A PARASZTMÁGNÁS.
I.
Kasi György is paraszt, Csóri János is paraszt. Gatyában jár mind a kettő, pacskadohányt szí ez is, az is. És mégis mekkora közöttük a rangbéli különbség!
A nadrágban járók között koránt sincsenek akkora távolságok. Széchenyi Pál gróf, ha igen éhes és nincs üres asztala, letelepszik a Hungáriában Szécsényi Alfréd mellé, holott emez Alfréd csak éjjel gróf (nappal rőföt kezel), amíg ama Pál éjjel-nappal, sőt a pokolban is az. De Kasi Györggyel ilyes dolog meg nem történhetik. Ő inkább eleped étlen-szomjan, mint hogy sem Csóri Jánossal, ezzel a hacuka kódissal egy tálból egyék.
– A disznó, meg a bürge nem egy ólba való – szokta mondani. De hogy a kettő közül melyik klasszisba sorozza magát: azt már nem mondta meg.
Nyilván bürgének tetszik neki lenni, következésképen Csóri disznó.
Disznó is, mert aki árva zsellérember létére szemet mer vetni egy hatökrös gazda gyönyörű leányára: az Kasi György szerint csak tévedésből kétágú, az olyannak igazság szerint röfögnie kellenék.
Onnan a György kemény ítélkezése, mert hogy éppen az ő leánya volt az a bizonyos szép Eszter, aki után a János szíve fájt. Igazán a szíve, nem a foga. Ki is jelentette a kevély apának:
– Egy kósza garas se köll a gazdagságából, adja kend oda mind a férfigyerekinek – nékem csak a jány köll egymagába, tehén se köll véle, de még láda se.
Kasi György kövér magyar volt, tehát nem volt szenvedélyes. A tolakodást nem bottal verte vissza, de még szót se igen pazarolt rá. Egyszerűen átnézett a kolduskérő feje fölött és érdemleges válasz helyett ilyesformán szólott hozzája:
– Mán megin piszkos a hód környéke, – alighanem eső kerekedik.
Azzal, vévén a kostököt, leereszkedőleg odaszólt Jánosnak:
– Itt vagyon e: tölts, tölthetsz.
János töltött. György is töltött. Aztán csiholtak a kovábul és elhelyezték a szagos taplót a kupak alá. A száraz pacska tüzet fogott. Pipáztak. György jobbra fujt, János balra. Igy lépegettek szótlanul az egymás oldalán, de nem sokáig. György megunta a komisz társaságot, rászólt Jánosra:
– Mehetnél mán… El is mehetsz, ha akarsz.
Jánost vérig sértette ez a gőg. Bár erősen föltette magában, hogy türtőzteti magát: végkép elvesztette ereje érzetén épült klasszikus nyugalmát. Tüzes vére végignyargalt ereiben, szikrák pattogtak szemeiből, ajkáról pedig eme kemény szavak:
– Hát penig hiába nyelt kend vasvesszőt, hogy úgy igenyeskedik: úgy meghajlítom én kendet, hogy belehorpad a véknya, – engem úgy segéljen!
Kasi György szájából ettől a vakmerőségtől kiesett a pipa. János ellenben sarkon fordult s ment be egyenesen a Kasi fényes cserepesházába.
Eszter a szép szobában éppen pántlikát vasalt.
Igy szólt János Eszterhez:
– Tudod-e aztat Eszter, hogy te vagy az én mindenségem?
Lángbaborult a szép leány rózsás arca, meg belesápadt az izzó szavakba.
– Tudom – susogta és gyönyörében behúnyta a szemét.
– Vársz-e rám?
– Várok.
– Mindétig?
– Mindétig.
– … Túl is.
– Akkor ölelj meg, Eszter.
A leány a legény keblére hanyatlott, de megölelni már nem bírta. Minden erejét elvette szerelme extázisa.
A Jánosé azonban megkétszereződött. Ölbekapta szerelmesét s mint kicsi gyermeket megringatta izmos karjaiban. És megcsókolta. Csak egyszer. Igen félénken, szemérmetesen. Azt is talán csak azért, hogy elmondhassa néki:
– Most mán ezentúl a párom vagy nékem, Eszter, mert megcsókoltalak. El ne felejtsd ezt, Eszter, amíg odaleszek.
II.
Négy esztendeig volt oda Csóri János. Odaát Amerikában, ahol az erőnek és szorgalomnak szerencsével bő gyümölcse terem.
A szerelem nyomában szerencse az akaratéban siker: négy év alatt húszezer forintot szerzett János, egy majdnem kétakkora vagyont, mint a Kasié. Lóval kereskedett.
… Az első emberi lény, akivel János szülőfalujában találkozott, éppen Eszter volt. A temetőből jött, a megboldogult édesanyjától. Szebb volt, mint valaha. Jánosnak láttán összeszorult a szíve, mert ha szebb volt is, de igen halavány vala…
A szűzies tartással lesütött szemmel haladó leány rákapta a tekintetét.
– János! – És elkezdett zokogni.
– Ne sírj, Eszter; hisz látom a szemedből, hogy hívséges voltál hozzám, hát ne sírj.
Egy boldog mosoly ragyogott át az Eszter könnyein.
– Csak örömömben sírok, – mondta, – mert mán azt hittem, örökre elhagyott.
– Hát most mán, hogy itt vagyok, – szólt János áhitatos ünnepiességgel, – visszakérem tüled azt a csókot, amit ma négy éve itt felejtettem az ajkadon… Visszaadod-e?…
Bíborrá vált a leány halavány arca. Reszketett. Félt. A legény észrevette: megfájult a szíve.
– Félsz tőlem, Eszter?
– Nem tudom…
– Hát nem akarsz megcsókolni?
A leány nem tudott felelni; csak reszketett váltig mint a nyárfalevél. A legény félreértette remegését: szenvedélyes szívébe belenyilallott a féltés őrjöngő indulata.
– Eszter, te mást szeretsz!
E szivettépő vád ellenében már megtalálta a leány a szót.
– Álló négy esztendeig nem láttam férfit az apámon kívül; senki legény szeméig nem ért fel a nézésem…
– Osztán? – kérdi János és megfényesedik a szeme.
– Hát – folytatta Eszter – ne kívánja, hogy egyszeribe rám szakadjon az egész mennyország, mert igen sokáig vártam kigyelmedre, még gyenge vagyok.
A legény szívét mély áhitat szállotta meg.
– Eddig csak a voltál neköm, ami másnak a szeretője, de mostantúl mán a vagy, ami a Szűz Mária Isten.
Azzal elváltak. Az egyszerű szívektől kevés szó telik és igen kevéssel megelégszenek az egyszerű szívek. A tökéletes boldogsághoz elég egy könny, egy mosoly is, csak a túlraffinált ember hiszi, hogy a gyönyör és kéj is belétartozik. Nem. A gyönyör és kéj a virág hullása, a virágfakadás a szűzies szerelem…
III.
Eszter szót se szólt apjának a János megjöttéről. De elárulta azt a magaviselete: szeme ragyogott, szíve dalra fakadt. Először négy év óta.
A gőgös apa erein végigfutott a rossz sejtelem hidege. De ezt nem árulta el, inkább enyelgésre biztatta magát.
– Jaj, szógám, de meggyütt a kedved egyszeribe!
Még egyebet is akart mondani: valami negédes tréfát, de csak nem állt rá a szája sehogy. Két éve, hogy meghalt egyetlen fia, nevének örököse: azóta befagyott a Kasi György humora… Mitől örüljön? Idegenre marad a nagy vagyon: nem Kasi-nemzetség fényét fogja hirdetni. És ez még a jobbik eset. Mert hiába tapossák háza küszöbét falkástól a kérők: a leánya megkötötte magát, a koldus szeretőjét várja. Pedig tudja, tudhatja, hogy amíg ő él, nem lehet az övé… Nyilván halálát lesi a tulajdon leánya.
Elgondolkozván ezen a szomorú soron: mély bánat szállotta meg a vén paraszt szívét. Csak nézett maga elé, olyan mereven, mintha fejébe fagyott volna a szeme. Aztán mégis megmozdult s nagylassan és kínos küzködéssel szóba kapott.
– Fiamat elvette Isten, mán csak te maradtál néköm, Eszter, hát el ne hagyj… az ő kedviért.
– Soha! – mondta a leány lelkes szeretettel. – Se édes apámat, se – őt.
A Kasi arca vérbeborult.
– A mán meg nem lehet. Vagy én, vagy ő? Válassz.
Csend. A leány kezét tördeli.
– Hát melyikünk? – kérdezte szinte könyörögve az apa.
– Nem megyek férjhez – mondta szaggatottan a leány. – Eltemetkezem elevenen, ha úgy kívánja édesapám.
Nem volt ez gúnynak szánva, de az volt azért. És megmarta a kevély ember lelkét.
– Inkább is lássalak a koporsóban, – kiabálta, – mint annak a koldusnak a nyoszolyájában!
Azzal, mintha a saját kegyetlen szavaitól menekülne, lihegve csörtetett ki a szobából.
A pitvarban éppen hogy bele nem ütődött Csóri Jánosba. Majd leesett a lábáról, de egy pillanat alatt összeszedte magát.
– Adj’ Isten, gazduram! – köszöntötte János.
– Fogadj’ Isten! – viszonozta György a köszöntést. – Minek erányában tisztölhetem?
Úgy tett, mintha rá nem ösmert volna Jánosra.
– Hát nem ösmér, gazduram?
Kasi György felnézett a János hajára, onnan le a cipője hegyére (urias ruha volt Jánoson), ami közbül esett, kihagyta, úgy mondta:
– Nem ösmérem – nem…
– Én vagyok Csóri János.
– Csóri? Csóri János? – komédiázott a vén paraszt. – Hagy lám csak… Nono, emlékszek mán, emlékszek…
János világjártában kitanulta az embert: legott észrevette, hogy hazudik a György magaviselkedése. Egy fájó, de gúnyos mosoly vonult el az ajaka szélén.
– Hát csak nem akart megösmérni?! Igaz, – folytatta, – nem tudja még, hogy gazdag ember lettem. S hogy nem szólt rá Kasi, még hozzátette: – Húszezer forintot szereztem pengőbe.
Elhallgatott; várta a hatást. Úgy számította ki, hogy a vagyoni különbség megszüntével önmagától megszűnik a nagy paraszt gőgje is. Mert mi egyéb különbség lehetne még közöttük ezenkívül? Rosszul számított…
Kasi Györgynek még csak a szempillája se rezzent meg a legény gazdagsága hallatán; közönyösen, unottan mondotta:
– Nohát a jó lesz kendnek, az a péz.
– Neköm nem igen köll – jegyezte meg János csendesen. – Az Eszter miatt szereztem.
György úgy tett, mintha nem értette volna. Meg is mondta:
– Nem igen értem, nem. – És fölnézett az égre.
János hevessége igen sokat okosodott a négy idegen év alatt, de ez a tettetés csak mégis kihozta a sodrából. Összeráncolta homlokát, úgy vágta ki:
– Ne sokat parádézzunk gazduram. Jól tudja, mi járatban vagyok: feleségnek kérem a lyányát, az esküdt mátkásomat.
Kasi György legjobb szerette volna a faképnél hagyni Jánost, de csak nem tette. Meggondolta, hogy gőgjének az a fegyvere, ami jó volt a koldus János ellen, a gazdag Jánossal szemben visszafelé sülne; az ő méltóságán ejtene sebet. Hát válaszolt Jánosnak és nem nézett el a feje felett, hanem egyenesen bele a szemébe. Fagyosan, mint az acél.
– Az nem lehet, – mondta, – kendnek az én lyányom nem vót mátkása sohanap.
– Az Isten előtt!…
– És nem is lesz – folytatta György megrázva üstökét. – Ha kódisnak nem adtam, világjáró jöttmentnek még úgy sem adom.
Most vette csak János igazában hasznát a nagyvilág zűrzavarában szerzett önuralmának. Még csak az arca sem torzult el, egész nyugodtan válaszolt.
– Ha világot jártam, csak kend miatt jártam. Én magamtul elvettem vóna Esztert szegényen is. Kend nem adta, mivelhogy koldus voltam… Hát most mán nem vagyok az…
– Még annál is rosszabb…
– Tudjam: mért?
Györgynek kidagadt a halántékere, hátracsapta fejét.
– Hát hol a hazád? A hazád? Melyik faluba való vagy? Kié vagy – mi vagy?… Míg kódis vótál, – folytatta tompán, – ha csak zsellérház is vót: vót hova tenned a fejedet. Földecskéd is vót, ha nem is a tied, de jussal vágtad a kapádat bele. Vót falud, komád, cimborád… vót törvényed, Istened!… Mid van most?… Lelketlen lelked és ebül szerzett húszezer forintod!… Hogy merészelsz hát az én lyányomra szemet vetni?!…
Csóri János elsápadt. Szívén találta az öreg paraszt szava. Föld- és fajimádó lelkén végigvonaglott a szégyenkezés kínja. Igaz, igaz! Senkije, semmije! Lelke se. Különben nem felejtette volna el a távol idegenben, hogy a koldusnál is koldusabb, hiába van pénze garmadával, akinek hajléka, hazája nincs.
– Végképen igazat mondott, gazduram, – jelentette ki pirulva, – de majd kijavítom a vétket…
IV.
A vétket Csóri János úgy javította ki, hogy megvette az Italos-árvák telkét. Tizennégyezer forintot fizetett érte és a rajta találódott állatokért. Volt már gyönyörű cserepes háza, áldott fekete földje, selymes rétszőnyege. Övé lett a haza egy része: just formálhatott a közös édesanya szívéhez. De egyébként is engesztelgette megtévedését: harangot vett a toronyba, kitataroztatta a régi becsurgó paplakot, székét a templomban ezer forinton váltotta meg. Csupa látható erkölcsi kötelék, amikkel lelkét szülőföldjéhez kívánta rögzíteni: a harang, a paplak, a templom…
Kevély Kasi jól tudta hová vág Jánosnak mindez a cselekedete: az ő lelkét akarja velük a sarkából kiemelni… Holott azt nem lehet! Mert hozzá van nőve az élete eréhez. Az, ami még él, a helyéből ki nem mozdítható… Miért? Csak jöjjön János, majd megmondja néki.
Jött János. Se kevélyen, se alázatosan, erkölcsi győzelmétől és szerelemtől ittasan.
– Eljöttem a lyányért – mond. – Van hazám, hajlékom, földem, van egyházam, Istenem, hát mán most senki jámbor hivő lélek nem tagadhatja meg tülem istenes kérésemet…
– Ha nem én! – vágta el szavát Kasi György és farkasszemet nézett a makacs kérővel.
Az elsápadt.
– Miért tenné? – hebegte, de egyben villámlott a szeme.
A vén parasztnak tarkóba csuklott gőgös, kemény feje, apró, szúrós szemét végigjártatta az ég boltozatján, mintha keresne ott valamit.
Mert nem vagy az, aki én. A te fajtádnak még a mennyországban is lentebb a helye.
– Mibe különb kend nálamnál?
– Mibe?! – (Mint a csökönyös ló, haragosan megrázta a fejét.) – Mibe?!… Eredj a temetőbe. Olvasd végig a fejfák írását: abbul megtudod… Ott pihen a hitestársam, – folytatta szinte grandiózus szenvedelemmel, – édesanyám, édesapám, az öregszülém, meg annak az öregszüléje, mind valamennyi. Három gyermekemet temettem magam is abba a szentelt földbe… Most számolj be te a nemzetségeddel. Miféle földben aluszik az öregapád apja? Hol a fejfája? Melyik templomban imádkozott?… Felelj hát: hagy tudjam, ki ija-fija vagy?
János nem tudott mindjárt felelni. Ismét szíven találta a szó, de ezúttal sebten lepattant róla.
– Én becsületes ember vagyok, – mondta némi szünet után, – az volt a szülőapám is. Nem tehetek róla, hogy elárvultam korán és nem akadtam a sírja nyomára. Szegény ember kenyér után jár… ott a sírja, ahol elfogy a kenyere.
Kasi bevette az okos szép szót.
– Nem is csúfollak érte, – mondta lentebb hangon, – de te se csúfolj meg engem azzal, hogy vélem egy sorba kérezkedjél… Itt a kezem, – folytatta, – derék legény vagy, de a lyányom nem néked termett.
János visszautasította a Kasi jobbját. A gazda utolsó szavaiból már nem az igazság érce csengett ki, gonosz önzés duhogott belőlük. Az ellen pedig föllázadt a János jogérzete.
– Ha nem adja kend szívvel, viszem erővel. Jussom a leány! Négy évig küzdöttem érte, megszereztem, enyém.
Mondván, ment a házba a leányhoz. Kasi utána kiáltott:
– Vidd. Ha megy, elviheted erő nélkül is.
Bizott a leánya adott szavában, szűzies szemérmetességében, bízott a vérkötelék bűvös erejében. Be se ment János után a házba. Leült a tornác elé és várt. Arca nyugodt volt, bár némi szorongást érzett a szíve körül. Nem csuda. Most fog elválni a leánya sorsa, ami egy az övével, egy az egész Kasi-nemzetség sorsával, mert ők ketten az utolsó Kasiak…
… Megkattant a pitvarajtó závárzatja… A vén parasztnak elállt a lélekzete. Szeme kidülledt: úgy nézett a pitvarajtó felé… Kordul sarkában az ajtó… No most! Egymaga lép-e ki rajta a legény, vagy a leányával együtt?…
Kasi György a szívéhez kapott. Jött Csóri feléje, kezén a leány.
– El kell mennem véle, édesapám, – rebegte Eszter, – mert szeretem, megesküdtem véle…
Kevély Kasi György emelte volna kezét a szívéről, de már nem volt hozzá ereje. Leesett a keze. És utána bukott az egész hatalmas testével.
… Gőgje össze volt nőve az élete erével.
Megtört a gőgje: megpattant az életere.
A SIRATÓ ASSZONYOK ÉS A HALÁL.
Sügér János bácsinak igazság szerint már ezelőtt tíz esztendővel kellett volna az árnyékvilágból a fényesbe átköltözködnie. Ám nincs teljes igazság, ma is itt lent dőzsöl az öreg kopott szűrében, hála a sirató vénasszonyok fölös buzgalmának.
Az eset úgy kezdődött, hogy János bácsi egy kiadós disznótor után lefeküdvén, egyéb kellemetlenségek között azt álmodta, hogy megjelent neki a Halál angyala a kaszás ember kíséretében.
– Igazítsa el földi dolgait, János bácsi, – így szólt az angyal, – mert holnap estére érte gyüvök.
A kaszás nem szólt semmit, csak a kaszáját fente.
János bácsi sokkal jobban hitt az álomban, mint akár a keresztkomája esküvésében: rendtartó keresztény-katolikus emberhez illően már kora reggel hozzáfogott a munkához, egyrészt, hogy tiszta állapotokat és emlékeket hagyjon maga után, másrészt hogy megkönnyítse magának az előtte álló iromba hosszú utat, ami alighanem csak a poklok tornáca előtt fog véget érni.
Kikászmálván ágyból, egyenesen nekiment a ládafiának s kiemelte belőle azt a bizonyos acskót, ami hatvan évi földi tartózkodása gyümölcsét tartalmazta és elballagott vele a jegyzőhöz.
– Tekintetes uram, ügyes-bajos dologba gyüttem, megfizetném, ha eligazítaná.
A jegyző bólintott.
– Beszéljen, János bácsi.
Az öreg paraszt körülnézett a hivatalos szobában.
– Tanu kék, – mondta, – tessen valakiket beparancsolni, addig nem beszélhetek.
A kövérbajszú falusi tisztviselő elnevette magát.
– Tán testamentomot akar kend mondani, hogy a dolgának ilyen nagy feneket kerít?
– Aztat, ippeg hogy aztat…
A szükséges három ember (a segédjegyző, a harangozó és egy vénasszony) egy kettőre előkerült valahonnan. János az asztalra tette a pénzes zacskót.
– Négyszázharminchat forint hetven krajcár van benne, olvassa meg a tekintetes úr.
A pénz megolvastatott a tanuk előtt, meg volt az utolsó garasig. Most már bemondhatta János a testamentumot is a segédjegyző tolla alá. Úgy intézkedett, hogy apró zsellérportáját a hozzátartozó három köblös földdel öccse örökölje, a testvérbátyja korhely fia. A drága készpénzt ellenben mind szent célokra hagyta: szétosztotta az eklézsia, a pap, a kántor, a harangozó és a sirató asszonyok között. Különösen eme fehérszemélyekről gondoskodott nagylelkűen, tíz-tíz pengőforintokat igért nekik hatuknak, ha buzgón végzik kötelességüket. Végére járván a végrendelkezésnek, el is lépegetett hozzájuk, hogy külön-külön lelkükre kösse a mennybéli üdvössége iránti érdeklődést.
– Csak estvére halok meg, – mondta nekik, – de azért nem árt, ha helyben lesznek napszállat előtt.
A vénasszonyok a dús hagyomány tudatában fűt-fát igértek Jánosnak. Hogy olyan parádés jajveszékelést rendeznek a tiszteletére, amitől megesik az ördögök szíve is. Felöltöztetik patyolatfehérbe, lábát kinyújtóztatják, kezét keresztbe teszik a mellén, szemehéjját lecsukják, egyszóval semmiről sem fognak megfeledkezni, krajcárt is tesznek a feje alá, hogy a föltámadás ne találja egészen pénztelenül.
János bácsi boldog megnyugvással állított be a paphoz:
– Főtisztelendő, érdemes uram, én ma estére elköltözködök, arra kérem, ha meg nem sérteném, tisztölje meg szegény házamat napszállat előtt, hogy fölvehessem az utolsó kenetet.
A szentatya nagyot nézett.
– De hiszen kutyabaja kendnek.
János helybenhagyta.
– Nincs. Egészséges vagyok, mint a makk, de estére möglesz a baj, – állította, – biztosan möglesz.
Vévén a pap igéretét, hazafelé bandukolt János bácsi. Megtisztogatta ócska puskáját, megkente a csizmáját, aztán lefeküdt az ágyba. Oda citálta maga mellé a vén Julist, aki tízévi özvegységében gondot viselt és mosott rá.
– Imádkozzál, Julis, mert én elmenek.
– Há mén kend? – kérdezte ijedten az asszony.
– Mán – humorizált János – vagy a poklokba, vagy a mennyországba, biztosat nem tudhatok.
– Tán meggárgyult kend! – korholta Julis. – A sőre se lehet jobb színben kendnél.
János ráhujjantott.
– Ne zavadzálj bele az én dógomba. Megmondtam, hát elpatkolok.
– Van lelke kendnek! – siránkozott a vénasszony. – Igy magamra hagyni engemet!
János bácsi dühbe gurult.
– A kiskésit, hisz nem magamtul menek, ha’ visznek!
Julis leült embere lábánál egy székre és hozzáfogott az imádkozáshoz. Pörgette az olvasót s halkan duruzsolt hozzá. Nem hitt gazdája elkövetkezendő halálában, az volt a meggyőződése, hogy megveszlett az öreg. A ráimádkozás jó orvosság lehet ez ellen is.
János gazda szinte mozdulatlanul feküdt az ágyban, csak a szeme sugara sétált fel s alá a gerendákon s gondolatai kóboroltak szerteszét a világban a gazdag mult s a szűkös jövő sikátorai között… Már neki befellegzett. Csak azt kellene kitalálnia, hogy mikép tehetné legalkalmatosabban jóvá az alatt a pár óra alatt, ami számára az életből még hátra van, azt a tömérdek istentelenséget, amit életében elkövetett… Ha valaki azt neki biztosra meg tudná mondani. Bizony ráhagyná tajtékpipáját, a szűrét, sőt még egyebet, talán a szekerét is. Dehát – vélte János bácsi – olyan okos ember talán nincs is a világon. Annyit meg ő is tud, hogy a Halál szomszédságában csöndesen viselkedjék az emberfia, illedelmesen beszélgessen embertársaival, nem úgy cifrásan, káromkodással vegyest, mint ahogy szokta, mikor jó dolga van. Az is bizonyos, hogy bűnbánást kellenék mutatnia, bocsánatot kellene kérnie azoktól, akiket valaha is megbántott vagy megkárosított.
Már nyelvén volt a szó, hogy Julist Kovács Mátyásért küldje, aki neki legfőbb haragosa volt (méltán pedig, mert kehes lovat adott el Mátyás gazdának egészséges helyett). Ám lenyelte a szót János bácsi: jobban megfontolván jámbor szándékát, rájött, hogy hiába jönne el hozzá Kovács Mátyás, úgy se tudná megkövetni. Ahhoz ő nem ért, azt a mennyországban is aligha fogja megtanulni.
Hát csak feküdt János. Hanyatt és mereven. Elvetvén gondját a földieknek, közömbös lélekkel várta a Halált. Hovatovább beszüntette agya működését is. Minek gondolkodjék, mikor gondja nincs. Szeme kifáradt az egyhelybe nézéstől: karikákat vetett a levegőbe, színes vízhólyagokat vetített a szoba falára. Megunta a karikákat s a bugyborékot, lehúnyta szemét… A derékalj nyomta a derekát. Jobb oldalára akart fordulni, de benneszakadt az akarata. Minek erőlködjék erre a rövid időre! Majd eljönnek a sirató asszonyok, vesződjenek azok vele, nem ingyen teszik… Roppant fáradtságot érzett. Alig eszmélt. Mintha már csakugyan körülötte ólálkodott volna a kaszás ember, akit megálmodott.
Pedig csak álmos volt János bácsi. Érzékei összetévesztették az örök elmúlás jelenségeit az álom előtüneteivel. Az autoszuggesztió titokzatos ereje nyügében elpetyhüdt a teste, idegei nem reagáltak, szíve verése szinte elállott… Csak Julis duruzsolását hallotta. Az is összefolyt a fülében. Valami óriás földöntúli dongó dünnyögésének hallotta az ájtatos, imádságos hangokat.
Öt óra tájban, mikor megjöttek a sirató vénasszonyok, már alig hápogott János bácsi. Kapkodott a levegő után. Halántékerei kidagadtak. Unta a halódást szörnyen: kergette az egyik sirató asszonyt, menne a papért.
A többi és Julis néni hozzálátott a munkához. Szakértő tapintattal teljesítették hivatásukat. Vigasztaltak, siránkoztak, egy-egy égő gyertyát tartottak kezükben.
János bácsi igen izzadt. A gyertyák bosszantották a szemét, a siránkozás belenyilallott a veséjébe.
– Vigyenek ki a tornácra, – nyögte, – Isten szabad ege alatt szeretnék meghalni.
Az asszonyok teljesítették kérését. Megragadták az ágyát és szaporán karatyolások között kitaszigálták valahogy a tornácra. János úgy érezte, hogy eme művelet közben apró darabokra töredeztek a csontjai. Nem bánta a csontokat, a túlvilágon úgy se veszi többé hasznukat… Csak jönne már a pap, hogy hozzáfoghatna végre a meghaláshoz.
De csak nem jött a pap. Igen késett. János elvesztette türelmét. Elkáromkodta magát:
– Az áldóját, mér nem iparkodik jobban a főtisztelendő úr, mikor az embernek sietős útja van.
A sirató asszonyok elszörnyülködtek a pogány kifakadáson.
– Jaj, János bácsi, most elkárhozik kigyelmed, ha ki nem engeszteljük a szenteket.
– Hásze arra valók vagytok, hogy kiengeszteljétek, nem ingyen teszitek.
És szörnyen nagy bűnbánatot érzett…
Az egyik asszony a János nyaka alá nyúlt, felültette a beteget az ágyban.
– Mondja kend, János bácsi, hogy: Jézus!
– Jézus! – nyögte az öreg.
Most a másik vénasszony szólalt meg.
– Mondja kend, János bácsi, a lelke üdvösségéért mégegyszer, hogy: Jézus.
– Jézus! – hápogta János.
Az asszonyok hókuszpókuszokat csináltak az égő gyertyákkal s helyeslőleg bólogattak.
A harmadik asszonyra került a sor.
– Mondja kend, János bácsi, hogy könnyű legyen kendnek a főd, harmadszor is, hogy: Jézus.
De ezt már megsokallta a halódó.
– Nem mondom – jelentette ki határozottan. – Kéccer mondtam a Fiúisten nevét, hiába fel nem veszem harmaccor is.
– De csak mondja kend, – ijjegették a szakavatott asszonyok áldozatukat, – mondja kend, mert elkárhozik.
– Ne izéjjetek velem, nem vagyok tán se bolond, se gyerek!…
János bácsi meglepően egészséges hangon tiltakozott lelki nyugalmának megháborítása ellen. Ám az asszonyok nem hagyták magukat. Meglóbálták gyertyájukat, sápítoztak, szörnyülköztek.
– Mondja kend!… Mondja kend!
– Azért se mondom!
– A pokolba kerül kend!
– Micsoda? A pokolba! Én? Tán mert oda kívántok?
János bácsi kiugrott az ágyából, úgy folytatta:
– Hát azért sem! Megmutatom néktek, adta boszorkányjai, hogy egy fitying sem üti az én halálomból a markotokat… Megmutatom, hogy túléllek mindnyájatokat…
Az asszonyok ijedten rebbentek széjjel. János még utánuk kiáltott.
– Engem senki se kunérozzon, mikor meg akarok halni. Azér se halok meg a kedvetekért…
Negyedóra mulva végre megjött a pap. De már nem volt szükség rá. János elébe ment s tiszteletteljesen kezet csókolt neki.
– Engedelmet istállok, főtisztelendő érdemes uram, hogy idebolondítottam, de már elment a kedvem a haláltól, elvették a vénasszonyok. Furt ijjegettek, – panaszolta, – az orrom körül legyeskedtek a gyertyákval, mintha már nem is lennék az élők között, összepörkölték a bajszomat is.
Az okos, humoros szentatya elmosolyodott.
– Mondtam kendnek, János, hogy nincs semmi baja.
– Lett vóna, – állította János, – mán itt is vót a Halál az ágyam fejinél, de szerencsére megkegyelmezett, beérte azzal a kínzással, amit az asszonyoktól kellett elszenvednem…
És megmaradt János emellett az igazsága mellett. Ma is váltig azt hajtja, hogy végérvényesen meghalt volna ezelőtt tíz esztendővel, ha életre nem bosszantják vala a sirató vénasszonyok.
HATTYÚDAL.
I.
Az árverés csak tíz órakor kezdődött, de már kilenckor mind együtt voltak a felek. Tele volt velük a községháza és udvara.
A házban a hivatalos közegek pipáztak. Bíró uram a kisbírót szidta, jegyző uram ellenben a miniszterelnököt. A végrehajtó megbotránkozott ezen a merészségen, de a fiskális leszidta érte.
– Micsoda hazafi maga, – rivallt rá, – hogy egy hazaáruló kormányt védelmébe vesz?!
– A kormány az én uram: hűséget esküdtem neki.
– Eb ura fakó!…
Biztosan összekaptak volna, ha nem jön közbe semmi. De éppen belépett egy szikár, ötvenes ember s kísértetiesen fakó arcát magasra emelve, réveteg szemmel körülnézett a gyülekezeten.
Csend lett…
Volt a jövevény megjelenésében valami, amitől megdöbbentek a szívek. Valami könnyfacsaró, valami félelmetes.
Először a bíró elé lépett a zord alak.
– Meglesz, bíró uram?
A vén harcsabajuszos bíró lehorgasztotta fejét.
– Meg, öcsém, meg.
Aztán az ügyvédtől kérdezte:
– Nem várnak, tekintetes uram?
– Nem lehet, atyámfia, már igen soká vártunk.
Bódi Mátyás gondolkodott egy pillanatig, aztán ütött a fejével.
– Úgy is jól van – mondta s azzal, ahogy jött, csendesen eltávozott.
Az emberek részvéttel néztek utána és tárgyalni kezdték az esetét.
– Kár érte! – sóhajtott fel a bíró, – a legtisztább ember volt a faluban.
– Akkor hogy mehetett tönkre? – kérdezte a fiskális.
– Kevély vót…
A további magyarázat benne maradt a bíróban, ki kellett neki mennie rendet csinálni, mert az udvaron kirekedt venni szándékozók verekedni kezdtek. Egy malacon vesztek össze, amit Bódi egy irtózatosan vén cigánynak oda akart ajándékozni. Ezt ellenezték a kapzsi hiénák: hogy nincs többé jussa Bódinak a malachoz, minden a tömegé. A jobbérzésű emberek ellenben pártját fogták.
Hát ebből származott a verekedés.
Bíró uram botjával kettévágta a háborút és kioktatta Bódit:
– Dejszen, komám, a zálogot nem szabad odaadni, röstellem, de nem szabad.
– Ennek a vén embernek! – háborgott Bódi a cigányra mutatva.
A bíró megcsóválta a fejét.
– Törvény, hát törvény…
– Úgy is jól van – mondta az elesett ember és intett a cigánynak, hogy eressze hát el a malacot.
A vén pikulás engedelmeskedett és földre tette a visító állatkát. A tömeg utat nyitott neki (mert egy fürge malac futtában könnyen leveszi lábáról az embert), de – csudák csudája! – amint a földhöz ért, mintha villám érte volna, egyet sem moccant a malac.
Az emberek elképedve néztek egymás szemébe. Isten ujját sejtették a csudában. Legjobban Bódi maga. És most már nem kért, de parancsolt.
– Isten is úgy akarja, ahogy én akarom! – mondta szemét égnek emelve, azzal lekutyorodott a kimult állatkáért és visszatette a vén cigány ölébe.
Fia lélek sem mert fölszólalni ellene. A tömeg megnyilt előtte; sarkában a cigánnyal, kilépett a kapun.
II.
A bírósági végrehajtó felolvassa az árverési feltételeket.
Az ügyvéd ösztönszerűleg belehepciáskodik és bár most már nem segíthet rajta, kifogásokat tesz a bírói végzés ellen.
A végrehajtó kineveti és elkönyveli a bánatpénzeket… Tizen árvereztek a Bódi portájára.
– Négyszázötven forint! – kiáltja az első ajánlattevő.
– Ezer! – hurrogja le a második.
– Ezerötszáz! – rikkantja egy éles hang és az első sorba tolakodik.
Egy ideig e között a három ember között folyik a versenyfutás. Kétezer forintnál azonban már megszaporodnak a pályázók. Egy félcsipejű apró emberke kivételével mindenki licitál. Az arcokra ráül az izgalom és kapzsiság pirossága, kidüllednek a szemek. Egy mérges árverező oldalba löki szomszédját (mert többet ajánlott), egy másik kiköp maga elé. Egyiknek keze reszket, másiknak a hangja. Gyűlöli egymást valamennyi.
A ködmönökből kiáradó avas zsírszag összevegyül az emberek pálinkás lehelletével: fojtó gőzzel telik meg a szoba.
A bíró kinyitja az ajtót. A beáradó friss levegő megcsapja az arcokat és kissé lehűti a szenvedélyeket.
Egy percig senki sem árverez… Mindenki kifigyel az udvarra…
Valami végtelen keserves, szívettépő muzsika hallatszik be onnan. Olyan csodás, olyan új! Senki sem ismeri a dallamát. Azt sem igen tudják kitalálni: mifajta muzsika.
Nem sokáig kellett az embereknek találgatniok. Mind közelebb és közelebb hangzott a szomorú nóta. Telezúgta a pitvart… belejajongott a tárgyalási terembe… s megreszkettette a szíveket…
… Belépett Bódi. Nyomában a vén cigány, szájában magasra emelt pikula. Arca átszellemült, kidülledt a szeme. Rongyos kalapja lecsúszott fejéről, mintha égnek álló gyér, ősz haja emelte volna le… és fujta, fujta szívettépőn, keservesen.
Senki se moccant.
A szenvedély elült az arcokról, lecsuklottak a fejek… Az emberek kalapjukat forgatták a kezükben, vagy a ködmönükön babráltak.
… Kvik! Hrrrrr!…
A pikula egy utolsót nyikkant, a vén cigány egyet hördült, s mint valami szennyes rongy összeesett.
Bódi felemelte, mint egy kis gyermeket és vitte ki.
Az árverezők utána bámultak és nem tudtak szólani. A végrehajtónak megcsurrant a szeme…
Ekkor elé állott az apró, félcsipejű emberke s egy forinttal többet ajánlott, mint a legutolsó árverező.
– Kétezerhétszázhárom.
Az emberek összenéztek. A vénebbje megcsóválta fejét, a tüzesebbje görccsé szorította öklét.
– Kétezerhétszázhárom! – ismételte a kis ember és a végrehajtó írásába hajolt, hogy megnézze: bejegyezte-e ajánlatát.
Ekkor egy bikanyakú tömzsi ember kiugrott a szoba sarkából és magasra emelvén öklét, irtóztató csapást mért az ajánlattevő fejére.
A kis ember összeesett.
A végrehajtó felállott és összehajtotta az írását.
– Az árverést beszüntetem… Érvénytelen.
*
A Bódi portájára még kétszer tűzött ki a bíróság árverést. De eredmény nélkül folyt le mind a kettő. A Bódi portájára árverezni többé nem mert emberfia.
CSIKASZ.
Praha Samu kitántorgott a kórházból és miután megrészegedett az éles, friss levegőtől, belekapaszkodott egy ákácfába… A kórházi urak azt írták ugyan egy nagy könyvbe, hogy egészségesen bocsáttatott el, de ebből egy szó sem volt igaz. Ha véletlenül fejedelem Samu, a tudós orvosok napjában három bulletint állítottak volna ki köz- és mellékérzéseiről, nemhogy egészségesnek nyilvánították volna.
Azonban nem ez az igazságtalanság bántotta Praha Samut, hanem a sorsé. A kórházban leamputálták jobb karját könyökben: hát mihez fogjon most már?
… Régi mesterségét nem folytathatta, abba biztosan belesült volna az első alkalommal. Nem volt ő olyan elsőrendű tolvaj, hogy a balkeze is be lett volna gyakorolva a zsebekre, mint egynémely kartársáé… Utólagosan elsajátíthatná ugyan a balog-tempót is – hanem addig!… Akár éhen halhat, míg valamelyes ügyességre tesz szert. Mert nem olyan könnyű és nyugodalmas mesterség ám a zsebmetszés, mint például a kefekötés. Ész, kitartás és kemény szív kell hozzá. Az sem igaz, hogy nem jár munkával: a favágás is könnyebb…
Életében először elmélkedett Praha Samu ilyenformán, mialatt az ákácfát ölelte, hogy a földre ne essék. Addig nem igen feszegette életmódja minéműségét: lopott, mert élni muszáj. Ez egy olyan emberi törvény volt szerinte, amit józan ésszel nem lehetett megdönteni. Bezzeg ő is jobb szeretett volna úgy élni, mint a bankárok, de hát mindenki nem lehet bankár. De még becsületes mesterember sem. Hiszen ő maga is kitanult lakatos volt, de nem kellett a munkája senkinek. Fölös volt… A világnak csak egy bizonyos számú lakatosra és becsületes emberre van szüksége, a többinek egyebet kell próbálnia, ha koldulni nem akar. Már pedig odáig nem sülyedt volna Samu, nem, a föld minden kincséért sem. Inkább minduntalan kockára tette szabadságát, ami pedig a legdrágább kincs a földön…
A Samu lelkét, midőn elmélkedése fonalán ehhez a ponthoz jutott: rettenetes harag szállotta meg.
… Micsoda?!… Hogy ő kolduljon? Azért, mert nincs jobb keze? Mert beteg és alig áll a lábán?!… Soha! Inkább beleugrik a Dunába… Hanem persze nem mindjárt. Ostobaság lenne tőle elhamarkodni a dolgot. Nem egyszer volt már olyan soron, hogy három napig nem evett és Isten mégis megsegítette az utolsó pillanatban…
Hogy ajkára jött Isten szent neve: egy kimondhatatlan áhitatos érzés szállotta meg a nyomorék ember lelkét. Összetette volna kezét, de miután az egyik hiányzott, azt gondolta, hogy betér a Rókuskápolnába: ott térdreveti magát. A Miatyánkot tudta gyermekkora óta: azt majd elmondja Istennek… Összeszedte minden erejét és bevánszorgott a templomba. Az ajtóban egy olvasós koldusasszony ült, régi jó ismerőse, még abból az időből, amikor nem koldult, hanem céhbeli orgazda volt.
Samu menten ráismert, de nem állott vele szóba: egy megvető pillantást vetett rá és befordult a templomba. A vénasszonyt sérthette a gőgje, mert utána kiáltott:
– Kár kényeskedni, még kend is kikerülhet a sarokra…
… Praha Samu nem egyszer, de tízszer is elmondta a Miatyánkot. S mintha az áhitat erőt szított volna beteg tagjaiba: már egész bátor lépésben jött ki a kápolnából. Befordult a Rákóczi-, onnan ki a Thököly-útra. Ennek egy mellékutcájában, a Lupi kocsmájában szokott tanyázni, ha pénze volt, az ő hű cimborája, Ruzsi, a betörő… Hát odamegy… Ha csakugyan ott lesz Ruzsi, iszik a borából és tör a kenyeréből. Az nem koldulás. Nem egyszer traktálta meg ő is Ruzsit.
Amint így csoszogna, ösztönszerűleg jobbra-balra pislogatva az óraláncok felé, egyszerre csak a vállára csap valaki. Egy kuszahajú, múmiaképű csavargó volt. Igen megörült Samunak.
– Upra, te! Hát mi mász?…
– Nini, Csikasz! Kint vagy?…
– Kint…
Nézték egymást és fénylett a szemük.
– Jól megy most neked? – kérdezte Samu.
– Jól… Van három bikám… Hát te mikor fogtál?
– Én, – mondta szégyenkezve Samu, – régen. A kórházban voltam öt hétig. – És megbillentette csonka karját a kabátja alatt.
Csikasz rábámult és szótlanul megcsóválta fejét. Jó sokáig állott a két ember így egymással szemben. Samu szemlesütve, Csikasz gondolkozva, hallgatagon.
– Akkor te igen kutyávul vagy – törte meg az utóbbi a csendet. – Mért nem vigyáztál jobban?
– Vigyáztam, – válaszolt Samu, – csakhogy rozsdás volt a ráspoly, megszúrtam az ujjamat. Vérmérgezést kaptam, hát levágták a kezemet…
– Hm… Nyitni akartál?
– Nyitni. A grájfolás igen szűkösen adta…
Csikasz újra megcsóválta fejét.
– Nem tudsz te nyitni – korholta Samut. – Mit fuserálsz a más mesterségébe?… Most itt van, ni!
Samu olyan képet vágott, mint a megdorgált gyermek, midőn magába száll, de mégsem enged az igazságból.
– Hásze – dohogta – most mán én is tudom…
… Mozogni kezdtek. Egy darabig szótlanul csoszogtak egymás mellett, aztán a lóversenytér környékén megszólalt Csikasz:
– Mán most mi lesz veled?
– Tudom is én…
– Tudsz balkézzel?…
– Nem tudok.
– Tanuld meg.
Samu rossz néven vette a gyámkodást.
– Mi közöd hozzá!…
Csikasz dühbe gurult.
– Ejnye, az istállóját, hogy mi közöm-e?! Hát nem vagyok a cimborád?
– Hásze, az vagy, – mondta Samu szégyenkezve, – hogy ne vónál az…
– Nohát!… Gyere a Lupihoz, ott majd kigondolunk valamit…
Mentek a Lupihoz, de ahogy a lebúj közelébe értek, megtorpant Samu.
– Csikasz!
– No?
– Bent van Ruzsi?
– Mit tudom! Csak gyere.
– Először nézd meg: bent van-e Ruzsi?
– Minek?
– Félek tüle.
– Mér’? Tán becsaptad?
Samu megharagudott.
– Ijnye, az áldóját! – förmedt rá Csikaszra. – Hát mit gondusz te rulam?
– Nono, – kérlelte Csikasz, – tudom én, hogy becsületes ember vagy… Hát mér’ félsz tüle?…
Samu igen restelhette, amit mondandó volt, mert elpirult.
– Összeszid – mondta csendeskén.
A múmiaképű gúnyosan nevetett.
– Pfu! – mondta. – Mit bánod? Aztán – folytatta – meg is érdemled, a mér’ szamár voltál.
– No, csak nézd meg – kérte Samu újból. – És ha bent lesz, mondd, hogy ne szidjon.
Csikasz most már nem ellenkezett, befordult a kocsmába, de menten visszajött.
– Begyühetsz. Nincs bent.
Betértek az ivóba.
Csikasz disznósajtot és egy üveg pálinkát rendelt… Eszegettek és iszogattak. A Samu vértelen arca kigyúlt lassacskán, szeme villogni kezdett.
– Hej, – sóhajtott fel, – mégis csak szép az élet…
– A Práter-utcában van egy házam, – mesélte Csikasz, – már egy hete vigyázom, hogy el ne szaladjon.
– Jó ház? – kérdezte Samu pislogva.
– Jó. Csak egy süket vénasszony lakik benne.
– Akkor az nagyon jó, – lelkesedett Samu, – először nékem is olyan helyet kellett vóna tróbálni.
– Még ma éjjel kihurcolkodok belőle – folytatta Csikasz. – Azt hiszem, kerülni fog egy kis aprópénz is.
– Ijnye!…
– Jó is lesz, mert köll lesz…
– A péz mindig köll – jegyezte meg Samu kijelentésszerűen.
– Hásze mindig köll, de most még több köll lesz a köllnél – játszott a szóval Csikasz.
– Mér’? – kérdezte Samu kíváncsian.
Csikasz nem válaszolt. Lenyelt egy jókora darab disznósajtot és leöntötte egy pohár pálinkával.
– Mér’? – ismételte a kérdést Samu.
Csikasz leszidta a kíváncsiságáért.
– De nehéz fejed van! – mondta. – Hásze nem élhetsz levegőből, amíg meg nem tanulod a balkezest!
Praha Samu jó ideig nem szólt semmit. Úgy elérzékenyült, hogy a könny is kicsordult a szeméből.
– Cimbora! – szólalt meg nagysokára mégis.
– Jó ember vagy te nagyon!…
– Szamár!…
– Tán még a püspöknek sincs olyan jó szíve, mint neked.
– Ej, fogd be a szád’?
– Nem fogom én be. Mert én ezt sose felejtem el neked.
Erre már Csikasz is elérzékenyedett.
– Nojszen csak becsületes ember vónék én is, vagy mi – mondta. – Te se hagynál engem, ha bajba vónék.
Samu megesküdött rá, hogy bizony nem hagyná az ő édes cimboráját, inkább beleugornék a tűzbe is érte.
És hangja ércéből, szeme tüzéből, egész remegő valójából ki lehetett érezni, hogy amit mond, nem üres beszéd.
Röstellte is Csikasz nagyon. Ki nem állhatta az érzelgősséget. Úgy érezte magát, mint a paraszt a cifra szalonban. Alig várta, hogy szabadulhasson a cimborája hálája elől…
– Samu!…
– No?
– Hol hálsz?
– Hát a ligetben.
– Eredj a Zsufa nenőhöz, gyenge vagy.
– Ne okoskodj – szidta Csikasz Samut. – Itt van a pénz, fizesd ki a cekket, mert én sietek.
Mondta s ellentmondást nem tűrve, az asztalra dobta utolsó három forintját Samu elé. Azzal kisietett az ivóból.
Samu ott maradt, amíg meggyöngült szervezete fel nem mondta a szolgálatot… Lefordult a székről és meghalt…
Csikasznak éppen kapóra jött a práter-utcai siket asszony pénze. Koporsóra és temetésre kellett az utolsó garasig.
… Éhesen követte cimboráját a temetőbe, éhesen és egyedül. Mikor az utolsó göröngyöt is eligazították a Samu sírhantján, egy nagyot sóhajtott Csikasz.
– Szamár! – kiáltott fel s keserűen felkacagott. – Nyitni akart, mikor fogni se tudott!…
A PINKÁSZ CSODÁJA.
Pinkász az ortodoxok közé tartozott, azaz pájeszt és kaftánt viselt. A többi nem biztos, mert a lelkekbe és gyomrokba belelátni nem lehet. Valószínű, hogy Pinkász belül is époly korrekt volt, mint kívül, de az is lehet, hogy suttyomban megette a kolbászt.
Ezt különben nem érdemes firtatni. Az embert olybá kell venni, mint amilyennek látszik. Már pedig Pinkász olyan jehovás zsidónak látszott, hogy inkább össze lehetett volna téveszteni egy ürűvel, mint egy keresztény katolikus emberrel.
Ám egyébként is becsületes ember volt Pinkász, amit az a tény bizonyít legjobban, hogy, bár soha életében tévedésből sem mondott igazat (úgy kívánta üzlete szelleme), egy csöpp vagyonra sem tudott szert tenni. Igaz, hogy ennek egyrészt felesége, a Rébi, másrészt a Pinkász mestersége volt az oka.
Mert olyan asszony volt a Rébi, hogy alig kapart össze a férje egy maroknyi kis tőkét: legott megterhelte egy új göndör babával. És olyan volt a Pinkász mestersége, hogy bár háromezer percentre dolgozott, nem tudott a tőkéje megnőni szűk forgalmi köre miatt.
Nevezetesen gyűrűs volt Pinkász. Tehát nem vitt kettős könyvvitelt, inkább cserekereskedést űzött, mint az afrikai vadak. Már pedig ezzel nem lehet háromemeletes házat szerezni. Magyarországon époly kevéssé, mint Afrikában. Azaz még kevésbé. Mert Afrikában az asszony legyen bármily szapora, nem tartozik a C. lapra. Se cipő, se ruha nem kell a gyerekeknek s ha éhesek, egyszerűen fölkergeti őket az apjuk egy datolya- vagy kenyérfára: ott nyugodtan legelhetnek…
Egy szó, mint száz, bolond egy pályát választott Pinkász. Csupa kín és kötelesség volt az élete. Minden érzése a csont és a gyűrű körül forgott, azt, ami ezen kívül esett, nem igen ismerte, hiszen még a saját gyermekei nevének megtanulására sem maradt ideje. Mire tizennégyre szaporodott a számuk, már nem is igen tartotta őket evidenciában. Bánta is ő, hogy melyik az Abi, melyik a Lajos a tizennégy közül. Melyik született előbb: a Száli-e, a Régi-e? Nem tökéletesen mindegy az, mikor egyiknek sem vehetett cipőt…
Egyszóval mestersége nyügében és a szapora családi örömök súlya alatt úgy tönkrelapult a Pinkász életkedve, mint a filozófiától a Schoppenhaueré. Azt tartotta szegény: semmi sem érdekes, ami az élethez tartozik; még legérdekesebb lenne agyonütni az összes állatokat és embereket, a bennük levő csont miatt. Bár ez sem érne semmit. Legjobb lenne mingyárt a pokolba sülyedni (úgyis az lesz a vége), ott talán vígabban lehet exisztálni, mint a földön.
Pinkásznak ez a rengeteg apátiája akkor hágott a tetőpontjára, mikor egy gyászos napon egyet gondolt Pinkászné és magára hagyta férjét és a gyermekeket.
Még csak nem is sírt a zsidócska. Fölállította a mérleget.
– Meghaltál, Rébi: az tiszta haszon lenne, mert nem lesz több gyereked; de mit ér most már a haszon, mikor több kárral jár, mint amennyit ér. Mert mit kezdjek én tizennégy gyermekkel? Az üzletet nem folytathatom.
Csakugyan nem folytathatta. Legidősebb fia tizenöt, leánya tizenhárom éves volt. Ezek csak érezték a nyomort, de ahhoz, hogy meg is értsék, tizennégy egyenlő részre osszák, alkudjanak, gazdálkodjanak vele: még igen fiatalok voltak. Egy-egy kevésbé élelmes testvérkéjük még éhen találna veszni a kezük alatt.
Denikve otthon maradt Pinkász. Lovát, talyigáját eladta és egynapi gondolkodás után beállított az urasági udvarba.
– Nadságos úr, éhes a tizennégy árvám és én most már nem mehetek nekik kenyeret keresni… Én lehozom a nadságos úrnak a kéket az égből: tessék engem a gazdaságban használni valamire.
A földesúr szánakozva bár, de elmosolyodott.
– Mire Pinkász? Mihez ért maga?
– Mindent megtanulok; megfogom a nyulat is.
– Hát előbb fogja meg a nyulat, – tréfált a nagyságos úr, – akkor majd beszélhetünk.
Pinkász szót sem szólt a kegyetlen, cinikus tréfára; kiszédült az udvarház kapuján, végigtántorgott az utca során. De midőn már majdnem a viskójához ért, hirtelen visszafordult. Józan, praktikus fejébe valami fény villant bele. A Gondviselésbe vetett ortodox, fanatikus hite, avagy őrület gyújtotta-e: nem tudni, csak annyi bizonyos, hogy csudálatosan felrázta apatikus lelkét. Fölkapta kaftánját és visszaszaladt a kastélyba.
Az úr éppen vadászatra indult. Vállán fegyver, mögötte vagy tíz hajtó és egy vadász.
Pinkász megállította.
– Nadságos úr, – kiabálta szinte fenyegető hangon, – mi lesz, ha megfogom a nyulat?!
A földesúr nagyot nézett, de humorát nem veszítette el.
– Akkor – mondta – megfogadom erdőcsősznek dupla kommencióra.
Pinkász sarkon fordult, a legközelebbi közön betért és átcsapott a mezőkre. Sietett, amennyire csak nyűtt, gyönge tüdejétől tellett s egy kukoricatábla szélében lihegve megállott… Körülnézett: nem látja-e senki, aztán lekutyorodott… Újra szétnézett… Fülelt…
Kaszát fent valaki a délibábos távolban… Fönt, éppen a Pinkász feje fölött, egy pacsirta trillázva uszkált a levegőégben… Különben semmi nesz…
De ezt is sokallta Pinkász. Azaz csak a kaszapengést, mert embertől jött. Holott egyedül szeretett volna lenni Istennel: titokzatos bizalmasságban, távol emberi zajtól, végkép egyedül…
A kaszapengés megszűnt… Pinkász föllélekzett. Aztán felgombolta kaftánját és döngetni kezdte csupasz mellét. Jajgatott is hozzá és egy szívbekapó keserves imádságot sírt el… Majd végigterült a földön és a porba ütögette fejét…
… Durr! – Egy lövés dördült el alig száz lépésnyire tőle.
Az imádságos zsidó rá se hederített: folytatta fakírmunkáját, míg a végire nem ért…
Erre már összerezzent Pinkász, mert golyó ellen nem védte az imádság; fölállott, hogy kiabáljon, de gyönge, rekedt hangja beleveszett egy távoli kürtriadásba.
Pinkász nem erőlködött tovább. Tudta már hányadán van. A kukoricaföldön vadászott a földesúr. A vadászkürt a kopókat hítta. Nyilván egy új terület meghajtására került a sor…
Miután mindezt konstatálta: egy éles kaffantás ütötte meg a Pinkász fülét. Még sohasem vadászott, hát csak sejtette, hogy nyulat űz a kopó. Ösztönszerűleg lekuporodott és belenézett a tengeribe.
… Csakugyan!… Egy jámbor süldő bujkált előtte, alig húsz lépésnyire; meglapult; ugrott egyet, aztán egy óvatos szökéssel kint termett a mesgyén s jött egyenesen szembe vele. A kutya, úgy látszik, nyomot tévesztett, nem volt sehol.
A penészes kis zsidó égnek emelte szemét és visszafojtotta lélekzetét. Egy bokor guggolt előtte… óvatosan és nesztelenül a tövébe kuporodott és nézte a nyulat: nézte merőn és mozdulatlanul.
A riadt állatka nyilván csak a hátulról fenyegető kutyaveszedelemre figyelt: kitáncolt a kukoricából és egyenesen a Pinkász bokrának tartott. Nagyon meg lehetett ijedve, mert mintha vak lett volna, nem vette észre Pinkászt, pedig a kaftánját is surolta, midőn elhelyezkedett.
A kis zsidó azt hitte, hogy menten elájul. De csak hitte, mert éppen az ellenkezője történt. A galambra lecsapó kánya, a skatulyából kipattanó krampusz, sőt maga a villám sem lehetett volna fürgébb, mint amilyen ő lett egyszeribe. Fölugrott, ráhasalt a nyúlra, görcsösen átölelte a remegő állatkát és…
– Adonáj, Adonáj! – őrjöngött fanatikusan, mialatt minden erejével meztelen kebléhez szorította a kapálódzó nyulat. – Áldott légy, Isten, zsidók Istene!
Kiffkaff! Nyiffnyaff!…
Az üldöző kopó felhajtotta a nyúl nyomát és dühösen kirontott a kukoricásból. Amint azonban meglátta a Pinkász keblén rugdalózó állatot: úgy megdöbbent, hogy menten befogta a száját; aztán – alló! – lába közé csapta a farkát és éktelenül visítva, elinalt.
Pinkász tovább jajgatta a háláját:
– Adonáj! Adonáj!…
A vadászok azt hitték, hogy valami szerencsétlenség érte: abbahagyták a hajtást és élükön a földesúrral segítségére siettek a jajveszékelés nyomán…
– Pinkász!…
A földesúrnak torkán akadt a szava… Pinkász megfogta a nyulat!… Hát lehetséges ez?… Nem a képzelet őrült játéka csak?…
A zehernyés kis zsidó fölvetette fejét és bátran, szinte kihívóan hozzálépett.
– Nadságos úr, – kiabálta átszellemülve, – megfogtam a nyulat!
A földesúr lesütötte szemét.
– Úgy látszik, – mondta halkan, s hogy van Gondviselés.
– Van Isten – javította ki Pinkász. – Isten, aki nem hagyja el az ő gyermekeit!
A földesúr átadta fegyverét egy hajtónak és intett Pinkásznak, hogy eressze el a nyulat. Aztán kivett a zsebéből egy tízforintost és átadta Pinkásznak.
– Vegyen rajta ruhát a gyerekeknek… Ezt a pénzt a dupla kommencióba nem számítom bele…