The Project Gutenberg eBook, Apró regények és esetek, by György Szemere

E-text prepared by
Tamás Róth, Albert László, Robert Mouris,
and the Hungarian Distributed Proofreading Team
(http://dphu.aladar.hu)

SZEMERE GYÖRGY

APRÓ REGÉNYEK
ÉS ESETEK

(25 NOVELLA)

BUDAPEST

ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1915

7710. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

A KIS ZÁSZLÓTARTÓ.

I.

A Ráskayék lovas kerülője eszeveszett iramban vágtatott be a faluba. A kovácsműhely előtt elordította magát:

– Gyünnek!

Majszter uram földhöz vágta a patagyalut, amivel éppen egy jámbor kanca patáját faragta, legénye félrevágta kalapját s csípőbe szegte izmos karját, a szurtos inasok kiszaladtak a műhelyből. A munka szünetelt.

A községházánál ismét elhujjantotta magát Kócs Andris, a kerülő:

– Gyünnek!

Bíró uram éppen tanácsot tartott a hitesekkel. Felfüggesztette az ülést s a magisztrátus élén kivonult a ház elé.

Az utca népesedni kezdett. Vihar szárnyán suhanó tűzveszedelem gyorsaságával harapódzott el a hír: Gyünnek!

II.

Ráskay Balázs V-ik gimnáziumi tanuló Virgiliuszt magolt. Fujta az Aeneiszt teli tüdővel, hősiesen skandálva:

Arma virumque cano, Trojae qui primus ab oris…

Kedves agara, Cicka, a dívánon nyújtózkodott s bele-belevakkantott a dühös deklamációba. Nyilván sértette a fülét.

Egyszerre csak abbahagyta Balázs a magolást. Nem a Cicka miatt. A nyitott ablakon át zürzavaros hangok csapódtak a szobába. Odafigyelt. Még soha sem hallott eféle hangversenyt. Mintha a levegőből búgott volna alá, vagy a föld méhéből tört volna elő ezernyi hangszerszám összezüremlő muzsikája.

Balázs diák egy ideig bontogatni próbálta a kaotikus zenekar összebomlott hangelemeit, de hogy nem boldogult velük, az ablakhoz szaladt.

Cicka követte példáját. A párkányra ágaskodott.

A szeme már megsejttette Balázszsal, amit fülével nem tudott meghatározni. A zümmögő, búgó hangzavar a falu kitörő lelkének volt a zenéje: ezernyi ember szíve húrján született melódia. A kúria ablakából végig lehetett látni a falu főutcáján. Ám egy magasba gomolygó porfelhő ezúttal elnyelte a kilátást: Balázs csak annyit konstatálhatott, hogy megmozdult a falu… Vajjon mi történik a porfelhő mögött?

Egy száguldó lovas átlovagolt rajta s a kastély elé érve, megrántotta a kantárszárat, hogy majd összetört a lova gerince.

– Gyünnek! – ordította Kócs Andris harmadszor is. Aztán tovább száguldott.

Most már mindent tudott Balázs. Beszaladt az apja szobájába.

– Édesapám!

– Mi az, fiam?

– Gyünnek!

A daliás nemes nem kérdezett többet. Tisztában volt vele ő is, hogy kik gyünnek. Letette a pipát s kiment az udvarra a bejelentett, várva-várt verbunkosok elé.

III.

Legelől jött a cigány, a prímás hatodmagával, azután a strázsamester, négy bakancsos vitéz élén, majd egy körülbelül száz főből álló szűrős, gubás atyafi nemzetiszínű kokárdás katonasipkában. Végül egy kellékes szekér ballagott.

A cigány szilajon húzta, napkeleti lélekkel, hogy égnek meredt mind a hajaszála. Rákóczi óta ilyen emésztő tűzzel nem muzsikált cigány.

Katona uraimék méltósággal lépegettek, kihúzakodva, mint a drót.

Ők százan, a szomszéd falvakból összeverbuvált bundások, ugrálva, táncolva lejtettek végig az utcán, összepengetve sarkantyúikat a zene ütemeire. Azaz nem mindnyájan táncoltak. Voltak köztük öregek is. Hatvan évesek, hetven évesek. Akiknek úgy fénylett a fehér hajuk, mint dicsfény a szentek fején. Ezek komolyak voltak, majdnem szomorúak.

És nőtt a menet. Megnyúlt, vastagodott. Mire a falu határához ért, megháromszorozódott. Visongó gyermekhad volt a fullajtárja, élén Ferkó Ferivel, a vajda fiával, aki a nagy cécó örömére végigcigánykerekezte az egész falut. Oldalt asszonyok ballagtak szapora karattyolással, hátul a férfiak, ki elgondolkozva, hallgatagon, ki elszántan, rengeteg fenyegetéseket mennydörögve a németre.

A Ráskay-kúria előtt elkiáltotta magát a menet vezére, a drótbajúszos strázsamester:

– Haptááák – Halt!

A menet megállott az utcán. Az őrmester belépett az udvarra és szalutált a földesúrnak. Azután elkezdett szavalni szörnyen kiropogtatva az r betűt: Verbunkos őrmester Barta tekintetes uramnak jelentem alásan, kapitány úr Bertóthy azt parancsolta: addig szóba ne álljak a faluban senkivel, míg tekintetes uram fel nem csapott nekünk.

Ráskay Gáspár bólintott s kezet nyújtott az őrmesternek:

– Itt a kezem.

Balázs fiú ott állott az apja mellett s hol az őrmestert bámulta, hol a nemzőjét. Még nem volt tisztában a helyzettel.

A strázsamester tarsolyába nyúlt s húsz pengő forintot olvasott le a földesúr markába.

– Ez a dukancia… Közvitéz tekintetes ráskai Ráskay Gáspár úr a Haza szent nevében köszöntöm kigyelmedet a zászlónk alatt.

Most már tisztában volt Balázs fiú a helyzettel. Szeme kigyúlt, mikor apjára nézett, gyermekarcán vérpiros lélekrózsák fakadtak…

Strázsamester Barta félreállott a házigazdával s halkan tárgyalt vele. Aztán visszatért a tömeghez.

– Hol a bíró?

– Itt.

– Kigyelmednél a pecsét?

– Nincs, de hozom.

– Siessen kigyelmed.

Aztán a tömeghez fordult.

– Ünnep lészen ma ittend a kastélyudvaron. A kőccséget Kossuth Lajos fizeti, a haza nevében.

Mennydörgő riadalom.

– Éljen Kossuth Lajos! Éljen a haza!

Barta folytatta:

– Aki magyar, velünk tart, aki fél, bujjék a kemencébe, annak nincs keresni valója itt.

Aztán bevezényelte katonáit, összetoborzott századát a kastélyudvarra. A többi nép utánahömpölyödött…

Megjött a bíró a pecséttel a nótárius és két hites kíséretében. A kastélyból mázsás tölgyfaasztalt emelt ki négy bundás s elhelyezte az udvar közepén a nagy eperfa alá. Egyéb bundások székeket hoztak, pennát, kalamárist.

Strázsamester uram s a falu főnökei helyet foglaltak. Következett a zászlóbontás.

Pipe káplár hozta a zászlót, két közvitéz veres sapkákat hordott a szekérről s telirakta velük az asztal felét.

Kocsislegények s kisbéresek boroshordókat gurigattak az urasági pincéből.

A földesúr belemarkolt a veres sapkákba, s az egyiket büszke fejére vágta.

– Emberek, együtt éltünk, együtt halunk, csapjatok fel katonának, veszedelemben az édes haza.

Újból rágyújtott a cigány a viharos nótára.

Az emberek sorjában az asztal elé járultak, bemondván a nevüket, kezet fogtak a strázsamesterrel, átvették tőle a salláriumot, s egy-egy veres sapkát nyomtak a fejükbe.

A nótárius és egy írástudó közvitéz szorgalmasan körmölte a lajstromot. Egy öreg anyó keservesen zokogott s egyben nagyokat püffentett az unokája hátába, mert tizennégy éves kölyök létére az ő engedelme nélkül fölcsapott. A még mindig nyalka Sáriné hatvanéves urát piszkolta, azzal fenyegetvén emberét, hogy mindennap megcsalja, amíg odalesz. Nevettek rajta, csak Sáry volt komoly.

– Eleget megcsaltál, de most meg fogod magadat becsülni, mert jól tudod, hogy megver az Isten, ha honvéd urad ellen vétkezel.

A nyelves menyecske zokogásba tört ki, úgy búgott, mint egy szerelmes galamb.

Két óra mulva zászló alatt állott a falu aprajanagyja, a tizenöt éves gyermektől a hatvanéves emberig.

És szólt a zene, rengett a tánc. Reszketett a levegő a harci kedv riadalmától.

Balázs fiú az udvar egy rejtett zugában csendesen sirdogált. Csak egy évvel lenne öregebb, hogy ő is elmehetne a többiekkel, atyjával, hősi útra hont védeni!…

IV.

Másnap útnak indult a falu összetoborzott legénysége Szolnoknak, hogy ott magára vegye a felszerelést.

Balázs fiú sehogysem akart az apja nyakáról leszakadni.

– Vigyen magával, édesapám! Elbírom a puskát és a kardot, dicsőség kell nekem.

Az apa egy ideig eszébe beszélt a fiának, de hogy ez folyvást csak rimánkodott, belevágott a levegőbe:

– Hát gyere fiam!

V.

Az ellenséges előörs meglepte az alvó harmadik századot a hajnali szürkületben. Egy rengeteg német a zűrzavarban kicsikarta a magyar zászlót a zászlótartó kezéből s elszaladt vele.

– Utána, fiúk! – riadt fel Bélyi hadnagy, az elővéd parancsnoka a súlyos, szégyenletes pillanat első döbbenetében. Senki se mozdult. Minek a biztos halál torkába rohanni a siker minden reménye nélkül? Vért ontani haszontalanul!

A hadnagy úr maga is belátta fölbuzdulása hiábavalóságát: a helyzet úgy diktálta, hogy visszavezényelje félszázadát a zászlóalj zöméhez.

Ekkor kilépett a glédából Balázs fiú.

– Hadnagy uram, én visszahozom a zászlót.

A fiatal tiszt, maga is félig-meddig gyermek, meghatottan nézett le a hős fiúra.

– Glédába, öcsém, a zászló elveszett.

– Nem veszett el!

S parancs ellenére nekivág a Ráskay-gyerek az ellenséges harcvonalnak.

Ott a balszárnyon egy öreg hadnagy atyai szívében meghűl a vér, de nem rendeli vissza fiát, csak összeteszi kezét és imádkozik – Ráskay Gáspár… Surrognak, süvöltenek az ellenséges golyók köröskörül.

A hadnagy int a kardjával.

Az elővéd hasravágja magát. Úgy nézi, lesi mindenki, mikor esik el az ő hős kis pajtásuk, a ki ostoba gyermekésszel a biztos halálba rohant.

Nem esett el. A magyarok Istene ráküldte védőangyalát.

A kis hősnek sikerült a nagy német katonát lelőnie… Szaladt a zászlóval vissza az övéihez. Fennen lobogtatta a trikolórt s váltig szavalt.

»Arma virumque cano, Trojae qui primus ab oris.«

Húsz fegyverből hullott, süvített körülötte a golyó, de egy sem találta el. A szent zászló fennen lobogott a kezében, nyilván az szítta magába a gyermeknek szánt halált. Bár az is igaz, hogy nem sokáig tartott a halálos zápor… Tisztán lehetett hallani a német előörs parancsnokának vezényszavát:

– Feuer einstellen! Auf Kinder schiessen wir nicht! (Gyermekre nem lövünk!)

Ráskay Balázs elfulva érkezett meg a zászlóval övéihez. Egyenesen apjához szaladt. Fogyó lélekzetével alig bírta kinyögni a lelkesedéstől:

– Úgy-e, édesapám!

Komoly és büszke volt, mint egy ötvenéves férfi.

– Az ám, fiam – motyogta az apa s boldogságában hangosan zokogott, mint egy tizennégy éves gyermek.

VI.

Bélyi hadnagy kivette a zászlót a hős fiú kezéből s háromszor meghajtotta az ellenség előtt, amely gyermekre lőni nem akart. Aztán visszaadta annak, akit legjobban megilletett:

– Tied a zászló, Ráskay Balázs, tartsad!

KÁNTOR KATICA.

I.

A fiatal Sándor grófnak eszébe jutott, hogy bebarangolja a falut, kis diákkori emlékei tanyáját, amelybe idestova tíz esztendeje, hogy be nem tette a lábát. Megnézi a haranglábat, amely alatt annak idején birkózó-versenyt rendezett a parasztfiúkkal, sorjába két vállra fektetvén az ifjú nemzedék valamennyi kitünőségét, Sőter Gyurkát kivéve, mert Gyurka őt vágta a földhöz…

Egyszeribe megelevenedett képzeletében régi vetélytársa szinte feledésbe veszett egyénisége. Mert vetélytársak voltak minden tekintetben. Nem lehet megállapítani, melyiküknek volt nagyobb a tekintélye a mezítlábas gyermektársadalom előtt. Gyurkától talán jobban féltek az apró süvölvények (mert ő mindjárt ütött, ha nem tetszett neki valami); benne ellenben alighanem csak a földi hatalom egyik közelfekvő exponensét tisztelték a kurtagatyás gyerekek: a méltóságos úrficskát, a lakkos topánkában járót, a ponnytulajdonost. Ő volt a konzul, Gyurka a tribunus plebis, aki a kisebb akaratú konzul nyakára nőtt.

Azután egy leányt szerettek Sándor és Gyurka: Kántor Katicát. A szerelmi versenyben már határozottan a konzul úrfi volt felül, mert jobban győzte nyalánksággal a néptribun úrfinál. Tortával s Kugler-bonbonnal traktálta ideálját, holott Gyurkának csak medvecukorra tellett…

Ugyan mi lett Gyurkából? Mi a kis nyalafántos Katicából, akinek a szeme olyan kék volt, mint a májusi ég? Megházasodott-e Gyurka? Férjhez ment-e Katica?… Megtudja. Mindenekelőtt meglátogatja az öreg Timkót, régi, nyugalmazott kerülőjüket, aki negyvennyolcban a Rózsa Sándor századában ólomgömbös karikásostorral lyukasztgatta a hazaáruló rácok koponyáját, de egészen bevált becsületes embernek is, atyjának sohasem volt nála hűségesebb, megvesztegethetetlenebb cselédje. Timkó mindent tud, ami a faluban negyvennyolc óta történt: a százados ember majd elmeséli neki apróra az utolsó évtized krónikáját.

Sándor gróf nyakába vette finommívű angol vadászfegyverét, átszelte a parkot toronyirányban s úttalan utakon, árkon-bokron átszökdösve behatolt a falu szívébe, a piacra, ahol a keresztény katolikusok büszke temploma állott, szemben az evangélikus reformátusok szerény imaházával s a hozzátartozó törpe haranglábbal.

Sándor emlékezett rá, hogy atyja, a hitbizományos úr, ezen a tájon vett házat ötven éven át hűséges szolgájának, a rettenetes erejű Timkónak. Kérdezősködnie se kellett, hamarosan ráakadt a keresett portára emlékezet után.

A kilencven éves aggastyán ott ült a háza elé lebuktatott fatörzsön és békésen pipált. Sándor elérzékenyedett a még tíz évvel ezelőtt is szálfenyő tartású s most szinte múmiaszerűen összezsugorodott öregember láttán.

– Öreg Timkó, emlékszik-e még reám?

A rácok hajdani réme lassan eszmélt. Feje megmozdult az üde emberi hangra, üres, alvadó szeme keresgélt, ébredezett… Egyszerre megelevenedett susinka arca, barázdái között derengeni kezdett ős paraszti lelke régi fényessége: mosolygott. Ülve maradt, de a pipát ösztönszerűleg kivette szájából, kalapját is le a fejéről. Motyogott valamit, aminek nem volt értelme.

A fiatal úr szelíden vállára tette kezét.

– Látom, hogy megismert, Timkó bácsi; örülök, hogy jó egészségben láthatom viszont.

Az aggastyánnak megjött a szava, erőszakosan pihentetett, berozsdált agyának teljes eszmélete.

– Én még jobban örülök az úrficska látogatásának, – mondta egyszerűen, – mert ha két nappal később jön, már nem talál az élők között.

– Ugyan, ugyan, hogy beszélhet így! Elél még Timkó bácsi tíz évig is.

Az öreg belebabrált a levegőbe.

– Azt én már jobban tudom; tegnap értem jött a Halál, még megbirkóztam vele, de igen erős volt, nem hagyott bennem csak két napra való szuszt, holnap estére meg fogok halni. Már szóltam is a papnak, – magyarázta hamiskásan mosolyogva, – elgyűjjön holnap délre az utolsó kenettel, mert nem szeretném a lelkemet az ördögre bízni.

A kis gróf helyet foglalt a régi cseléd mellett a fatörzsön. Nem hitt az előérzetben. Kilencvenéves korában – vélte – kedvenc szórakozása az embernek az elmúlás gondolatával való foglalatoskodás, Timkó is emez aggkori szenvedelemnek tesz eleget, midőn halálát jóformán órára megjósolja. Elejtette a szomorú témát, belevágott az élet közepébe.

– Szépen gyarapodott ez a mi falunk, mióta nem láttam – jegyezte meg jókedvűen.

A százados aggastyánnak nem volt kedvére való a megjegyzése.

– A házak – mondotta – szebbek lettek a nagy tűz óta, de az emberek eladták a lelküket az ördögnek.

– Hogy-hogy, öregem?

– Hát csak úgy, – vélte a halálra megérett ember, – hogy pénzen árulják a pógárok azt a dicsőséget, amit Kossuth apánk a magyarnak szerzett, tíz pengő forinton eladogatják a voksukat az első hacuka halandónak, a császár emberének.

Ime, minálunk a haldokló ember is politizál… A hatvanhetes alapon álló Sándor grófnak belefájt a szívébe Kossuth régi katonájának keserű beszédje. Nem keresett, de nem is talált volna rá ellenvetést. Úgy volt csakugyan még ezelőtt tíz-tizenöt évvel is: a kuruc hagyományos büszke faluban nem akadt ember, ebsoron sem olyan, aki engedett volna a meggyőződéséből, az ilyen meg sem teremhetett Bárcaházán, mert a börtönviselt polgártársának megbocsátott a bárcaházi ember, de a »császár inasának« – így jelezték ott a kormánypárti szavazót – soha. A falu hitbizományos ura kénytelen volt meggyőződése ellenére is népével tartani, talán napszámost sem kapott volna különben, a méltóságának kidukáló tiszteletadót bizonyára megtagadták volna tőle uradalma régi jobbágyainak kevély ivadékai.

– Biz az szomorú, – jegyezte meg Sándor gróf csendeskén, – hogy az emberek pénzért teljesítik polgári kötelességüket.

Vén Timkó erre végkép beledült a keserűségbe. Szinte lüktetett a beszédje, akár a szíve, ami ajkára kergette a panaszt.

– Megveri ezeket a népeket az Isten, – folytatta, – amiért megtagadták, akik a temetőben pihennek: apjukat, anyjukat, testvérüket. Mán német bugyogóban éktelenkedik itt a pásztorember is; a nyőstényje kávét iszik reggelire, ha esik az eső, paraplit tart a feje fölé. Legénykoromban még piros csizma, virágos bársony pruszli, száznegyvennégy pitykés lajbi volt itt a módi – ma, dájcsot húz a cigány is a tánchelyen, ha odarendelik, mert inkább a rézbanda kell a mai fattyas népnek, verje meg őket a magyarok Istene…

A fiatal úr fájó szívvel mondott búcsút az öreg parasztnak. Az imént jött haza az oxfordi egyetemről, sok szépet, súlyos nemzetboldogító elméletet szítt ott fel a lelke, ám az öreg kerülő keserű beszédje mindent összezavart benne, amit a nép haladásáról, erőképző új intézményekről tanult… Hátha az az igaz, amit az agg pásztor eredendő őselméje tart annak: Tisztelni kell, akik a temetőben pihennek: az apák, anyák és testvérek ősi szokásait!?…

A kék égen dicső fénnyel ragyogott Isten napja. Az ákácvirág telelehelte a levegőt édes kábító illatával. A rügyeztető tavasz ereje hozzáférkőzött a szívekhez, érzésbimbókat fakasztván fel bennük: boldogító gerjedelmeket a termékeny ifjúság kebelében s békítő harmóniát a sokat szenvedett öregekében.

Sándor gróf mélázva ballagott az utca porában. Egy-egy mérges kurta kutya kigurult eléje az őrizetére bízott porta kapujából, iszonytató lármát csapva, ám rájuk se hederített a természetükkel ismerős fiatal úr. Ritmusos lépésben, délcegen hátraszegett fejjel haladt előre, kalapot emelt az őt köszöntőknek, de szóba nem ereszkedett senkivel.

Legények, leányok utána néztek: Be csinos az úrfi, be kevély!

A kántorék háza előtt mégis megtorpant a csinos, kevély úrfi.

Egy szőke leány virágot öntözött a kántorlak előkertjében. Lenszínű hajára rátűzött a nap s sugarából fénykoszorút font a serény hajadon fehér homlokára.

Sándor sok képet látott a British Museumban, a Palazzo Pittiben, de ilyen szépre nem emlékezett. Nem akarta magát észrevétetni, hogy tovább tartson az élvezete: megbújt egy vastag ákácfa törzse mögé. Onnan nézte a leányt. Ringó járását, babos kartonruhája rejtelmes lebbenését, párducdereka hajlongását, szelíd ívben előrehajló karcsú telt nyakát.

Vajjon ki lehet?… A kántorék kertjében buzgólkodik, de nem Kántor Katica. Katica tömzsi gyermek volt, ez meg olyan előkelően nyúlánk, mint Albion akármelyik vérbeli mágnásleánya, Talán rokona a kántornak? Vagy az új kisdedóvó kisasszony?… Megtudja. Egyszerűen meglátogatja kántorékat.

A fiatal gróf átrugtatott az utcán, egyenesen nekiment a kántorporta kapujának.

– Jóreggelt, kisasszony! Itthon találom a kántor urat?

A hattyúszerű leány majd elejtette meglepetésében az öntözőkannát. De csak látszólagos volt az elfogódottsága, inkább csak aféle megrebbenés, idegjáték, de nem lélekzavar. Belenézett az őt megszólító férfi szemébe hosszasan, bátran.

– Most nincs itthon az apám, – válaszolt mosolyogva, – de azért csak tessék belépni; régen nem láttam a gróf urat.

S a vendég elé szökött a kapuba, hopkázva és negédesen, mint a párjának behódoló őzünőcske.

– Ah, be megváltozott a méltóságos úr! – jegyezte meg, összecsattantva finomszabású kis kezét.

Sándor gróf majd hová lett bámulatában. Honnan ismeri őt ez a szép leány?… Apjának mondotta a kántort! Mégis a Katica lenne? Hisz azt is meg lehetne tudni hamarosan. Bemutatkozott:

– Hadady Sándor gróf vagyok.

A leány elkacagta magát.

– Hiszen tudom. Nem olyan hálátlan Kántor Katinka, hogy megfeledkezzék az ő gyermekkori udvarlójáról, aki annyi sok édességet hozott neki…

– Katica, maga az?

– Oh, – negédeskedett a leány, – maga meg képes volt engem elfelejteni!

– Igen, igen megváltozott – mentegetődzött a fiatal úr, le nem véve a leányról őszinte elragadtatását kifejező szemét.

Katicának hízelgett a tekintete. Apróka kacagás gyöngyözött gilicetorkából s égszín szemével kacéran rákacsintott a fiatalemberre.

– S hogy találja: előnyömre változtam, vagy megcsunyultam?

A fiatal gróf agyán hirtelenében átcikázott valamennyi szerelmi emléke. Eszébe jutott lady Leighton, aki a legilledelmesebb társalgás közben minden bevezetés nélkül nyakába fonta remekmívű rózsaszín karját s szenvedélyes haraggal ellökte magától, mert szűzies elfogódottságában késett a csókkal, amit a híres oxfordi özvegy éhes ajka tőle ölelése fejében várt… Azután a kis Maud Burns, az ugrifüles, örökké kacagó, évődő miss, professzora leánya, akivel piciny, édes csókokat váltott egy lépésnyire az apjától annak háta mögött… Stefanie von Söllingen, az ostendei Sphynx, aki az asszonyi kacérság minden trükkjét eljátszotta vele, hogy hálójába kerítse… És a színes forró emlékek, amelyek valahányszor csak felrajzottak képzelete idézésére, mindig arcába szöktették pezsgő, fiatal vérét, most csudálatosképen hidegen hagyták szívét. Úgy érezte, hogy a lady, a miss, a gnädiges Fräulein ölelései, csókjai, valamennyi kegy, amelyben nőtől valaha részesült, összevéve sem érne fel a falusi Kántor Katica egyszerű szívének legkisebb szerelmi bimbajával. Ha például önfeledten keblére ejtené a leány bóbitás fejét…

Amilyen naiv volt a Katica bókhajhászó kérdése, olyan egyszerű és őszinte volt az ifjú felelete:

– Oh, maga nagyon szép, Katica, szebb nem is lehetne talán.

Fülig pirultak mindketten, de nem bánták a vérük árulkodását, nem szégyenlették szemérmetességüket. Összevillant a szemük, ölelkezett a tekintetük. Mosolyogtak, majd hangosan nevettek, mintha megcsiklandozta volna őket valaki.

A leány bátrabb volt: először ő váltotta szóra gondolatait.

– Én igen sokat gondoltam magára. Mindenféle bohókás kérdés vetődött fel az elmémben…

– Például? – kérdezte a kis gróf, áhitattal lesve a leány feleletét.

– Például: ha folytatnánk a gyermekkori cimboráskodást, vajjon mit adna most nekem az én régi kis vitézem, a Xandri, cukor és torta helyett, ami ugyebár csak gyermeknek való?

– Igen, – helyeselte Sándor gróf a leány felfogását a tortáról s egyben felelt a leánynak, – bár zavarba jött kérdése fönségesen együgyű merészségétől, – lényegben is: – Most egyébbel kedveskednék én magának, Katica, hogy megtartson a kegyeiben.

– Mivel?

– Azzal, a mire a leányszív vágyik.

– S mire vágyik a leányszív?

– Arra, amire az ifjú szíve.

Szűzösztöne megsúgta Katicának, hogy nem szabad a kérdést tovább feszegetnie. Úgyis kitalálta az ő délceg ifjúvá serdült gyermekkori pajtása gondolatát. Lesütötte bátor, kacér leányszemét.

– A virágra gondolt, úgy-e? – kérdezte ábrándosan.

– Igen, virágra, – füllentette a szintén észbekapott grófocska. – Ha megengedi, küldök magának egy csokrot, vagy… hozok. Hogy akarja, – kérdezte, – küldjek vagy hozzak?

– Ahogy alkalmatosabb… Talán hozzon.

Elváltak. Egyszerű kézfogással, mosolyogva és mégis szomorúan.

Negyednap találkoztak újra az öreg Timkó temetésén. Az aggastyánnak ugyanis nem csalt az előérzete, másnap estére meghalt, ahogy megjósolta volt. Nem is vala többé mit keresnie itt a Földön, az ő számára kihűlt a Föld…

Az igért csokrot nem adhatta át Sándor Kántor Katicának a temetési szertartás szomorú hangulatában, de megigérte, hogy másnap elviszi neki.

Elvitte. Ez alkalommal elmesélték egymásnak a nagyúri fiú s a kis polgárleány, amióta nem látták egymást, életük történetét.

A fiatalember elhallgatta szerelmi kalandjait. A leánynak nem volt mit elhallgatnia. Fehér hattyú volt, aki negédes gondtalanságban, tiszta mezben úszkált az Élettó tükörén…

Sándor gróf megtudta, hogy az ő régi vetélytársa, Sőter Gyurka megkérte a Katica kezét. De a leánynak nem kellett a parasztnábob fia. A földi gazdagságnak nem volt rá ingere, egyéb kincsekre vágyott. Meghatározatlan ambíciók sarjadoztak szűz lelkében: művelődési vágyak, öntudattalan esengés a szép, az előkelő motívumok után. Rusztikus apja kimondotta rá a szentenciát, hogy félbolond. A leány csak nevette és – tanult. Megtanult németül, franciául, zongorázni. Ismeretterjesztő füzeteket olvasott a művészetekről, csillagászatról, az emberi fejlődés titkáról. Kiművelte magát, mint egy grófkisasszony. Olyat is mutatott keményített perkálszoknyája ellenére is.

Szinte érthetetlen, de való, hogy a fiatal grófot inkább lehangolta a falusi Hamupipőke csodálatraméltó műveltsége. Semmiesetre sem örült neki. Választóvonalnak érezte a kultúrát, amit a szép leánynak szomjú lelke felszítt, nem lelki kapocsnak. Azért nem változtak az érzései. Elárasztotta a leányt virággal, meleg szívbekapó szavakkal, minden érzéskincsét kirakta lábai elé. Eleinte csak minden harmad-negyednap látogatta meg, ám hovatovább rendes mindennapi vendége lett a kántorlaknak.

A vén morcos kálomista templomosnak eleinte hízelgett a nagyúri leereszkedés, később azonban észbekapott. Még megrontja az ő fehér leányát a káprázat, ami az ifjú arisztokrata lényéből kisugárzik! Ennek az eshetőségnek elejét kell vennie.

Nagy elhatározású, de kisakaratú férfi volt a kántor, nem merte a grófot házából kitiltani. Csak a leányát szidta:

– Mi szándéka lehet veled annak a kékvérű kamasznak! Még elcsavarja a fejedet s örök életedre boldogtalanná teszen!… Ne engedd magadhoz, tiltsd ki, máris nyelvére vett a falu.

A leány rá se hallgatott apjára. Csupa szépnek, csupa jónak érzett mindent, amiben a gróf úrfi által részesült, fényt, illatot hozott Xandri a szegényes kántorlakba, valahányszor ott megjelent s esengő tekintetével az ő lelkében elmerült…

Immár Xandrinak szólította szerelmesét gyermekes bizalommal, mint régen, ezelőtt tíz évvel, amikor cvikipuszit adott neki egy kiválóan nagy habos tortaszeletért…

… Egyszer a szikszói vásárra ment az öreg kántor, hogy eladja tinócskáit, mert rádült a nyomor. Katica egymagára maradt a portán… Nemsokára megjelent Sándor gróf egy nagy virágcsokorral a kezében.

Katica megkávéztatta az ő egyetlen vendégét, a cukrot saját fehér kezével tette a csészéjébe, a hideg pampuskát is ő aprította bele.

Nem lehetett megállani: a fiatal mágnás megragadta a szorgoskodó puha leánykezet, csókolta, melengette, szívéhez szorította… A leány büszke kis hattyúfeje a szerelmes ifjú keblére esett… És most már nem a kezét csókolgatta az ifjú leánynak… Forró volt a Katica ajka, mint a láva, forró és nedves… és szűz teste reszketett, mint a nyárfalevél… és mennél jobban reszketett, annál olvatagabb lett… a végén megsemmisült…

A leány legalább úgy érezte… Hogy nincs… Csak a lelke él és az is a másé… Odaadta a fiatal grófnak mindenét…

Az apa, az öreg, a morcos, eladta tinócskáit a szikszói vásáron, pénzt hozott haza, töménytelen sok bankót. Nagy volt az öröme. Estére berúgott, nem lett volna kántor, ha be nem rúg vala egy jó vásár után. Pedig oda lett a kedve a bortól: meglágyult kemény viharedzett lelke, könnyek kéredzkedtek a szemébe, a virág illatától is elérzékenyedett.

… Magához szólította leányát, ölébe vonta, mint kis gyermeket: úgy becézte, dudujgatta…

– Ne haragudjál öregapádra, én szépséges ivadékom, ha bántalak is néha, csak jóból, aggodalomból teszem.

Katica sírva fakadt. Katica sohasem sírt, mindig csak mosolygott: az apa megijedt leánya könnyeitől.

– Mi lelt, pelécském, tubicám? Mi fáj?

– Semmisem, apuskám, csak elérzékenyedtem a jóságától.

Az öreg nem hitt a leányának. A levegőbe meredt, mintha megállt volna az esze… Aha! Úgy vélte, megtalálta, amit keresett, leánya könnyeinek az okát. Hangos zokogásba tört ki.

– Szégyellesz engem, vén parasztmódi apádat, – kesergett, – mert ittas vagyok!… Nem kárpállak… Igazad van… Te jobb vagy, különb vagy, mint a szüleid: megvethetsz, csak szeress.

Megterhelt lelkén nem bírt tovább uralkodni a leány: elalélt apja karjaiban…

Egy hétig betegeskedett Kántor Katica. A községi orvos nem tudta a baját megállapítani: magától gyógyult meg, orvosság nélkül. Ha csak Sándor gróf nem hozott neki orvosságot. Mert mindennap eljött az ő gyermekkori beteg kis pajtásához ezentúl is.

Kár, hogy szegény apja nem sokáig örülhetett visszatért egészségének: egy másik hét elteltével kijelentette neki a leány, hogy elmegy. Elmegy, mert nem akar szegény apja terhére lenni. Elszegődik házi kisasszonynak. Már talált is helyet. Az anyáról árva Brenday grófleány sétáltató kisasszonya lesz.

Az öreg kántor színjózan volt, mikor a nagy újságot meghallotta: nem sírt, csak elsápadt. Azután belevágott a levegőbe:

– Ha rossz dolgod volt itthon, hagyd magára öreg szülődet: tőlem mehetsz, eredj.

Sírt, sokat sírt a leány, de azért elment. Magára hagyta gyámoltalan öreg apját. Sötét volt neki a kántorporta nagyon, bár megperzselte benne a szárnyát: a tűz, a fény volt az ő eleme.

II.

Kántor Katinkát Sándor gróf helyezte el Brendayéknál, miután a leány kijelentette neki, hogy a lelke nem bírja el a képmutatás terhét, szívgörcsöt kap, valahányszor gyanutalan apja szemébe kell néznie…

Melegszívű, művelt nép volt a Brenday-család, apa és leánya: igen szerették ott Katicát. Néha meglátogatta őket Sándor gróf is s nagy volt akkor az öröm a háznál.

Brenday Elíz grófkisasszony ugyanis szerelmes volt a hitbizományos úr fiába. Nem is titkolta érzelmeit. Egyszer így szólott Kántor Katinkához, aki idővel meghitt bizalmasa lett:

– Mit gondol, édes Katica, komoly szándékai vannak-e Sándor grófnak velem?

Katica nem tudott hazudni, azt meg nem árulhatta el a szerelmes leánynak, hogy a gróf valójában az ő kedvéért jár a házhoz.

– Azt hiszem, nincsenek komoly szándékai, – válaszolta, – de még lehetnek.

Elsápadt. A vér mind a szívébe szaladt attól a hirtelen elhatározástól, ami lelkében védence kérdése nyomán megfogant. Megölelte a grófleányt s a szemébe mosolygott mártírnyugalommal, fölényesen.

– Majd én beszélek vele. Jó?

– Jó, jó! – S össze-vissza csókolta a kényes grófkisasszony az egyszerű kántorleányt…

A legközelebbi alkalommal úgy intézték a leányok a sort, hogy Katicával magára maradjon a gróf a nagy szalonban.

Sándor félremagyarázta az átlátszó taktikát. Kitárta karjait, hogy keblére zárja az ő titkos párját, a piruló, reszkető kántorleányt. Az azonban kitért az ölelése elől.

– Nem, nem Xandri, nem!

– Miért nem? – kérdezte a megdöbbent szerelmes ember hüledezve. – Esküszöm, hogy a feleségemmé teszem.

A leány elkomolyodott; mosolygós szép arca olyan szigorú és fönséges lett, mint egy antik márványistennőé.

– Ne esküdjék, – intette a fiatalembert, – becsülettel nem lehetek a felesége, mert édesatyja nem egyeznék bele. Én pedig nem szítok visszavonást apa és fiú között. Tudom, hogy szeret, Xandri, – folytatta, – azt is tudom, hogy igaz ember, ha kívánnám, beváltaná szavát, csakhogy én annyira szeretem magát, nem kívánom, hogy olyasmit tegyen, amit bizonyára megbánna később.

– Katinka, óh Katinka!

A leány megfogta a fiatalember kezét.

– Ne érzelegjünk, édes Xandri. Törődjünk bele a sorsunkba. Az én sorsom, hogy leány maradjak azzal az édes szent emlékkel, amellyel a maga szerelme örök időkre megajándékozta a lelkemet; a maga sorsa, hogy elvegyen egy előkelő leányt s boldog családi életet éljen gyermekeivel.

A fiú könnyezett; a leány végig húzta a fején lágy fehér kezét.

– Ne sírjon Xandri, kérje meg az én jó kis Elízem kezét, mert szereti magát. Fogadja el az én, a maga Katicája kezéből a jövendőbelijét; ismerem, ő boldoggá fogja magát tenni s ez nagy megnyugvás lesz reám nézve is.

* * *

Ez a történet ezelőtt tizenkét évvel játszódott le úgy, ahogy meg vagyon írva. Szinte kiment volna az eszemből, ha a minapában, halottak napján nem találkozom vala az én régi barátommal, Sándor gróffal s hitvesével, a szép, tökéletes Brenday Elízzel. A temetőben láttam őket. Egy töménytelen virággal elborított fehérmárvány-obeliszkes sírt térdeltek körül. Ők és gyermekeik, számszerint négyen. A legkisebb csemete mindössze hároméves lehetett, nem akart imádkozni, de az anyja rászólt:

– Imádkozni, pubi, mert annak, aki itt nyugszik, köszönheted az életedet.

A kisfiú elfujta a Miatyánkat hiba nélkül.

Sándor gróf átnyúlt megértő, nagylelkű felesége kezéért s egy meleg csókot lehelt reá.

… Épen arra járt a kóbor őszi szél és megbolygatta a sírvirágok kelyhét, megzörgette a koszorúk leveleit… Mintha megelevenedett volna a sír. Mintha a benne pihenő szép halott a szél szavával üzent volna a rajta ájtatoskodóknak hálát és köszönetet.

A lerótt kegyeletadó után eltávoztak a sírtól Sándor grófék. Én meg odamentem, hogy leolvassam a márványról, kit sirat oly őszinte buzgó gyásszal a konvenciókhoz kötött nagyúri család:

Olvastam:

Itt nyugszik fulókércsi Kércsy Katinka… Fehér lelke 22 éves korában szállott a mennyekbe, örök gyászára azoknak, akik ismerték angyali lényét…

Egy kis imát én is elsusogtam kis Kántor Katica sírdombján.

A RAJONGÓK.

I.

A kapitány köpenyeg nélkül, mereven előrenyújtott nyakkal haladt az utcán; kardja, miután zsebre vágta kezét, össze-vissza kalimpált az aszfalton. A járókelők sziluettje elmosódott a sűrű, nyálkás ködben, csak a kapitány alakja rítt ki élesen a félhomály kaoszából, mint valami zakatoló mozdony, ami két haragos vörös lámpaszemével belefúródik az éjszakába.

Az emberek megállottak a mellettük elduhogó katonatiszt láttán, egy ideig utána néztek, aztán megcsóválták fejüket s mentek dolguk után.

Csak egy törzstiszt tett kivételt, megszólította a tisztet.

– Kapitány úr!

A züllött járású férfi felocsudott, összeszedte magát.

– Parancsára, ezredes úr.

– Miért nem szalutál?

– Bocsánat, nem vettem észre ezredes urat.

– Nem baj – mondta a törzstiszt szelíden. – De mi lelte a kapitány urat? Miért nem húzott bekecset, vagy legalább köpenyeget?

– Nem fázom…

– Az lehetetlen, ilyen időben mindenki fázik.

– Én nem érzem a testemet. Azon túl vagyok.

Ahá! Ebből a feleletből egyszeribe kiokosodott a törzstiszt. Valami lelki kín gyötri szerencsétlen alantasát. Hej, ismerte ő ezt az állapotot.

– Szóm lesz önnel, kapitány úr, jöjjön velem a lakásomra.

A főtiszt habozott egy pillanatig.

– Bocsánatot kérek, sürgős dolgom van…

– Elég… A parancs, parancs.

A két katona hallgatagon haladt egymás mellett. Az öregebbik bozontos szürke szemöldöke alól kutató pillantásokat vetett a fiatalabbikra. Ő szólalt meg először:

– Hol töltötte az éjt, kapitány úr, mert azt látom, hogy nem aludt?

A kapitány közömbösen felelt.

– Nem aludtam. Ittam, tivornyáztam, de hogy hol, arra nem emlékszem, mindent elfelejtettem.

Oh, ez az abszolut letargia, világgyűlölet, az élőhalottság maga!… Meleg vérhullám szökött az öreg katona szívébe. Ember volt: kilökte jobbját fiatal bajtársa felé:

– Pajtás, te szerencsétlen vagy, el a kezemet és segítségemet.

Kezet szorítottak. A kapitánynak megnedvesedett a szeme. Csak most jutott eszébe, hogy bemutatkozzék:

– Sóváry Géza huszárkapitány, a tizenkettedik ezredben ezredes úrnak alásan bemutatja magát.

– Karay György ezredes.

Több szót nem váltott a két férfi, míg helyet nem foglalt az ezredes fogadószobájában. Az öreg szivarkadobozt tolt vendége elé, aztán csengetett.

– Gyújts rá, pajtás, mindjárt hozatok egy csésze teát is, hiszen egészen meg vagy gémberedve, hiába tagadod.

Már nem is tagadta a fiatal tiszt: csak most kezdte igazán érezni a testébe felszívódott hideget a fűtött szobában. Összerázkódott; arca kigyúlt. Önkénytelenül kezére nézett: piszkos volt a keze. Még jobban elvörösödött.

A házigazda észrevette zavarát s tisztában volt annak okával. Úgy bánt vendégével, mint régi meghitt cimborával, akivel szemben semmiféle cerimónia nem kötelez.

– Tudod mi lesz most, öregem? Ki vagy merülve: készíttetek neked jó meleg fürdőt, aztán ledőlsz egy kerevetre s ebédig kipihened magadat. Ebédre természetesen vendégem leszel.

A kapitány ennyi közvetlenséggel és szívjósággal szemben alig tudta magát tájékozni. Felállott s lázas két kezével a kedves öreg úr jobbja után kapott:

– Én nem tudom, – hebegte, – mivel érdemeltem ki tőled ezt a kegyet… Te egész más ember vagy, mint a többi, ezredes uram… Én, ha nem röstelleném, sírnék most, ezredes uram.

Az ezredes elkrákogta magát. Az ő torkát is égette a könny, a katonának röstelleni való. El is nyelte magyarosan.

– Sírsz ám, a mennydörgős mennykőt! – hujjantott rá fiatal bajtársára. – Kialszod magadat, aztán koccintgatni és nevetgélni fogunk. Szép ám az élet, – tette hozzá, – csak meg kell érteni.

Az ellágyult tiszt arca egyszeribe megkeményedett. (Hogy szép az élet! Hahaha!) Elfordította szemét és kimeredt az ablakon a ködbe. (Neki az életet ne dícsérje senki. Az élet rút, szennyes börtön, aki mást mond, hazudik, hipokrita.)

A becsengetett kutyamosó megjelent az ajtóban s haptákban várta a parancsot.

– Kéretem a bárónét, készítsen nekünk villásreggelit, kedves vendégem van, aki ebédelni is nálunk fog. Te pedig durrants be a fürdőszobába: tíz perc mulva kész legyen a meleg fürdő.

Miska közlegény nyugtázta a parancsot s egy nívós hátra-arc után ellépett, hogy öt perccel későbben újra megjelenjék hatalmas ezüsttálcával kemény markában. A reggeli bőséges volt: teából, fagyos szalonnából, tojásból s sonkából állott.

A tisztek derekasan hozzáláttak. Alig vették észre, hogy nyílik az ajtó s belép rajta valaki. Karcsú, feltűnően magas feketeruhás nő lebbent végig a neszfogó szőnyegen s hátulról szomorkás negédességgel az ezredes vállára hajolt.

Az öreg úr felpattant ülőhelyéből s bemutatta a kapitányt.

– Sóváry Géza, kapitány, – leányom, Méray báróné.

A huszártiszt kezet csókolt s bocsánatért esedezett, hogy nincs parádéban.

A szép asszony – nagyon szép volt: csupa méltóság és megejtő melankólia – nem reflektált a mentegetődzésre, egyébként is igen szótalan maradt. Teát öntött magának, amit egy sarokkereveten költött el, cukor és sütemény nélkül. Halvány arca hajnalszínűvé zsendült az illatos meleg italtól. Rágyújtott egy szivarkára s belebámult annak kéklő füstfoszlányaiba révetegen, mint egy álomjáró.

Szomorú jelenség volt a fiatal asszony, olyan megfoghatatlan, szinte tüneményszerű. Igézett anélkül, hogy vonzott volna; testi szépsége gyönyörködtetett, borongó lelke lehangolt… Jelenléte megtöltötte a szobát s feszültté tette a levegőt. A két férfi egyénisége (hiába tartotta magát tőlük távol) egyszeribe hozzá idomult: felsőbbséges magatartásához, ünnepies halk hangjához. Mintha statisztáltak volna neki.

A kapitány valami frázist keresett az általános társalgás bevezetésére, de amint az asszonyra nézett, torkán akadt a szava.

Az ezredes megeresztett egy tréfát, de belesült a csattanójába, elszégyelte magát.

A hallgatag asszony végre is észrevette, hogy feszélyezi a férfiakat: megindította a társalgást.

– Sóváry kapitány, én hírből rég ismerem magát.

– Ah!…

Az asszony nem elégítette ki a férfiak kíváncsiságát, felállott s megkínálta a fiatal tisztet a maga szivarkáiból:

– Gyújtson rá, ez jobb, mint az apámféle: török. Szereti a törököket?

A kapitány elfogadta a szivarkát és felelt volna, de a báróné nem hagyta szóhoz jutni, ismét új húrba kapott.

– Hogy ízlik a tea? Törökösen szereti a kávét, vagy magyarosan?

Azt gondolta magában a kapitány: ez a nő olybá veszi őt, mint valami unott fejedelemasszony a nála tisztelgő Vöröskereszt-küldöttséget, foglalkozik vele, mert kötelessége, de legjobb szeretné észre sem venni. Megilletett férfiúi önérzete kissé megbolygatta amúgy is feszült idegeit s fanyar mosolyt csalt ajakára. Nem felelt az asszony utolsó kérdésére dacból, mert az előbbiekre nem felelhetett.

A báróné nem törődött vele, megtöltötte atyja kiürült teáscsészéjét, aztán visszaült helyére.

Abban a pillanatban kiszólították az ezredest valami hivatalos ügyben. A kapitány és a báróné magukra maradtak. Egymásra néztek. Csupa kérdés volt a tekintetük.

– Honnan ismer, báróné? Ki beszélt kegyednek rólam? – kérdezte a kapitány.

– Szenessy Magda.

A báróné éles hangsúlyozással ejtette ki a nevet s vizsga szemmel leste felelete hatását. De nem volt annak semmi hatása a kapitányra… Hogy ő nem ismeri Szenessy Magdát, legalább is nem emlékszik reá. Az asszonynak tágra nyilt a szeme.

– Nem ismeri? Szenessy Magdát? Az lehetetlen.

– Miért lehetetlen? Én sohasem mondtam valótlanságot…

Érdes volt a férfi szava, szinte kihívó.

Az asszony felállott. Mondani akart valamit, de meggondolta magát. Visszaereszkedett székébe s mint aki nem tud mihez fogni, zavartan, tájékozatlanul jártatta szemét köröskörül, csak a kapitányt kerülte ki a tekintete.

Azt most már végkép ingerültté tette az asszony sajátságos modora. Elhatározta, hogy nem hagyja magát.

– Bocsánat, báróné, adósom a felelettel. Miért kell nekem ismernem Szenessy Magdát? Mi közöm hozzá? Mit hallott tőle rólam?

A báróné klasszikus feje hátracsuklott, mintha arculütötték volna. A fiatal tiszt határozott, szinte parancsoló hangja megtörte márványos merevségét. Elvesztette az egyensúlyt. Válasza még fölényes volt, de a hangja már ingadozott.

– Mit faggat, kapitány úr? Szegény Magda meghitt barátném volt, szíve rámbízott titkait úgy sem árulhatom el.

Csak ámult a tiszt.

– A báróné szavai oly rejtélyesek, – konstatálta, – mintha azt imputálnák nekem, hogy szerepet játszottam barátnője szívvilágában. Mintha vádolnának!

Az asszony ismét felállott. Ellépett a tiszt mellett s anélkül, hogy szemébe nézett volna, tétován, akadozva felelt:

– Senkit sem vádolok. A férfi mind egyforma… Különben ne bolygassuk a halottak nyugalmát… Ő már túl van a szenvedéseken s önnek, úgy látszik, nyugodt a lelkiismerete… Rendben van minden: a föld tovább forog…

És kisuhant a szobából.

A magára hagyott tiszt úgy érezte magát, mint aki önhibáján kívül a vádlottak padjára került s nem tud alibit bizonyítani. Összeszedte minden emlékezőtehetségét, de a Szenessy Magda képét nem tudta felfedezni emlékei között. Meggyűlölte a tragikaképű szép asszonyt, aki oly kíméletlenül beletaszította a kínos bizonytalanságba. Vérig sértették szavai: a férfi mind egyforma:

A huszártiszt tépelődéseinek az ezredes belépése vetett véget.

– Pajtás, kész a fürdőd, bujj bele és pihend ki magadat.

Karonfogta fiatal bajtársát…

A báróné nem jelent meg az ebéden. Kimentette magát: fáj a feje.

A huszártiszt megtudta az apától, hogy a fiatal asszony féléve van férjnél, de nem tudott kijönni az urával, atyja őszinte bámulatára, aki sokra becsülte minden tekintetben elfogadható vejét. Hazajött és megindította a válópert. Kacagó gyermek volt férjhezmenetele előtt, de a házasélet leőrölte gyermeklelke zománcát, eredendő boldogító naivsága eltűnt, mint a füst; elvesztette a hitét. Atyját kivéve, gyűlölte a férfiakat…

Feketekávénál fiatal bajtársa dolgára terelte a sort a derék ezredes.

– Most gyónd meg nekem: mi bajod? Gondold, hogy apád vagyok. Még többet gondolj, azt, hogy az én bűnök szűrőjén át megtisztult lelkem semmin sem ütközik meg, mindent igazol, mindent megbocsát.

A fiatal tiszt szerfölött gőgös volt, csak annyit mondott:

– Unom az embereket, az egész életet. Beismerem: én vagyok a hibás.

Azt, hogy előtte való napon elkártyázta a kaszinóban vagyona romjait s tetejébe még 12.000 korona adósságot csinált, aminek megfizetésére kétheti időhaladékot kapott, – mindezt eltitkolta a kapitány.

Minek fecsegjen? – gondolta magában – Mikor úgy sem lehet rajta segíteni. Ő már összeállította élete mérlegét. Kártyaadósságát talán még kifizethetné valahogy, de mivel pótolja szíve nagy, nagy ürességét?… Az utcán, a ködben elhatározta, hogy kártyaadóssága lejárata napján főbelövi magát. Addig rendezi még rendezhető ügyeit, hogy tűrhető emléket hagyjon maga után.

II.

A kapitány beteget jelentett s kétheti szabadságot kért. Megkapta. Pénze nem volt: eladta értékes aranyóráját, ékszereit, gyűrűit, képeit, bútorait. Hónapos szobát bérelt. Nem ment a kaszinóba: bujkált az emberek elől; kis kocsmákban ebédelt, polgári ruhában, hideg vacsoráját otthon költötte el.

A tökéletes nyugalom elcsendesítette zaklatott idegeit: magábaszállásra késztette. Hidegen, félelem nélkül nézett a halál szemébe. Pillanatra sem jutott eszébe, hogy megváltoztassa szándékát. Igen, meg fog halni! Szabad ember. Se atyja, se anyja, rég elköltözött az ő imádott Póli nénikéje is, aki benne és általa élt; halála senkit sem fog szíven érinteni. Ősi vagyona pusztulását nem fogják szemére hányni örökséghajhászó kapzsi rokonok: se testvére, se egyéb oldalági rokona. A család kihal benne, nyilas, törökfejes címerét megfordítják a kriptán, mihelyst annak ajtaja utána bezáródott. A többi élők, az idegenek, akik kiszipolyozták, meglökdösték, nem érdeklik. El sem búcsúzik tőlük. Csak az ő édes-kedves halottainak fog istenhozzádot mondani. Atyjának, anyjának, Póli néninek…

Parádéba vágta magát és kihajtatott a farkasréti temetőbe. Ott állott a Sóváryak új családi kriptája. Virágot vitt magával a kocsijában töménytelent, koszorúkat, csokrokat, cserép-virágot s teleaggatta, rakta, szórta velük a hideg obeliszket s sírtakaró követ… Körülnézett. Embert nem látott a környéken. Kocsiját kirendelte az országútra. Újra körülnézett. Nagy, méla temetői csend. Oh, mily jó lesz, mily boldogító belezokogni ebbe a fönséges halotti némaságba!… Egy fölrebbent madár megelőzte. Rászállott a márványlabor tetejébe akasztott koszorúra s énekelni kezdett. Nem félt a tiszttől, megfürdött a virágok kelyhében, vígan ficánkolt, de szomorút csattogott.

A kapitány hallgatta egy darabig, aztán elriasztotta. Az ő kegyeletének madár se legyen a tanuja… Ráborult a hideg kőre s a virágok közé temette fejét. Halkan imádkozott, csöndesen könnyezett.

– Édesanyám, szentem, édesapám, lelkem, drága nénikém, kik a mennyekben vagytok s látjátok az én lelkemet, bocsássatok meg nekem, megtévelyedett ártatlannak s legyetek szószólóim Isten trónusa előtt!… Átkarolta az obeliszket, csókolta a követ szenvedelemmel, eszeveszetten, – míg fájdalmában össze nem esett…

Arra eszmélt fel, hogy a nevén szólítják. Halk hangon, bátortalanul:

– Kapitány úr! Sóváry kapitány!…

Fölengedtek az elalélt ember megzsibbadt tagjai. Összeszedte magát, könyökére támaszkodva, hátranézett.

A kripta vasrácsába kapaszkodva egy feketeruhás asszonyt látott… A báróné volt, az ezredes leánya.

Tehát meglesték őt szent érzései gyakorlatában! – Ez volt a halálra szánt világgyűlölő férfi első gondolata. Felszökött fekvő helyzetéből s ellenséges indulattal, kipirult arccal támadt rá az asszonyra:

– Mit keres itt? Mit bolygatja a halottak nyugalmát s a halálraszánt utolsó kegyeletét!

Legott észrevette, hogy elszólta magát. Ez még ingerültebbé tette, fenékig fölkavarta meghasonlott lelke gőgjét.

Az asszony lesütött szemmel tűrte szemrehányását.

– Maga engem meggyanusított, egy kétséget vetett el a lelkembe azzal a Szenessy Magdával. Tudja meg, hogy én nem bántottam soha senkit… Asszonyt, leányt szentnek tartottam, szentségtelen kézzel meg nem illettem; nem csaltam, nem játszottam szívekkel… Tudja meg, hogy én nem vagyok olyan, mint más férfi, én igaz ember vagyok, szüleim sírjára esküszöm.

S két ujját esküvésre emelte az obeliszk felé.

A fekete asszony ebben a pillanatban nem volt felismerhető. Reszketett, félt, könyörgött:

– Bocsásson meg, hogy meggyanusítottam. Szegény Magda, – mentegette a tévedését, – maga miatt halt meg; azt kellett hinnem, hogy felbiztatta a nagy, halálos szerelemre, – de most már magának hiszek: elhiszem, hogy nem is emlékszik reá; olyan előkelő, kiváltságos férfi, mint ön, oly könnyen megejthet egy ártatlan női szívet, ismeretlenül a távolból is.

A kapitány odalett az ámulattól. A nő utolsó szavai érthetetlenek voltak neki. Mi értelme lehet a bókjának? Ilyen helyen, a halottak birodalmában?… És előkelő kiváltságos férfinak mondotta! Egy ártatlan női szívet könnyű megejteni – állította. Honnan tudja? Oly könnyen megejthető és ártatlan az ő szíve is? Csak játssza a fölényest, a férfigyűlölőt?

Az ellenszenv, amit a rejtelmes asszonnyal szemben érzett, mindenesetre engedett a katona szívében. Nem gyűlölte többé a nőben gőgös lekicsinylőjét, hiszen elégtételt kapott tőle… Fölvette elejtett sapkáját s egy ideig tanácstalanul maga elé meredt.

Az asszony le nem vette róla szemét.

– Bocsásson meg. Megbocsát, úgy-e?

– Meg… meg… Én megbocsátok mindenkinek, csak magamnak nem.

– Adjon kezet – kérte a báróné félénken a kapitányt.

Az hozzálépett s megfogta az asszony remegő keztyűs kezét.

– Félreismertem – mondta egyszerűen.

– Én is magát – vallotta az asszony. – Legyünk jóbarátok, – tette hozzá habozva s gyöngén elpirulva, – mi mindketten szerencsétlenek vagyunk. Mi meg fogjuk egymást érteni… Támogassuk egymást.

– Hogy érti?

Az asszony nem felelt a kérdésre, egyebet mondott:

– Én meghasonlottam az élettel, a rendkívülit, a nagyszerűt, a fönségeset kerestem benne, de nem találtam meg sehol és senkiben. Atyám az egyedüli ember, akire büszkén tudok föltekinteni.

Mély lélekzetet vett. Folytatni akarta, de elejébe vágott a férfi. A nő szokatlan magatartása, az egész rendkívüli helyzet elfelejtettek vele minden konvenciót.

– Mi okból hagyta el a férjét? – kérdezte. – Miért nem szerette?

Cseresznyevörös lett az elvált asszony arca.

– Miért érdekli az magát?

A férfi vállat vont:

– Magam sem tudom, csak érdekel. Előbbi szavai adták ajkamra a kérdést.

– Oh, – mondta a báróné szemét lesütve, – én felelek magának, ha törődik velem, ha érdekli a sorsom, ha úgy parancsolja.

– Nem parancsolom, csak kérem.

– Menjünk innen, – kérte az asszony, – mindent elmondok.

A kapitány még letérdelt az obeliszk alá s halkan imádkozott. Nem röstelte ájtatosságát az asszony előtt, aki hajlandó volt előtte kitárni szívét. Befejezvén imáját, búcsút intett kedves halottainak s a reá váró asszonyhoz csatlakozott.

– Mehetünk, ha úgy tetszik.

A báróné csakugyan mindent elmondott neki. Úgyszólván csak ő beszélt a kripta kapujától a kocsiig.

– Én – kezdte – szerettem a férjemet. Okos, jó, szép ember, de rendkívül közönséges; csupa forma és követelés, egyedüli törvénye a konvenció; ellenőrizte minden lépésemet, az érzéseket, amelyek arcomra kéredzkedtek, a gondolatomat, a lélekzetemet is. És mindent kifogásolt rajtam, rámnehezedett mohó szerelmével és kicsinyeskedésével, lelkem szabadságát, amelyet Istentől kaptam, rabolta el… Csalódtam a szerelemben – fejezte be szavait.

– A férje nem értette meg – jegyezte meg a férfi egyszerűen, meleg részvéttel.

– Hiszen – ismerte be a báróné – nehéz engem megérteni.

– Azzal én is úgy vagyok, – mondta a kapitány, – szerencsére én még sohasem szerettem.

Elhallgattak; a kapitány kocsijához értek.

– Most elválunk? – kérdezte a katonatiszt.

– Ahogy akarja; én villamoson jöttem.

Kezet fogtak; a férfi felszállott a kocsiba.

A bérkocsis szárba kapta a gyeplőt.

– Várjon! – kérte hirtelen elhatározással az asszony. – Magával megyek, ha nem vagyok terhére, még lenne magához egy szavam. – S nem várva be a férfi elhatározását, mellé ült a kocsiba.

Egy ideig küzködött a levegővel, szelíd, leányos keble hullámzását áhitatos, aggodalommal vegyes gyönyörrel nézte a kapitány.

– Csöndesedjék, báróné; tőlem ne röstellje a szíve szavát; én megértem magát; ön nőben az, ami én vagyok férfiban. Kerestük az ideált s nem találtuk meg a földön, amit Istentől kaptunk, elkallódtak lelkünk eredendő kincsei…

– Igen, igen, úgy van.

– Mi – folytatta a férfi – rendkívüli lények vagyunk, túlfinomak, talán betegek, semmiesetre sem a földre valók…

– Nem, nem vagyunk a földre valók…

– Minden rút, ami van, csak az szép, ami nincs…

– Igen, igen, csak az szép, ami nincs…

– A vágy a lehetetlen, a fönséges után éltet bennünket…

– És, – folytatta az asszony mohón, – megbotlunk a rögben, a sár nem a mi elemünk.

Újra elhallgattak. Most már nyugodt volt az asszony, mosolygott. Derült volt a férfi arca is. Egymásba villanó tekintetük nyomán szelíd verőfény támadt.

– Valamit mondani akart még nekem – törte meg a kapitány a csendet.

– Igen, – mondta a báróné, – arra akartam kérni: ne intézze el a sorsát nálam nélkül.

A férfi vállára fektette kezét, szembe fordult vele, igen kért a sötét nedves szemével.

A férfi hirtelen elkomorodott.

– Ezt a kérését bajos teljesítenem. Az én sorsom meg van pecsételve.

Az asszony arca nem mutatott csalódást.

– Már határozott?

– Határoztam.

– Akkor határozott, mikor hozzánk jött?