AZ ANYAJEGY.
I.
Kótaj Maris a Rába Mihály felesége lett. Holott lehetett volna a Csuka Jánosé is. Ő is kérte Marist. A leány nem igen tudta, melyik legényt szereti jobban: édesanyjára bízta a választást.
De az sem igen tudott határozni. Igen egyformás volt a két legény úgy módra, mint kiállásra. Tehát legfőképen azt kellett volna tudnia, melyik a jámborabbik. Bár az sem egész alapos mérték, mert igen sok előnye van a hamisságnak is. A huncut ember mindig többre viszi, mint a jámbor, legalább itt helyben a földön, holott mégis csak az az irányadó, mert azt úgy se lehet tudni, miképen lesz a túlvilágon és egyáltalában lesz-e ott bármiképen is?
Özvegy Kótaj Andrásnénak addig főtt a feje, míg megunta a dolgot: lerázta válláról a ráruházott felelősség terhét.
– Verjen meg a ragya, – korholta leányát, – neked kell tudni, melyik a jobbik, te liba!
A liba azonban csak nem tudta.
– Tudja a frász…
– Hát melyik kedvel jobban? – faggatta az anyja.
– Azt se tudom. A Mihály aszondi, hogy aszongya: sejembe járatna, a János meg mög azt, hogy szógálónk is lesz.
– Minek néked a szolgáló? – zsörtölt az özvegy. – Inkább azt mondjad meg, hogy megöleltek-i mán?
– Mög.
– Mind a kettő?
– Mind a kettő. János a derekamat, Mihály a vállamat.
Kótajné megcsóválta fejét. Igen röstellte leánya gyámoltalanságát.
– Hát minek esett jobban az ölelésük: a válladnak-i, vagy a derekadnak-i? – kérdezte aztán türelmetlenül.
– Hát, – válaszolt a leány rövid gondolkodás után, – a vállamnak tán jobban esett.
– Akkor, – tanácsolta az anya, – a Mihályt válasszad…
… Az esküvő megtörtént. Mihály hazavitte Marist. János látszólag belenyugodott a megváltoztathatatlanba, egyszóval símán ment minden. Csak az volt a különös, hogy János árva legény létére egy egész évig sem nézett más asszony után. Váltig azon tépelődött, miért nem őt választotta a leány, miért éppen Mihályt? Persze azt nem is sejtette, min fordult meg a sora: hogy nem jó helyen ölelte meg a kibazsalt párját. Ő csak azt érezte, hogy igen szereti s azt hitte, hogy a szíve jussán ő érdemelte meg a leányt…
Hovatovább egész mániájává lett ez a hite, azzal együtt, hogy Mihály nem is szereti a feleségét, Maris sem az urát, az ördög bujt beléjük, hogy mégis egy pár lettek.
Semmi alapja sem volt a föltevésének, mert teljes egyetértésben élt a fiatal pár egymással, de hát olyan makacs volt a János feje: a legzöldebb gyanut is bizonysággá érlelte.
Ha egy csökönyös parasztember fejébe belemászik a bogár, nem marad az ottan, hogy bánattá erjedjen: átmegy a vérbe, az izmokba; tervvé tömörül, tetté izmosodik. János egy év letelte után elhatározta, hogy helyreüti a Maris tévedését: elválasztja őt Mihálytól a maga javára. Nem közönséges csábításon járt az esze, – ilyen alávalósággal nem igen foglalkozik egy előkelő parasztlegény, – hozzá se fog nyúlni Marishoz, míg a Mihály felesége, csak észre fogja őt téríteni. Ahhoz semmi oka nem volt, hogy bujdossék Mihály elől: a nagykapun át lépett be a portájára, hogy beszélne a feleségével. Mindössze, hogy nem a jelenlétében tárgyalt vele, megvárta, míg Mihálynak valami dolga került. Csak akkor fogott hozzá a Maris kiokosításához…
– Maris!…
– Ej, – tiltakozott a menyecske, – kendnek nem vagyok én már Maris.
– Hát mi egyéb vónál?
– A Mihályé vagyok.
– Igen, de – okoskodott János – megbántad.
Az asszony haragra lobbant. Föllázadt a hiúsága.
– Bánta a fene, igen jó dógom van.
– Jaj de, – okvetetlenkedett a makacs legény, – nem az az igazi.
– Hát mi?
– Nekem van jussom hozzád, mert én szeretlek…
János jól tudta, hogy ilyen ajtóstól való megrohanást egy becsületes asszony szemérme nem igen állja ki: kifordult hát a pitvarból még mielőtt kikapta volna a magáét. Azaz ennyit mégis utána kiáltott az asszony:
– Beárulom kendet az uramnak, csak ne hagyjon békét.
A legény csöppet sem ijedt volna meg attól sem, ha az asszony beváltja szavát. Holott biztosra vette, hogy hallgatni fog. Annyira, hogy másnap ismét befordult a Mihály portájára, olyan időben pedig, mikor egyedül tudta a menyecskét. Az éppen kenyeret dagasztott: ingujja fel volt tűrve a hóna aljáig, fehér nyaka is fel volt szabadítva ingválla nyüge alól: körülményes munka a dagasztás nagyon.
János nem vett tudomást sem az asszony neglizséjéről, sem a szégyenlős arcáról, leült a padkára s hogy a menyecskének ne kelljen előtte röstelkednie, lesütötte szemét.
Marisnak már a nyelve hegyén volt a »mit keres itt kend?«, de tapintata lefegyverezte. Tovább gyúrta a tésztát, mindössze, hogy kissé feljebb kapcsolta az ingét.
– Aggyon Isten! – szólalt meg a legény, miután elhelyezkedett a padkán. – Elgyüttem megest.
– Hásze látom – mondta a menyecske kelletlenül.
– De azt még nem tudod, – folytatta János, – hogy mindennap elgyüvök ezután is.
Az asszony abbahagyta a dagasztást. Rákapta a legényre ijedt két szemét.
– Megveszett kend?
– Nem vesztem meg, csak a páromnak akarlak.
Olyan egyszerűen ejtette ki János a nagy szót, mintha magától értődött volna…
A menyecske azt se tudta, hányadán áll vele. Zavarának első pillanatában ki akart szaladni az udvarra, de utóbb mégis meggondolta magát… Mi oka lenne félni? Nem bántja őt sem a legény, sem a lelkiismerete. Hát inkább csak megismételte a tegnapi fenyegetést.
– Halli-e kend, János, menjen kend a dógára, mert engem úgyse, szólok az uramnak!
De nem hitt ám a legény neki most sem. Meg is mondta nyiltan.
– Biz nem szólsz te neki semmit, inkább igen is hallgatsz.
Az asszony fülig pirult. Pirulása mintha igazolta volna a legény állítását, különösen, hogy nem vitatkozott többé, inkább sírva fakadt.
János tudta, hogy a lelkiismerete bántja: megszánta.
– Nono, – vigasztalta, – nehéz sor, az igaz: otthagyni a hites uradat, de maj’ beleszokol.
Azzal távozott, hogy újra megjelenjék a harmadik napon… a tizediken, huszadikon, ötvenediken.
Apránként egész hozzászokott az asszony, hovatovább már a szemére se hányta udvarlását: belenyugodott. Nem lelkesedett érte, de nem is bánta. Szíve nyugodt volt: lelkiismerete nem bántotta többé… Idővel meg már szinte vágyott a legény után. Hízelgett a hiúságának, hogy az oly makacsul ragaszkodik hozzá. Leste a jövetelét. Az is megfordult a fejében, hogy alighanem bolondot cselekedett, mikor a Mihályé lett, János még jobban megbecsülte volna. Arra azonban még csak nem is gondolt, hogy hűtlen legyen az urához, vagy elváljon tőle… Nem vétett az neki semmit, megbüntetné Isten, ha ok nélkül megcsalná.
Ezt meg is mondta Jánosnak egy alkalommal. A legény provokálta rá:
– No, mán megszoktál, hát mikor gyüsz hozzám?
– Sose, – válaszolt a menyecske, – mert nem bántott az uram, hát hogy kössek bele?
Jánosnak tágra nyilt a szeme. Arra bíz ő nem is gondolt, hogy válni csakugyan nem lehet válási ok nélkül… Komoran bandukolt haza s aznap egész éjtszaka be nem húnyta szemét… Gondolkozott. Nem a lemondás gondolata foglalkoztatta (az ismeretlen fogalom volt előtte), válási okot keresett… Nem talált. Mihály még csak nem is verte az asszonyt, józan ember is volt, csapodár se volt: semmi oldalról nem lehetett hozzáférkőzni…
A János homlokán kicsapzott a hideg veríték. Konok akaratenergiája szembe került a viszonyok hatalmával s minden porcikája harcot vívott vele. De nem támadt csak egy kicsike mentő eszméje sem. Végkép ki volt merülve, midőn hajnalfelé végre elnyomta az álom.
Ám mintha azalatt tovább dolgozott volna az agya: (talán az ördög ösztökélésére) mire fölébredt, egy kész ötlet termett meg benne. Ha nincs válási ok, csinálni kell.
Most már csak egy jó tervet kellett az ötletéhez kieszelnie… Azzal hamarosan elkészült János. Nem volt válogatós, képes lett volna az asszonyért gyilkolni is.
II.
János, mielőtt munkához látott volna, még meglátogatta egyszer Marist. Lelke nagy szükségét érezte a biztatásának… Éppen otthon volt az asszony ura is…
Mihálynak bizonyára feltűnt régi vetélytársa gyakori látogatása (a vénasszonyok már szinte suttogtak is róla a faluban), de magabízó és gavallér ember létére holmi alacsony gyanakodással nem akarta megalázni se magát, se az asszonyát. Az ilyeshez bizonyosság szükséges, az pedig nem volt, nem is lehetett… Tehát jó képpel fogadta vendégét. Kezelt vele…
– Adj’ Isten! – köszöntött be János. – Én most azér gyüttem: nem-i köll valami, mert a városba megyek?
– A városba?… Akkor, – kérte Mihály rövid gondolkodás után, – vehetnél nekem egy fenőt.
– A kaszához?
– A kaszához.
Mihály bement a szobába pénzért. János a pitvarban magára maradt a menyecskével.
– Maris!
– Hej?
– Te Maris, – kérdezte halkan a legény, – örülnél-i nagyon, ha kitudódnék, hogy kumisz az urad?
A menyecskét meglepte e különös kérdés: belesápadt.
– Nem kumisz a’, – tért ki gyáván az egyenes felelet elől, – mer a’ becsületes ember.
Ennyi biztatás untig elég volt Jánosnak.
– No, – sugta bele az asszony fülébe, – most mán ne félj: nemsokára az enyim leszel.
… A menyecske összerázkódott és hallgatott.
Mihály meghozta a pénzt. János hazament, befogott és elhajtott a város felé.
III.
Másnap reggel csuda esett Mihállyal…
Amint benyitott az istállóba, hogy megvakarja a lovakat, hát mit lát a két eleven szeme? Egy idegen ló volt a jászolhoz bekötve.
Mihály majd hogy le nem esett a lábáról… (Hogy az ördögbe került hozzá a ló? Talán csak nem a sátán maga varázsolta bele az istállójába?)… Megtapogatta az okos állat lapockáját. Azon se csodálkozott volna, ha menten szélyelmálik vala a keze érintésétől. Azonban nem lett annak semmi baja. A helyett két csendőr lépett az istállóba észrevétlenül, mintha csak a földből nőttek volna ki. És úgy látszott, biztosra jöttek, mert még csak egy piculányi kérdéssel se zaklatták meg a gazdát: szó nélkül kezére húzták a vasperecet… Vitték a városba…
Hiába érezte magát Mihály ártatlannak: majd kiégett a szeme. A büntetéstől nem félt, – (van Isten az égben!) – csak a szégyen bántotta… Hogy szurony között kellett végigvonulnia a falun… Mégis csak a sátán műve lehetett az ő megcsúfoltatása!…
… Az egész úton azon gondolkozott, mint fogja bizonyítani az ártatlanságát… Mert, vélte helyesen, alighanem azt hiszik róla, hogy lopta a lovat… Belesápadt abba a föltevésébe, hogy: hátha nem fognak neki a törvényen hinni?… Bár, jutott az eszébe, egész éjjel bent hált egy ágyban a feleségével: az bizonyítani fog mellette.
Erre elapadt kissé a Mihály aggodalma. Nyugodtan haladt a két csendőr között a város felé. Alig értek oda, szembe találkoztak Jánossal, aki nyilván hazatérőben volt.
A régi vetélytárs csudálkozó képet vágott a Mihály láttán: úgy tett, mint aki nem hisz a szemének.
– Te vagy-i, hé?
Mihály felelt volna, de a csendőrök nem engedték meg neki. Löktek rajta egyet…
– Enyim vagy mán Maris – mormogta János a foga között. – Csak oszt meg ne verjen bennünket az Isten!…
IV.
Mihályt, hiába kapálódzott, másfél évi fegyházra ítélte a törvényszék betöréses lopás miatt. Azon fordult meg a keserű sora, hogy Maris, a hites felesége, nem igazolta az alibijét.
– Tom is én, hunn vót, – válaszolt ez a bírák kérdésére, – hásze furt aludtam.
Becsukatván pedig az ura, azonnal beadta ellene a válópert… Hogy ő egy rablóval egy percig sem él együtt.
A bírák hamarosan végeztek ezzel az üggyel is. Maris egy éven belül a János felesége lett… És igen boldogan élt vele teljes kilenc hónapig. Rájött, hogy csakugyan János az ő igazi párja. Persze nem ingyen jött rá. Lelkiismerete váltig mardosta, mert bár nem volt beleavatva a lódologba, megérezte, hogy új ura a bűnös benne; ő meg ilyenformán az ura cinkosa… Kilencedhónap végre meg is kérdezte Jánost, gyáván, halkan, de mégis:
– Úgy-i, kend lopta Mihálynak a lovat?
A férfi egy pillanatig sem tagadta. Biztos volt az asszonyában.
– Én… Hát osztán?
Maris, bár szép arca fájdalmasan összevonaglott a lelke kínjától, mégis így felelt:
– Jól tette kend…
A férfi széjjeltörölte homloka barázdáit.
– Csak oszt meg ne verjen bennünket az Isten.
V.
De biz az Isten verése el nem maradt…
Mihály kiszabadulván a börtönből, megátkozta hűtelen régi párját.
– Süssön bélyeget a sátán az ivadékodra is, amiért megszegted hitedet!…
… Az átok lelkére szállott a bűnös asszonynak: megfogant…
Kis leánya született Marisnak, ép eleven jószág, de bélyeg volt a homlokán: egy tűzvörös lófej…
Az asszony ijedtében lázba esett, meghalt a gyermekágyban.
Az apa is félt, irtózott a gyermeke homlokán vádaskodó anyajegytől… Fölakasztotta magát a mestergerendára.
ISTENITÉLET.
I.
Bercsi Sándor berúgta az ajtót: úgy lépett be a szobába. Arca vörös volt, mint a karmazsin, dagadt a szeme; szűre megtépetten fityegett le válláról. Bár biztosan állott a lábán, első pillanatra meglátszott rajta, hogy ittas. Meghasított parádés szűre szerint alighanem verekedett is valahol…
A legény megtorpant az ajtónál, lerázta válláról a szűrt és sarokba vágta fokosát. Aztán leült a kemence mellé… Szűrét ott hagyta a földön.
Félhomály uralkodott a szobában; csak egy kis mécs pislogott az asztalon. A mécsnek minden fénye egy öreg ember arcára esett, de Sándor még azt sem látta meg… Se látott, se hallott. Azt hitte: egyedül van a szobában. Még arról sem vett tudomást, hogy fölkászkálódott egy öreg ember az asztal mellől és fölemelte földön heverő szűrét: megvizsgálta a hiányosságát és megcsóválta fejét…
– Sándor!
A részeg legény fölkapta fejét.
– Kend az?…
– Én… Csúffá tették a szűrödet.
– Hát osztán?!… Csak a szűröm.
A kevélyképű vén ember a pökhendi beszédre megszegte nyakát.
– Inkább a bőrödet hasították volna meg – jegyezte meg tompán, de a szégyenkezés és elfojtott harag is ott rezgett a hangjában.
A legény fölpattant a lócáról.
– Kend mondja azt nékem, a tulajdon apám?!
– Én mondom…
Apa és fiú farkasszemet néztek. A vén sasnak volt szívósabb a nézése, a fiú sütötte le a tekintetét. De nem megadásból: szégyenteljes dühében.
– A hét szentséges milliomát, – szitkozódott, – ilyet ne mondjon nekem senki fia!
Bercsi Mihály hátratántorodott. Akárcsak mellbe lökték volna. Alig hitt a fülének… A szűrt az asztalra terítette és mint aki valami irtó nehéz problémán töri a fejét, összeráncolta homlokát. Jó egy pár pillanatig tanácskozott magával, aztán fia elé lépett. Szorosan eléje.
A fiúnak vérbe borult a szeme. Immáron egészen vakká lett.
– Táguljon arrébb, – fenyegette meg a tulajdon szülő apját, – amíg jó dolga van!
De biz az éppen nem tágult. Hanem az indulata: az egyszeribe lelohadt. A vérbeoltott fajszeretet örök törvénye hatalmába vette szívét. Csak azt érezte, hogy fiát egy fajtalan bűn ösvényére ragadta részeg indulata s hogy neki őt ezen a kárhozatba veszejtő lejtőn okvetlenül meg kell állítania… Egyszeribe szelíd, részvétes lett a hangja: úgy beszélt, mint a betegeknek szokás.
– Hát hiszen, – mondotta csendeskén, – az én édes fiam vagy te nékem, Sándor, én meg a te édes szülőapád vagyok. Igaz-e?
A részeg legény elfordította fejét és makacsul hallgatott.
– Osztán, – folytatta az apa, – azt is tudom én, hogy van Isten az égben. Úgy-e, fiam, te is tudod?…
A szelíd szó hatott. De nem úgy ám, ahogy az öreg Bercsi elgondolta. Megbolygatta a fiú alvó lelkiismeretét s ahelyett, hogy megbánásra bírta volna, daccá csökönyösítette meghibbant lelke sötét érzéseit…
… – Nincs Isten!
A rettenetes istenkáromlás végignyüzsgött a sűrű levegőjű sötét szoba valamennyi zugában, beleütődött a falakba… azok visszaverték… – Nincs Isten! – zúgta a mestergerenda, a kemence, az almáriom. A tányérok a padkán összecsörrentek, mintha valami láthatatlan erő csapott volna közéjük… Egy üvegkancsó az almárium tetejéről a földre esett és ezer darabra tört…
Bercsi Mihály, mintha Isten haragjától akarná megóvni: önkénytelen heves mozdulattal az ő bűnös vére két vállához kapott.
Az (nyilván félreértette atyja szándékát) magasra emelte összeszorult öklét, majd mégis meggondolta magát: nem sujtott le a szülőjére, csak a mellét ragadta meg. Egyet lökött rajta.
A vén paraszt hanyatt esett… Mire feltápászkodott, már nem volt Sándor a szobában.
II.
– Tekintetes főbíró úr, megkövetem alásan, tessék eligazítani az én soromat…
Bercsi Sándor sápadt volt, mint a halál: úgy állott a főszolgabíró előtt, földhöz szegezetten, nyugtalanul nézdelve.
A törvény embere ismerte Sándort, nem egyszer volt vele baja, de csak afféle virtuskodásért, ami nem vág a becsületbe, csupán a törvénybe ütközik bele…
– Helyes öcsém, halljuk hát, mi a bajod?
Sándor megfeszengett szűrébe és állást változtatott. Összeszorult torkán alig fért ki a szó.
– Igen nagy az én sorom, tekintetes uram – motyogta és összedidergett, mint a lázbetegek.
A főbíró szánalommal, vegyes érdeklődéssel nézte a megroggyant legény vergődését…
– Beszélj, fiam és ne hagyj ki semmit. Tudod, hogy a javadat akarom.
– Álgya meg az Isten!… Hát csak arra kérném a tekintetes jó uramat: kemény strófát mérjen a fejemre, mert nagy istentelenséget míveltem.
A főbíró egész ámulatba esett ezen a szokatlan bevezetésén.
– Nem vagy te beteg, Sándor?
– A’ vagyok, – ismerte be a bűnös legény, – valami féreg igen rágja a lelkemet.
A legény körülnézett, mint az üldözött dúvad, majd elállotta az ajtót (talán hogy meg ne találja valaki lepni, míg ki nem ejti szörnyű vallomását), csak azután felelt:
– Megsujtottam az édesapámat… Részeg voltam…
– Tovább! – unszolta a főbíró sápadtan, egy szörnyű sejtelem hatása alatt.
– Nincs tovább.
– Nem történt apádnak semmi baja?
– Nem.
– Ennyi az egész?
– Ennyi…
A jólelkű főbíró fellélekzett. Majd azt hitte: apagyilkosságot követett el a duhaj legény.
– Hát biz a, – mondotta megkönnyebbülve, – nagy istentelenség volt tőled, de látom, hogy igen megbántad.
Sándor hallgatott; várta a további szót.
– Eredj haza, fiam, – folytatta a szolgabíró, – kövesd meg jó öregapádat és gyónj meg a papnak: egyebet nem tanácsolhatok neked.
Ám a legényt sehogy sem elégítette ki ez a tanács.
– Hát a törvény? – kérdezte.
– Mit akarsz a törvénytől?
– Igazságot!
– Istennél az igazság, fiam, én, ha nem történt az apádnak semmi baja, meg nem büntethetlek.
– Ez nem igazság! – vágta ki a legény dacosan. – A multkoriban hat napot ültem a Vaszily Ferus miatt, pedig ő kötözködött először belém, oszt most, mikor a tulajdon szülőapámat sujtom meg, aki pedig sose vétett nekem, – kieresztenek?!… Tessen megnézni a törvényt: hibázott a tekintetes úr.
A főbíró megrázogatta a fejét.
– Miért akarod okvetetlenül, hogy megbüntesselek?
– Mert, – válaszolt Sándor görnyedten, – addig nem gyógyulok meg… a féreg megesz.
III.
– Édesapám!…
Bercsi Mihály a tornácon ült és pipázgatott. Fia megszólítására félrekapta fejét.
– Édesapám, – ismételte Sándor, – a törvényen vótam.
A vén paraszt fölállott és elcsoszogott a pitvar felé. Nagy lehetett a bánata, hogy nem állotta a fia szavát.
Az azonban nem engedett: nyomon követte az öreget.
– Édesapám, a főbíró – verje meg az Isten a törvényt – nem akart megbüntetni, aszondta: nem lehet.
Erre már megállott az öreg. A szava is megjött.
– Nem büntetett meg?
– Nem.
Mihály elgondolkozott egy pillanatig.
– No, – mondta aztán, – majd megbüntet téged az Isten maga.
A fiú egy mélyet lélekzett.
– Hisz’ ép azt akarom én, édesapám: megérdemlem.
Csudálatos jószág az apai szív: Mihályt egyszeribe megvette megtért fia bűnbánata.
– Nojszen, – vigasztalta őt, – nem ippég muszáj, hogy megverjen… Csak gyónj meg, fiam, meglátod: megkegyelmez.
Ám a fiúnak csudálatosképen fájt ez a vigasztalás.
– Nem köll nékem kegyelem, – hebegte reszketegen, – inkább sorvadjon le a kezem.
De erre már valósággal megijedt az apa… Nagy beteg lehet az ő fia lelke, hogy a kegyelmet Istentől sem fogadja el.
– No csak, no – motyogta egyéb gondolat híján, – gyohónj meg fiam, attól majd meggyógyulsz…
– Nem gyógyulok meg, nem gyohonok meg!… Verjen meg az Isten: azt akarom…
IV.
… Sorvadt a Bercsi fiú, csak sorvadt… Aggodalmas édesapja elment az orvosért.
– Nem tudom, mi baja lehet, – mondta az és tudatlanságában meglóbálta hiábavaló nagy fejét, – szervezetében nincs semmi hiba.
– Nem tudnak az urak semmit, – mondotta a beteg, – a szívembe van a féreg…
– Akkor gyohónj meg mán – kérte az apja századszor is.
– Nem, nem, nem! Nem akarok meggyógyulni! Várom az Isten kezét.
Az orvos és a pap hovatovább arra a meggyőződésre jutott, hogy alighanem meghibult a Sándor esze: attul kéne gyógyítani.
Ám Mihály nem adott nekik hitelt. Különben is, inkább látta volna fiát kiterítve, mintsem a bolondok között.
… Hát bizony a halál meg is környékezte Sándort ugyancsak. Idővel úgy megroggyant acélínú teste, hogy már járni se tudott. Ágyba dőlt. Meghalni. Már el is búcsúzott az édesapjától. Csak még az utolsó kenetet kívánta…
Eljött a pap. Kezében a feszület…
Sándor mohón ragadta meg Ura Krisztusa vaskeresztre feszített érc-testét és zokogva csókolgatta a lábát… Ezenközben valahogy megsértette a kezét… A rozsdás rozoga feszületből kiállott egy szögecske: mohó áhitatában abba kapott bele a beteg… Egy vércsepp szivárgott ki mutatóujja hegyéből. Csak egy pici vércsepp. Az is hozzátapadt a feszülethez, aztán nem látszott többet: elveszett a rozsda között.
V.
Másnap megdagadt a Sándor ujja. Az, amelyet megsértett a feszületben. Majd sárgulni kezdett a kezefeje is; estére már kék volt az egész karja.
Az öreg Bercsi csak akkor vette észre a bajt. Mert a fia nem árulta el… Minek is arra a rövid időre? Kár minden zokszóért, kár az orvosságért.
Ám más véleményen volt az apa. Szaladt az orvosért.
Az szempillantás alatt konstatálta a bajt: – vérmérgezés…
A vén paraszt összetette kezét.
– Honnan? Hogyan?! Mitől?!
Azt azonban már a doktor sem tudta megmondani. Csak annyit mondott, hogy azonmód be kell vinni Sándort a városi kórházba és le kell vágni a kezét, különben vége holnapig.
– Irgalmazz Isten!…
Bercsi Mihály még habozott egy ideig. A testcsonkítástól való veleszületett irtózata leszerelte idegeit… Fiára nézett. Szinte biztosra vette, hogy az is tiltakozni fog karjavétele ellen.
Csalódott.
Sándor felült ágyában; szeme elkezdett lángolni, majd könnybe borult. Aztán az égre emelte a Hit fényében úszó homlokát…
– Én szentséges Istenem, Teremtőm, áldott légyen a te szent neved, amiért megbüntettél: elvetted az édesapámat sujtó szentségtelen kezemet… Ámen!
*
A kórházban még aznap levették Sándor kezét. Két hét mulva olyan egészséges volt a csonka fiú, mint a makk. Rejtélyes ős paraszt lelkének megbillent egyensúlyát helyreállította az ő Istene. Megirgalmazott neki: kedve szerint való igazságos büntetés árán kitörölte az utolsó ítélet könyvéből az ő nagy bűnét.
KÉT NEMES EMBER.
I.
Tikkasztó nyári éjtszaka volt. Lengyel András egy ideig hánykolódott az ágyában, de hogy semmiféle helyzetben sem találta el az utat Álomországba, kapta magát, kifeküdt a tornácra, a kemény pitvarküszöbre hajtva még keményebb fejét. A szabad ég alatt sem volt alacsonyabb a hőmérséklet, mint a szobában, csak több volt a levegő. Aztán altatnak, ha mereven néz rájuk az ember, az égen reszkető csillagok is.
Lengyel Andrásnak sikerült nagysokára elszenderednie a kemény földön, de nem volt az becsületes alvás: inkább csak afféle bódultság. Szeme csukva volt, azzal nem látott, talán az orrának sem vette hasznát, de egyéb érzékei rendesen teljesítették a szolgálatot. Hallotta a denevér surrogását, a földi béka cuppogó ugrándozását, de különösen a tapintó érzéke volt eleven, váltig sajnálgatta a gazda csontjait a kemény fekhelytől.
Ilyen körülmények között nem igen szokott rendes ember álmodni, de András gazdát meglátogatták az álomlátások néha egész éber állapotában is. Igen játékos feje volt az öregnek, csak öt percig kellett egy helyben ülnie, legott nekirugaszkodott a fantáziája s meg sem állott a poklok fenekéig, vagy a szivárványos egekig.
A kemény küszöbön mindenekelőtt azt álmodta András, hogy elkezdett a feje dagadni, apránként akkorává gyarapodott, mint egy léghajó; de nem szállott a levegőbe, ellenben szétpukkant, mint az ökörhólyag, amit a falhoz vernek.
A pukkanástól persze fölriadt András, de miután meggyőződött róla, hogy csak álmodott, folytatta az ébrenalvást. Nemsokára valami zörrenést hallott. Agyvelejének egy gondolatfoszlánya a ládafia fölé röpült, ahol is száz darab körmöci arany volt az élére verve… Talán csak nem a pénzét lopják? Nem. A gondolatfoszlány visszaröpült a gazda fejébe: tolvaj csak az ő testén át juthatott a házba (a pitvarajtón, amit elfeküdt), nem embertől származhatott a zörrenés, alighanem a macska egerészik valahol.
Ezért nem volt érdemes fölébrednie. Szerette volna az aranyokat teljesen elfelejteni, de csak félig sikerült a dolog. Lelkének azt a felét, ami aludt, nem hagyta békén az éber felében megfogant gondolat. Az aranyak összecsörrentek, megelevenedtek a szakajtóban, ami a ládafiában volt elrejtve s mintha eszük lett volna, kikívánkoztak sötét börtönükből, nekirugaszkodtak, fölpattantották a láda fedelét s elkezdtek gurulni, meg sem állottak a szomszéd udvarházig, ahol is tekintetes Pókay Péter uram volt az úr, aki persze nem lökte ki fényes vendégeit, hanem zsebrevágta őket mindközönségesen.
A dolog kissé bosszantotta Andrást, de még erre sem ébredt fel. Annyi eszmélet, amennyit groteszk álma meghagyott neki, teljesen elegendő volt agyvelejének ahhoz, hogy megkülönböztesse a lehetetlentől a lehetőt. Az aranyak nem szoktak maguktól gurigázni, azok nem élőlények. Attul nyugodtan alhatnék, ha tudna.
De nem lehetett. Ismét beleütődött az András fülébe valami nesz. Olyan nesz pedig, amit a legjobb akarattal sem lehetett a macskára ráfogni, mert a macska nem jár cipőben. Holott ő alighanem cipőnyikorgást hallott. Meg sóhajtozást, meg cuppogást. Ahhoz sem ért a macska. Tehát idegen emberi lénynek kell a házában tartózkodnia (mert a leánya csizmát visel, a szolgálója meg a mezítlábos divatot követi)… Vajjon ki lehet? Mit keres nála? Hogy jutott be a zárt kapun át?…
Most már fölrántotta András a szemét. Úgy se hagyta volna békén a gerincén végigfutó hideg. Azért nem moccant. Nem árulta el, hogy ébren van. Úgy könnyebben megcsípheti az éjjeli vendéget. Annak ugyanis vagy az ajtón kell távoznia, amelynek a küszöbén feküdt, vagy az ablakon. Ha keresztül akar rajta lépni, megfogja a lábát, de az ablakon át sem szökhet meg észrevétlenül, miután házának mindegyik ablaka a tornácra néz.
Várt András. Várt, gondolkozott és fülelt. Cipőnyikorgást nem hallott többé, de annál szaporább lett a sóhajtozás, suttogás.
A gazda minden vére arcába szökött. Mi történik az ő becsületes, tiszta özvegyi házában, az alatt a fedél alatt, amely az ő istenfélésben nevelt szűz leánya mirtuszkoszorúra váró fejére oltalmazóan borul?! Ki meri az ő hajlékát megszentségteleníteni?!
Pillanatig sem gyanakodott a leányára… Csak a szolgálója lehet a bűnös. De az is elég volt Andrásnak, hogy elképedjen. Hiszen csupa gyermek volt a Kovácsék Eszterje, fejletlen, tizenöt éves csitri, még nevetett az anyján, midőn az szinte rimánkodva kérte, hogy óvja a legénytől, vigyázzon reá. Lám, tudta az anyja, mit beszél. Szeretőt tart magának a pondró.
Most már nem okoskodott András. Igazságot kell tennie. Azonmód meg kell a házát a salaktól tisztítania. Még az éjjel kiűzi belőle a romlott leányt. Óvatosan föltápászkodott. Nesztelenül, hogy fel ne ébressze a leányát… Zajtalan lesz az elégtétele is. Szó nélkül ajtót mutat a szemtelen párnak. Az ő tiszta Juliskájának sejtenie sem szabad, hogy miféle istentelenség történt a házban… Nyitvahagyott szobájába osont. Gyertyát gyújtott. Két szoba volt a házában és egy kamra. Mindhárom helyiség a pitvarba nyílott. Kovács Eszternek a kamra volt a hálóhelye. András gazda egyenesen oda lopózkodott. Fülét az ajtóra tapasztotta. Hallgatózott… Most már nem hallott semmi gyanusat… Hogy lehet az? Megcsalta volna a füle? Vagy neszt vettek a bűnösök s meglapultak félelmükben?… Mi az igaz most már? S hogy győződjék meg róla?
András föltátotta az izgalomtól szikkadt száját s tanácstalanul bámult bele a levegőbe. Várt. Várt, nem akart elhirtelenkedni semmit. Mert hiszen a füle nem csalta meg: arra, miután jobban meggondolta, hitet mert volna tenni. Viszont az sem bizonyos, hogy legényt talál a kamrában… De akkor – Teremtő Isten! – kitől származhatott, honnan csapódott a fülébe az a vágykergető buja sóhajtozás… Várt András, várt. Lába gyökeret vert; arca megmerevedett, álla lefittyent. Ott belül a szíve igen dobogott. Szeretett volna imádkozni, de nem tudott. Hallgatódzott a szájával is; a bőre égett; talán hallani akart a pórusaival is.
András félóráig állott így, mint a kőszobor. Nem akart odébb menni egy ajtóval. Nem mert. Érezte, hogy világéletében sem fogja magának megbocsátani, ha az ő édes, szeplőtlen gyermekét meglesi, meggyanusítja csak gondolatban is. Azonban még sem állhat egy helyben reggelig. El kell magát valamire határoznia…
Kivánszorgott a pitvarajtóba, s miután letette a gyertyát, maga is leereszkedett a küszöbre… Kezébe temette arcát… Letargiájából egy tisztán hallható hang rettentette fel. Most már nem kételkedhetett meggyötört, fölcsigázott érzékeiben: egész tisztán hallhatta az éjjeli csendben, honnan jött a hang, nemcsak, de egész bizonyossággal fölismerte benne leánya hangját.
András fölpattant ültő helyéből. Kapta a gyertyát s bevilágított a pitvar egyik sarkába. Ott voltak a szerszámjai. A fejszéje. Fölkapta. Leánya ajtajához rohant. Megrántotta a fakilincset. Nem nyilt az ajtó, zárva volt… Zuhant a fejsze, reccsent az ajtó s két darabban a szobába zuhant.
– Aki moccan, halál fia!
Nem moccant senki se; a szobában talált két élőlény közül az egyik nem is lett volna rá képes, mert azonmód elvesztette eszméletét. Juliska, a szép gazdaleány, akinek fehér homloka mirtuszkoszorúra várt. A másik?
A másik bátor volt, mint a vas. Az is volt a fajtája. Úr. Gonosz néha, de mindig kevély, magyar. A Pókay-gyerek, a szomszéd tekintetes úr fia állott szemben a meggyalázott apával.
– Végezzen, gazduram, ha az a szándéka, én nem fogok kegyelemért könyörögni.
Lengyel András kezéből kiesett a fejsze. Nem szólt semmit, csak leejtette fejét, majd megmarkolta, hogy utána ne zuhanjon az egész testével, s telezokogta kérges két tenyerét.
Az úrfi megszánta.
– Nagy bűnös vagyok, gazduram, beösmerem, de majd jóvá tesszük a hibát.
Élesztgetni akarta az elcsábított leányt, aki mint egy darab fa, élettelenül terült el a szoba közepén. De az apa nem engedte, némán ajtót mutatott neki.
II.
– Szabad!
András gazda benyitott a kastély-ebédlőbe s megállott az ajtóban.
– Kedves egészségére váljék! – köszöntötte a földesurat, aki éppen reggelizett.
– Semmit sem hoztam; az egyszer kérni jöttem, – könyörögni.
Az utolsó megalázó szót kínosan nyögte ki a kevély paraszt, akinek az volt a legfőbb büszkesége, hogy világéletében soha sem szorult rá senki kegyelmére. Torka rekedt volt, lélekzete sípolt.
Pókay nyugodtan megrágta a pirítóst, amit éppen a szájába vett, aztán fölállott s zsebrevágta kezét. Egy ideig hideg szemmel mustrálta szűrös vendégét, de hamarosan belebukott a felsőbbséges úri tempóba. Kezeit egymásután kiszedte a nadrágjából. Az öreg paraszt reszkető oroszlánfeje s vérbenforgó szeme belecibált idegeibe.
– Isten hozta, András gazda, foglaljon helyet.
– Nem.
– Miért nem?
– Előbb egy kis sorunk lesz egymással.
– Hm…
Az elszánt, szinte fenyegető magatartás nem volt inyére a földesúrnak. Újra fölült a nagy lóra.
– Mi baja velem? Gyorsan ki vele, mert nincs időm a kend számára.
– Lesz. Annyi lesz, amennyi kell.
A hatalmas paraszt nagyot rándított a vállán; egyszeribe megtelt vele a szoba. Forró lehellete a földesúr arcába csapódott. Lármázott, fenyegetett még a szűre is. Pókay megdöbbent.
– Mi lelte kendet? Azt mondta, könyörögni jön.
András gazda észbekapott.
– Igenis, tekintetes érdemes uram, könyörögni jöttem, mert nagyot fordult a világ. Most már nem szeghetem meg többé a fejemet, arra sem vagyok érdemes, hogy rám süssön a nap.
– De miért?… Miért?…
– Meggyalázták a házamat… Megfujtották a becsületemet. Elvették tülem az eget.
András gazda hangja fuldoklott, hörgött, kín volt hallani.
– Ki bántotta? – kérdezte a földesúr, most már inkább a szánalom, mint az úri gőg hangján.
– Az úr – úrfi.
– A fiam? Kendet?
A vén paraszt hátrakapta kemény csikasz fejét.
– Nem éppen engem. Egy kölyök bennem nem tehet kárt… A leányomat piszkolta be a kölyök.
– Válogassa meg a kifejezéseit!…
– Kölyök! Hitvány kölyök!
A fékevesztett őserő dübörgésétől torkába szakadt a földesúrnak minden további tiltakozása. Egy ideig farkasszemet nézett egymással úr és paraszt, aztán nehézkesen, vontatottan megszólalt az úr:
– Megértem a kend fölháborodását s biztosíthatom, hogy fiam meg fogja kapni méltó büntetését.
A nagy paraszt lehiggadt valamennyire.
– Köszönöm a tekintetes úrnak, hogy szóval igazságot ad nekem.
– Tettel is, András, tettel is – fogadta őszinte hangon Pókay.
– Akkor jó, – mondta a megbántott apa, – csak meg tudjunk egyezni.
– Megegyezünk, András. Mi a kívánsága?
– Csak egy kívánságom lehet.
– Mi?
– Az, ami magától értetődik.
– De mi?!
– Az úrfi el fogja venni a leányomat hites feleségül.
A földesúr lenyügözött úri gőgje egyszeribe fölszabadult.
– Megbolondult?
Az öreg parasztot ellenben nem hagyta többé cserben nehezen magára erőszakolt turáni nyugodalma.
– Nem bolondultam meg – jelentette ki szinte szerényen. – Én csak a jussomat keresem, házam becsületét. Nem is huzakodok tovább a tekintetes úrral, – folytatta, – gondolják meg jól a dolgot. Ha jövő vasárnap isteni tiszteleten nem hallom a pap szájából az úrfi és a leányom nevét, estére nem él az úrfi, Isten engem úgy segéljen!
III.
Az öreg Lengyel András szavának nagy volt a hitele. Oly megrendítően nagy, hogy Pókay kénytelenítve érezte magát az András fenyegetése nyügében beleegyezni fiának a parasztleánnyal kötendő házasságába. Az esküvő megtörtént.
A szent aktussal teljesen beérte Lengyel András, szó szemrehányást sem tett vejének, mikor az atyja parancsára még a templomajtóban elvált fiatal feleségétől.
– Megértem, – mondta a fiatalembernek alázatosan, – fecske nem párosulhatik verébbel egy egész életre, odaadom az úri családnak, aki születni fog: az unokámat is…
Az unoka megszületett. András, igéretéhez híven, meg is kínálta vele Pókayékat, de azok a paraszt fölmenők nagy örömére, nem fogadták el a gyermeket.
Szépen gyarapodott a Jóska fiú. Eljövén az ideje, nagyapja beiratta a gimnáziumba, tudta, mivel tartozik úri vérbeli unokájának. A költség nem esett terhére! Gazdag ember volt s minden évvel nőtt a vagyona.
A Pókayéké ellenben minden évvel csökkent. Elannyira, hogy egyszer csak végkép elfogyott. Kitűzték rá a licitációt.
Lengyel András egy hétig egyebet sem csinált, mint a pénzét számolgatta. Kisütötte, hogy megveheti az úri birtokot minden veszedelem nélkül, ami adósság lesz rajta, majd letörleszti lassacskán.
András megvette a Pókay-féle nemesi birtokot és az unokája nevére iratta.
A súlyos csapástól hirtelen elaggott roskatag Pókaynak szívére szállott a vén paraszt nagylelkűsége. Tizenkét évig nem szólt hozzá, most meglátogatta.
– Köszönöm, András, igaz ember kigyelmed.
Lengyel Andrásnak megcsurrant a szeme.
– Visszaadom a birtokot az úri családnak, – mondta szinte szégyenlősen, – én majd csak az ispánjuk leszek…
Az öreg Pókay nem fogadta el a nagylelkű ajándékot, ahelyett a menyét kérte el a fia számára.
– Nemes ember vagy te, András… Most látom csak, hogy nem mindig a kutyabőr teszi.
HERMÁNY.
I.
Iharos községe Biharországot gazdagítja. Annak is azt a vidékét, ahol a közmondás szerint nem él meg pápista ember, mondják, a vize miatt, amit állítólag csak kálomista gyomor tud megemészteni.
Lehet, hogy ez bolondság, de az már való igaz, hogy Iharos emberemlékezet óta egyetlen római katolikus polgárt sem tud fölmutatni. Aki nem kálvinista Iharoson, az csak zsidó lehet.
Ám a zsidó sem olyan itt, mint másutt. Rég eltanulta a többség minden virtusát: versenyt iszik, káromkodik és verekszik a többi legénnyel. Egyszóval a századok folyamán végkép leszokott eredendő faji tempóiról. Már még a horgos orra sincs meg. A lába is egyenessé fejlődött, Isten tudja, milyen csuda révén. Bár erről a csudáról lehetne okos szót ejteni. Arról azonban, hogy németül tudna az iharosi zsidók közül csak egy is: szó sem lehet. Negyvenen vannak, de a negyvenben összevéve sem akad húsz-harminc német szónál több idegen tudomány.
Tehát, mint látszik, nem éppen nagy Iharoson a nyugateurópai civilizáció. De azért csak adjon Isten a magyarnak sok ilyen falut. Attól ugyan semmiféle kára nem kerekedik. Mert ami a finom erkölcsökből hiányzik belőle: azt egyéb értékekben bőven kipótolja Iharos.
Példánakokáért nemcsak a zsidó polgártárs szaporodik itten hatával-tizével. A kálomista, mondhatni, még nálánál is jobban győzi a szaporodást. Sorvadó Jánosné tizennyolc eleven gyermeket nevelt föl, áldja meg az Isten, míg Dájcs Abiné (aki a zsidó rikordot tartja) csupán csak tizenötig vitte fel.
Ilyenformán bőségben élnek az iharosiak, bőségben és példás egyetértésben. Annyira egyetértésben, hogy mint említve volt, a zsidó legények is részt vehetnek a verekedésben, senki sem vonja kétségbe párbajképességüket. Ez pedig faluhelyen ritka demokratikus állapot.
Igaz, hogy tökéletes egyenjoguságukat nem ingyen kapták a zsidók. Ki kellett azt előbb vívniok. Vezérük egy bizonyos Hermány (Hermann) Ábris nevezetű lakatos volt, aki vére hullatásával szerzett tiszteletet fajának, olyformán, hogy tíz éven át egy csatábul sem hiányzott, fejét hét helyen lékelték meg és három oldalbordáját szedték ki a felcserek a gyomrából, ahova is fokossal beütötték ellenfelei. És ami fő, Hermány mindezért nem maradt adósa a legényeknek: pontosan, kamatostól fizette nekik vissza a kapottakat.
Volt is akkora becsülete Iharoson, hogy jutott belőle bőven az atyafiaknak is. És miután megvolt a becsület, kiki igyekezett azt a Hermány példájára kiérdemelni. Ilyeténképen az idők folyamán egy egész derék harcias zsidónemzedék kerekedett Iharoson.
Már pedig tudnivaló, hogy semmi sem alkalmatosabb az osztálykülönbségek megszüntetésére, mint az ököl. Mert miért legyen Duhaj Marci különb ember, mint például Stark Kóbi, amikor ez a Kóbi inni is jobban tud, káromkodni is cifrábban káromkodik és a bicskát is jobban tudja, mint ama Marci? Kár lenne minden okoskodásért, az a különb ember, aki bírja a másikat.
Hát miután Hermány mindenkit lebírt a faluban: természetes, hogy ő volt Iharoson a legtiszteltebb alak.
Megérdemelte különben is. Mert oly naivan rajongó lokalpatriotizmus és halálmegvető ambíció, mint benne, kevés emberbe szorult a földtekén.
Ha tűz ütött ki a faluban: ő volt első a placcon. Az ő tiszte volt az életmentés, azt a világért sem engedte volna át másnak. De beugrott ő az égő gerendák közé egy zsák lisztért is, nemcsak emberért. Olyan csudálatos könnyelműséggel bánt az életével, mintha halhatatlannak érezte volna magát. A nép hovatovább szentül hitte, hogy tűzmentes a bőre, nem fogja a láng.
Pedig csak a lelkét nem fogta a tűzvész; bőrét bizony úgy összepörkölte sokszor, hogy hetekig feküdt bele. Arca is csupa forradás, szakálla meg úgy leégett egyszer, hogy soha többé nem nőtt meg újra.
De azért sohasem panaszkodott. Sem nem hivalkodott. Oly megható szeretet élt szívében szülőfaluja minden egyes embere iránt, mintha apja lett volna valamennyinek. A gyermekéért hozott áldozatokat pedig egy apa sem rójja fel.
És mindez érdemeiért nem kért Hermány, sokáig nem is kapott méltó elismerést az ő földieitől. Egyszer azonban megtették őt a falu bírájának.
Nem ment símán a dolog, de azért megment. Úgy kezdődött, hogy Tóbiás Gergely bíróválasztás napja közeledtén kijelentette a harangláb alatt politizáló népek előtt, hogy:
– Hermány a legkülönb közöttünk, hát mér ne legyen ű a bíró?
– Mer zsidó – világosította fel Szür Gábor, a falu első gazdája.
– Zsidó ám, – ismerte be Gergely, – de nem látszik meg rajta.
– A nem, de tuggyák.
– Le ám, – okvetetlenkedett Szür Gábor, – hanem akkor elsőbben tagadja le ű: körösztölködjék ki.
– Akkor megválasztik kendtek? – puhatolódzott Tóbiás, körülhordozva tekintetét a gyülekezeten.
Bólintottak.
– Mög…
Gergely ment egyenesen Hermányhoz.
– Körösztölködjék ki, az árgyelussát, – javasolta neki, – mer bírónak akarjuk.
A szerény zsidó álmodni sem mert erről a nagy megtiszteltetésről. Belesápadt… Ő bíró… Iharos bírója! Kétezer kálomista magyar feje!… És ők maguk teszik meg őt első emberüknek!… Holott annyi közöttük a tisztes gazdag ember, akinek ő a nyomába se léphet… Hogy lehet az?… Csak úgy lehet, hogy szeretik és becsülik őt ezek a tisztes emberek. Mily boldogság, mily gyönyör!… Hát nem ingyen adta értük a vérét, nem hiába küzködött a javukért, – óh Adonáj!…
Ez a fölkiáltás kiábrándította némileg naiv, meleg lelkét… Hiszen a nagy kitüntetésért Istenét kívánják tőle cserébe. Istenét a faluért!… Mitévő legyen? Melyik neki a kedvesebb?…
Nem tudott rá válaszolni se magának, se Gergelynek. Reszketett és bámult fel az égre.
– Nohát, no, mi lesz?
– Majd holnap – hebegte Hermány.
– Hát csak gondújja mög…
II.
Hermány egész éjjel nem húnyta le szemét. Le se feküdt. Mint az örök zsidó, járt-kelt a házban. Gyötörte agyát és imádkozott. Verte mellét és jajgatott. Kegyelemért könyörgött az ő Istenéhez és leendő Urának, a szeretet Istenének irgalmába ajánlta magát…
… Elhatározta, hogy kikeresztelkedik. Úgy akarja az ő szeretett faluja, hát megteszi a kedvéért… Nem is a kedvéért. Hiszen nem ingyen teszi. Bíró lesz. Megfizetnek érte…
Megfizetnek érte!? – Ez a szó, ami máskor a profán élet üzelmei között oly hangzatosan csendült a fülébe, most, hogy Istenével kapcsolatosan tolult ajkára: megrémíté, megborzongatá… Nem! Nem adja el magát, hitét, Istenét. Hiába lenne akkor Iharos bírája: nyomorult féreg lenne, – idővel, mint Sámsont a hajával együtt, hitével együtt őt is elhagyná a nagy ereje, a becsülete… És akkor mi haszna lenne belőle Iharosnak?…
… Hajnalodott. Tóbiás Gergely megjelent a küszöbön. Mögötte a pártja: vagy tizenkét hosszúbundás, komoly, méltóságos paraszt.
– Elgyüttünk megkérdezni, – kezdi szavalni Gergely, – hogy mit vall kend elsőbbnek: a régi országát, vagy a mait?… Ha – folytatta – Isten kegyelméből megtérült a szíve, megtisztöljük mink is: mögtesszük a falu első emberének, mer tisztöljük kendet mindközönségesen…
Hermány lehúnyta szemét. Megszédült. A Tóbiás szava szívébe fúródott és egész valóját megreszketteté. De nem vett rajta végkép erőt a kísértés: hitét nem döntötte meg… És Jehova kegyelmes volt vele a hűségéért, olyan igét adott ajakára, amit legott megértettek a szeretet Istenének hívei is.
– Ha én elhagynám az én hitemet, – mondta reszketeg páthosszal, – bizony mondom, nem lennék méltó a kendtek bizalmára és szeretetére, mert az az ember, aki elárulja Istenét, elárulja a hazáját is.
Az atyafiak összenéztek. Egy vén csont elköhintette magát.
– Szent való igaz, – mondta aztán, – jól számít.
– Hásze, – tódítja egy másik, tarkóját babrálván, – mögmegy tán így is.
Egy harmadik mégis sokallotta ezt a hirtelen engedékenységet.
– Akkor – alkudozott ez – mán legalább a nevit cserélje magyarra.
– Legyen János a neve – javasolja Tóbiás.
– Árpád akarok lenni! – jelentette ki Hermány fuldokolva az örömtől. – Iharosi Árpád leszek.
– Jó lösz, – zúgták az atyafiak, – akkor elengedjük az Istenit…
… Igy lőn Hermány Iharosi Árpád és bíró.
Nem bánták meg az iharosiak, sőt igen büszkék Árpádra. Azt mondják rá, ha szemükre hányják a zsidó mivoltát:
– Igaz, hogy zsidó, de nem igen ért hozzá, a bíróságot sokkal jobban csinálja.
BOLOND ISTÓK.
I.
Egy szegény debreceni guba-csapó legény bukkant rá valahol a Hortobágyon. Vakondtúráson pihent a feje s egy óriási töklevél volt a baldachinja. Ilyen bölcsője volt. Tücskök cirpeltek körülötte, pacsirták énekeltek fölötte, a pipacs és szarkaláb táplálták illatukkal. Csecsemő korában gyönyörű sora volt. Talán olyan lett volna a léte folytatása is, – fehér angyalszárnyakon egyenesen a mennyekbe szállott volna, – ha az áruló szél meg nem lebbenti vala a töklevelet, amely eltakarta az emberi szem elől.
Meglebbentette; elárulta bölcsőjét. S az emberiség nevében ölbe szedte, szalonnás tarisznyájába fektette az éppen arra vándorló szegény debreceni guba-csapó legény.
A tarisznyában illedelmesen viselte magát a csecsemő. Egyet se mukkant egész Debrecenig.
Oda vitte ugyanis Turi Esvány, a vándorlegény. Csak akad jótét asszonyi lélek, aki e kis istenadtának legalább jártányi koráig gondját viseli.
Bejárta a legény az egész hírös várost, legalább tíz emlető asszonnyal alkudozott, de a talált porontyot egyik sem vállalta az emlőjére; mindegyik azt mondta:
– A magam pulyáját nem csalom meg egy idegenért.
Már-már elvesztette minden reményét a jószívű guba-csapó, midőn a Gondviselés eleibe igazította a debreceni csizmadiák híres atyamesterét, Bajcsi uramat.
Ott állott az öreg a portája kapujában, a szeme úgy járt, mint a vasvilla, boros is volt, mérges is volt: nagy méltánytalanság esett vele. Tízévi meddő házasság után végre rászállott a gólya az ő házára is, de, a Herkópáterit, nem gyereket hozott neki, csak leányt. Elkeseredésében mi telhetett tőle, öntögette magába a búfelejtőt s mindenkinek elkáromkodta a keservét, aki csak eleibe tévedt, Esványnak is.
A legény a tarisznyájára csapott.
– Ha csak az a baj, nemzetes uram, az még nem baj. Adok én kegyelmednek olyan gyereköt, hogy kettőnek is beillenék.
Nagyot nézett a mérges atyamester.
– Itt a tarisznyában.
– Rakd ki.
Esvány kirakta. Majsztruram megtapogatta.
– Mennyiért adod? – kérdezte elégedetten bólogatva.
– Ingyenért, – mondá Esvány, – csak azt kötöm ki, hogy én legyek a körösztapja, a nevit is én adjam neki.
– Löhet – egyezett bele s tenyerébe csapott a guba-csapó legénynek a debreceni csizmadiák kevély atyamestere…
Majszterné asszonyom ura parancsára helyt adott ölében kicsiny leánykája mellett Istóknak is. Fiúcska, leányka egy-két emlőből szítták az anyatejet. Közös bölcsőben pihentek, egymásba borulva aludtak el, együtt sírtak, együtt nevettek. A sors hej be korán vetette meg az ő nászágyukat.
II.
Istók alkalmatos, helyes gyereknek indult. Bohókás, fejes volt; igen lehetett rajta nevetni. Tízhónapos korában már a maga lábán járt, holott ölben hordoztathatta volna magát. Ha megmérgelődött, nem sírt, hogy kibékítsék, mint a többi korabeli gyerek, hanem rúgott. Inkább eltűrte a verést, mint a babusgatást. A bolti festett játék nem kellett neki, csak amit maga eszelt ki és munkált meg a saját feje után. Megvetette az egyhangú fűzfasipot (amin akárki fia is tud sípolni), ő rózsalevelet tett a nyelvére s fülemülehangokat csalt ki rajta. Nem szállott vesszőparipára, amiről le se lehet esni, ha lovagolni akart, a palánkra mászott; vagy a ház tetejét, a kéményt nyergelte meg.
Bolondos volt no, komolyan vette a játékot is.
Majszterné asszonyom szörnyű aggodalmakat állott ki miatta, majsztruram azonban csak nevetett fogadott fia bolondságain.
– Majd megjön az esze az iskolában, – vigasztalta asszonyát, – egy ilyen tátos gyereket nem kell félteni.
De csak nem jött meg az Istók esze az iskolában sem.
Mindent megfordítva csinált és mindent megvetett, ami földi jó. Piszkált a töltött káposztában, a veres almát, amit tejtestvérkéjétől, a kis Juliskától kapott, megosztotta kamarástársaival, az iskolai öltözködési törvények ellenére hetyke túri süveget viselt gombakalap helyett s árvalányhajat, sárga rúzsát, vagy fácántalut tűzött a süvegébe. A nadrágja ellenben többnyire lyukas volt, mert a nagyerdőn temérdek szarkamadár fészkelt a fatetőkön s igen szerette gyűjteni a szarkatojásokat.
A tudományt befogadta Istók, mert hozzáragadt, mint ökörnyál a lajbici posztóhoz, de a diszciplinát már nem vette be a természete. Szaporán gyakorolta a virtust, de nem a rómait, hanem a szittyát. Még dárdás korában megmászta a kollégium tornyát, átúszta a Hortobágyot decemberben, de nemtelen pusztítást vitt véghez a puritán kálomista erkölcsökben is. Ontotta a rigmust mint a záporeső, képet pingált és faragott, sőt táncolni sem röstellett sutyiban. A tiszteletes kollégium fegyelmi szabályzata szerint ezek voltak a legfőbb diákbűnök.
De a másodrendű vétségektől sem tartózkodott vala Istók. Nem feküdt le este nyolc órakor, kifigurázta a vaskalapot és a tógát, éjjelenként bekalandozta a hírös várost, virágot hordozott a szép leányok ablakába, a professzor urakéiba ellenben pamfléteket röpített.
Éjjeli madár volt. Imádta a holdat, nappal ritkán lehetett látni. Megbujt valami magányos zúgban és ábrándozott. Szítta magába tilos könyvekből a titkos tudományokat. Kutatta a sejtelmek világát, méregette a megmérhetetlen távolságokat, alászállott a feneketlen mélységekre s fel az irdatlan magasságba, kereste a célját, létének okát, de soká, soká, nem találta meg.
Professzorai nem szerették, mert megtanulta, de kinevette a pozitív tudományt. S bár sohasem csípték rajta a verscsináláson, képfestésen és faragáson, tudták, hogy eme, diákoknak tilos ördögi művek, csak az ő fejéből pattanhattak ki. Silányi professzorra ő költötte a híres Dungó gúnyverset, Tormási professzort Midás fülekkel ő mintázta meg. Sedes elé citálták nem egyszer, de nem bizonyíthattak rá semmit, – a kollégium közszelleme nem nevelt kalumniátort, Istók meg nem vallott: valahányszor mindannyiszor ép bőrrel menekült ki a professzor urak markából. Pedig hej, de szerették volna talpára kötni az útilaput. Nemcsak professzor uraimék, de valamennyi tisztes civis, akinek eladó leánya, vagy szép menyecskéje volt. Az vala ugyanis az Istók híre, hogy ördögi hatalommal uralkodik a női szíveken. Pedig ugyan nem tett bennük semmi kárt, virággal, dallal hódított. Az asszony csókja nem kellett neki, csak a lelkével akart ölelkezni. Bolond volt, ideálista volt.
Majszter uram volt az egyedüli ember a híres városban, aki megértette Istókot.
– Nem bolond ez, – mondogatta, – hanem éppen, hogy ő tudja egyedül, mit csinál, tátos gyerek, ha mondom, dicső lesz az élete s ha majd a föld alá kerül, nem fog rajta fogni a féreg foga.