III.
Ha tátos gyerek volt is, sorsát Istók sem kerülhette ki. Elkövetkezvén az ideje, kigyúlt a szerelem lángja az ő szívében is.
Az utcán látta meg eszményképét. Igen magasan ült fölötte, ötlovas hintóban egy vasképű vén szittya oldalán. A vicispán leánya volt: tekintetes Szoboszlay Minka özvegyasszony.
A menyecske valahogy észrevette Istókot, amint az utcán álmodozva ődöngvén, szeme apja kevély sallangos lovaira tapadt. S csillagsugaras tekintetével végigsimogatta a csinos hetyke legényt, kacagó mosollyal és negédes fejbiccentésével viszonozva annak köszöntését.
Istók – nem hiába kutatta a sejtelmek világát – azonnal megérezte, hogy ez az asszony lesz az ő végzete. A megmérhetetlen távolságoknak: feneketlen mélységeknek és irdatlan magasságoknak, amelyek képzeletét izgatták, íme megtalálta a végpontjait. Az egyik ő, a paszulyföldön talált, kegyelemben nevelődött koldusdiák, a másik a hatalmas úr világszép leánya, a tekintetes asszony. Az, ami közbül esik: az egy egész világ. Annak, aki ezeket a távolságokat le akarja bírni, a világot kell meghódítania.
Istók föltette magában, hogy meghódítja. Ezzel megtalálta léte tartalmát, élete célját. A lehetetlenséget kell megkísérelnie, hogy elérhesse a lehetőt… Elhatározta, hogy közelébe férkőzik a tüneménynek, amely megejtette, egyben fölmagasztalta. Tudta, hogy rendes úton haladván, az első lépésnél fellökik (száz sárkány őrzi a tündéreket): úgy fog cselekedni, ahogy a mesebeli pásztorfiú… Naponként kiállott az utcára, arra a helyre, ahol először látta a vicispán hintaját. Két hétig hiába ácsorgott, de nem bánta, – az örökkévalósághoz képest egy szempillantás az egész emberi lét, – a harmadik héten végre feltűnt a várva-várt hintó az utca során. A szépséges tekintetes asszony benne ült. Istók nem sokat teketóriázott; hajrá, a lovak elé vetette magát. A ló nem gázolta el, de a kerék átment a derekán.
Egy éles sikoly. Egy hatalmas káromkodás.
A vicispán kiszállott a hintóból s huszárja segítségével a maga helyére ültette az elgázolt diákot. Hogy ő majd felhajtatja a városi főfelcsert gyalogosan, addig is vigyék a sebesültet a lakására.
A tekintetes asszony a helyén maradt. Ráismert Istókban a minapi csinos diákjára s édesfájdalmas sejtelmek járták át a szívét…
A hintó elrobogott. Az asszony, hogy le ne csússzék az ülésről, átkarolta az elalélt diák derekát. Fejét, amely keblére billent, nem tolta el magától, inkább még igazított rajta, hogy le ne essék dagadó eleven párnáiról. Nem kellett magát szégyellenie, hiszen nem volt eszméleténél a fiú, csak a szíve dobogása árulta el, hogy él. Még azt is megtette a menyecske, hogy szabad kezével megcirógatta a legény holtravált arcát s hogy az erre se mozdult, vérszemet kapott: ráhajolt s homlokára egy áhitatos csókot lehellt. A zárt hintó mélyében nem igen láthatta meg senki s ennyit csak megérdemel tőle az a szegény, szegény fiú, aki érette – azt súgta az asszony sejtelme – a halálba rohant.
Istóknak nem volt szüksége a főfelcser segítségére, meggyógyította, életre keltette a bűvös villamos asszonycsók: felnyitotta szemét. Helyzetével azonmód tisztában volt. Elérte célját: ott pihent a világszép csudaasszony oldalán, úgyszólván a karjaiban. Első gondolata az vala, hogy oh, mily csekélység volt az, amit ő kockára tett (csak egy emberélet), ahhoz a dicsőséghez képest, amely érte; az érzése meg az, hogy szeme előtt vakító fénykévék száguldanak keresztül-kasul az égboltozaton s a szférák zenéje zeng fölötte valami dicső nászindulót.
Ám az asszony nem látta a fénykévéket, nem hallotta a mennyei hangokat, csak a férfi eszméletre térését vette tudomásul s fölmelegedett szíve azonmód lehűlt.
– Hogy érzi magát? – kérdezte kegyesen. – Nem tört-e össze valamije?
S lefejtette karját az ifjú derekáról.
– Köszönöm – sóhajtotta az halkan. – Boldog vagyok.
Csend… Az asszony szólalt meg először.
– Tudja, mi történt magával?
– Tudom, hisz én akartam.
– Mit akart?
– Beszélni akartam a tekintetes asszonnyal, közelről akartam látni.
A menyecske elpirult.
– Azért még nem kellett volna magát a lovak elé vetnie.
Az árva diák lehajtotta fejét.
– Hogy juthattam volna máskép a közelébe?
Újra csend. Az asszony kinézett az ablakon, zongorázott rajta, majd hirtelen visszafordult.
– Hátha meghalt volna?
Istók csak mosolygott.
– Ha úgy volt megírva – belenyugodtam volna abba is.
Forró vérhullámok verdesték a szép asszony szíve falát. Hogy ki ne buggyanjon az érzése, összeharapta ajakát.
A hintó befordult a vármegyeháza udvarára. A menyecske megfogta védence kezét.
– Jöjjön a szobámba, beszélnem kell kigyelmeddel.
Az öreg úr még nem jött meg. A tekintetes asszony leültette Istókot. Igen izgatott volt, arca kigyúlt, szinte látni lehetett, mint lüktet a halántékere.
– Mit akar?… Mit kíván tőlem?… Mit remél?!
Istóknak elhomályosodott a szeme.
– Semmit, csak szeretem.
S elfúlt a hangja. Az asszonynak ellenben, hallván a merész szavakat, föllázadt a gőgös vére, minden csöppje erezett márványos arcába szökött.
– Hogy vetemedhetik ilyen merészségre? Kicsoda kigyelmed?
Erre már hátracsuklott a diák feje is. Büszke szeméből szikrák pattogtak az asszony felé.
– Ember vagyok. És mindent merek. Csak a férgek félnek.
A tekintetes asszony egyszeribe leszállott a talapzatáról. Már csak a fejét rázta, amidőn kérdezte:
– Nem érzi azt a nagy távolságot, amely elválaszt bennünket egymástól?
– De érzem.
– Akkor – kérdezte az asszony – mi célja lehet?
– Le akarom bírni azt a távolságot, legyőzöm az időt és a teret, meghódítom a világot, amely közénk esik.
A menyecske áhitatos csudálattal csüngött a legény remegő ajakán, amelyről ezek a fenséges, fennhéjázó szavak leváltak.
– Hogy s mivel akarja – kérdezte szinte szomorúan – a világot meghódítani?
– Az égi lánggal, amely a szívemben lobog…
– Én a magáé, – mondta a dáma leküzdve lázadó szemérmét, – bármily magasan szárnyal a lelke, nem lehetek soha.
– Azt én nem is akarom, – jelentette ki Istók alázatos hangon, – én az én földi jutalmam mértékét kicsinyre szabom, az örök üdvösség foglalójának tekintem csupán.
– S mi az a jutalom?
– Egy csók; egyetlenegy harmattiszta csók.
Elfordult a tekintetes asszony. Immár teljesen elapadt a vérbeli gőgje. Úgy érezte, hogy az a mérhetetlen távolság, amely elválasztotta a szegény diáktól, máris elfogyott.
Lassan fölemelte gyűrűs jobbkezét s odanyújtotta a szegény diáknak.
– Menjen, boldoguljon és jöjjön vissza… A csókot megkapja, amikor követeli: mihelyt méltónak érzi magát reá.
IV.
A szerelemtől megihletett diáknak ettől kezdve egyszeribe szűk lett a kollégium. Kifelé vágyódott belőle a szabad ég, Isten végtelen csillagszöges dómja alá, ahol szemnek és léleknek nem állít korlátot emberi mesterkedés; szabad a szemhatár, az eszme, a szó, nyűgöt nem ismer a szív. Ez az igazi világ; ezt kell neki meghódítania.
Istók vállára akasztotta a batyut s kezébe vette a vándorbotot.
– Édesapám lelkem, édesanyám szentem, köszönöm a jóságukat, én most elmegyek…
Juliska csendesen zokogott, a nemzetes asszony hangosan jajveszékelt. Majsztruram egyet köszörült a torkán.
– Ne menj te fiam a vakba, jobb itt a világoson. Rád testálom a céhet, odaadom neked a jányt, itthon maradj.
De Istók csak rázta a fejét. Sem a gazdagság, sem a boldogság kilátása nem csábította el. Elment a vakba, a lelke után.
Ettől kezdve majsztruramnak is be kellett látnia, hogy bolond a fiú…
A kollégiumtól búcsút sem vett Istók; nekivágott a világnak egy batyuval s három márjás tallérral, amit nevelőatyjától kapott. Átszelte a Hortobágyot. Sóskát reggelizett, avas szalonnát ebédelt, kanászputriban, juhászcserényben hált meg s mégis boldognak, gazdagnak érezte magát. A szíve tele volt érzéskinccsel s ami kicsordult belőle, ajakára kérezkedett s ott dallá, mesévé változott.
És dalait és meséit nem rótta Istók papirosra, egyenesen a szívekbe írta be, ahol is megfoganván, vérré változtanak, hogy átfolyjanak nemzedékről nemzedékre az utódok ereibe.
Bohó tündérmeséivel megkacagtatta, aki addig nem tudott örülni, a zord pásztorembert, szerelmi dalaival megríkatta az együgyű fehérnépet. Mindenütt ott hagyta a lelke fényes nyomát, ahová csak betette a lábát, szelídebbek lettek az erkölcsök s fogékonyabbak az agyak.
Bekalandozta a fél országot, a lelkek birodalmának a királya lett. Hovatovább annak is érezte magát. Megkívánta a királyi szót és a koronát. Felcsapott vándorszínésznek. A puszták és falvak együgyű lakósain kívül alattvalóivá akarta tenni a hidegeszű városi népet is.
Maga kopácsolt színpadot kölcsönkért deszkából, a díszletet is maga pingálta meg hullott rongyra; vasabroncsból mívelte királyi kardját s pléhkannából vagy bibulapapirosból formált koronát. De el tudta hitetni, hogy a színpadon élőfa vert gyökeret, hogy valódi fringia a kardja s vert arany a koronája. Mert a póza és a szava csakugyan fejedelmi volt, bearanyozta s királyivá tette a rongyot és a vasat is.
Csak a hitetleneket és a léleknélkül valókat nem tudta Istók meghódítani. A gőgös földi hatalmat, amely irígykedett reá. A szolgabírák, miután nem volt igazolási jegye, többnyire megtagadták tőle a játékengedélyt, az alispánok, mint kolduskomédiást kitoloncoltatták megyéjük területéről.
Ám szembeszállott Istók a hatalommal is. Betörték a fejét. Börtönbe vetették, éheztették, kínozták. De ő nem csüggedt. A fénykévék ott úszkáltak a szeme előtt szenvedéseinek közepette is. A szférák zenéje ott zengett a feje fölött. Ő csak ezt látta, ezt hallotta s nem érzett testi fájdalmakat. Arcát ripacsossá mosta a zápor és a festék, csontjaiban száradt a velő, de gerincét nem tudta meggörbíteni semmiféle csapás, a lángot szikrázó szeméből nem oltotta ki. És soha egy pillanatra sem bánta meg, hogy apostollá lett, holott tejben-vajban fürödhetett volna. Megszerette a martíromságot is a jutalomért, ami reá várt; a tekintetes asszony egyetlen csókjáért képes lett volna a poklokra is alászállani…
V.
Morcos kedvében volt a tekintetes vicispán úr; köszvény hasogatta a lábát, a gyomra meg nem tudott emészteni. Éppen egy hosszú görcs markolászott a térdében, midőn eléje toppant János, a huszár.
– Tekintetes uram, egy komégyiás forma ember várakozik az ámbituson. Beerisszem-e, vagy kitegyem a szűrit?
– Hajintsd át a kapun.
– Parancsolattyára.
A huszár áthajintotta a komédiást a kapun, de hozzá volt az már szokva az ilyes fogadtatáshoz, oda se neki, megkerülte a kúriát s visszajött a kerten át.
– Tekintetes uram, a komégyiás újra itt van. Aszondi, hogy aszongya a tekintetes asszonnyal köll szembeszállania, a gyussát akarja rajta béhajtani.
– Az én leányomon? A fízfán fütyülő!… Hídd ide a tekintetes asszonyt elibém.
Minka asszony megjelent zord apja színe előtt. Az összeráncolta homlokát.
– Miféle komédiás kereshet téged? Azt mondja, tartozol neki valamivel. Mivel?
Az asszony forró vérét megbolygatta valami távoli sejtelem. A szeme fehérjeig pirult.
– Nem tudom, – vallotta határozatlan hangon, – én komédiásnak nem igértem soha semmit. Talán nem komédiás.
– Mingyárt megválik – s János felé fordult a mérges úr. – Hídd be azt a valakit…
Belépett a szobába egy gubancoshajú, ragyásképű, viharvert alak. Ruházata rongy. Keze, lába reszketett, – igen ki lehetett merülve, – de azért egyenes volt a gerince, hátracsapva hordozta fejét s szikrák pattogtak a szeméből. Szánni lehetett volna, ha nem lett volna olyan nagyon kevély.
– Kicsoda kend? Mit keres itt kend? – rivallt rá a hatalmas úr dühösen.
Istók végignézett rajta és nem válaszolt neki. A leányának fordult, két lépést tett feléje, akkor megcsuklott a térde s mint egy tépett rongy, az asszony lábaihoz esett.
– Eljöttem a jutalmamért, az üdvösségemért – rebegte, miközben megcsókolta a dáma ruhája szegélyét.
A dáma megijedt. Nem ismert rá Istókra.
– Nem értem – hebegte zavarodottan. – Én nem ismerem, nem láttam kigyelmedet soha.
– Én vagyok az a bizonyos debreceni diák. Meghódítottam a világot, ami az embertől elválasztja az embert. Jöttem a jutalmamért.
– Ah!
Emlékezett már a szép Minka mindenre… És szörnyen röstellte könnyelmű igéretét, amit szerinte lehetetlen volt beváltania.
– Nem emlékszem – buggyant ki íves ajkán a hazug szó. – Ne térdeljen előttem. Keljen fel.
Istók engedelmeskedett. Felkelt volna ő most már magától is.
– Ha nem emlékszik a tekintetes asszony az igéretére, – mondta kiegyenesedve s rongyos ruháját megmarkolta a mellén, mert görcs ütött a szívébe, – ha nem emlékszik, engedje meg, hogy emlékeztessem reá. Csak egy verset óhajtanék elmondani. A komédiás produkálni szeretné magát, aztán örökre elmegy a komédiás. Istók elmondta a versét. Ott költötte egy álltóhelyében; miként a zuhatag a bérci tetőről, úgy ömlött kíntól vonagló sápadt ajkáról a szó. Hangja nekidördült, arcára kiült az ihlet lángja.
Csak nézték a hatalmas alispán és világszép leánya, – nézték és hallgatták. Az úr tágranyitotta szemét. Az asszony elsápadt; minden ízében reszketett a vádtól, amely a megcsalt költő ajakáról száz változatban a fejére szakadt. Aztán sírt is az asszony, úgy zokogott, mint Magdolna a bűnbánó. Bocsánatért esengett a szeme.
De Istók nem bocsátott meg neki. Istók elvégezvén a produkcióját, sarkon fordult és nekivágott az ajtónak.
Az udvaron karonfogta két huszár, mert elszédült s röhögve kitessékelte a kapun…
Istók kivánszorgott a városból. A cigányvégen hegedűhangok csapódtak a füléhez. Egy pötyöm rajkót hegedülni tanított az apja. A rajkó minduntalan elhibázta a nótát, de Istók azért ráismert – az ő nótája volt… Leült az árok partjára, mert nem bírta tovább a lába és belebámult az éppen felkelő holdba. A cigányvégen kigyúlt a pásztortűz, nyiszorgott a hegedű, a faluban ugattak a kutyák. Istók lehúnyta szemét, egy szempillantás alatt visszaálmodta a multját apróra, még egyszer utoljára megjelentek előtte a fénykévék az égen s felcsendült felette a mennyei zene – aztán egyet nyújtózkodott s megszüntek a szenvedései…
A SZERENCSEMALAC.
I.
A komaság nagy tisztesség a szenvedő félre nézve, különben alig akadna rá bolond. Mert kőccséggel jár ám a komaság. Úgy illik ugyanis, hogy a keresztapa egy pengőforintot csusztasson a gyermek pelenkájába és a bábaasszony fékötőjébe is dukál egy másik pengő. De még holmi csemege is jár a keresztelőre: bárány vagy malac; de lehet adni egy süveg cukrot is.
Berecki Menyust igen alkalmatlan időben és helyről érte a kitüntetés. Káromkodott is miatta eleget. Mert szoboszlai ember létére egész Debrecenbe hívták komának és olyankor, amikor még híre se volt se báránynak, se malacnak.
Menyus ennek folytán a süvegcukrot lett volna kénytelen megvásárolni, ha Szuszogó, a kocája meg nem könyörül vala rajta. Ez a Szuszogó ugyanis hirtelen és váratlanul kilenc egészséges malaccal ajándékozta meg Menyust, a keresztelőre nézve éppen idején, amúgy pedig két héttel előbb, mint sem illett volna.
Menyus összecsapta kezét a csudán és megölelvén a kilencedik malackát, a keresztelő napján pontosan beállított vele Debrecenbe.
A koraszülött visító állatkát igen megbámulták a híres városban, majdnem kinézték a hóna alól.
Egy kövér szemüveges úr megállott láttán és széjjelvetvén lábát, homlokára tolta szemüvegét.
– Nini, malac! – kiáltott fel és útját állta Menyusnak.
– Malac, hát malac – hagyta helyben Menyus flegmatikusan és ki akart térni.
De a kis szemüveges útját állotta.
– Megveszem – mondta és majd kiugrott a szeme.
– Nem eladó.
– Adok érte öt forintot.
… Öt forint egy öthatosos malacért!…
A Menyus keblében erős érdekharcot vívott a becsület a kapzsisággal. Az idő kicsisége folytán a becsület lett benne a győztes.
– Ej no, – mondta, – nem vagyok kuvasz, hogy eladjam a körösztfiam malacát!
Ámde alig lépett el a szemüveges úr, legott rájött, hogy hirtelen és bolondot cselekedett. Utána kiabált a szorgalmas vevőnek:
– Mit is tetszett mondani?
– Öt forint…
– Vigye! – vágta rá Menyus sebesen, hogy ajánlattevőnek ideje ne legyen megbánni a vásárt.
Egy csöppet sem bánta meg, ragyogó arccal szúrta ki a vételárat és apróra megmagyarázta Menyusnak, hova vigye a malacot…
– Amoda a piac túlsó sarkán az emeletes sarokházba… Kéretem a nagyságát: készíttesse el ebédre tokánynak, lesz vagy hat vendég hozzá…
Menyus ütött a fejével, hogy érti és illetékes helyen minden kommentár nélkül kézbesítette a tokány-kandidátust.
A nagyságos asszony igen megörült neki.
– Ki van fizetve? – kérdezte.
Menyus, okulván az előzményeken, nem akarta elhamarkodni a választ, gondolkozott egy pillanatig, csak aztán felelt:
– Nincs, – mondta, – három pengő jár érte.
Őnagysága alkuvászott egy darabig, végre is leolvasta a kért három pengőt.
A koma boldogan csoszogott le a lépcsőn… Most már bízvást megveheti a süvegcukrot, futja a kétszer eladott malac árából, még az egyéb költsége is bőven kitelik belőle.
Kifordulván a kapun, egyenesen nekivágott az Arany Oroszlánnak a cukor végett. Ám alig tett három lépést, egyszerre csak – kvik! kvik! röfröfröf! – éppen a lába közé szalad valami fürge csuda.
– Nini, – ismergeti Menyus, – hisz ez az én malacom!
És hátrapislantván: nem szalad-e valaki utána a sárga háztól, gyors elhatározással lekanyarítja a subáját és rádobja a kis szökevényre.
A művelet pompásan sikerült: a malac belegabalyodott a subába és ami fő, senki sem látta, bátorságosan fel lehetett szedni a subát, csak arra kellett vigyázni, hogy benne maradjon a malac.
Kitünően ment ez is. Menyus egy fogással derékon csípte a malacot subástúl, egy másik fogással kitapogatta és befogta a szörnyen visító állatka orrát, azzal igen becsületes, jámbor képpel odébb állott.
Betért a Péterfia-utcába, arrafelé még nem ismerték, de különben is azon a vidéken lakott a komája, akinek a malacot szánta. Mert most már természetesen szó sem lehetett a süvegcukorról, hiszen ha el is adta kétszer, ott volt az eredeti ajándék a hóna alatt.
Ott volt ám, de addig ficánkolt kínjában, míg egyszer csak kievickélt a suba labirintusából és a földre potyogott.
A koma elcsípte ugyan hamarosan, de már késő volt. Egy újabb ugyancsak szemüveges, nyurga úr meglátta és szenvedélyesen nekiment Menyusnak.
– Nini, malac! – kiáltott fel sóváran és elkapta a karját.
A koma természetesen megijedt egy kicsit, mert a lelkiismerete nem volt mellette, de azért nem hagyta magát.
– Malac hát, malac! – mondta hetykén. – Mi köze hozzá az úrnak!
– Megveszem!…
– Meg-e?…
Nagyot lélegzett Menyus… No, ha csak ezzel fenyegetik, gondolta magában, az még nem veszedelem. Sőt tiszta haszon, mert még csakugyan rajt’ érik a turpisságán… És akkor hogy tagadjon, ha nála találják az eleven bűnjelet? Jobb is lesz, ha harmadszor is túlad rajta.
– Hásze, – mondja a nyurga úrnak, – eladó lenne, ha jól megfizetnék, mer igen böcsös malac ám ez, már ketten is kérték.
– Hogy adja?…
Rövidesen megalkudtak négy forintban. A nyurga úr fizetett és megmagyarázta Menyusnak, hova szállítsa a malacot:
– A Péterfia-utca 20-as számú házába… Üzenem az asszonynak, hogy süttesse meg szép ropogósra, vendég lesz ebédre…
Menyus a könnyen szerzett tizenkét forinttal úgy érezte magát, mint aki nyakig benne ül a szerencse közepében. Elhatározta, hogy a sors eme kegyes bizalmával a világért sem él vissza… Mi a mennykőnek szállítaná a malacot másnak, mikor maga is jóllakhatik belőle a keresztelőn. Nem Krisztus ő, hogy efféle apró csintalanság miatt szégyelje magát, kiváltképen ha senki sem tudja meg…
A nyurga úr háza előtt megállapodott Menyus, visszanézett, nem ellenőrzik-e s látván, hogy nem, szapora lépésben odébb iszkolt. A legközelebbi mellékutcába befordult, éppen abban lakott Szüri András, a keresztkomája.
No, most már az a fő, gondolta, hogy mennél hamarább révbe jusson a visító malaccal.
Ám, ember tervez, Isten végez, nem jutott el az ajándékállat a keresztelőre soha, ahelyett eladta Menyus negyedszer is, még pedig egy fiskálisforma, téntásujjú úrnak.
Csakhogy ez már óvatosabb volt vevőelődjeinél: nem bízta rá Menyusra a malacot, csak amennyiben neki kellett azt hazacipelnie. De ő is vele ment, jobban mondva előtte.
Persze ő sem csinálta egész okosan (Menyust kellett volna előrebocsátania), mert mire jó negyedórai kutyagolás után a háza előtt megállott: nem volt Menyus sehol.
Igen félt ugyanis a koma, hogy a hosszú úton beletéved az érdekelt felek valamelyikébe és menten ráismer a hozzátartozó csudamalacról, hát inkább beugrott egy közbeeső kocsmába, oly ügyesen, hogy senki sem vette észre. És mivelhogy ekkorára nagyon is kényelmetlen bűnlajstrommá növekedett a malac: elhatározta, hogy egy tapodtat sem cipeli tovább – hogy végkép eltűnjék a föld színéről, inkább beletemeti a tulajdon gyomrába.
Rendelt egy liter bort s a malacot rábízta a kocsmárosra.
II.
A bizottsági ülés véget ért. A magisztrátus érdemes urai aláírták a jegyzőkönyvet és egy utolsót nyögtek.
Ekkor fölemelkedett a polgármester.
– Urak, – jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon, – ma nálam ebédeltek valamennyien.
Hatan éljeneztek, ketten savanyú, irígy képet vágtak: a nyurga főjegyző és az árvaszéki elnök. Az előbbi nem is állotta meg szó nélkül.
– Ejnye, – mondta s megvakarta tarkóját, – akkor az én malacpecsenyém kárbaveszett.
– Malac?! – csodálkozott a polgármester.
– Malac?! – búgta búsan az árvaszék elnöke is.
– Hol kerítettél te ilyenkor malacot? – folytatta a polgármester kelletlenül. – Tudtommal csak egy malac volt egész Debrecenben, azt is én vettem meg.
A főjegyző nem engedte a dicsőségét, megesküdött, hogy nála is malac lesz ebédre: sült malac.
– No, ha sült malac, – vágta ketté a versengést a főfiskárius, – megesszük vacsorára hidegen.
– Úgy se bánom – adta meg magát a főnótárius.
– Helyes, – nyomta rá a pecsétet a polgármester, – az én malacom úgyis tokánynak lesz elkészítve.
Az urak felcihelődtek és mentek a polgármesterhez. Hozzáláttak a különböző pálinkákhoz és hájaspogácsát nyeltek hozzá.
A polgármester leszólta a pogácsaevőket.
– Ne egyetek annyit, hásze malactokány lesz… Tegye le azt a komisz tésztát, öcsém, – rivallt rá egy szerény kis aljegyzőre, – mondom, hogy malac lesz…
Engedelmeskedtek valamennyien, csak a főjegyző renitenskedett irígységből.
– Éhes vagyok, – mondta, – nem győzöm az ebédet bevárni.
A polgármester bosszúsan távozott, hogy megsürgesse feleségét, de még sokkal bosszúsabban jött vissza.
– Urak, – jelentette ki sápadtan, – ellopták a malacot, nem lesz tokány.
Valamennyi orr lehúzódott, mint a bánatos pulykakakasé, a malacújdonsághoz nekikészült gyomrok szemrehányást korogtak a város feje felé, amiért nem vigyázott jobban a »malacukra«.
– A főjegyző mohón kapott az általános lehangoltságon.
– Aki malacot akar, jöjjön hozzám ebédre – jelentette ki diadalmasan. – Biztosítalak benneteket, hogy nálam meglesz a malac.
A polgármester elképedt.
– Ezt a szégyent csak nem teszitek meg velem!
De bizony megtették. A malacra dühös gyomrokban nem lakozik illendőség, a stréber aljegyzőt kivéve, mindenki a főjegyzőre szavazott.
Ez diadallal kísérte haza vendégeit. Mit volt mit tennie, velük ment a polgármester is.
Nem bánta meg. Öt perc alatt kisült, hogy a főjegyzőné asszony, nem hogy malacpecsenyével, de még ebéddel sem várta vendégeit.
A főjegyző felrobbant, mint a puskapor.
– Az áldóját, – káromkodta el magát, – hát nem volt itt a gazember?!
– Miféle gazember? – kérdezte a nagysága.
– Hát az a kacskaringós bajuszú.
A polgármester felrántotta szemét.
– Miféle bajuszú?
– Kacskaringós bajuszú…
De a bajusz már az árvaszéki elnököt is érdekelte.
– Milyen bajuszú? – kérdezte és mellen ragadta a dühös főjegyzőt.
– Kacskaringós! – förmedt ez rá az elnök úrra. – Mi közöd hozzá?
A polgármester szétválasztotta őket.
– Dejszen, – jelentette ki elhűlve, – annak az embernek én vettem meg a malacát.
A főnótárius ismét kakaskodni kezdett.
– Én vettem meg, ha mondom!
A polgármester dühbe jött.
– A teringésit, – kiabálta, – csak tudni fogom, hogy mit vettem!…
– Én sem vagyok tán hülye!…
Senki sem értett semmit, csak az árvaszéki elnök orrontott valamit. Eddig hallgatott az ő malacvásárjával (mert mit dicsekedjék el kudarcával), de most már látva, hogy a polgármester és főjegyző még amúgyabb jártak: kirukkolt vele.
– Nem csak ti vettétek meg a cifrabajszos malacát, – jelentette ki humorral, – hanem én is.
Némi eszmecsere után kisült a Menyus turpissága.
A vendégek kacagtak rajta, csak a főfiskárius, aki igen éhes volt, nem nevetett.
– Most már – dohogta – ne azon disputáljatok, hogy ki lett becsapva, hanem azon, hogy hol ebédelünk.
– Bíz igaz a, – mondta a polgármester s az órájára nézett, – az én ebédemnek már fuccs: megöregedett.
– Nálam meg – konstatálta a főjegyző szégyenszemre – nincs is tíz személyre való ebéd.
– Akkor – hirdette ki a főfiskárius – nem marad egyéb hátra: menjünk a Bikába ebédelni.
Diktum-faktum: útnak eredt a jeles magisztrátus a Bika felé. Ki nevetett, ki káromkodott, de mindenkinek korgott a gyomra.
Elég sebesen gyalogoltak a többnyire kövér urak az éhség korbácsa alatt, talán egy égi csudának sem állottak volna meg, annyira siettek.
Az égi csudának nem állottak meg, de megállottak egy igenis földi szag szimatán.
A Bekéné kocsmájából valami gyanus illat áradt ki az utcára és fölizgatta a csiklandós orrokat.
Először a főfiskárius orrába csapódott.
– Malactokány! – kiáltott fel az éhes úr.
– Abbiza, malac! – hagyta helyben a polgármester.
– Még pedig tarhonyával – konstatálta az árvaszéki elnök.
A főjegyző gyanura kapott.
– Alighanem a mi malacunkat eszik – mondta. – Kérdezzük meg Bekénétől, kitől vette.
A polgármester megkapta a kilincset és szigorú képpel belépett a kocsmába. A többi úr libasorban utána…
És nem hiába jártak. Amit a kocsmában láttak, fölülmult minden várakozást. Nemcsak a malacukra bukkantak rá az urak, hanem egyben a régi gazdájára is…
Mert ott ült Menyus csakugyan az ivóban; előtte egy nagy tálban a tokány, majd sorjában: a subája, a kalapja, négy üveg bor, a dohányzacskó, a szeredás, a pipa. Nyilvánvalólag nagy biztosságban érezte magát, hogy így széthányta minden ingóságát. Még a fejét sem ütötte fel a vendégek közeledtén: úgy bele volt merülve a tokány élvezetébe. Csak akkor ocsudott fel, midőn megszólították. Igaz, hogy igen furcsán tisztelték az urak.
– Gazember! – rivallt rá a polgármester úr.
– Zsivány! – kiabálta a főjegyző.
– Bivaly! – ordította az árvaszéki elnök.
Menyusnak éppen tele volt a szája, de úgy elképedt, hogy elfelejtett nyelni. Csak nézte a kis szemüvegest, a nagy szemüvegest és a tintásujjú árvaszéki elnököt, jogutódait a malacban és rászánta volna az esze felét, ha ki tudja vala sütni, miféle csuda révén kerültek ezek együvé.
Persze nem sütött ki semmit, aminélfogva úgy összekavarodott különben leleményes esze, hogy gondolni sem próbált a védekezésre.
– Ejnye, – nyögte, miután végre nagynehezen lenyelte a torkán akadt falatot, – egy csöpp szerencsém sincsen!
– Most jön csak az igazi leve! – vágta kajánul a szemébe a kegyetlen főjegyző. – Azt is megitatjuk kenddel.
– Keressen, öcsém, egy rendőrt, – intézkedik a polgármester az aljegyzővel, – és hozza ide.
Menyus még csak nem is tiltakozott a rendelet ellen, csak a kocsma levegőjét kifogásolta.
– Szörnyen meleg van itt – mondta bizalmaskodva s olyan képet vágott hozzá, mint egy elesett borjú. – Úgy-i az urak se fáznak?…
– Lesz még melegebb is – biztatta az árvaszéki elnök.
Egy darabig még riogatták Menyust a kegyetlen urak, aztán hogy megérkezett az aljegyző, rábízták őt a vele jött rendőrre, azzal a kemény paranccsal, hogy pont három órára ott legyen vele a városházán.
A rendőr ismételte a parancsot és tisztelgett. Az urak folytatták útjukat a Bika felé.
III.
Ha a róka kutyaszorítóba kerül, kutyául érzi magát. De azért benne marad a róka-természete is. Nem visít oktalanul, hogy még jobban magára terelje a figyelmet, hanem inkább hallgat, nézdel és szimatol, hogy kispekulálja a menekülés útját-módját.
Menyus is ezenképen cselekedett.
Mindenekelőtt figyelmesen megvizsgálta a kocsma tereprajzát: merre lehetne legalkalmatosabban megugrani a rendőr elől? Aztán magát a fegyveres embert vette szemügyre.
Nem tetszett neki se a kocsma arhitektúrája, se a rendőré. Csak egy ajtó volt a kocsmán, azt is elállta a rendőr; eme rendőr meg olyan kemény csikasz embernek látszott, amilyennel nem bátorságos kikezdeni.
Egyebet kell kitalálni, vélte Menyus… De mit?… Rájött hamarosan. Leitatja a rendőrt, vagy ha nem bír vele a bor, megvesztegeti. Inkább rászánja a malacért kapott tizenöt pengőjét, mint hogy sem becsukják szégyenszemre.
– Koma, – kezdte a barátkozást, – imhol egy üveg bor, igya meg kend a tiszteletemre.
A rendőr barátságos embernek bizonyult: készségesen lehajtotta a szívesen kínált italt, még rá is köszöntötte Menyusra:
– Adj’ Isten!
De mikor már lent volt a bor, legott megváltozott a fránya ember természete.
– Cihelődjék kend, – morgott rá Menyusra, – megyünk a kóterbe!
– A világért se, – kérlelte ez, – három óráig még megihatnánk egy-két üveget.
De csak kérlelhetetlen maradt a rend embere, felöltöztette Menyust és kituszkolta az ajtón.
Hát, gondolta a koma, most már csakugyan nem marad egyéb hátra, rá kell szánnia az egész tizenöt pengőjét. Alig tettek száz lépést az utcán, belesugott a rendőr fülébe:
– Komám!
– No?
– Van-i kendnek gyereke?
– Van, hál’ Istennek, öt.
– Ugyan, úgy-e? És egészségesek?
– Miért kérdi kend?
– Csak azér’, – kertel Menyus, – mer már fagyoskodni kezd az ájer, ráférne a gyerekekre a csizma.
A rendőr nem tudta elképzelni sem, hová akar Menyus kilyukadni.
– Mi köze kendnek az én gyerekemhez? – kérdezte s hogy szaporábban szedje a lábát, egy nagyot lökött Menyuson.
A koma a világért sem haragudott meg érte, sőt inkább még kedvesebb lett a szava.
– Csak azér’ mondom, – válaszolt szívbeli hangon, – mer igen megszántam a kend fijait.
– A fijaimat?! Nincs azoknak kutya bajok se.
– Möghiszem, möghiszem, – mondta Menyus, – hanem azér’ igen szeretnék nékiek új csizmát venni.
– Csizmát?!… Mi a f.....k?
– Kend bemén a bótba – folytatta a koma – és ezen a tizenöt pengőn, amit most a markába dugok, megveszi a csizmákat. Én addig kint várok s ha meglesz a vásár, odébb mehetünk.
No, értett most már a rendőr mindent. Oldalba is röpítette Menyust, olyanformán, hogy menten elállott nemcsak a szava, a lélekzete is.
… És ezzel aztán végkép befagyott a szegény koma minden reménysége: szügyibe vágta bús fejét, mint egy igásló, ami a végit járja és sóhajtva-nyögve kocogott a rend embere után, megátkozván Szuszogót, nem egyszer, de százszor, amiért vesztére úgy sietett a malacaival.
Mire a városházára értek, már olyan puha volt a különben kemény Menyus, hogy rálehetett volna kenni kenyérre vaj helyett. Elhatározta, hogy mindent bevall, miután belátta, hogy a tettenéréssel szemben úgy se használna a tagadása; azzal még csak jobban magára mérgesítené az urakat… Isten ments! Inkább sír nekik egy sort, hogy megvegye a szívüket.
Ám nem sokáig tartott a Menyus jámborsága; csak addig, amíg ki nem eszelte egy lézengő tyúkprókátor.
Ez a prókátor a városháza folyosóján leste a klienseket s hogy meglátta a rendőrfedezet alatt bevonuló Menyust, menten hozzája szegődött és bemutatkozott.
– Csibe Márton ügyvéd vagyok – mondta s egyben egy hatost nyomott a rendőr markába, hogy időt engedjen az értekezésre.
Menyus mindez ideig nem igen tudta, hogy mire való mesterember légyen egy fiskális, csak sejtette, hogy jelen állapotában nem árt vele szóba állani.
– Mi baj, no? – kérdezte és vizsga szemmel nézegette a kis karikalábú embert.
– Azt én kérdem magátúl, atyafi – felelte ez és bizalmasan megveregette a koma vállát.
– Mögmondjam? – habozott Menyus.
– Meg hát, különben hogy segítsünk rajta?
Menyus még mindig habozott, de miután a rendőr is biztatta, végre rászánta magát: őszintén elmondta az egész malac-históriát.
A kis prókátor végighallgatta figyelmesen, aztán megcsóválta fejét.
– Az eset igen súlyos, – mondta, – legalább egy hónapot kóstál és alig lehet rajta segíteni.
Egy hónap… Menyus elszédült. Azt hitte, legföljebb két-három napra ítélik el a csintalanságáért és íme, egy egész hónapra van kilátása!
Egy pillanatig nem tudta, vajjon hasba vágja-e a fogadatlan prókátort, vagy könyörögjön neki. Végre is az utóbbira határozta el magát.
– Segítsen rajtam az úr, – nyögte, – ha Krisztusa van!
– Nincs Krisztusom, – vallotta be Csibe Márton, – de azért megpróbálhatunk valamit…
– Mondja, – rimánkodott Menyus, – áldja meg valamennyi szent!
– Azok engem meg nem áldanak, – hárította el magától a prókátor a jókívánságot, – mert nem vagyok a hitükön, de nem is az a fő. A fő az, hogy van-e tíz pengője?
– Van.
– Akkor – folytatta Márton mester – ide hallgasson:
– Kétrét áll a filem…
– Ha vallatni fogják, – magyarázta Csibe, – tegyen úgy, mintha meggárgyult volna. Semmire se feleljen akkurátusan; jobban mondva, sehogy se feleljen, csak füttyentsen. Igy ni: Fitty!
– Akármit kérdeznek?
– Akármit kérdeznek.
Menyus igen furcsállotta a különös tanácsot, megcsóválta fejét.
– Nem tesz az úr lóvá? – kérdezte gyanakodva.
Az ügyvéd eloszlatta a gyanuját.
– Egy krajcárjába se kerül – mondta. – A tíz pengő csak akkor jár nekem, ha bevált a fütty.
… Ez már beszéd, gondolta magában Menyus s miután éppen hármat ütött az óra, szorongó bár, de reményteljes szívvel beigazította magát a tárgyalási terembe.
IV.
Menyus pozitúrába vágta magát a polgármester előtt. Állát előre nyomta, úgy hallgatta a kérdéseit.
A másik két érdekelt fél: a főjegyző és árvaszéki elnök egy rossz bőrdíványon szivaroztak és kárörömmel kísérték minden mozdulatát.
– Hogy híjják? – kezdte a polgármester a vallatást.
Menyus bevezetésül úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Hogy híjják? Mi a neve? – ismételte a kérdést a polgármester dörgedelmesen.
Menyus vigyorogva intett a fejével, hogy no most már érti.
– Fitty! – mondta és elkacagta magát.
A város érdemes feje elképedt.
– Mit mond kend?
– Fitty! – ismételte a koma a füttyöt és csak úgy rengett a véknya, úgy kacagott.
A polgármester ránézett a főjegyzőre, a főjegyző az árvaszéki elnökre, kényelmetlenül érezték magukat valamennyien.
A második kérdés már egész bátortalanul hangzott el. A többi is.
– Milyen vallású?
– Fitty!…
– Családi állapota?
– Fitty!…
Ennyi untig elég volt a polgármester úrnak. Szánalommal vegyes irtózattal beszüntette a vallatást. Világosan állott előtte a tény: a büntetéstől való félelmében megtébolyodott a szegény paraszt.
– Elég, jó ember, – hirdette ki a végzést, – hazamehet.
– Szegény ördög! – motyogta halkan az árvaszéki elnök.
– Elment az esze! – sajnálkozott Menyuson a kegyetlen főjegyző is.
Menyus ez utóbbinak még odafüttyentett egy mérges fittyet, aztán kikecmergett a teremből. És bizonyára meg sem állott volna hazáig, ha fiskálisa útját nem állja a folyosón.
– Ide a tíz pengővel, atyafi!…
Menyust módfelett bosszantotta a kényelmetlen intermezzo… Úgy megörült a szabadulásnak, hogy akár cigánykereket is hányna és lám, ez a kis karikalábú elrontja az ő nagy örömét: a pénzét kívánja!
– Ne teketóriázzék, barátom, de fizessen – piszkálta Csibe Márton türelmetlenül.
Dejszen, most már azért sem akart Menyus fizetni… Csak kivághatná magát valahogyan… Valami furfangos kifogáson törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi… Azaz dehogy nem. Mire való a fütty?… Lesandított félvállról a kapzsi prókátorra és ráfütyült a feje tetejére.
– Fitty!
Márton mester dühbe gurult, hogy saját tanítványa a tulajdon tudományával akarja lefőzni.
– Micsoda?! – szörnyülködött elképedve. – Nékem is fitty?
– Fitty hát, fitty! – válaszolt Menyus flegmatikusan.
– Dejszen, nem addig van a’, – fortyant fel Csibe, – fizessen, vagy leleplezem.
Ám Menyus egy csöppet sem ijedt meg a fenyegetéstűl. Ezt felelte rá és kevélyen panyókára kapta subáját.
– Nem fizethetek, mert még az úr is azt találná hinni, hogy bolond vagyok, azt pedig nem szeretném.
Mondván, búcsút intett fejével és hűtlenül faképnél hagyta megmentőjét, hogy megvegye a keresztelőre szánt süvegcukrot.
Mert hát a komájával csak mégsem komiszkodhatik egy szoboszlai szabad hajdu, még ha nem is híjják Berecki Menyusnak.
AZ IGAZSÁG.
I.
Kósza Péter szegény zsellérember vala, de egyébként sem volt neki szerencséje, messze vidéken nem akadt nálánál csúnyább férfiú. Egy az, hogy duzmadt orra alatt mindössze egypár szőrszál lógott bajusznak, más az, hogy igen suta és vörös volt őkigyelme, ami szép szín máskülönben, csak hajban nem kívánatos.
Egészen faltul még sem maradt Péter a természet rendjében; azt, aminek híján volt földi kincsek és testi ékesség dolgában, bölcsességben mérte ki neki a mindent kiegyenlítő Gondviselés. Mint mondani szokás: ésszel élte őkigyelme a világot; sose búsult, sem nem haragudott, ha volt mit pipálnia, pipált, ha nem volt, sóskát rágott.
Péter feleséges ember vala, de csak névleg, mert biz az asszony nem felezett meg vele semmit a világon, inkább tökéletes visszája volt az urának: nyalka, darázsderekú és bogárszemű. Péter, bölcs férfiú létére nem is követelt tőle valami különös hűséget, teljesen beérte azzal, ha idején és jól elkészíti neki a túróscsuszát. Aztán mulathatott.
Az asszonynak azonban mégsem volt nála maradása. Az lett a vers vége, hogy megszökött. Csak egy babos kendőt hagyott maga után: a jegykendőjét.
Ebből rögtön megértette Péter a cirkumstanciákat és még csak nem is bosszankodott az eseten, annyira természetesnek találta. Úgy tett, mint akinek feje alól kilopták a csizmáját: megvakargatta fületövét, aztán gondolkozni kezdett, mint lehetne az elsikkadt portékát visszaszerezni.
Azt jól tudta, kin keresse. Volt az asszonynak esze és szeme, csak Baki Jánossal mehetett el: az volt a legkülönbik udvarlói között. Módos gazda, özvegy ember.
Azt is jól tudta Péter, hogy erőszakkal aligha boldogul; a törvényhez meg nem akart folyamodni, mert mi haszna, ha vissza is ítélik neki a feleségét. A házat rázárni nem lehet. Vagy ha rázárná is… Az egérnek is hiába tapasztaná be a lyukát, fúr az magának más lyukat.
Tehát sem erőszak, sem törvény! Ész kormányozza a világot: ahhoz kell folyamodnia… Az asszony ostoba portéka, azzal kár kezdeni is, Baki Jánossal kell valahogy megalkudnia.
Kósza Péter előszedte pipabeli készségét: a makrát, az ’acskót, a masinát. Rágyújtott, agyarára vágta a gondűző jószágot s megvetvén lábát az asztaléba, elkezdett gondolkozni… Abban állapodott meg, hogy az igazság fegyverét verdesi a János fejéhez, abba jóravaló magyar ember bele szokott szédülni, ha csak nem igen kérges a koponyája.
Határozatra vergődvén, kinyalta magát Péter illendőképen: tisztát vett, amennyire a körülmények engedték, kifente bajszát s nagyhíresen, azaz pipásan és félrevágott kalappal a fején, beállított a Baki János tanyasi portájára. Benyitott a pitvarba.
A gazda éppen ott dégált, valami szöget vert a mestergerendába. Péter köszöntötte:
– Aggyisten!
Jánost annyira meglepte a hirtelen és váratlan szerencse, hogy elfelejtette ráütni a fogadj’ Istent.
– Nini! – szaladt ki száján a csudálkozás önkénytelenül.
– Itt vónék – jelentette Péter széles vigyorgással.
János lábához csusztatta a kalapácsot, amivel a szöget verte.
– Mi köll kendnek?
Péter kivette szájából a pipát és a gazda felé böködte.
– Mögvallom, kialvadt a pipám, masina kéne.
János gazda odaadta neki a gyufát. Péter meggyújtotta, de csak eldobta azonmód.
– Nini, – mondta, – most jut eszembe, hogy hisz nincs dohány a pipámban.
Mit lehetett erre tenni (magyar embernek vérében van a szívesség), János belökte a szobaajtót és betessékelte rajta hivatlan vendégét…
– Ott a komóton az acskó: tőtsön kend.
Péter kétszer se kérette magát, belépett a szobába és töltött… Élvezettel szítta-prüszkölte a füstöt. Szeme nevetett.
– Igen szeretlek én téged, öccse, – fakadt ki egypár pillanatnyi hallgatás után, – mert mivel igen böcsületes ember vagy.
János zavarba jött. Hiszen maga is elég becsületes embernek érezte magát általánosságban, hanem, hogy éppen az dícsérgesse fel az erényeit, akinek megszöktette a feleségét, mégis furának tetszett neki.
– Mér’ mondi ezt kend? – kérdezte csudálkozva.
– Mer’ kedvelled az igasságot. Magam is úgy vagyok én azzal, tudnék tán lopni is, de az igasság!… Hát abba mán ojjan akkuratus vagyok, mint Péter apostoj maga…
– Az igasságba?
– Abba!…
Most egy kis szünet következett. Péter kiszámította, hogy egyelőre eleget beszélt. A gazdától várta a további szót.
Annak végtére is elült a zavara. Észrevette magát, hogy mulasztást követett el a vendéglátás terén.
– Nem ülne le kend nálam? – kínálta hellyel a szeretője urát.
Az azonban kosarat adott neki.
– Minek? Nincs mihő’!
A célzás elég világos volt, hogy nem lehetett félreérteni.
– Hásze’, – mondta János, – egy pohár borral szíveskedhetek.
Lement a pincébe és fölhozta a bort. Két poharat tett az asztalra és töltött. Az egyiket ősi szokás szerint ráköszöntötte vendégére:
– Bor, búza, békesség, szép asszony feleség!…
Péter felhajtotta a maga porcióját és leült. Jól megtámasztotta az asztalt: ránehezedett mindkét könyökével. Nagyon jókedvűnek, megelégedettnek látszott.
– Hun az asszony? – kérdezte poharazás közben, csak úgy odavetőleg, mintha egy megszökött macskáról lenne szó.
Jánost újra elfogta előbbeni zavara.
– Az asszony? – kérdezte. – Az asszony? Az most alighanem dagaszt.
– Dagaszt?! – érdeklődött Péter. – Csak tennap gyütt meg, oszt mán dagaszt! De hamar befészkelődött az eszemadta!
János a Péter biztató magatartásának hatása alatt elszólta magát:
– Isz mán rég mögszoktuk egymást.
Kósza Péter megcsóválta fejét. Roppant érdeklődés ült ki sunyi arcára.
– Mög-e? – kérdezte. – Miolta?
János nem tudott hazudni.
– Mán idestova egy éve lesz…
A felszarvazott férj maliciózusan mosolygott. Őt ugyan egy csöppet sem bántották a szarvai.
– Oszt nem haragudott kend, – kérdezte, miközben orrával babrált, – hogy a Bogár-gyerek is nyalta a sót?
János elkomorodott. Férfiúi önérzetét roppant bántotta a férj gyanuja.
– A mán meg nem igaz – fakadt ki. – A Bogár-gyerek csak cicázott vele, ha tovább ment vón’, rég eltörtem vón’ a derekát.
Péternek rengeteg élvezetet szerzett a szerető féltékenysége.
– Nono, – csöndesítette őt, – nem köll mingyárt mögharagunni… Jó asszony az Ágnyes, hívséges.
A nyilvánvaló gunyolódás egyszeribe eldacosította a rátarti gazda természetét.
– Hívséges is ahhoz, akit szeret – vágta férjemuram képébe. – Kendhez nem vót hívséges, mer’ nem kendhöz való.
Péter adta a meghunyászkodót.
– Szent igaz, – ismerte be, – nem való hozzám egy csöppet sem. Kend ojjan fene nagy, megvan tán hat sukkos is, én meg csak öt sukkos vagyok… Való, hogy az asszony jobban pászol kendhez… Hanem…
Péter nem folytatta, nyilván, hogy felpiszkálja a gazda máját. Sikerült neki.
– Mi hanem?! – fortyant fel János haragosan.
– Hát csak a’, – válaszolt Péter buksi fejét lógatva, – hogy az eccer elvétette kend a szent igasságot.
János végkép kijött a sodrából.
– Az igasságot?! – dühösködött. – Ijjet meg ne mondjon rám senki.
A Kósza Péter felsőséges bölcsessége a maga igazi fönségében csak most bontakozott ki teljesen.
– Höhahó! – csillapította felesége mérges csábítóját. – Kár pulykáskodni. Hásze nem a kend feleségit lopták el, hanem az enyimet… – Majd kicsinylőleg suhintott a kezével: – Kendből se lesz geróf soha…
János elszégyellte magát.
– Hát hun az igasság, lássam?
– Nálamnál, – vágta ki Péter, – az én kebelemben.
– A nem igasság, – erőszakoskodott János gazda, – hogy kendnek ojjan parádés asszonya legyen.
Péter sunyított a szemével.
– Azér’ mondod, – kérdezte megvetőleg, – mer’ ijjen kuszpitos vagyok? Hásze’ – folytatta – arrul én mit tehetek! Lennék én, ha tülem fityegne, akkora drugár is, akár egy gémeskút… Osztánd meg jó asszonytartó ember vagyok én, sose rúgok ki a hámfából, igaz, hogy a frásznak se kellenék.
– Nohát! – böffent fel János.
– Az igasságot máshun köll keresni – magyarázta Péter. – Lásd csak, öccse, néked mindened van, földed, marhád, búzád, borod, dohányod. Dögivel pegyig. Nékem? Nékem egyéb jószágom sincs, csak a két markom, meg ami rajtam van, meg a Sajó kutyám, meg egy pótrás malacom. Hát ez ellen még nem kapálódzok, mert a Csicsa cigány még árvább nálamnál. Te megérdemled a gazdagságot, én meg nem érdemlem meg, halom!! (= hanem)…
Újra megpihent Péter és újra megfeszítette a János türelme fonalát.
– Mi halom?! Nyögje ki kend!
– Halom, – fejezte be Péter a mondatot, – ammán csakugyan nem igasság, hogy a gazdag vegyen a szegénytűl, ne megfordítval…
– Nem tartozok én kendnek semmivel se!
– Nem-e? – méltatlankodott Péter. – Hát a feleségem tán bitang jószág? Azt el lehet lopni, akár az útszéli kökényt!
János újból elszégyellte magát. Lejjebb adta.
– Nem loptam én azt el, – mondta kelletlenül, – magától gyütt.
– Hásze’ gyünni gyütt, – ismerte be Péter, – de nem gyütt vóna, ha nem híjja kend… Most mán, – sóhajtott fel, – a kenyeret is kivette kend a számbúl, az Ágnyes kendnek dagaszt. Ű vót az egyedüli böcsös jószágom, azt is elvette kend. A kódis tarisznyájábúl lopta ki kend a pénzt.
Baki János megvakarta tarkóját. A Péter igaza megillette alapjában becsületes lelkét.
– Jó, no, – motyogta bűnbánólag, – de mit csinájjak, mikor engem akar az asszony!?
– Fogjon kend egy nagy bunkósbotot, – javasolta az előzékeny férj, – oszt verje haza.
– Azt én nem teszem, – vivódott magával János, – találjon kend ki valami egyebet.
– Az igasság, – állította Péter, – nem gyün ki másképen.
János megcsóválta fejét.
– Próbálja meg kend, kend okos ember, kigyün a tán másképen is.
Péter kifordította tenyerét.
– Ha csak más asszonyt nem kerít kend nekem.
A gazda gondolkozóba esett.
– Muszáj annak asszonynak lenni? – kérdezte rövid hallgatás után, félszemmel vendége felé pislantva.
A furcsa kérdés lyukat fúrt a Péter fejébe. Nem felelt mindjárt, előbb fölhörpintett egy pohár bort, aztán (miután kialudt a pipája) rágyújtott újra, hogy időt nyerjen egy alkalmas felelet kieszelésére.
– Nem muszáj, – bökte ki nagysokára, – lehet egyéb is, a fő, hogy legalább annyi böcse legyen, mint egy jóravaló asszonynak.
János föllélekzett.
– Hát teszem, minek lehet annyi böcse?
– Azon kend törje a fejét…
A Péter szájából kiesett a pipa… Tehén! Bizisten, ha többet nem ér a jó tehén a rossz asszonynál… Dücső ember ez a János, hogy ezt így kitalálta…
Ilyenformán gondolkozott Péter, de persze egész másformán beszélt. Aki, vélte, első szóra egy tehenet kínál, az az utolsóra a kettőt is megadja. Ilyen irányban munkálkodott tehát, szólván:
– Noisz igaz, hogy a tehénnek négy lába van, de egy asszonnyal csak mégse ér fel: azt beláthati kend.
János tökéletes gavallérnak bizonyult.
– No, no, – mondta, – valamicskével még megszerezhetem azt a tehénkét. Mivel szerezzem meg?
Péter nyelt egyet. A borbúl is. Azon gondolkozott: kiadja-e az utolsó szót mindjárt, avagy előbb még puhítson Jánoson. Rápillantott, hogy kikutassa a veséjét. És úgy találta, elég puha már a gazda így is. Fölállott és megrángatta a ködmöne csücskét.
– Még egy tehenet kérek az egyhez – vágta ki elszántan. – Két tehénért odaadom az asszonyt.
János nem teketóriázott sokat.
– Gyűjjék kend az ólba, válogassa ki a teheneit…
II.
Péter vígan kocogott haza a két tehenével, világéletében sem csinált ő ilyen jó vásárt soha. Egy veszett, kirúgós asszony után futkosott és két jámbor fejőstehénnel érkezett haza.
A váratlan szerencsétől úgy nekikevélyedett Péter, hogy ezentúl szóba se állott akárki fiával. Lett (kapott a tehenekre) gazdasszonya is, pénze is. Egyszóval vígan élte világát…
De ezzel még nem ért véget a Péter szerencséje… Egy szép napon ugyanis valami nyöszörgésféle ütötte meg a fülét. Kinézett az ablakon. Hát valami fehérszemélyen akadt meg a szeme. Háttal volt, hát nem láthatta, kicsoda, csak azt, hogy igen sírt. Péter ráhujjantott:
– Mit rücskölsz, he? Eredj haza sírni.
Az asszony megfordult. Péter hátratántorodott, majd leesett a lábáról.
– Te vagy az, Ágnyes?!…
A felesége volt…
A kibékülés nem járt sok cerimóniával. Ágnes meggyónta, hogy hazaszökött, mert megverte a szeretője, már pedig a botot ő csak a hites urától tűri el.
Péter ütött a fejével.
– Azt jól teszed, Ágnyes – dícsérte meg a párját. – Meg is verlek rögvest, mer’ rászolgáltál, halom azután, ha jól viseled magadat, békességben lehetünk.
Ágnes kiállotta a botbüntetést, azzal rögtön hozzáfogott a ház rendbeszedéséhez. A gazdasszonyt kilapátolta, a teheneknek megaljadzott és kisikálta a konyhát…
A házasfelek tökéletes békességben érezték magukat. Péternek eszébe sem jutott, hogy felesége visszatértével tulajdonképen megdőlt az igazság elmélete, amelynek két tehenét köszönhette…
Azonban hamarosan eszébe juttatta a másik érdekelt fél. János gazda még aznap beállított hozzá.
– Hej, bátya! – dült be ajtóstúl a házába. – Ide a riskáimmal!…
Ám, nem hiába volt a Péter esze sűrű, be tudta ő adni a maga igazát a visszájárúl is.
– Miféle riskákról szaval kend? – kérdezte csodálkozva.
– Hát azokrúl, amiket Ágnyesér’ adtam.
Péter tágranyitotta szemét.
– Azokrúl-e? Hisz azok rég az én jószágaim.
– Azok ám, – fortyant fel János, – ha nálam marad az asszony, de hát nem maradt nálam!…
– Arrúl ki tehet?
– Hát ez az igasság? Az a híres igasság, amivel kend mögfogott engem!
Péter válla közé húzta sunyi nagy fejét.
– Hü, öccse, – eszelte a gazdát, – nem oda Buda! Az az igasság, amivel én mögfogtam kendet, nem egy gyökérrűl hajtott a maival. Én nem híjtam az asszonyt, mint kend, – magyarázta, – az egész magátúl gyütt vissza. Hát lesse kend, míg a tehenek is maguktól mennek vissza kendhez. Mert valamiképen kend sem adta vissza kérésre a feleségemet, azonképen én sem adom vissza a kend teheneit. Ez az igasság ma és nem más. Igaz-e?
János megvakarta a füle tövét.
– Aki áldója van, – sóhajtott fel búsan, – se menyecske, se tehén.
– De, – vigasztalta Péter, mutatóujját jobbra-balra billegtetve, – mög vagyon az igasság, ha möghótt is Mátyás király!