Arany mesekönyv

(A Felső-Indus vidékéről.)

Volt egyszer egy féleszű legény. Lull volt a neve. Ennek a Lullnak épen a születése napján halt meg az apja. Régi példabeszéd, hogy a fiu, akinek nincs apja, király az, mert azt tehet, amit akar. Na, még csak Lull lett igazán király! Mert Lullnak egy csipetnyi esze sem volt. Szegény anyja beszélhetett neki akármit, nem tudta meggyőzni az eszét. Ostobának született, ostoba maradott Lull. Hanem azért az anyja mégis csak anyja volt, szerette Lullt erősen s mind azon járatta az eszét, ha valahol egy ügyes feleséget találna neki.

Volt a Lull anyjának egy huga, özvegy asszony, s annak egyetlen egy leánya. Lull anyja mindegyre eljárt a hugához s folyton mondogatta:

– Hallod-e, hugom, neked van leányod, nekem van fiam. Látod, a két gyermekből egy párt csinálhatnánk!

Mondotta a másik asszony:

– Ugyan, mit gondolsz? Hogy adjam a leányomat ehhez a féleszű legényhez? Nem, édes néném, ezt nem tehetem.

De a Lull anyja csak beszélt, beszélt tovább. Nem hagyta magát:

– Lásd, te nekem édes testvérem vagy, ha még te sem adod a leányodat az én együgyű fiamhoz, hát ugyan ki adja más?

Addig beszélt, addig könyörgött, míg végre is azt mondotta a huga:

– Jól van, néném, nem bánom, küldd el a fiadat, majd meglátom. Beszélek vele. Lesz, ahogy lesz.

Hazament a Lull anyja nagy örömmel s ahogy hazament, mindjárt vett mindenféle drága ruhákat, ajándékokat, azt általadta a fiának:

– Eredj, fiam, vidd a nénédhez, add által a leányának: az lesz a te menyasszonyod. Az ám: a feleséged. Lull nem szólt semmit, csak röhögött. Vette a sok, drága, szép ruhát, a mindenféle ajándékot, ment a menyasszonyához s általadta neki, de szólni nem szólt semmit, csak ült egy helyben. Aztán, mikor este lett, szépen hazament. Elment másnap is a menyasszonyához. Elment harmadnap is. Minden nap elment, pedig hát a szokás szerint nem illett, hogy valaki minden nap elmenjen a menyasszonyához. Bizony meg is unták Lullt, de szörnyen megunták. Egyszer, amint Lull a menyasszonyától jött hazafelé, találkozik egy leánnyal. Ez a leány épen a kút mellett állott, akkor merte tele a dézsát vízzel, s fel akarta emelni a fejére.

– Hallod-e, Lull, – szólította meg a leány – gyere ide, segélj nekem, te erős vagy szörnyen: emeld a fejemre ezt a dézsát. Lull odament, a leány azonban a szeme közé nevetett. El kezdett évődni vele:

– Hát igazán vőlegény vagy te, Lull? Hát ilyen bolond legénynek is adnak leányt?

Addig évődött, addig gúnyolódott a leány, hogy Lull bizony kifogyott a béketűrésből. Hirtelen megragadta a leányt, felemelte, megforgatta a levegőben s azzal belelódította a kútba. Aztán mintha semmi sem történt volna, szépen hazament.

Ahogy hazament, kérdi az anyja tőle:

– Hol voltál, Lull?

– Ott voltam – felelt Lull – s annyit ettem, amennyi csak belém fért.

– Hallod-e, Lull, – mondotta az anyja – nem volna szabad minden nap elmenned, amíg jegyes vagy. Látod, a leányok kinevetnek, tréfát űznek belőled s még vége szakadhat a mátkaságnak emiatt.

– Tréfát űznek belőlem? – kérdezte Lull. – Hát hiszen egy leány már meg is próbálta, de meg is járta ám! Megfogtam a nyakánál fogva s belédobtam a kútba. Olyan halott az, tudom, mint a kő. S Lull akkorát kacagott, hogy csakúgy rengett belé.

– Óh, jaj, mit cselekedtél, – sopánkodott az asszony – tudod-e, hogy ezért felakasztanak téged? Esze nélkül szaladott ki az asszony a házból. Épen sötét volt. Nem látta senki, szaladott egyenesen a kúthoz, leszállott a fenekére s nagy kínlódással a leány holttestét fölcipelte, aztán egy korsót megtöltött homokkal, azt a leánynak a nyakára kötötte s belédobta a folyóvizbe.

Amint jött hazafelé az asszony, egyszerre csak megbotlik valamibe. Nézi, nézi, mi lehet. Tapogatja, hát egy kecskebaknak a hullája. Mit gondolt, mit nem, felvette a kecskebakot, vitte a kúthoz s beledobta; azzal szépen hazament. De az asszony félt erősen, hogy az ő bolond fia az egész világnak el fogja mesélni, mit csinált. Hogy megmentse a haláltól, össze-vissza gondolt mindent. Gondolt ide, gondolt oda, aztán elszaladott a boltba, vett egy nagy skatulya cukrot, azzal hazaszaladott s a cukrot az udvaron széjjelhintette. Akkor bement a szobába, szólította Lullt, aki már aludott javában:

– Kelj fel, Lull! Kelj fel, Lull! Szaladj ki hamar. Láss csudát: cukor-eső esett.

Lull egyszeribe kiugrott az ágyból, szaladott ki az udvarra, mert hát Lull erősen szerette a cukrot. Hiszen fel is szedte egyszeribe mind, amennyi cukor volt. Egyre-kettőre felhabzsolta.

Közben a kútba vetett leánynak a házánál nagy volt a riadalom! Nem tudták elgondolni, hogy mi történhetett a leánnyal. Délután ment el hazulról a kútra, már rég sötét este s még mindig nincs itthon a leány. Elindult az egész ház népe, a szomszédság. Összecsődültek az emberek mindenfelől, tűvé tettek mindent, keresték erre, keresték arra, egész éjjel, de elmult az éjszaka, reggel lett, a leány nem volt sehol. – Bizonyosan megölte valaki, mert drága fülönfüggője volt, – mondották az emberek – s a holttestet valahol elrejtették.

Épen arra járt Lull, hallja az össze-vissza beszédet, látja a nagy csődületet, odamegy s kérdi az embereket:

– Hát itt mi történt?

– Óh, Lull, – mondotta a leánynak az anyja – szegény kis leányom kútra ment vizért, még tegnap elment s azóta nem jött vissza. Keressük mindenfelé s nem találjuk.

– Hát ezért óbégattok? – kérdezte Lull. – Hiszen én a kútba dobtam! Nem néztétek ott?

Egyszeribe megragadták Lullt s vitték a kúthoz.

– Gyere, Lull, gyere, mutasd meg.

Amint mentek, útközben kérdezi az egyik:

– Hát mikor dobtad a kútba?

– Mikor? – mondotta Lull – bezzeg hogy tegnap este, amikor a cukor-eső esett.

– Hiszen ez bolond, – mondották az emberek – mit töltjük vele az időt?

De voltak, akik azt mondották:

– Mégis csak menjünk a kúthoz, nézzünk bele, hátha csakugyan ott van a leány. Odanéztek a kúthoz s mondotta Lullnak a leány apja:

– Na, Lull, szállj le a kútba, keresd meg a leányomat s ha ott van, hozd fel.

– Jól van, – mondotta Lull – hát csak kössetek egy kötelet a derekamra. Én lemegyek és majd meglátjátok, hogy megtalálom.

Jó, erős kötelet kötöttek Lull derekára, leeresztették a kútba, aztán az emberek körülállották, belenéztek s várták, hogy mi történik.

Lull szépen leereszkedett a kútnak a fenekére, belemerült a vízbe, kezével-lábával tapogatódzott a kút fenekén. Aztán egyszerre csak valamibe megakadott a keze. Egyszeribe felbukkant a vízből és kikiáltott a kútból:

– Hé, volt-e a leányotoknak két szarva?

– Csak hozd fel a holttestet, – kiáltott le a szegény ember – majd meglátjuk.

Lull ismét belemerült a vízbe, aztán egy kis idő mulva felbukkant s felkiáltott:

– Mondjátok, volt-e a leánynak négy lába?

De amikor ezt hallották, zúgolódtak, morgolódtak az emberek:

– Mit töltjük itt az időt ezzel a bolonddal?

De voltak, akik meg azt kiáltozták le:

– Hát csak hozd fel a holttestet, Lull. Derék fiu vagy! Hozd fel! Mutasd meg.

Lull harmadszor is lemerült a vízbe, de most sokkal tovább maradott a víz alatt, mint az elébb, utána nagy későre megint felbukkant s felkiáltott az embereknek:

– Volt-e a leánynak hosszú farka?

Na, de erre majd felvetette a méreg s a bosszúság az embereket.

– Miért nem hozod fel a holttestet, te bolond?! S megfenyegették, hogyha mindjárt nem jön, agyonverik. Lull hirtelen lebukott a vízbe negyedszer is s most olyan sokáig maradott a víz alatt, hogy azt hitték az emberek, bizonyosan belefulladott; de nagy későre mégis csak felbukkant a feje s jó magasra tartotta a kecskebaknak a fejét a víz felett s torka szakadtából kiáltott a boldogtalan apának:

– Na, mondjad, ez a te leányod?

De hiszen még csak most lett hadd-el-hadd! Az embereket szinte széjjel vetette a méreg, a düh, a bosszúság. De voltak olyanok is, akik meg a kacagástól pukkadtak meg szinte. Nem tudták, mit mondjanak, mit gondoljanak, hova tegyék ezt a bolondot!

– No, ez igazán szörnyű nagy ostobaság, – mondotta egy ember, a legkomolyabb valamennyi között – hogy ezt a sok drága időt elvesztegettük emiatt a féleszű miatt.

Voltak, akik azt tanácsolták, hogy a kötelet húzzák a nyakára a bolondnak, fojtsák meg s hagyják ott a kútban. De a boldogtalan apa azt mondotta:

– Ne, ne, hagyjátok szegény bolondot, ne bántsátok!

Felhúzták Lullt a kútból, jól eldöngették s azzal Isten hírével elkergették.

Amíg ez történt, Lullnak az anyja, szegény asszony, nagy gondban, nagy aggodalomban volt otthon. Temérdek kenyeret sütött, azt mind kiosztotta a szegények között s imádkozott az istenekhez, hogy irgalmazzanak az ő boldogtalan fiának. Hát csakugyan az istenek meg is hallgatták a szegény asszonynak az imádságát. Egyszerre csak Lull beállított épen, egészségesen, mintha semmi sem történt volna. Hej, hogy örült szegény! Mert ha bolond is volt Lull, mégis a napja volt az ő életének. Hanem, mikor kiörvendezte magát, akkor aztán elkezdette szidni Lullt:

– Óh, te bolond, te, mit tettél?! Mit tettél! Látod, most elvesztetted a menyasszonyodat. Ki lesz a feleséged ezután?

Mert hát közben ott járt az asszonynak a huga s azt mondotta:

– Na, igazán szép dolgokat beszélnek a fiadról a faluban. Hogy nincs több olyan bolond kerek e földön, mint ő. Már bizony sajnállak, édes néném, de én az én leányomat nem adom a te bolond fiadnak! Már el is jegyeztem egy más emberrel.

Igy lett vége a Lull mátkaságának. S nem is házasodott meg soha. Nem bizony, mert nem akadott leány, aki az ő felesége legyen, kerek e világon.