Arany mesekönyv

(Maláji mese.)

Élt Kazam városában egy ember s annak gyönyörű szép felesége. Ez az ember rendkívül szerette a feleségét, de annyira szerette, hogy az ő szeretetének párja nem volt messze földön. Haj, Istenem, mely nagy gyász érte ezt az embert! Mikor a legboldogabbnak gondolta magát, akkor szállott le a halál angyala az ő gyönyörű szép feleségéért. Jöttek az atyafiak, szomszédok, jó barátok, vigasztalták az embert, de hiába, ráborult a felesége holt testére s nem tudták onnan elszakasztani. Mult nap, nap után s nem volt arra lelke, hogy a feleségét eltemettesse.

– Mit gondolsz? – mondották az emberek – hiszen már oszladozik a feleséged teste. Temettesd el!

– Nem, nem, nem temetem el, – mondotta az ember – s ha el kell temetni, temessetek el engem is vele.

– Azt nem tesszük, – mondották az emberek – hogy temetnénk el mi tégedet, mikor élsz?!

– Ha nem temettek el, – mondotta az ember – akkor tegyétek a feleségem holttestét egy csolnakba. Eresszétek a csolnakot a tengerre, de a csolnakba én is beleülök, vele megyek: hadd pusztuljak el a tengeren.

Hiába beszéltek az emberek, nem tudták eszére téríteni szegényt. Csolnakba fektették a holttestet; ő meg beleült. A csolnakot ellökték a parttól s egyszerre csak eltünt szem elől. Nem látta senki.

Ment, ment a csolnak a tengeren s a szegény ember csak sírt, sirdogált folyton, keservesen, szakadott a könnye, mint a záporeső. És kesergett folytonosan: Miért, hogy miért kellett meghalnia az ő feleségének?! S íme, amint így kesergett, sirdogált a szegény ember, egyszerre csak valami mennyei szózat hangzott feléje:

– Óh, te fiatal ember, aki annyira szereted a te feleségedet! Valóban, nagy a te szerelmed, valóban, nagy a te hűséged, csudálatosan nagy. Hallgass hát ide: add át életednek a felét a feleségednek és ő azonnal életre fog kelni. Még 40 esztendőd van, oszd el vele. Adj át huszat a feleségednek, marad még húsz a te számodra.

Fölnézett az ember az égre s mondotta:

– Neki adom az életem felét, csak támadjon fel újra az én feleségem.

Ahogy ezt mondotta, abban a pillanatban felnyilt az asszony szeme. Mosolyogva ült fel a csolnakban. Szép volt, gyönyörű volt. Szebb volt, gyönyörübb volt, mint annak előtte. A csolnak pedig csak ment tovább, tovább s egyszerre csak elért egy szigetre. Annál a szigetnél szoktak kikötni a hajók, hogy vizet vegyenek fel. Kiszállottak a szigetre, egy fa alatt szépen letelepedtek s ott éltek, éldegéltek nap, nap után. Hanem munkához kellett látni, merthogy a semmiből nem élhettek. Munkához is láttak. A férj dolgozott reggeltől estig. Meg is szerezte a mindennapit. Egyszer aztán szörnyen elfáradott az ember. Fejét felesége ölébe hajtotta s elszundikált. Aludott mélyen, amikor egy hajó kötött ki a szigetnél. A hajóból kiszállott a kapitány s véletlenül arra ment, ahol az asszony ült. Odament egyenesen az asszonyhoz. Nézte, nézte; szörnyen megtetszett neki s kérdezte tőle:

– Ki ez az ember, aki a te öledben fekszik?

– A férjem, – felelt az asszony.

Mondotta a kapitány:

– Ej de csunya, lerongyolódott ember felesége vagy te! Nem tudod, hogy milyen szép vagy? Nem láttad soha a te szép arcodat? Nézd meg a víznek a tükrében, hasonlítsd össze az urad arcával. Hogyan élhetsz vele? Hallgass ide: jer én velem. Gazdag vagyok, előkelő ember vagyok. Nézd meg az arcomat, ugyebár szép vagyok? Hagyd itt ezt az embert, légy az én feleségem.

Az asszony nézte, nézte a kapitányt, aztán el kezdett gondolkozni:

– Bizony, – gondolta magában – ez csakugyan szép ember s úgy látszik, gazdag ember is. Itt hagyom az uramat, vele megyek.

Amit gondolt, azt meg is mondotta mindjárt:

– Jól van, veled megyek, követlek.

Szép csendesen letette az ura fejét a földre, aztán elment a kapitánnyal, beszállott a hajóra. Ahogy beszállott, a hajó azonnal el is indult. Alig ment el a hajó, felébredt az ember. Körülnéz, keresi a feleségét. Nem látja sehol. Bejárja, beszaladja a szigetet, kiabál: semmi válasz. Nincs, nincs, való igaz! Eltünt a felesége! Aztán egyszerre csak a nagy messzeségben meglátott egy hajót.

– Bizonyosan azon a hajón ment el, – gondolta magában. – S nagy lett az ő szívének a szomorusága. Búsan bolyongott a tenger partján s mind azon imádkozott, hogy bárcsak jönne egy másik hajó, hogy utánna mehetne a hűtlen asszonynak. Isten meghallgatta kívánságát, íme, jött egy másik hajó, kikötött az is a szigeten, hogy vizet vegyen fel. Ennek a hajónak is a kapitánya kiszállott a szigetre s megkérdezte:

– Hát te miért vagy olyan szomorú? Mi történt veled?

– Óh, uram, nagy az én esetem, – kesergett az ember s elmondotta az ő történetét.

– Ne búsulj, – mondotta a kapitány – gyere csak, ülj fel az én hajómra, majd utólérjük mi azt a hajót.

– Óh, uram, szolgád leszek egész életemre, – hálálkodott az ember. Azzal felült a hajóra s az indult is nyomban. Csak úgy repült a hajó a sík tengeren s csakhamar utólérte a másikat. Egymás mellett haladott a két hajó. Egyszerre érkeztek a kikötőbe. Ahogy horgonyt vetettek, mondotta a kapitány az embernek:

– Na, most eredj át a másik hajóra s keresd meg ott a feleségedet, aztán, ha megtalálod, jelentjük a dolgot a kikötő-parancsnoknak: az majd igazságot tesz.

Általment az ember a másik hajóra, elvegyült a hajósnép között. Kereste, vizsgálta mindenfelé, hogy megláthatná-e a feleségét. Aztán egyszerre csak betekintett egy kis ablakon s hát íme, ott volt az asszony!

– Itt a feleségem, – mondotta a kapitánynak.

– Bizonyosan a te feleséged? – kérdezte a kapitány.

– Az enyém, az enyém, – mondotta az ember.

– Hát akkor gyere velem. Megyünk a kikötő-parancsnokhoz.

Mentek a kikötő-parancsnokhoz s ott a kapitány elmondotta, hogy mi történt ezzel az emberrel. Kérdezte a parancsnok:

– Bizonyos vagy abban, hogy a te feleséged az, akit a hajón láttál?

– Óh, uram, tökéletesen bizonyos vagyok abban. Láttam. Saját szememmel láttam, nem csalódtam.

– Ha úgy van, akkor jól van, – mondotta a parancsnok – mindjárt idehozatom s igazságot teszek.

A parancsnok egyszeribe küldötte a szolgáit, hogy hívják oda a kapitányt. Jött is a kapitány mindjárt; mélyen, alázatosan meghajolt a parancsnok előtt. Közben megjöttek a bírák is, akiket a parancsnok hivatott s most a parancsnok kérdezte a kapitányt:

– Ki az az asszony, kapitány, aki a te hajódon van?

Felelte ez:

– Ez az asszony az én feleségem. Fiatal ember voltam még, amikor feleségül vettem.

Mondotta a parancsnok:

– Ez a fiatal ember pedig, aki itt áll, azt mondja, hogy az az asszony az ő felesége s hogy te tőle elraboltad.

– Óh, uram, óh hatalmas parancsnok, – mondotta a kapitány – még igen fiatal voltam, amikor ezt a nőt feleségül vettem. Más feleségem nem is volt soha.

– Mit szólsz ehhez? – fordult a parancsnok a férjhez. A kapitány azt mondja, hogy ez az asszony mindig az ő felesége volt.

Mondotta a férj:

– Ő azt mondhatja, uram, de hivasd ide az asszonyt. Kérdezd meg tőle, hadd mondja meg ő, melyiknek a felesége. És elbeszélte újra az ő történetét kezdettől végig.

A bírák nagy álmélkodással hallgatták a beszédét s parancsolták a kapitánynak, hogy egyszeribe hozza ide az asszonyt. A kapitány elment vissza a hajójára s mondotta az asszonynak:

– Hallod-e, most el kell jönnöd a bírák elé s vallomást kell tenned, hogy kinek vagy a felesége. Mondjad, hogy mindig az én feleségem voltál; ne hagyj engem hazugságban!

– Ne félj semmit, – biztatta az asszony.

Mentek egyenesen a parancsnok elé s ahogy oda megérkeztek, mondotta az egyik bíró:

– Asszony! Mondjad az igazságot: e két ember közül melyik volt elébb a te urad?

Felelt az asszony:

– Az én uram mindig ez a kapitány volt, senki más.

– Nos, fiatal ember, – fordult a bíró a férjhez – mit szólsz ehhez?

Felelet helyett a férj az asszonyhoz fordult s kérdezte tőle:

– Hát te csakugyan sohasem haltál meg? Nem igaz, hogy én nagy szeretetből megosztottam veled az életemet? Hogy negyven esztendőre szabott életemből huszat neked ajándékoztam?

Az asszony összecsapta a kezét:

– Óh, halljátok, urak, hogy folyik a hazugság ennek az embernek a szájából? Hát lehetséges az, hogy halott feltámadjon? Hallottatok ti ehhez hasonlót valaha, amit ez a hazug ember beszél?

Mondották a bírák egy értelemmel:

– Az asszonynak igaza van. Hogyan mondhatsz te, ifjú ember, olyat, hogy halott újra feltámadjon? Most már nyilvánvaló, hogy ez az asszony a kapitány felesége és nem a tied.

Akkor meg a kapitány szólalt meg, aki az asszonyt elrabolta s mondotta:

– Mit érdemel az olyan ember, azt kérdem én, aki másnak a feleségét el akarja rabolni? Mert ez az ember nem akar egyebet: el akarja rabolni az én feleségemet.

A bírák a férjhez fordultak most s mondották neki:

– Hallod, mit mond a kapitány? Bizony, súlyos ítéletet érdemel az olyan ember, aki a más feleségét el akarja rabolni.

A férj erre az asszonyhoz fordult s mondotta elkeseredett szívvel:

– Óh, te hűtlen, te áruló asszony te! Hátha te csakugyan nem akarsz az én feleségem lenni, ha inkább akarod a kapitányt, mert annak van aranya s ezüstje, ám legyen, de akkor vissza is veszem tőled azt a húsz évet, amit neked ajándékoztam.

Ezzel felemelte a kezét s imádkozott fennhangon:

– Óh, egek ura, királya, mindenható Úr, te, aki mindenütt jelen vagy s mindent látsz, hozzád könyörgök: add vissza nekem az én éveimet, mert ez az asszony tagadja, hogy én az ő férje vagyok!

És halljatok csudát, mi történt ebben a pillanatban!

Az történt, hogy az asszony holtan rogyott össze. Most már látták a bírák, hogy kinek részén az igazság. Nagy felháborodással szólították be a szolgákat s parancsolták nekik: – Fogjátok meg a kapitányt, vigyétek ki s kövezzétek meg. Nem érdemel mást az olyan ember, aki más feleségét elrabolja.

Megragadták a szolgák a kapitányt, kivitték az udvarra, megkövezték, azután ami vagyona volt, annak a felét odaadták a férjnek, felét adták az állam kincstárának, a hajóját pedig a város öreg embereinek.