Arany mesekönyv

(Kalmuk mese.)

Élt egyszer egy hatalmas kán, Kun-Szuany volt a neve. A kán megházasodott s született ebből a házasságból egy gyönyörű szép fiu. Ennek a gyönyörű szép fiunak Napvilág volt a neve. De alig született meg a fiu, meghalt az édesanyja s a kán megházasodott másodszor is. Ebből a házasságból is született egy fiu s ennek a neve Holdvilág lett. Amint nőttek, növekedtek a fiuk, az asszony elkezdett tűnődni, gondolkozni magában:

– Ha az idősebbik fiam életben marad, – gondolta magában az asszony – akkor az én édes fiam sohasem lesz ennek az országnak fejedelme. Ki kell gondolnom valamit, hogy a nagyobbik fiut, Napvilágot, eltegyem láb alól.

Gondolkozott erre, arra, össze-vissza gondolt mindent, hogy kezdjen a dolgába. Egyszer aztán, mit gondolt, mit nem, nagy betegnek tetette magát, lefeküdött az ágyába, nyöszörgött, jajgatott keservesen. Egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Éjjel-nappal csak a jajgatás, csak a nyöszörgés. A kán, aki erősen szerette a feleségét, kétségbeesett. Hivatta a leghíresebb doktorokat, nemcsak az országból, a világ minden tájékáról, de hivathatta: a feleségén nem tudtak segíteni. Az csak jajgatott, az csak nyöszörgött rettenetesen. Egyszer aztán azt mondotta az asszony:

– Hivathatod te a világnak minden doktorát, egy sem tud engem meggyógyítani. Az én betegségemnek csak egy orvossága van, de azt én nem mondom meg neked, inkább meghalok szörnyű halálnak halálával.

Szörnyen megijedett erre a mondásra a kán, mert igen szerette a feleségét, s mondotta neki:

– Hát, ha országomat s vagyonomat kellene adnom a te életedért, nem adnám-e szívesen? Csak mondjad bátran, bármi legyen az orvosszere a betegségednek, megszerzem azt én teneked!

Mondotta erre az asszony:

– Óh, édes uram, én csak úgy tudok meggyógyulni, ha két fiunk közül az egyiknek a szívét szelámolajban megsütik és azt én megeszem. De melyiket áldoznád fel a kettő közül? Napvilágot, tudom, nem áldoznád fel, hiszen ő az első fiad; Holdvilágot pedig én nem engedem, mert az az én édes fiam. Megszakadna a szívem, ha meg kellene ennem az ő szívét. Nincs más mód, édes uram, meg kell halnom.

– Nem, nem, – mondotta a kán – nem fogsz te meghalni. Bármennyire szeretem, bármennyire sajnálom az én nagyobbik fiamat, Napvilágot, holnap lesz az a nap: hóhér kezére adom, hadd ölje meg, a szívét vegye ki. Neked meg kell gyógyulnod.

Mikor ez a beszéd folyt a kán s a felesége között, a szomszéd szobában volt Holdvilág. Minden szót jól hallott s mert hogy erősen szerette az ő bátyját, Napvilágot, szörnyű nagy búbánat nehezedett a szívére.

– Nem, azt nem engedem, – mondotta magában – hogy az én kedves bátyámat megöljék. Megmondom neki, mit hallottam, hadd meneküljön, mentse meg az életét. Vele megyek én is.

Szaladott a bátyjához s elmondotta szóról-szóra, hogy mit hallott.

– Hát, ha így van, amint te mondod, akkor nekem el kell mennem, – mondotta Napvilág. – Te csak maradj itthon, édes öcsém, tiszteld, szeresd a te szüleidet, élj boldogan. Én megyek.

– Nem úgy, bátyám, – mondotta Holdvilág – ha te mégy, én is megyek teveled; nem maradok itthon. Lesz, ami lesz, veled tartok halálig.

Egyszeribe elhatározták, hogy még akkor éjjel elszöknek hazulról. Nagy titokban felkészültek. Egy zsákot megtöltöttek szárított baling-kaláccsal s éjnek éjszakáján, amikor épen a hold felkelt, kilopóztak a palotából s kelet felé elindultak. Ahogy csak győzték a menést, sietve siettek hegyeken-völgyeken, pusztákon át, éjjel-nappal, szakadatlanul. Addig mentek, mendegéltek, amíg egyszerre egy eliszaposodott folyóhoz értek, amelyben egy csepp víz nem sok, annyi sem volt. Ami kalácsot vittek magukkal, már mind egy falásig elfogyott. Szerettek volna inni: víz nem volt. Szegény Holdvilág a nagy fáradtságtól, a nagy szomjuságtól lerogyott a földre s mondotta:

– Édes bátyám, te csak eredj tovább, hagyj itt engem, én nem tudok tovább menni. Úgy látszik: itt kell meghalnom.

– Nem, nem, – mondotta Napvilág – csak pihenj, én majd tovább megyek s addig járok-kelek, keresek, amíg vizet nem találok neked.

El is indult Napvilág, járt-kelt mindenfelé, hegyeken-völgyeken, keresgélt, keresgélt, de sem forrást, sem patakot nem talált. Visszafordult nagy búsan az öccséhez s íme, szegény Holdvilág élettelenül feküdött a földön. Meghalt a rettentő nagy szomjuság miatt. Napvilág sírva borult az öccsére. Mikor aztán kisírta magát keservesen, begöngyölgette egy lepedőbe, aztán szépen elrejtette egy nagy kő alá. Imádkozott, hogy a feltámadáskor újra találkozzanak, aztán keserves könnyhullatás között tovább ment.

Ment, mendegélt s amint ment, egyszerre csak egy szörnyű nagy, sziklás hegynek az aljába ért. Nekivágott a hegynek, ment feljebb, feljebb s íme, egyszerre a sziklás hegynek az oldalában egy vörös kaput lát.

A kapu vas volt. Belépett rajta s íme, bent egy öreg remete ült egymagában. Kérdi a remete:

– Hát te honnan jösz, fiam? Úgy látszik, nagy a a te szomoruságod. Mondjad, mi bánat ért?

Elmondotta Napvilág kezdettől végig, hogy mi minden történt vele s azt mondja erre a remete:

– Ne búsulj, édes fiam. Van nekem olyan szerem, hogy azzal a halottat fel lehet támasztani. Vezess csak engem oda, ahova az öcsédet eltemetted: majd meglátod, hogy feltámasztom én őt.

Azzal elékeresett valami csudaszert, aztán elindultak ketten s meg sem állottak, amig ahhoz a kőhöz nem értek, ahová Napvilág az öccsét eltemette. Szépen kigöngyölték a lepedőből, a remete azzal a szerrel végigkente Holdvilágnak a testét s íme, Holdvilág egyszeribe kinyitotta a szemét, mintha csak egy nagyot aludott volna.

– Most pedig legyetek az én fiaim, – mondotta a vén remete – jertek velem az én házamba.

El is mentek a fiuk a vén remetével, ott éltek vele az ő házában békességben, csendességben. Nem is vágyódtak el onnét sehova. Hanem egyszer mi történt? Abban az országban, ahol a vén remete lakott, volt egy folyó. Abból a folyóból öntözték meg az emberek a végtelen nagy síkságot, hogy teremjen valamit. Ám ott, ahol a folyó eredett, volt egy nagy tó. Abban a tóban lakott a sárkányoknak a fejedelme s ez csak úgy adott vizet az embereknek, ha valahányszor vízre volt szükségük, egy tizenöt esztendős fiut áldoztak neki. Épen, amikor a fiúk a remetéhez mentek, nem volt egy csepp víz, amit az emberek igyanak. Nem volt egy csepp víz, amivel a sivatagot megöntözzék, s nem volt már az egész országban egyetlenegy tizenöt esztendős fiu, akit feláldozzanak: mind feláldozták már. Nagy volt a szomoruság az országban. Óh jaj, mit tegyenek? Hanem arrafelé legeltette a nyáját egy pásztorember, ahol a remete lakott s ez valahogy észrevette, hogy van a remeténél egy fiu, aki ép tizenöt esztendős lehet, s ahogy ezt észrevette, ment a kánhoz. Mondotta neki:

– Uram, tudok egy fiut, aki tizenöt esztendős. Ott lakik a vén remeténél. Áldoztasd fel ezt s lesz víz megint.

Ahogy ezt a kán meghallotta, nagy lett az ő öröme. Egyszeribe küldette katonáit a remete házához, hogy hozzák el azt a fiut. El is mentek ezek. Kopogtattak a remete ajtaján; ez meg kiszólt, kérdezte:

– Mit akartok?

Felelték ezek:

– A kán küldött ide minket. Van nálad egy tizenöt esztendős fiu, azonnal ereszd ki, hadd vigyük el hozzá.

Mondotta a remete:

– Mit beszéltek, ti emberek? Hogyan volna énnekem fiam? Sohasem is volt, nem is lesz soha!

Hanem a katonák ott maradtak az ajtó előtt s várták, hogy nyissa ki a remete az ajtót. Ám ez, mielőtt az ajtót kinyitotta volna, Napvilágot hirtelen elrejtette egy kőhordóba, azt nagyhirtelen bemázolta agyaggal, hogy pálinkás hordónak lássék, akkor aztán kinyitotta az ajtót, beeresztette a katonákat. Azok keresték mindenfelé a fiut, tűvé tették a remete házának minden szögletét, nem találták sehol.

– Úgy látszik, – mondotta az egyik katona – hogy csakugyan nincs fiad.

– Nincs, nincs, – mondotta a remete.

– De hátha mégis van, – mondotta a másik, – s azzal a kardjával rettenetesen vagdalni és szabdalni kezdette a remetét.

– Ne bántsátok az apámat, itt vagyok, – kiáltott ki a hordóból Napvilág – s abban a pillanatban elő is lépett. Bezzeg, hogy a katonák megfogták Napvilágot s vitték magukkal. A vén remete pedig összeesett szörnyű bánatában. Sírt keservesen, siratta Napvilágot, akit úgy megszeretett, mintha édes fia lett volna.

Hát elvitték Napvilágot a kán palotájába. Vitték egyenesen a hatalmas úr elébe. Mondották neki:

– Ime, itt a tizenöt esztendős fiu, akit feláldozhatsz a sárkányok fejedelmének.

Épen abban a pillanatban lépett be a szobába a kánnak a leánya. Ahogy ránézett Napvilágra, rajta felejtette a tekintetét. Szeme-lelke megtelt gyönyörüséggel s apjának nagy szörnyűködésére egyszerre csak nyakába ugrott Napvilágnak.

– Nem engedem, nem engedem, – kiabált a leány, – hogy feláldozzák ezt a fiut. Ha pedig őt is feláldozzátok, áldozzatok fel engem is!

Szörnyű haragra gerjedett a kán, dúlt, fúlt, nem tudta, mit kezdjen, mit csináljon. Egyszerre azonban odafordult a katonákhoz s mondotta nekik:

– Vigyétek hát őt is, beste lélek leányát! Varrjátok be ezzel a fiuval bőrbe s dobjátok belé a tóba. Nem érdemel jobbat!

Elszörnyűködtek az emberek a kán parancsára, de ismerték jól a természetét. Ellenmondani nem mert senki. Fogták az ifjut, fogták a leányt, vitték a palotából, aztán bőrbe varrták mind a kettőt s úgy vitték a tóhoz. Ott aztán bedobták áldozatul a sárkányok fejedelmének.

Vitte, vitte a tó vize Napvilágot s a kán leányát.

Aztán egyszerre csak megszólalt Napvilág:

– Hiszen, ha csakugyan tizenöt esztendős fiu kell a sárkányok fejedelmének, akkor megillet engem, hogy beledobjanak a tóba s meghaljak szörnyű halálnak halálával, de mit vétett ez a gyönyörű szép leány, akinek nincs egyéb bűne, mint hogy szeret engem?

Megszólalt a leány is:

– Ha engemet a vízbe dobnak, mert én csak leány vagyok, abban tán van igazság, de miért dobják be ezt a szépséges szép fiut, aki senkinek sem vétett?

Meghallotta a sárkányok fejedelme az ifjak beszédét s íme, megesett a szíve rajtuk. Szépen a hátára emelte őket, kiúszott a tóból velük, ott a bőrt szétvágta s szabadon bocsátotta őket. Abban a pillanatban a tónak a vize megeredt, általfolyt a folyó száraz medrébe. Volt víz elegendő az egész országnak. Napvilág pedig mondotta a leánynak:

– Te most menj haza szépen az apád palotájába, én is elmegyek az én apámhoz, a remetéhez. Megvígasztalom, hogy nem történt semmi bajom, aztán ismét felkereslek téged az apád palotájában, hogy egymásé legyünk egész életünkre.

Szépen elbúcsuztak egymástól. A leány ment az apja palotájába, Napvilág pedig a remete házába. Megállott Napvilág a remete háza előtt, kopogtatott az ajtón.

– Ki az? – kérdezte a remete.

– A fiad vagyok, a fiad, – felelt Napvilág.

– Nekem egyetlenegy fiam volt, – mondotta a remete, aki azt hitte, hogy megint a kán emberei jöttek ide – azt pedig a kán elraboltatta, megölette. Hagyjatok békében engem, én most ülök az én házamnak a földjén és gyászolok.

Ismét szólt Napvilág:

– Bizony a te fiad vagyok én, édes öregapám, nyisd ki csak az ajtót. A kán beledobatott a vízbe, de a sárkányok fejedelme megkönyörült rajtam, szabadságomat visszaadta. Ne gyászolj többé engemet.

Most már a remete kinyitotta az ajtót. Szegény öreg ember, hogy lesoványodott! Haja, szakálla, bajúsza össze-visszakúszálódott. Alig volt jártányi ereje.

– Jókor jöttél, – mondotta a remete – a sír szélén állok.

De Napvilág hirtelen tejet és vizet keresett, azt összevegyítette, azzal megkenegette a remete testét, attól a remete elkezdett éledezni; közben mindenféle, kedves szavakat mondott, tréfált, s íme, a remetének derülni kezdett a kedve: Napvilág visszaadta neki az életét.

Közben a leány is hazaért s haj, volt szörnyű nagy csudálkozás, nagy álmélkodás! A népek összecsődültek mindenfelől. Megtelt az udvar.

– Ilyen nagy csuda még nem történt! – kiabálták össze-vissza az emberek. – Abból a tóból, akit oda dobtak, még élve nem jött vissza senki. Mely nagy csuda! Vajjon, mi történhetett?

Akármi történt, az bizonyos, hogy ott állott előttük elevenen a kán leánya. Körülvették a népek, hajlongtak előtte, csókolták a ruhája szegélyét s mondottak neki minden szépet, minden jót. Aztán jött a kán is. Haj, de nagy volt az ő öröme, mikor meglátta a leányát!

– És a fiuval mi történt? – kérdezte a kán. Azt ugyebár megölte a sárkány?

– Nem, nem, – mondotta a leány – nem ölte meg. Megesett a szíve a derék fiun. Hallotta az ő szép beszédét, az ő szép szavait. Hallotta az én szavaimat s nem volt lelke, hogy megöljön minket. Szépen a hátára vett, kiúszott velünk a tóból s szabadon eresztett.

– Na, ez valóban csudálatos egy dolog, – mondotta a kán. – Mindjárt menjetek – parancsolta embereinek – hozzátok ide azt az ifjut,

Egyszeribe mentek Napvilágért s hozták magukkal mind a két fiut: Napvilágot is, Holdvilágot is, s velük az öreg remetét is. Mikor a palota közelébe értek s a kán meglátta őket, mondotta az ő minisztereinek:

– Ne várjuk meg, amíg feljönnek a palotába, menjünk eléjök, mert ők megérdemlik ezt mitőlünk.

Lementek a palotából, ki a kapu elé, ottan fogadták nagy tisztelettel a vén remetét és a két fiut.

– Igazi csuda vagy te, fiam, – mondotta a kán Napvilágnak. A remete fia vagy te?

– Nem, – mondotta Napvilág – nem, egy kánnak a fia vagyok. A mostoha anyám meg akart ölni engemet s ezért menekültem el hazulról öcsémmel, mert velem jött ő is, pedig ő édes fia a mostoha anyámnak.

Aztán elbeszélte végig a történetüket. Még jobban csudálkozott a kán. Felvezette a palotába, aranyszékbe ültette őket, drága ételeket, italokat hordatott az asztalra s mikor odaültek valamennyien, mondá:

– Ha csakugyan úgy van, ahogy ti mondottátok, neked adom az én leányomat, Napvilág! Rengeteg kincsemnek fele az én leányomé, vidd ezt magaddal: hadd lássa a te apád s anyád, hogy kánnak a leánya az, akit az ő palotájába viszel.

Még másnap felkerekedtek, rengeteg katona kísérte őket, rengeteg szekér vitte a temérdek sok kincset. Igy érkeztek Napvilág apjának az országába. Ám mielőtt a városba értek volna, levelet küldött Napvilág az apjának, jelentette, hogy jönnek mind a ketten: ő is, Holdvilág is. Arra felkerekedett a kán is egész udvarával, úgy ment ki a város szélére, a fiai elébe. Haj volt öröm az egész városban, amikor meglátták a rég elveszett fiukat! Lett nagy ünnepség a palotában, hét országra szóló! Csak a gonosz szívü asszony nem ünnepelt. Amikor meglátta a fiukat, szörnyű nagy ijedtében meghasadt a szíve.