánkozott, meglátván a gondjaira bízott leányt a csélcsap hírű szomszéd nagyúr társaságában. Kihegyesedett a nyelve, mint a tőr, hogy belevágja a majoresko szíve közepébe, – de mégse szúrta le nyelvével a délceg nagyurat, – utolsó pillanatban megjelent előtte a nagyapa szelleme s ködujját intőleg ráemelte:
– Ne bántsd a gyermeket! Ne neveld le lelkéről a zománcot…
Csak akkor jutott eszébe, mikor a híres vendég eltávozott volt, hogy nini, még mindig kurta szoknyát visel az ő Zsuzsellája, holott egy leány, aki ismeretségeket köt az erdőkön szép majoreskókkal. bőven megérdemli a hosszú ruhát.
IV.
Zsuzsikát körülvették Stanci néni, Lóri, a varróné, Szidi a szobaleány és elkezdték nyaggatni. Mindenekelőtt egy páncélkeménységű vállfűzőbe szorították bele ruganyos karcsú derekát. Zsuzsika felfujta magát, meghiusítandó a paraszt komorna azon való igyekezetét, hogy máját és veséjét kiszorítsa a rendes helyéből. Sikerült a huncutság. Stanci néni csalódottan csapta össze kezét.
– Jé, te leány, megesküdtem volna, hogy karcsú vagy és íme mit mond a míder!…
Bánta is Zsuzsika akármit mond is a míder, csak rajta ne fogjon ki. Stanci néni a vállfűző után kék selyem harisnyát nyomott a Szidi kezébe.
Zsuzsikának ez már jobban tetszett, mint a vállfűző, patyolat bőrét kellemesen csiklandozta az új harisnya meleg puhasága.
Szidi elkészülvén feladatával, tenyerébe vette kis úrnője lába fejét s gyönyörködve nézte karcsú bokáját.
– Jé de gyönyörű! – mondta. – Olyan, mint egy csecsebecse, szinte belekívánkozik a tokba!
Ezután következett a leghistórikusabb momentuma a nagyleánnyá való avatás szertartásának: a hosszú ruhába való bujtatás művelete. Az öltöztetést roppant érdeklődés előzte meg, de még belterjesebb volt az eredményen való közbámulat.
Szidi összecsapta tenyerét a feje felett:
– Jérum Mária, olyan a kisasszonyka, mint egy királyné, penig gyerek vót még ezelőtt pár perccel is.
Stanci néni is őserővel adott kifejezést a csudálkozásának.
– Rettenetes, te leány! Olyan gyönyörű vagy, mint egy mese… Csak össze ne gyűrd a ruhádat, – tette hozzá, – míg megérkezik.
Zomboryról volt szó. A majoresko ebédre volt hivatalos.
Zsuzsika nem tartotta magát mesebeli királynénak, de a ruhájánál azért többre tartotta a becses énjét.
– Ne figurázzon, Stanci néni, gyűrött ruhában is tetszem én annak a Zombory-gyereknek.
A nénike elképedt. Öt perce nagyleány a leány s máris ekkora önbizalom!
– Gyereknek nevezed azt a harmincéves urat, akinek kétszázezer forint jövedelme van.
Stanci néninek eszébe jutott, hogy Jánoky-leány létére talán még sem illik valakiért azért lelkesednie, mert nagy vagyona és grófi rangja van.
– Hiszen csak úgy mondom, – javította ki magát, – igazad van, Zsuzsellám, ő csinálja a nagyobb szerencsét, ha elvesz.
A leányka hirtelen elkomolyodott.
– Még nem lehet tudni, megkér-e, sőt azt sem lehet tudni, hozzá megyek-e.
– Oh! És miért ne mennél hozzá, ha tetszik?
– Tetszik, mert szép fiú, de még nem tudom, hogy belül milyen.
– Belül?… Hát azt meg honnan tudod meg?…
– Megkérdezem a méheimtől.
– A méhektől?… Oh!
A hóbort, a rajongás, a beteges képzelődés. A Jánoky-bogár! Szinte szemrehányást tett Stanci néni gondolatban a bátyjának, hogy szertelen méhkultuszával így megbabonázta unokáját…
V.
Zombory megebédelte a Stanci néni pogányverő ebédjét elejétől végig. A feketekávénál a különböző színű házi snapszok között így szólott Stanci néninek:
– Nagysád, én a világ legboldogabb embere vagyok.
Stanci néni intelligens aggszűz volt, megértette, hogy neki most mennie kell. Kiment. A selyem uszálya, – (talán az egyedüli kétméteres »slepp«, amelyet leány valaha viselt,) – a slepp így susogott.
– Ne kéresd magadat, Zsuzsella, ne okoskodj a méhekkel, add oda neki, ha megkéri, a kezedet.
Majoresko és Zsuzsika magukra maradtak…
Aztán megszólalt a férfi:
– Zsuzsika, én szeretem magát.
A leány lehajtotta fejét. Piros és fehér volt, lágyan, ezüstösen csillogott a szeme:
– Én is szeretem magát.
A férfi kezébe vette a karcsú leánykezet.
– Legyen az enyém.
Könnybelábadt a leány szeme.
– Szívesen, csak előbb megkérdezem a méheimet. A méhek jók, azok nem fogják magát bántani, mert magának is jónak kell lennie: úgy érzem, mert szeretem… Jöjjön velem a méhesbe.
A szerelmes férfi tágranyitotta szemét.
– A méheit akarja megkérdezni?
– Igen. Azok az én tanácsosaim.
Kézen fogta a férfit… Az engedelmesen, mint egy álomjáró, szinte akarat nélkül követte a leányt…
Leültek a méhesben. Egymás mellé, szorosan. Lélegzetük egybe vegyült… Szívük hangosan kopogott… Lángoló érzéseikben felolvadt a gondolatuk… Valami nagyot, hihetetlenül szépet, fenségeset éreztek. Földöntúli káprázatok cikáztak a szemük előtt.
A méhecskék lágyan zsongtak körülöttük, nászdalokat döngicséltek, zsolozsmákat énekeltek. A leány nemes kis feje a férfi keblére esett.
– Zsuzsika, én megcsókolom magát? Megengedi?
– Meg…
Odanyújtotta a férfinak nedves, izzó ajakát a leány.
A férfi átölelte a derekát. A szűz test égette kezét a fűzőn keresztül is.
A leány lehúnyta szemét. A férfi ajkára tapasztotta ajakát. Szívta róla a mézet méhszorgalommal, önfeledten, mámorosan. Zsuzsika pedig nem igen tudta hol van, mi történik vele.
Ekkor kivált az egyik kaptárból három méh s végig süvöltve a méhest, egyenesen nekirontott a tilosban mézrabló férfinak.
Három fájdalmas csípés. A férfi feljajdult és eleresztette a leányt.
Az fölnézett s a mesehangulatos levegőbe meredt… Mi történt?!
Három kis méh a porba esett.
A férfi dagadt szemhéjára tapasztotta kezét…
Oh most már kitalálta Zsuzsika a többit is, elzsibbadt érzékei ködén áttört értelme sugara s a maga teljes valóságában megvilágította a férfi merényletét.
Valami borzasztó, előtte idáig teljesen ismeretlen sérelem esett rajta, valami szédületes halálos örvénybe sodorta őt egy férfi.
A leány agyán pillantás alatt villámlott át a valóság tudata, a másik pillanatban felugrott s homlokához kapot. Két karját a levegőbe emelte s elkezdett szaladni, miközben visszavissza nézett, nem követi-e a rém…
Nem követte…
A gróf megkerülte az udvarházat, megszökött búcsúzás nélkül.
VI.
Másnap reggelig egy szót sem lehetett Zsuzsikából kicsalni. Stanci néni oda volt. Nem értett semmit sem. Miért szökött meg a vendégük s miért oly merev a leány? Mi történhetett közöttük?
A reggelinél végre válaszolt Zsuzsika nénje egynémely kérdésére.
– Megsértetted?
– Nem.
– Akkor miért tűnt el búcsúzás nélkül?
– Oh azok a csúnya állatok! – fakadt ki az öreg leány…
Zsuzsika az asztalra csapott:
– Az én méheimet ne bántsa Stanci néni, a méhek nem tévednek soha.
De az egyszer megmaradt Stanci néni a véleménye mellett.
– Oh a te méheid! Most bizonyára azt hiszed, hogy rossz ember a kérőd, mert megcsípték azok az irígy állatok. Egy üres, nem is komoly közmondás képes megtéveszteni az agyadat! Tudtam, – siránkozta, – hogy baj lesz ebből a hóbortos rajongásból, – ha így folytatod, még áldozata leszel a méheidnek…
– Azoknak soha, Stanci néni – jegyezte meg Zsuzsika komolyan. – A méhek csalhatatlanok.
– De hát mi történt közöttetek? Végkép szakítottatok?
– Örökre…
Stanci néni csendesen sírdogált:
– Hát ne menj hozzá, fiam, ha nem bízol benne s nem szereted, akad neked vőlegényed elég.
– Kösznöm, – mondta a leány lemondó mosollyal, – ezentúl a méhek menyasszonya leszek…
Stanci néni most már hangosan felzokogott.
A hóbort! A Jánoky-terheltség íme ezt a gyönyörű, egészséges leánykát sem kerülte ki.
VII.
A méhek három álló napig haragudtak Zsuzsikára. Nem rajzottak hozzá hívó szavára, mintha ott se lett volna, közömbösen végezték a dolgukat. Avagy úgy megcsuklott a leányka hangja csalódása óta, hogy nem ismertek rá a méhikék? Érintetlen teste illata változott meg a férfi csókjától?
Lehet, hogy csakugyan haragudtak, féltékenyek voltak az ő kedves patrónájukra a méhikék.
De nem tartottak vele sokáig haragot. Harmadnapra megbocsátottak neki, igaz, hogy egész szépen kérlelte őket a leányka.
– Gyertek hozzám kis népem, ezentúl nem fogok mást szeretni, a tietek leszek.
A kis sárga munkások erre kirajzottak kasjaikból, tizen, százan, ezren, – ennyien sohase voltak – s ujjongva körülrepdesték a leánykát, megszállották vállát, kezét, arcát, hízelegtek, muzsikáltak, nászdalokat énekeltek a feje fölött.
… És Zsuzsika megtartotta szavát. Haláláig a méhek menyasszonya maradt, pedig nem egy kérője volt.
Különben korán húnyt el a kis Zsuzsika, utolsó hajtása a vén korhadt Jánoky-törzsfának. Csak húszéves volt, mikor a temetőbe vitték.
A temetésen valóságos csuda történt. Az utolsó Jánoky-leány halálát legendává avatták a méhek. Koporsóját kikísérték a temetőbe mind, valamennyien ott voltak: negyven kas népe hagyta abba a munkát, hogy az ő menyasszonyuknak megadják az utolsó tiszteletet.
Ott kovályogtak a halottas gyülekezet feje felett s mialatt a pap búcsúztatót mondott, zsolozsmákat zengedeztek a magasban, majd versenyre keltek a zsoltáréneklőkkel, csak akkor hallgattak el, mikor széjjeloszlott a gyülekezet.
Aztán még megszállották a kripta oldalát, egy órával tovább gyászolták a méhek az ő halottjukat, mint az emberek, addig nem hagyták őt ott, míg végkép meg nem győződtek róla, hogy nem fogják többé az ő kedvencük hangját hallani.
A méhről csudákat mondanak a természettudósok…
Ez a történet nem tudomány; okokat, megfejtéseket senki sem talál benne, – de megtörtént. Olyan ember mesélte el nekem, aki ismerte és szerette a méhek menyasszonyát.