Arany mesekönyv

(Zsidó mese.)

Élt valahol, nagy tengernek a partján, egy igen gazdag zsidó ember, Bar Kappara volt a neve. Elment egyszer Bar Kappara a tenger partjára, ott sétálgatott, nézegette a tengert, s hát csak fut be a kikötőbe egy rengeteg nagy hajó, de mielőtt parthoz érne, nekifut egy nagy sziklának, s úgy össze-vissza törött, hogy egy perc mulva csak a deszkája úszkált szerteszét a vizen. Hej, lett nagy ordítozás a hajó népe között! Ott úszkáltak, vergődtek, fuldoklottak a tengerben, s nyujtogatták a karjukat a part felé, hátha segítség jönne onnét?

Nosza, neki, a parton állók sem tátották el a szájukat, hanem futottak ki erre, ki arra, az egyik kötélért, a másik csolnakért, sokan ruhástól is beléugrottak a vízbe, hogy csak segíthessenek a szerencsétleneken.

Bar Kappara sem gondolkozott sokat, hanem beleugrott a vízbe, s úszott nagy igyekezettel a hajó felé. Ott lubickolt, nem messze a sok szertehullott deszkától egy ifju ember, el-elmerült, majd ismét felvetette egy hatalmas hullám, afelé igyekezett Bar Kappara, s jó szerencsére épen akkor érkezett, mikor a szerencsétlent feléje sodorta a haragos hullám. Megfogta jó erősen, s nagy üggyel-bajjal, kievickélt vele a partra. Meg sem állott a parton, hanem a karján hazavitte a halottnak tetsző ifjat, otthon lefektette a saját ágyába, úgy melengette, élesztgette sokáig.

Végre kinyitotta szemét az ifju, s Bar Kappara elmondotta neki, hogy Isten milyen csudásan mentette meg a haláltól őt egyedül, mert a hajó többi embere mind egy szálig odaveszett. Aztán megkérdezte tőle:

– Ki vagy te, s hol lakol?

– A római császár nagyobbik fia vagyok, – felelt az ifju – tengeri utazást tettem az embereimmel, s most Isten tudja, hogyan, s mikor jutok haza. Pénzem, kincsem elsülyedt, az embereim odavesztek, amíg az apám elküldhetné számomra a pénzt, éhen veszhetek itt.

De Bar Kappara nem hagyta ám, hogy sokáig szomorkodjék a herceg. Szép selyemköntöst hozatott be a szolgáival, abba felöltöztette, három gyönyörű pejparipát kivezetett az istállójából, s oda vitte azokat is a herceg elé.

– Ne búsulj, fenséges herceg azon, hogy hogyan kerülsz haza. Itt van ez a három ló, az egyiket használd te magad, a másik kettőn két hű szolgám fog hazáig kísérni. Hogy valamiben szükséget ne lássatok az úton, nesze, itt van egy zacskó arany, ennyi elég lesz addig, amíg haza nem értek.

A herceg nagy örömében azt sem tudta, hova legyen, sírt is, nevetett is egyszerre, aztán megölelte a megmentőjét, s így szóllott hozzá:

– Neked köszönhetem az életemet, te jó ember, most még haza is jutok a te jóvoltodból. Soha, míg élek, meg nem hálálhatom a te jószívüségedet, de azt megigérem neked, hogy, ha a császári korona valaha a fejemre kerül, a te jóságodat azzal jutalmazom, hogy minden zsidó emberrel jól fogok bánni.

– Az Isten tartson meg jó szándékod mellett, ifju herceg, s kísérjen messzi utadon, hogy semmi baj ne érhessen, – mondotta Bar Kappara, s a míg láthatta a herceget, integetett utána.

Az ifju herceg el is jutott sok vándorlás után Rómába, az édesapja házához. Hej, örvendtek, s szörnyülködtek eleget, amíg elmondotta, hogy milyen nagy veszedelemben volt, s mint szabadult meg! Azt is elmesélte, hogy milyen jóságos volt hozzá az a zsidó ember, aki megmentette. Örült a császár a fia menekülésének, csak egy nem tetszett neki, az, hogy miért épen zsidó embernek kellett kihúzni a vízből a fiát s olyan kegyesnek lenni hozzá! Nem szerette a zsidókat: ha jót, ha rosszat hallott róluk, mindegy volt neki.

– No, fiam, ha zsidó ember mentette meg az életedet, s az küldött haza, – mondotta a császár a fiának – hamar küldd vissza az embereit és küldd vissza a pénzt is neki, mert nem akarok zsidó embernek sokáig tartozni. Még eljönne érte s követelné rajtad.

Nem tetszett az ifju hercegnek az ilyen beszéd, de mit tehetett volna, utnak eresztette az embereket s a pénzen kívül gyönyörű ajándékokat is küldött Bar Kapparának, mégpedig udvari emberek által.

Mikor a küldöttek megjelentek Bar Kappara udvarán, gondolta mindjárt, hogy valami nagy úr küldhette őket, s meg is kérdezte tőlük:

– Kinek a házától jöttök ilyen pompával?

Azt felelték a küldöttek:

– A római herceg küldött minket hozzád, azzal az izenettel, hogy ez az ajándék, amit itt küld, nem fizetség a te jóságodért, azt sohasem hálálhatja meg neked, de ismét megfogadja, amint a fejére teszik a császári koronát, a zsidóknak nem lesz bántódásuk többé!

De Bar Kappara így szólt:

– Ha a herceg megjavítja az én testvéreim sorsát, én nem kivánok semmi ajándékot tőle, vigyétek vissza.

Hiába bizonygatták az emberek, hogy szigoruan rájuk parancsoltak, hogy semmit se vigyenek vissza, Bar Kappara nem fogadott el semmit, hanem még megajándékozta aranygyűrükkel, karperecekkel s egyéb drágaságokkal őket. Nem tehettek egyebet, vissza kellett fordulniok a császár udvarába.

Elmesélték a küldöttek, amikor hazaértek, hogy hogyan s mint jártak, nem hogy a zsidó ember fogadott volna el tőlük valamit, sőt még az ajándékozta meg őket. Megörült ennek a fiatal herceg, de bezzeg, dúlt-fúlt magában a császár! Hogy őt egy zsidó így csúffá meri tenni! Nagy haragjában azzal fizetett Bar Kappara nagylelküségeért, hogy megtiltotta a zsidóknak az ünnepek megtartását, s ha valaki mégis meg merné tartani, elrendelte, hogy azt halállal büntessék.

Hej, Istenem, imádkoztak, könyörögtek eleget a zsidók, hogy fordítsa meg a császár akaratát az Isten, de mikor látták, hogy hiába imádkoznak, elküldtek egy csomó embert rengeteg ajándékkal a római császárhoz, hátha akkor enged majd nagy haragja. De bizony, ebben is csalódtak szegények! A gőgös császár még színe elé se bocsátotta őket, úgy kellett hazamenniök, ahogy eljöttek.

Mikor Bar Kappara látta, hogy a császár szíve semmiképen meg nem könyörül a szegény zsidó népen, elhatározta, hogy elmegy Rómába a császár színe elé, s megpróbálja, hátha ő majd megindítja szívét azzal, hogy ő mentette meg a fia életét. Fel is szedelőzködött s elment Rómába.

Alig hogy odaért, a tudósok mind elébe jöttek, s nagy tisztelettel fogadták, mert nemcsak gazdagságáról s jóságáról, de bölcsességéről is híres volt. Mikor megtudták a tudósok, hogy miben jár, azt tanácsolták neki, hogy elébb a herceghez menjen s annak a pártfogását kérje, az még talán meg tudja az apja szívét puhítani.

– Ha pedig pénzre lenne szükséged, bölcs Bar Kappara, hogy célodat elérd, – mondták a tudósok – akkor csak fordulj hozzánk, majd megsegítünk mi téged.

– Ha Isten úgy akarja, – felelte Bar Kappara – akkor pénz nélkül is sikerül az, amit akarok, s így nincs pénzre szükségem. Azt hiszem, az ifju herceg szívesen fogad s könyörögni fog érettünk.

Felöltözött Bar Kappara díszes ruhájába s elment a herceg palotája elé. Az őrnek azt mondotta:

– Mondd meg a hercegnek, hogy egy zsidó akar ő fenségével beszélni.

Mikor a hercegnek megmondták az üzenetet, gondolta, hogy maga elé se ereszti azt a zsidó embert, bizonyosan könyörög az is, hogy puhítsa meg az apja szívét. Mintha bizony ő nem eleget kérte volna már, de mikor még neki se akarja megtenni! De aztán eszébe jutott, hogy mégis beereszteti a zsidót, hadd lássák legalább, hogy ő nem gyűlöli őket úgy, mint az apja.

Be is engedték Bar Kapparát, s bizony, a herceg meg sem ösmerte megmentőjét, mert jó pár esztendő eltelt azóta, hogy elváltak egymástól.

Bar Kappara levetette térdre magát s könnyek között így szólott a herceghez:

– Fenséges herceg, indítsd meg az édesapád szívét, hogy vonja vissza a mi fejünkről azt a szigorú törvényt, amit hozott. Gondolj arra is, amit ígértél nekem, amikor kimentettelek a vízből, hogy én érettem jó leszel minden zsidóhoz.

Felugrott a herceg ülőhelyéből nagy lelkendezéssel, amint meghallotta, hogy Bar Kappara az, aki a lábánál könyörög, fölemelte, maga mellé ültette, s olyan szívesen bánt vele, hogy egy herceg is megirigyelhette volna. De Bar Kappara nemsokára ismét megszólalt:

– Fenséges herceg, igaz, hogy nagy boldogságot szereztél nekem azzal, hogy hozzám, az egyszerű zsidó emberhez ilyen jólelkű vagy, de mégis arra kérlek, bocsáss el most engem, mert amikor a testvéreim ilyen nagy bajban vannak, nem illik, hogy én ilyen tisztességben részesüljek. Menj és kérd atyádat, s a zsidók Istene meg fog jutalmazni téged nemes tettedért.

– Igazad van, megyek, – felelt a herceg – s bátran szembeszállok az apámmal a ti jóvoltotokért.

Míg Bar Kappara a hercegnél volt, nagy izgalommal várakoztak rá a római zsidók, s amikor meglátták, faggatták, kérdezték, hogy mire ment a hercegnél. Bar Kappara azt válaszolta nekik:

– Azt gondolom, kedves testvéreim, hogy jóra fordul a mi szomorú sorsunk, de azért ne bízzuk el magunkat, hanem imádkozzunk, hogy az Isten megszánjon bennünket.

A zsidók szerettek volna többet is megtudni, de Bar Kappara, egy szó nem sok, annyit se szólott hozzájuk, hanem elment a templomba, s buzgón imádkozott.

A fiatal herceg ezalatt elment az apjához, s meghívta másnapra ebédre magához, hátha ott majd könnyebben rá tudja beszélni, hogy kegyelmes legyen a zsidókhoz. Alig hogy letelepedtek az asztalhoz, megjelenik Bar Kappara a palota előtt, s kéri az ajtónállót, hogy eressze be a herceghez.

– Dehogy eresztelek, dehogy eresztelek, – mondta az ajtónálló – épen most ebédel a herceg.

– Ne törődj vele, engedj be, – mondta Bar Kappara, s hogy megindítsa a szolga szívét, egy aranygyűrüt adott neki.

– Ha száz aranygyűrűt adnál, akkor sem engedhetnélek be, mert itt van az öreg császár, az nem szenvedheti a zsidókat, s a fejemmel fizethetném meg az aranygyűrüdet.

Akkor csak azt kérte Bar Kappara, hogy egy levelet vinne be a herceghez. Ha elfogadja a herceg, jó, ha nem, úgy elmegy onnan, hogy senki meg nem látja.

Megtetszett az aranygyűrü a szolgának, szerette volna megszolgálni, hát bevitte a levelet.

Hej, megijedt a herceg, mikor a levelet elolvasta! Gondolta magában: Ha beeresztem a zsidót, az apám bizonyosan itt hagyja az ebédet, mert nem állhatja őket. Ha nem, akkor meg megsértem az életem megmentőjét. Én bizony, inkább beeresztem a zsidót, legalább a szívem szerint cselekszem. Hátha az édesapámnak is meglágyul a szíve, ha meglátja szemtől-szembe a fia megmentőjét?

Ki is adta a parancsot, hogy eresszék be a zsidót.

És bement Bar Kappara, nagy alázatosan leborult a császár lábához s kegyelemért könyörgött, hogy a szegény testvérei sorsán könnyítsen valamit a császár. De alig fejezte be könyörgését, a fiatal herceg felállott az asztaltól, maga mellé ültette, s aztán így szólott az apjához:

– Édes jó apám, ez a zsidó ember az, aki megmentett a bizonyos haláltól. Én szeretettel és tisztelettel tartozom neki, s meg akarom jutalmazni bátorságáért. Az egyetlen méltó jutalom az lenne, ha te visszavonnád szigorú parancsodat, melyet a zsidókra küldöttél; tedd meg hát, gondolj arra, ha ez a jó ember meg nem menti az életemet, nem állanék itt előtted, de még az sem lenne, aki utódod legyen az uralkodásban.

Nagy haragra gerjedt a császár, amikor hallotta a fia kivánságát, de aztán gondolkozóba esett, s eszébe jutott, hogy mi minden történhetett volna koronájával, birodalmával, ha a zsidó meg nem menti a fiát, s megjuhászodott egy kicsit.

– No, édes fiam, teljesítem a kivánságodat. Ugy is nemsokára eljő az az idő, mikor minden alattvalóm a te kezedbe kerül. A zsidókat már most átengedem neked, csinálj velük azt, amit akarsz, csak én ne tudjak róla.

– Neked pedig, zsidó, – fordult Bar Kapparához a császár – ezt az aranyláncot adom, jutalmul a fiam megmentéseért.

Azzal felkelt az asztaltól s átment egy másik szobába.

Bar Kappara eleget vonakodott, hogy így s úgy, ő neki elég jutalom az, ha a szigorú parancsot visszavonják, s nem kell még az aranylánc is, a császár nem engedte el anélkül, el kellett vinnie magával.

No, volt öröm, mikor elmondta Bar Kappara, hogy vége a szenvedésnek. A zsidók nagy ünnepséget csaptak, s úgy tisztelték, ünnepelték őt, mint egy fejedelmet. Bar Kappara aztán hazatért, s nagy öregséget ért, de akkor is, azután is sokáig nem volt okuk panaszra a zsidóknak, mert amíg a fiatal herceg élt, nem esett semmi bántódásuk.