Arany mesekönyv

(Svéd mese.)

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis csak volt, volt egyszer egy hatalmas király s annak gyönyörű szép felesége. Nagy gazdagságban éltek, semmi gondjuk-bajuk nem lett volna, de esztendő telt esztendő után s nem született gyermekük.

Búsult erősen a király, hogy nincs, akire hagyja halála után gyönyörű országát, s bú volt a királyné élete is, mert látta, hogy a nagy bánat mint emészti az urát.

Történt egyszer, hogy egy vén koldusasszony állott meg a palota kapuja előtt s arra kérte a szolgákat, hogy engedjék be a királynéhoz. Nagyot kacagtak ezen az udvarbéliek, hogy egy ilyen rongyos koldusasszony a királyné szeme elé akar kerülni, s odavetettek egynéhány krajcárt neki, hadd menjen tovább Isten hírével. De a szegény asszony nem akart semmiképpen elmenni, folyton azt hajtogatta, hogy neki beszélnie kell a királynéval, mert egyedül csak ő tudja meggyógyítani az ő nagy bánatát.

Addig s addig erősködött, hogy felmentek s jelentették a királynénak, hogy ki van itt, mit akar. A királyné bizony nem kergette el a szegény asszonyt, hamar felhívatta magához, hadd hallja, mit tud.

– Felséges királyné, én ismerem a te szomorú titkodat, – szólalt meg a szegény asszony – és segítek is rajta. Szeretnéd, ha fiad születne, s ha követed az én tanácsomat, nem egy, de két fiuval fog megáldani az Isten.

Csudálkozott a királyné, hogy így eltalálta a bánatát ez a szegény asszony s persze rögtön megkérdezte, hogy mit tegyen.

– Menj fel, királyné, ma este a fürdőszobádba, fürödjél meg, s amikor megfürödtél, nyúlj le a kád fenekére, ott találsz két hagymát, azokat gondosan hámozd meg s edd meg egymásután. Ha megfogadod a szavamat, mához egy esztendőre két gyönyörű fiad lesz.

Bezzeg örvendett a királyné a tanácsnak s amint leszállott az este, elkészítette a fürdőt, beléült s amikor készen volt, csakugyan megtalálta azt a két hagymát, amiről a vénasszony beszélt neki. Úgy megörvendett, amikor meglátta, hogy elfelejtette az öregasszony tanácsát s nem hámozta meg az elsőt, csak úgy, ahogy volt, megette. Amint lenyelte, eszébe jutott a dolog s bezzeg bánta erősen, de már nem segíthetett rajta, csak a másodikat hántotta s ette meg úgy.

Na, telik, múlik az idő, eltelt egy esztendő s hát a királynénak egy csúf kígyógyermeke született először s aztán egy gyönyörű szép kicsi fiacskája. Nem sokat gondolkoztak a dolgon, a kicsi kígyót kihajították az ablakon, a kis királyfit pedig aranybölcsőbe tették s úgy mutogatták mindenkinek boldogan. Senki nem tudta az országban, hogy a királynénak az elsőszülöttje egy csúf kígyó volt s hogy az most valahol az erdőben bolyong szegény.

Telt, mult az idő, a fiatal herceg húsz esztendős lett s akkor azt mondták neki a szülei:

– No, fiam, te már elég idős vagy hozzá, hogy megházasodjál, eredj s keress magadnak feleséget.

Megfogadta a királyfi a szülei parancsát, befogatott négy paripát aranyos hintóba s elindult, hogy feleséget keressen magának. Na, nem messzire haladhatott, mert alig ért el az első keresztúthoz, ott feküdt keresztben egy óriás kígyó, hogy semerre se lehetett tőle előre jutni. Megállottak a lovak, kitekint a királyfi a kocsi ablakán s hát, Uram, Teremtőm, megszólal a kígyó s kérdi a királyfit:

– Hová mégy?

– Semmi közöd hozzá, – mondotta a királyfi – oda megyek, ahova akarok, mert én királyfi vagyok.

– Fordulj rögtön vissza, – mondotta ismét a kígyó – tudom én jól, hogy menyasszonyt keresel magadnak, de addig, amíg én meg nem házasodtam, te ne járj leánynézőbe.

Szörnyen mérgelődött a királyfi, hogy egy kígyó így mer beszélni vele, de mit volt mit tennie, semerre se tudott előre menni a kígyótól s szégyenszemre vissza kellett fordulnia.

Elmondta otthon, hogy s mint járt s elhatározták, hogy nem hagyják annyiban a dolgot, hanem másnap újra megindulnak más úton, hátha nem állaná ott útjokat a kígyó.

De bizony rosszul gondolták, ha így gondolták, mert a legelső keresztúton ismét ott feküdt az óriás kígyó, s visszakergette őket. Igy történt ez harmadnap is: a királyfi újra megpróbálkozott, hogy útra keljen, de a kígyó aznap is ott hevert s haragosan sziszegte:

– Addig te ne járj leánynézőbe, amíg én meg nem házasodtam!

Mikor a király és felesége meghallották, hogy megint hogy s mint járt a fiuk, elhatározták, hogy meghívják a palotába a kígyót s valahogy feleséget szereznek neki.

Azt hitték, jó lesz neki akármilyen rabszolgalány s odaadták a legcsúfabbat neki, de mikor reggel bementek a szobába, darabokra szaggatva hevert ott a szegény lány. Bezzeg meggyült most a baja a királynak s feleségének, hogy honnan szerezzenek a kígyónak kedvire való feleséget! Kihirdették az egész országban, hogy feleséget keresnek az óriás kígyónak, s várták a jó szerencsét, hogy valaki majd csak ajánlkozik.

Élt ebben az időben egy szegény ember, akinek volt egy gyönyörűséges szép leánya, s egy második felesége, akinél gonoszabb s irígyebb teremtést messze földön nem lehetett találni. Volt neki is egy leánya, de az olyan csúf és gonosz volt, hogy senki még csak rá sem tudott nézni. Haragudott bezzeg a gonosz mostoha az ura leányára, s amikor meghallotta, hogy a király egy kígyónak keres feleséget, rögtön az jutott az eszébe, hogy a szép leánykát odaküldi, hadd szaggassa darabokra az óriás kígyó.

Úgy tett, ahogy elgondolta: felment a király udvarába s bejelentette, hogy az ő mostohalánya feleségül akar menni a kígyóhoz. Bezzeg örömmel fogadták ott s másnap korán reggel elküldtek érte. Mikor a szegény leányka meghallotta, hogy a mostohája milyen sorsra szánta, sírt, zokogott s csak azért könyörgött, hogy legalább még egy éjszaka engedjék otthon aludni. Meg is engedték neki nagy sokára s ő, ahogy elérkezett az este, kilopódzott a házból, elsietett a temetőbe s ott könyörgött az anyja sírján, hogy valamiképpen segítsen rajta nagy bánatában. Addig sírt, zokogott, hogy végre elszenderedett, s fel sem ébredt addig, amíg a nap fel nem kelt. Akkor felugrott vidáman és boldogan, nekivágott a mezőnek s addig ment, amíg csak három diót nem talált. Azokat gondosan a zsebébe rejtette s így suttogott magában:

– Ha nagy bajban leszek, egyet a három közül feltörök!

Aztán hazasietett s nyugodtan kelt útra a király embereivel. Amerre ment, mindenfelé sajnálkoztak szomorú sorsán, de ő csak mosolygott s bátran lépett a királyi pár elé. Az esküvő napján nagy tüzet rakatott a kályhába s egy nagy fazék lúgot tett fel rá főni, három vadonatúj súrolókefét pedig beledobott a lúgba. Ő maga hét hófehér vászoninget vett magára s úgy ment az esküvőre.

Mikor egyedül maradt a kígyóval, az megszólalt nagy sziszegéssel:

– Későre jár az idő, vetkőzz le s feküdjél le!

– Előbb vetkőzz le te, – mondta a leány.

– Ezt még senki se mondta nekem, – csudálkozott a kígyó.

– Én pedig kérlek téged, – mondta a lány.

A kígyó elkezdett erre fujni, nyögni, sziszegni dühében, de egyszerre csak lehámlott róla a legfelső bőre. Mikor ott feküdt a bőr a földön, a szép leány is levetett egy inget magáról s a bőrt belécsavarta. Megint rászólt a kígyó a leányra, hogy vetkőzzék le, de az megint csak azt mondta:

– Vetkőzz le te!

Ismét megfogadta a kígyó a felesége szavát s nagy sziszegéssel, fujással levetette magáról a második bőrt is, aztán a harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat… s már úgy feküdt az asszony előtt, mint egy nagy csomó rongy, mozdulatlanul. Fogta az asszony akkor a súroló keféket, elkezdte dörzsölni, súrolni teljes erejéből a kígyót s addig súrolta, amíg a három kefe el nem romlott, s hát, lássatok csudát! amikor készen volt evvel, egy gyönyörű szép legény állott előtte, aki lelkes szóval hálálkodott neki a megszabadításáért. Elmondotta a szép legény, hogy ő a király idősebbik fia, de kígyó képében élt eddig a földön s élhetett volna a világ végéig is, ha ő meg nem szabadítja.

Na, reggel korán küldte a király az emberét, hogy nézze meg, él-e még a leány, s hát amint az bekukucskált az ajtón, majd meghalt a csudálkozástól, amikor a sok kígyóbőrt s vászoninget meglátta a földön, az ágyon pedig egy szép lány meg egy dali szép legény aludott csendesen. Szaladt mindjárt jelenteni a királynak a dolgot, s bezzeg hogy eszébe jutott a királynénak a vénasszony beszéde, akinek a tanácsára megette a hagymákat s bezzeg az is eszébe jutott, hogy az első hagymát héjjastul ette meg s az lehetett az oka, hogy kígyófia született. Szaladtak rögtön az ifju párhoz, ölelték, csókolták a fiukat s nem győzték eleget kérdezni, hogy s mint telt el az élete a szomorú egyedülvalóságban. Mindjárt kihirdették az egész országban, hogy megkerült a király idősebbik fia s ő lesz az ország királya, ha meghal az öreg király.

Jó darabig élt a kígyókirályfi boldogan fiatal feleségével a palotában, nemsokára aztán meghaltak az öregek is s a kígyókirályfi lett a király, de alig telt el egy esztendő, hadat üzent a szomszéd ország királya. Mit tehetett a kígyókirály, elindult a háborúba, nagy búval-bánattal elbúcsúzott szép fiatal feleségétől. De mielőtt utnak eredett, meghagyta minden szolgájának s szolgálójának, hogy úgy vigyázzanak a feleségére, amíg vissza nem tér, mint a szemük világára. A feleségének pedig adott egy pecsétgyűrűt, hogy, ha levelet akar írni neki, avval nyomtassa le, nehogy valaki más is olvashassa. Azzal elment a király, a szegény királyné meg otthon maradt nagy bánatban, nagy szomorúságban.

Megtudta a gonosz mostoha hamar, hogy elment a kígyókirály s mert majd felvetette a méreg s a bosszuság, hogy olyan jó sorba került az ő mostoha lánya, elgondolta magában, hogy most elmegy hozzá, s akárhogy is megrontja a szerencséjét. Úgy is tett, ahogy elgondolta, s nagy hízelkedéssel beállított a királynéhoz, össze-vissza hazudott mindent, hogy ő előre tudta, hogy a kígyó a király fia s csak el van varázsolva, s addig-addig hízelkedett, hogy a királyné mindent elhitt neki, amit mondott s ott tartotta maga mellett a palotában.

Nemsokára két gyönyörű fia született a királynénak, olyan szépek, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Irt is a királyné rögtön az urának, hogy milyen nagy öröm érte, de boritékba sem tehette a levelet, bejött a mostohája s mondotta nagy hízelkedéssel:

– Engedd meg, lányom, hogy vágjak le egy tincset a hajadból, küldjük el az uradnak, majd megörvend neki.

A királyné meg is engedte, hogyne engedte volna, de abban a szempillantásban, hogy a mostoha lenyisszentette a hajtincset, mélyen elaludott. Egyéb se kellett a gonosz asszonynak, egy-kettőre más levelet írt a kígyókirálynak, amelyben nagy szomorúsággal tudatta vele, hogy két kutyakölyke született a királynénak. Akkor aztán lelopta a pecsétgyűrűt a királyné nyakából, lepecsételte vele a levelet s abban a nyomban el is küldte.

Hej, elszomorodott szegény király, amikor ezt megtudta, de gondolta magában, ő is csak kígyó képében született, s húsz évet az erdőben töltött, mégis megváltódott a varázslattól, írt hát haza rögtön, hogy a királynéra s a két kutyakölyökre úgy vigyázzanak, mint a szemük világára.

Bezzeg nem várta meg a mostoha, hogy valaki másnak kezébe kerüljön a levél, ellopta s egy másik levelet dugott belé, amelyben az volt írva, hogy amint ez a levél megérkezik, rögtön égessék meg a királynét mind a két gyermekével együtt, s ezt a levelet egyszeribe odaadta a király leghűségesebb szolgájának.

Hej, búsult a hű szolga, amikor olvasta, hogy mit parancsol neki a király! Nem tudta, mit csináljon, sajnálta erősen a királynét s a két gyönyörű gyermeket, de nem mert ellenszegülni a király parancsának. Nagy máglyát rakatott hát, de ahelyett, hogy a királynét s a fiait égettette volna el, egy anyabárányt s két kis bárányt égetett el a tűzben. Senki nem tudott erről a cseréről a palotában, még a gonosz mostoha sem, aki elhíresztelte mindenfelé, hogy boszorkány volt a leánya s azért égették meg; a hű szolga pedig azt mondta a királynénak hogy rejtőzzék el, mert a király azt üzente, hogy amíg ő haza nem érkezik, egy teremtett lélek se lássa meg őt és gyermekeit.

Szót fogadott a királyné s elbujt a palota legkisebb szobájába a két gyerekével: senki lélek nem tudta, hogy ő csendesen ott éldegél. Na, így telt, mult az idő, egyszerre csak hírt kap a hű szolga a királytól, hogy nemsokára hazaérkezik. Bezzeg, megijedt most, hogy mit szól majd a király, hogy nem teljesítette hűségesen a parancsát. Mit volt mit tennie, felment hát a királynéhoz s eléadta neki az igaz valóságot, hogy az ura meg akarta égettetni a gyerekeivel együtt s most el kell menniök innen, nehogy itt találja őket.

Elment hát nagy búsan a szegény királyné a két kicsi fiával, ment, mendegélt, amíg csak egy rengeteg nagy erdőbe nem ért. Erősen elfáradott szegény, estére is állott az idő s nem tudta, hogy hova hajtsa le ma éjjel a fejét. Egyszerre csak tűzpislákolást látott, nagy nehezen újra nekiindult a rengetegnek s nemsokára egy kis kunyhó előtt állott meg, ahol egy szegény ember éppen vacsoráját főzte a tűz mellett.

– Jó ember, – szólította meg a királyné a szegény embert – nem adnál-e szállást éjszakára?

Adott biz’ az jó szívvel s nemsokára le is feküdtek mind a hárman a kicsi kunyhóban. Reggel, mire a királyné felkelt, nem volt ott a szegény ember, ő szépen feltakarított mindent, ebédet főzött, s úgy várta, hogy jöjjön haza délre.

Jött is a szegény ember, még pedig lovon vágtatva, nyomában egy kutya, de olyan szomorú volt a szegény ember arca, az ingjén meg úgy folyt a friss vér, hogy a királyné meg se merte kérdeni, hol járt. Mikor asztalhoz telepedtek, a szegény ember ismét tiszta ingben volt, a véreset pedig beledobta egy nagy vizeskádba. Igy volt ez mindennap ezután. Véres inggel jött haza a szegény ember, a királyné meg szépen kimosta neki s megszárogatta, de nem tudta elgondolni, hogy miért olyan szomorú ez az ember s miért jő minden nap vértől csurgó inggel haza.

Egyszer aztán, amikor éppen ebédnél ültek, megkérdezte tőle, hogy hogy s mint van ez, de bizony Péter (mert így hívták) nem akarta semmiképpen se elárulni a titkot. Gondolta a királyné, majd ő is eléadja szomorú történetét, hátha akkor ő se restelkedik. El is mondott mindent elejétől végig. Amikor elvégezte, Péter is elkezdette a maga történetét s elmondotta a királynénak, hogy ő igen rossz ember volt valamikor s eladta magát az ördögnek. Irást is csináltak róla s most hiába javult meg, hiába él itt bűnbánóan egyedül az erdőben, az ördög minden áldott nap magához hívja s véresre veri.

Másnap, amikor ismét szomorú útjára készült Péter, a királyné azt mondta neki, hogy csak maradjon itthon a két királyfi mellett, majd elmegy ő az ördöghöz. Semmiképpen se akarta engedni Péter, hogy a királyné olyan veszedelmes helyre menjen, de az megvígasztalta, hogy van neki három diója, amit régen az anyja sírján talált s az megmenti, ha nagy bajban lesz. Azzal felült a Péter lovára, magával hívta a kutyát s ellovagoltak az erdőben.

Nem sokáig ment, egyszerre csak elébe ugrott az ördög s megszólalt:

– Itt jön Péter lova és kutyája, de Péter nem jött velük!

Egy-két pillanatig szótlanul állott az ördög, aztán rettenetes hangon kérdezte:

– Mit akarsz te itt?

– A Péter írásáért jöttem, – mondta a királyné.

Hej, elöntötte a méreg az ördögöt s csak úgy üvöltött:

– Menj haza s mondd meg Péternek, hogy holnap itt várom s háromszor annyi ütést kap tőlem, mint amennyit szokott!

A királyné egyet sem szólt többet, csak feltörte az egyik dióját s hát egyszeribe lángba borultak az erdő fái, az ördög meg ordítva szaladt vissza az odujába.

Másnap megint kilovagolt az erdőbe a királyné s csak a tűzön túl látta az ördögöt, aki most még hatalmasabban ordított, hogy küldje Pétert el, mert különben ő megy utána. Nem szólt egyet se az asszony, hanem elővette a második dióját, azt is feltörte s hát még nagyobb tűz lángolt fel, hogy az ördögnek még messzebb kellett szaladnia. Avval a királyné megfordult s hazalovagolt. Harmadnap ismét ott volt kora reggel s kérte az írást az ördögtől, de az most is csak Pétert követelte s úgy üvöltött, hogy zengett, zúgott belé az erdő.

Nem sokat teketóriázott a királyné most se, csak feltörte a harmadik diót s hát olyan hatalmas tűz lángolt fel mindenünnen, hogy az ördög nem menekülhetett semerre se. Most már könyörgésre fogta a dolgot s egy hosszú faágra ráhúzta a Péter írását, úgy nyujtotta át a tűzön a királynénak. Mindjárt elhamvadt a tűz s a királyné boldogan vágtatott vissza az írással. Bezzeg boldog volt Péter is, hogy megszabadult örökre az ördögtől, nem tudott eleget hálálkodni a királynénak, hogy ilyen nagy jót tett vele.

Ezalatt a kígyókirály is megérkezett a háborúból s az első kérdése az volt, amikor belépett a palota kapuján:

– Hol van a királyné s a két kutyakölyök?

Elcsodálkoztak persze, hogy miféle kutyakölyköket keres s elmondták neki, hogy nem kutyakölykei születtek a királynénak, hanem két gyönyörű fia, de hát a király azt parancsolta, égessék meg őket.

Elsápadott a szegény király, reszketett egész testében s eléhozatta azt a levelet, amiben a gonosz mostoha az ő nevében megírta, hogy elégessék a feleségét s a gyermekeit. Hej, nagy búnak eresztette a fejét szegény, de mikor ezt látta a hűséges szolga, elmondta a dolgot úgy, ahogy volt, hogy bárányokat égetett meg a királyné és gyermekei helyett s hogy most attól való féltében, hogy a király itthon találja őket, elküldte az erdőbe.

Bezzeg egy percnyi nyugalma nem volt több a királynak, felpattant a lovára s ellovagolt az erdőbe a felesége után. Ment, mendegélt három napon s éjen át s egy teremtett lelket nem látott. Negyedik nap érkezett Péter kunyhajához s Isten nevében szállást kért. Nem ösmerte meg a feleségét, olyan szegényes ruhában volt s olyan szomorú volt az arca. Az bezzeg rögtön tudta, hogy az urának ad szállást, de egy szó nem sok, annyit sem szólt, egy lócára ágyat vetett neki, s a király nemsokára elaludt.

Keskeny volt a lóca s amint forgolódott a király, lelógott az egyik karja a földre. Odaszólt a királyné az egyik fiának:

– Tedd fel, fiam, az apád kezét az ágyra!

Odamegy a fiu, de ügyetlenül fogta meg a király kezét s ahogy feltette, rögtön felébredett. Nem szólt semmit, még a szemét se nyitotta ki, gondolta, meghallgatja, mit beszélnek. Megint úgy tett, mintha lecsúszott volna a karja s hát a királyné megint megszólalt:

– Menj, fiam, tedd fel apád kezét, de vigyázz, ne légy olyan ügyetlen, mint a testvéred, mert még felköltöd álmából.

Hát érzi a király, hogy egy kis kéz szép gyöngéden megfogja a kezét s a mellére teszi. Hej, felugrott most a király nagy boldogan, bezzeg, most megismerte a feleségét, ölelte, csókolta őt meg fiait s rögtön indultak haza. Persze, Pétert se hagyták ott, hanem lovastól, kutyástól vitték magukkal.

Otthon nagy volt bezzeg az öröm, mikor megérkeztek, csak a gonosz mostoha nem örült, mert még aznap máglyán égették el a beste lelkét.

A kígyókirály még sokáig élt ezután a feleségével s a gyerekeivel nagy boldogságban, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.