Arany mesekönyv

(Lapp mese.)

Réges-régen élt egy király, aki ott uralkodott a tenger partján, egy hatalmas nagy országban. Alig házasodott meg, rögtön hadat üzent neki a szomszéd ország királya, s ő nagy bánattal elbúcsúzott fiatal feleségétől, kifeszíttette a hajó vitorláit s elindult háborúba. Nem sokáig ment a hatalmas hajó a tengeren, egyszerre csak egy óriás sziklába ütközött, s ott úgy megfeneklett, hogy semmiképpen se tudtak kiszabadulni onnan. Mind jobban-jobban sülyedt a hajó, s már azt hitték, hogy mind elpusztulnak nyomorultul, mikor a tenger vizéből kiemelkedett egy gyönyörű vízitündér s felkiáltott a hajósokhoz:

– Csak egy mód van arra, hogy megmeneküljetek a bizonyos haláltól: ha a király nekem adja legelső gyermekét!

A király megrémült ettől a beszédtől, s haragosan kiáltotta le a vízitündérnek:

– A gyermekemet nem adom, inkább meghalok!

Ebben a pillanatban hatalmas hullám csapta meg a hajó oldalát, hogy majd elsülyedt, elkezdtek rimánkodni, könyörögni a katonák a királynak, hogy így, meg úgy, ne engedje elpusztulni őket, mígnem a király megszánta a katonáit és odaigérte a vízitündérnek első gyermekét.

A vihar egyszeribe megszünt, egy hullám kiszabadította a hajót a sziklák közül s egy perc mulva kint voltak a szép, csendes tengeren.

Jó pár hónap telt el, míg a király ismét hazatért az országába, s hát a királyné egy gyönyörű fiugyermekkel fogadta.

Boldog volt a király, hogy azt se tudta, hova legyen nagy boldogságában s el is feledte, amit a vizitündérnek igért. De telt, mult az idő, a gyermekből szép szál fiu lett, s bezzeg most eszébe jutott a királynak, hogy akármelyik percben eljöhet a vízitündér a fiáért, s akkor vége a nagy boldogságnak. Nem volt ezentúl se éjjele, se nappala, járt fel-alá a palotában szótlanul s nem volt senki, aki jókedvre tudta volna deríteni. Hiába kérdezte, faggatta a felesége, hogy mi bántja, a király sokáig nem mondta meg nagy bánatja okát, de aztán mégis azt gondolta, jobb, ha a királyné is jóelőre tudja, mintha váratlanul rabolják el a fiát.

Bezzeg, sírt a szegény királyné, mint a záporeső, mikor meghallotta, hogy férje egy vízitündérnek igérte oda a fiát, aztán gondolkozni, tépelődni kezdett, hogy s mint menthetné meg ettől a szerencsétlenségtől szegényt. Addig-addig tépelődtek, amíg azt nem határozták, hogy elküldik a palotából a királyfit, mert itt mindenképpen megtalálja a vízitündér, s ha eljön majd egyszer, más gyereket adnak neki helyette.

Mindjárt hivatták a királyfit, elmondták neki, hogy mi veszedelem fenyegeti, ne maradjon hát itthon, hanem járjon-keljen a világban. Hát bizony a királyfi egyet se búsult ezen, mert eddig úgy őrizték, hogy a palota kertjébe se mehetett egyedül. Csináltattak neki jó erős ruhát, cipőt, s a hátára egy bőrzsákot, abba elemózsiát raktak jócskán, s avval elindult keserves könnyhullatások közt a királyfi.

Ment, mendegélt egész nap, s mikor beesteledett, egy nagy erdőbe ért, ott szállást keresett magának. Talált is nemsokára egy fa alatt puha mohaágyat, oda szépen leheveredett, s maga mellé tette az elemózsiás zsákját, hogy falatozzék egyet. De bizony még ki sem nyithatta a zsákot, nagy morgást hall a fa mögül, recsegést-ropogást, aztán egyszerre csak előtte állott egy hatalmas oroszlán.

– Mit keresel te itt? – kérdezte tőle olyan erős hangon, hogy az erdő is zúgott belé.

– Egy vízitündér elől jöttem el hazulról, – válaszolta remegő hangon a királyfi.

– Adj ennem az elemózsiádból, mert eljött a vacsorám ideje, s nincs, amit egyek!

Örült bezzeg a királyfi, hogy nem őt akarja megenni az oroszlán, sietve elészedett hát a zsákból egy kenyeret, meg egy üveg bort, s az oroszlán elé tette.

Meg is ette az mind egy falásig, amit odaadott neki s aztán békés hangon mondta:

– Most már jobban érzem magam, fiam. El is álmosodtam, s ez a mohaágy éppen jó lesz nekem. Ha kedved van rá, te is leheveredhetsz mellém.

Le is feküdt a királyfi az oroszlán mellé, s abban a nyomban el is aludtak mindketten, s míg a nap a hasukra nem sütött, meg sem moccantak. Először az oroszlán ébredt fel, s felköltötte a királyfit is.

– Most el kell válnunk, fiam, egymástól, – mondotta neki – de jót tettél velem, s én meg is hálálom. Vágd csak le a fülem hegyét, rejtsd el jól valahová, s ha azt akarod, hogy te magad is oroszlán légy, csak dörzsöld meg jól magad evvel s abban a pillanatban azzá változol!

Megköszönte a királyfi az ajándékot, s avval elbúcsúztak egymástól: az egyik ment jobbra, a másik balra.

Alig ment egy darabig a királyfi, egyszerre csak eszébe jutott, hogy megpróbálja, vajjon hogy is érezné magát oroszlánbőrben, elévette hát az oroszlánfület, jól megdörzsölte magát vele, s hát egyszerre csak érzi, hogy a feje megnő, bozontos lesz, a nyaka vastag, a kezén karmok nőnek, s az egész teste szőrös! Erősen tetszett így magának, s egész nap így ment oroszlán képében.

Mikor közeledett az este, ismét azt kívánta, hogy fiu legyen, s hát egyszerre érzi, hogy kisebbedik a feje, a szőrös test helyett az ő rendes teste van ismét, a karmok helyett rendes lába van. Hamar keresett egy helyet, ahol az éjszakát eltöltse, talált is egy szép páfrányos helyet s oda leheveredett. De még arra sem volt ideje, hogy a szemét behúnyja, a háta mögül hatalmas csörtetést hallott, s amint megfordítja a fejét, egy hatalmas barna medvét pillantott meg.

– Mit keresel te itt? – kiáltotta a medve.

– Én egy vízitündér elől bujdosok, – felelte a királyfi remegve.

A medvét nem igen érdekelte a vízitündér, hanem hamarosan a bőrzsákra pislantott s így dirmegett-dörmögött:

– Éhes vagyok, adj valamit enni abból a zsákból!

A királyfi kinyitotta a zsák száját, előhúzta belőle a második kenyerét meg egy üveg bort, s odaadta a medvének. Meg is ette az mind egy falásig, amit odaadott neki, meg se kérdezte a királyfit, hogy ő nem enne-e?

No, ahogy befejezte a vacsoráját a medve, rögtön a finom páfrány ágyra tekintett, ahol a királyfi heverészett, s bezzeg, meg is tetszett neki a jó puha ágy.

– Jó puha ágyad van, fiam, – mondta a medve – remélem, belátod, hogy nekem is jól esnék itt a pihenés, – avval leheveredett s mondta:

– Nem bánom, ha akarsz, mellém is fekhetsz!

Csudálkozott a királyfi, hogy a medve is épp úgy bánik vele, mint az oroszlán, de bizony lefeküdt mellé, s úgy elaludtak, hogy pirkadásig fel sem nyitották a szemüket. Először a medve ébredt fel, s hogy a királyfi még tovább is aludta az igazak álmát, jót csapott a mancsával a lábára. Bezzeg, hogy rögtön kiszaladt a királyfi szeméből az álom!

– El kell válnunk most, fiam, – mormogta a medve – s hogy jóságodért jóval fizessek én is, vágd le a fülem hegyét, s ha avval megdörzsölöd magad, belőled is medve lesz!

A királyfi megköszönte az ajándékot, elrejtette s ment az útjára.

Alig ment egy darabig, megdörzsölte magát a medvefüllel, mert kiváncsi volt rá, hogy milyen is lesz, ha elváltozik. Rögtön karmok nőttek ismét a keze helyett, szőrös lett, s recsegett-ropogott alatta minden, amint nagy cammogással haladt. Estig így maradt, de aztán gondolta, mégis csak jobb lesz fiuvá változni, mert olyan nagy zajt csapott a csörtetésével, hogy az egész erdő zúgott bele. Hamar át is változott s most nem keresett se mohaágyat, se páfrányost, nehogy megint valakivel meg kelljen osztania a hálóhelyét. Lefeküdt egy nagy fa alá, s éppen el akart szundítani, mikor hallja, hogy a füle mellett folyton zümmög valami. Gondolta, majd csak elrepül, de biz’ az nem repült el, hanem szépen lassan azt zümmögte a fülébe:

– Mi dolgod van neked itt? Ilyen legénykének még otthon a helye éjszaka.

– Egy vízitündér elől bujdosok, – felelte a királyfi, de a kis méh nem igen hallgatott a válaszára, hanem megkérdezte:

– Adhatsz valamit enni? Igen éhes vagyok.

A királyfi odaadta az utolsó kenyerét s borát neki, a méh meg, mikor utolsó morzsáig elfogyasztotta a kenyeret, megszólalt:

– Nem vagy olyan kövér, hogy együtt ne alhatnánk! – s evvel elbujt a királyfi lába mellé, s rögtön elaludtak.

Reggel a méh ébredt fel először, odaszállott a királyfi füléhez, zümmögött, amíg csak az ki nem nyitotta a szemét.

– El kell válnom tőled, te legény, – mondta a méh – de mielőtt elszállanék, húzz ki egy szőröcskét belőlem, s éppen olyan méhhé változhatol, ha eléveszed, mint én.

Azzal elrepült a méh, s a királyfi elrejtette gondosan a kis szőrszálat a zsebében.

Egy-két órát mendegélt, de aztán erősen kiváncsi lett, hogy ugyan milyen is lehet méh képében, elővette a kis szőröcskét, s hát a legcsudálatosabb változás történt vele. A feje rettentő kicsivé zsugorodott össze, a lába; mintha nem is lett volna, olyan kicsi lett, s egész teste a legfinomabb szőrökkel volt fedve. A legjobban tetszettek neki kis szárnyai, amelyek egész nap fáradság nélkül repültek vele.

Estefelé egy várost pillantott meg, átváltozott hát ismét emberré, s úgy ment be a kapun. Egyszerre csak egy palotához ér, s mert nyitva volt annak is a kapuja, bement s rengeteg embert talált egy nagy teremben, akik össze-vissza beszélgettek. Figyelte a szavukat, s hát megtudja, hogy itt a király palotájában van, s hogy ezek vendégek, s mind arról beszélgettek, hogy a királynak egyetlen leánya semmiképpen sem akar férjhez menni, még csak a szeme elé sem ereszt férfiembert. Próbálta az apja, hogy lefesttette a világ összes királyfiának képét s megmutatta a leányának, hogy hátha megtetszik neki valamelyik, de bizony festethette, mert a királykisasszony még csak rájuk sem tekintett.

No, ahogy ezeket megtudta a királyfi, kezdtek elszállingózni az emberek, s végre ő maradt egyedül a teremben. Ott meghúzta magát csendesen, s mikor semmi zaj nem hallatszott a palotában, elővette a kis szőrszálacskát, s méhhé változott át. Igy repült át az őrök szemeláttára a termeken, aztán a kulcslyukon bebujt a királykisasszony szobájába.

Ott megrázta magát, s ismét férfivá lett. Abban a pillanatban felébredt a királykisasszony s rémülten sikoltozott:

– Segítség! Segítség! Egy ember jött ide! – de mire bejött az őrség, a királyfi ismét átváltozott méhhé és semmit sem találtak ott. Benéztek mindenhova, szekrénybe, ágy alá, s végre, mikor látták, hogy senki sincs a szobában, azt hitték, hogy csak rossz álmot látott a királykisasszony. Kimentek, csendesen behúzták maguk mögött az ajtót, de alig tették ki a lábukat, a méhecske ismét átváltozott királyfivá, s ott állott a szobában.

– Itt van megint az az ember! – sikoltotta a királykisasszony ismét, s persze az őrök is rohantak vissza a szobába. Megint hiába kutatták át az egész szobát, mert a királyfi nyomban méhhé változott, s az őrök azt gondolták magukban, hogy a királykisasszony meghibázott az eszében, s többet, ha még úgy sikoltozna is, úgyse jönnek be a szobába.

Látta jól a királykisasszony, hogy mit gondolnak az őrök magukban s elhatározta, hogy akármi történik is vele, többet egyet se kiált. Alig tették ki az őrök a lábukat a szobából, ismét ott állott előtte a királyfi, s ő remegve, szótlanul ült az ágyán.

– Ne félj tőlem, szép királykisasszony, – szólította meg nyájasan a királyfi – nem akarlak én bántani téged! – Aztán a királykisasszony kertjéről, szép madarairól beszélt vele, s lassankint úgy felbátorodott a királykisasszony, hogy szép csendesen felelgetett neki a kérdéseire s jókedvűen elbeszélgettek. Mire pirkadt a hajnal, a királykisasszony úgy megszerette a királyfit, hogy azt mondta neki:

– A tied leszek, ha te is úgy akarod, mert én soha máshoz feleségül nem megyek!

Mindjárt ebben meg is egyeztek, s a királykisasszony azt mondta a vőlegényének:

– Három nap mulva háborúba indul az édes apám, s tudom, hogy a kedvenc kardját itthon fogja felejteni a szobájában. Annak igéri majd a kezemet, aki leghamarabb viszi oda a kardját, hát úgy igyekezz, hogy te légy az!

A királyfi aztán elbúcsúzott tőle, mert kukorékolni kezdtek a kakasok, s arra kérte, ha valamiképpen nem találna visszajönni, menjen ki a tengerpartra s ott hegedüljön el egy dalt, mert akárhol lesz is, azt megfogja hallani. Azzal elment a királyfi, s rögtön jelentkezett a király hadseregében katonának, s harmadnap ő is elment a háborúba.

Alig mentek egy jó mértföldnyire, észreveszi a király, hogy otthon felejtette a kedves kardját. Hiába ajánlották fel a vitézek egymásután szebbnél szebb kardjukat, a királynak egy sem kellett, összehívta a katonáit s kihirdette:

– Aki közületek leghamarább elhozza kedvenc kardomat, azé lesz a leányom keze, s holtom után egész királyságom.

Nosza, lóra kapott egy sereg vitéz, köztük a királyfi s a Vörös lovag is, vágtattak a villámnál is sebesebben, de mikor közeledtek a kastélyhoz, mit gondolt, mit nem a királyfi, megdörzsölte magát az oroszlánfüllel, s oroszlánná változott abban a nyomban. Bezzeg megijedtek a többiek, a lovak megbokrosodtak, hogy alig bírtak a vitézek velük, s így jóval hamarább ért a királyfi a palotához. Ott hirtelen méhhé változott, bebujt a kulcslyukon a királyleány szobájába, egy-kettőre emberré lett s a királykisasszony már futott is eléje az apja kardjával. Hirtelen megölelte a királyfi a menyasszonyát, s ez a zsebébe csúsztatott egy arany karikagyűrűt, amelynek a párja ott ragyogott az ujján. Megköszönte a királyfi a gyűrűt, s egy-kettőre elvágtatott a karddal.

Amint visszafelé tartott; találkozott a többi vitézekkel, hát azok majd meghaltak az irígységtől, amikor meglátták őt a király kardjával. Különösen a Vörös lovag nem bírta türtőztetni a mérgét, először erőszakkal el akarta rabolni tőle, de mikor látta, hogy sokkal erősebb a királyfi, mint ő, elhagyta, úgy tett, mintha belényugodott volna a dologba, s mikor a királyfi tovább vágtatott, nagy távolságra ő is utána ment. Mindabban reménykedett, hogy valahol csak elszundít a királyfi, akkor megöli s elrabolja a kardját.

Hát amint így lovagolt a királyfi nagy sebesen, erősen megszomjazott, s mikor megpillantott a tenger partján egy kis forrást, leugrott a lováról, maga mellé tette a kardot s lehasalt a földre, hogy jót igyék. Alig ivott egy-két kortyot, a tenger vizéből kiemelkedett a vízitündér, s hogy meglátta a királyfit, mellette termett, s mire csak egyet is mukkanhatott volna a legény, már összecsapódott a tenger hulláma fölöttük, s vitte le a tündér a tenger fenekére.

Bezzeg nemsokára megérkezett a Vörös lovag is, s majd elájult a nagy csudálkozástól, hogy hová lehetett a királyfi, hogy így őrizetlenül hagyta a kardját. De sokat nem tépelődött ezen, hanem felkapta a földről, s úgy elvágtatott vele, mint a szél.

Mikor vége volt a csatának, nagy diadallal tért haza a király seregével, ott lovagolt mellette a Vörös lovag, s a királykisasszony rögtön észrevette az ablakból, hogy az ő vőlegénye nem jön a sereggel, hanem valami szerencsétlenség érte. Amint a Vörös lovagra tekintett, érezte, hogy csak ez lehetett az, aki ellopta a királyfitól a kardot, s hát az apja hozta is fel rögtön a szobába s megmondotta neki, hogy ennek igérte a kezét.

Szegény királykisasszony majd meghalt nagy bánatában, s el nem tudta gondolni, hová lehetett a vőlegénye. Még aznap menyasszonyi ruhába öltöztették, s estére meg volt híva, aki épkézláb ember csak volt a városban mind a fényes lakodalomra. Ott ült a királykisasszony is nagy búsan egy darabig, de mikor senki sem figyelt rá, felosont a szobájába s kinézett a szobájából a hullámzó tengerre.

Fényesen sütött le a hold a tengerre, nézte, nézte a királykisasszony, aztán egyszerre csak eszébe jut, hogy mit igért ő a királyfinak, mielőtt az elment a háborúba. Nosza, hamar vette a hegedüjét, kiosont a palotából, le a tengerpartra, s ott elkezdett egy szép, szomorú dalt hegedülni.

A vizitündér és a királyfi éppen egy tengeri moszatágyon feküdtek, mikor megszólalt a királyleány hegedüje szomorúan, bánatosan.

– Hallgasd, csak hallgasd, – mondta a vízitündér a királyfinak, – a te régi menyasszonyod hegedül ott fenn a tengerparton!

– Nem hallok semmit, – mondta a királyfi, – mert nem akarta, hogy a tündér lássa, milyen boldog – vigy egy kissé feljebb a vízben, hátha akkor hallanék valamit!

A vízitündér a vállára vette, s felvitte a tenger közepéig, ott megállott, s ismét kérdezte:

– Hát most hallod-e a hegedü hangját?

– Nem hallok én most se egyebet, mint a hullámok zúgását, – felelte ravaszul a királyfi, – de talán ha feljebb vinnél, meghallanám!

Felvette ismét a hátára a tündér a királyfit, s szinte a víz színéig vitte, ott megállott, s kérdezte tőle:

– Most már csak hallod a hegedü hangját?

– Csak a víz zúgását hallom most is, – felelte ismét a királyfi.

Erre felkapta a vállára ismét a királyfit a tündér s kiúszott vele a partra, ott megállott s kérdezte:

– Itt már csak hallod?

– Várj egy pillanatig, – felelte a királyfi, mert a víz mind belément a fülembe, s amíg ki nem folyik, semmit se hallok!

Csak az kellett a királyfinak, hogy egy percre a szabad levegőn maradhasson, nyúlt rögtön a zsebébe, előhúzta a kis méh szőröcskéjét, s egy szempillantás alatt úgy eltünt a vízitündér szeme elől, hogy az azt se tudta, hová legyen csudálkozásában. Bebarangolta az egész tengert, végig kutatta a tengerpartot, aztán leszállott a tenger mélyére és soha többé onnan elé se jött.

Hát a királyfi hová lett, mikor méhecskévé változott? Ő bizony belébujt a királykisasszony zsebébe, s mikor az felkelt szomorúan, hogy hazatérjen, vele együtt jutott be a palotába.

Bezzeg, ahogy felérkeztek a királykisasszony szobájába, ismét legénnyé változott a méh, s ki tudná azt szóval elmondani, hogy milyen boldog volt a királykisasszony, mikor megpillantotta! Rögtön kézen fogta s levezette a vendégek közé, s így mutatta be nekik:

– Ez a fickó avval dicsekszik, hogy nagyobb varázsló a Vörös lovagnál is, s azért hoztam ide, hogy megszégyenüljön attól, amit itt fog látni. Azt hazudta nekem, hogy oroszlánná is tud változni, mutasd meg hát neki, Vörös lovag, hogy az nem olyan nagy dolog!

Persze a Vörös lovag azt se tudta, mit csináljon, soha még hírét sem hallotta, hogyan kell oroszlánná változni s eleget fincsorgatta az arcát, hogy hátha sikerülne neki valahogyan oroszlánná lenni, de bizony csak nem sikerült az semmiképpen. Megszólalt ekkor ismét a királykisasszony:

– Talán túlságosan nehéz dolog oroszlánná változni, változz hát medvévé!

De bizony medvévé se tudott változni a Vörös lovag, s ott szégyenkezett, pironkodott a vendégek előtt.

– Változz hát méhhé, – mondotta a királykisasszony ismét – úgy hallottam, hogy ez a legkönnyebb dolog!

Erre a Vörös lovag elkezdett zümmögni, de bizony zümmöghetett, mert továbbra is csak Vörös lovag maradt, s nem változott méhhé.

– Hát akkor most próbálj te szerencsét, – fordult a királykisasszony a királyfihoz – hadd lássuk, mit tudsz! Változz először oroszlánná!

Egy szempillantás alatt ott állott a vendégsereg előtt egy óriás oroszlán s szörnyű ordítással rohant a Vörös lovagra. Sikoltva rohantak szerte a vendégek, s a Vörös lovag csak a királykisasszonynak köszönhette az életét, mert ő tartotta vissza az oroszlánt attól, hogy szertemarcangolja. A másik percben ismét visszaváltozott emberré a királyfi, de nem sokáig lehetett nyugton a Vörös lovag, mert rögtön megszólalt a királykisasszony:

– Változz most medvévé! – s már ott is állott dörmögve, mancsát a Vörös lovag felé nyújtogatva egy hatalmas medve. A Vörös lovag remegve hátrált előle a királykisasszony mögé. A király ezalatt nyugodtan ült a helyén, s mikor a medve ismét emberré változott, azt kérdezte tőle:

– Nem te voltál az, aki a kardot legelőbb elhoztad a palotából?

– De bizony ő volt, – felelte most boldogan a királykisasszony, s elejétől végig elmondotta, hogy történt a dolog, s hogy lopta el a kardot a Vörös lovag. Bezzeg, keblére ölelte a beszéd végén a királyfit a király! Mindjárt folytatták is a lakodalmat, de bizony nem a Vörös lovag volt már a vőlegény, hanem a királyfi.