Az első esztendő.
(Zsidó monda.)
Élt egyszer valahol egy jóságos öreg rabbi, akinek Ruben volt a neve. Egyszer, amint a rabbi sétálgat az utcán csöndesen, békén, megjelenik előtte a halál angyala, s így szól hozzá:
– Ruben, hallgasd meg, amit mondok néked. Én vagyok a halál angyala, s eljöttem, hogy elvigyem magammal a te fiadat!
Azt felelte nagy szomorúsággal Ruben:
– Amit Isten akar, azon senki sem változtathat, azt tudom. Bele is nyugodnám a fiam halálába, csak legalább megházasodhatott volna szegény.
– No, ha csak az a bajod, – felelte az angyal, – azon könnyen segíthetünk. Szívesen megvárom, amíg megházasodik a fiad, majd csak azután viszem el.
Nem volt bizony nagy kedve a rabbinak az esküvőhöz, de már megvolt a menyasszony, s nem is akarta a fia kedvét búra fordítani, hát megtartották az eljegyzést nagy pompával. Négy hét mulva lett volna a lakodalom napja, Ruben hát elküldte a fiát, hogy hívjon vendégeket a nagy napra.
Alig ment az ifju egy-két lépést az utcán, megállítja Éliás próféta az útjában, s így szól hozzá:
– Hová, hová olyan sebesen, fiam?
– A lakodalmamra hivok vendégeket, – felelte az ifjú.
– Hát nem tudod, hogy neked még a lakodalom előtt meg kell halnod? – kérdezte Éliás próféta.
– Ha ez Istennek akarata, – felelte a vőlegény, – akkor bizonyára beteljesedik, hiszen én sem vagyok különb a többinél, akik előttem haltak meg.
Eliás azonban így válaszolt:
– Adok neked egy jó tanácsot, fiam. A lakodalmi ebédnél leülhetsz te is az asztalhoz, de se ne igyál, se ne egyél egy falatot se, de még a szemedet se vesd fel a tányérodról. Megjelenik majd később egy ember a szobában, fedetlen fejjel, borzas hajjal s össze-vissza tépett ruhában, de te mégis menj elébe, hajolj meg előtte, vezesd az asztalfőre, a legelőkelőbb vendégek közé. Ha aztán ő más helyet keres, akkor te ülj mellé, s járj a kedvében, ahogy csak tudsz. Ez az én tanácsom. Ha megfogadod, jól jársz.
A legény megigérte, hogy az ő tanácsa szerint cselekszik, aztán hazatért, de egy árva szót sem szólt arról, hogy kivel találkozott, még búját sem mutatta, hanem vígan készült az esküvőre.
Amint megesküdött a fiatal pár, a vendégsereg is az asztalhoz ült, elkezdődött a nagy evés, ivás, vigadozás, csak az ifjú vőlegény volt szomorú, hallgatag, s egy falatot nem evett, egy kortyot nem ivott.
Nemsokára nyilt az ajtó, s csakugyan belépett az az öreg ember, akiről Éliás beszélt az ifjunak, rongyosan, piszkosan, mint egy koldus. A fiu rögtön felállott, s odavezette a fő-fő vendégek közé az öreget, de az szégyelte ott letelepedni, hanem leült a fiu mellé. Az meg úgy tett, ahogy Éliás tanácsolta neki: nagy becsületben tartotta az öreget.
Egyszer csak nagy hangosan megszólal az öreg ember:
– Fiam, szeretnék kérdezni tőled valamit.
– Kérdezz hát, – felelt reszketve az ifju.
– Ha egy házat kellene építened, s ahhoz szalmát meg agyagot keverned, honnan vennéd a szalmát?
– Elmennék egy paraszt emberhez, s annyi szalmát vennék tőle, amennyi csak kell.
– De hátha az a paraszt, mikor már mind a szalma össze van keverve az agyaggal, eljönne hozzád, s követelné vissza a szalmáját, mit tennél akkor? – mondotta az öreg.
– Kifizetném a szalmáját, vagy más szalmát vennék, s azt adnám neki.
– De ha se pénz, se a más szalmája nem kell neki, csak az, amit ő adott neked, akkor mit csinálnál, fiam?
– Hát bizony, akkor nem tehetnék egyebet, mint hogy széttörjem az agyagot, s abból kiválasszam a paraszt szalmáját, máskép vissza nem adhatnám, – mondotta a vőlegény.
– Magad mondtad ki magadra az ítéletet, – szólott az öreg ember. Mert látod, a paraszt, aki a szalmát adta, nem más, mint a jó Isten, az agyag te vagy, a szalma pedig a lelked. Most visszakéri Isten azt a lelket, amit néked adott, s engem, a halál angyalát küldött le érte, hogy vigyem el hozzá.
Hej, nagy csendesség lett a nagy vigasságból! Mindenki úgy ült a helyén, mintha odacövekelték volna. Egyedül a vőlegény szólott:
– Ha már elviszel magaddal, engedd meg legalább, hogy a szüleimtől, s a menyasszonyomtól búcsut vehessek.
Nagy sírás, jajgatás lett a búcsuzkodásból, Ruben rabbi buzgón imádkozott az Istenhez, a fiatal asszony meg sírt keservesen, aztán kérdezte a vőlegényétől:
– De hát ki az, aki azt mondja, hogy neked meg kell halnod?
– A halál angyala jött el értem, ott ül, s vár reám. Csak annyi időm van, hogy elbúcsuzzam tőletek, aztán mennem kell vele.
Avval megölelte, megcsókolta forró könnyhullatás között a feleségét, s menni akart. Ekkor megszólalt a fiatal asszony: – Várj egy kicsit, odamegyek én a halál angyalához, s könyörgök neki. Én nem hiszem, hogy ő meg akarna ölni téged.
Oda is ment nagy bátran, s igy szólt:
– Te vagy az, aki a férjemet meg akarod ölni?
– Én vagyok! – válaszolt a halál angyala.
– No hát, – mondotta az asszony, – ha te vagy, menj is vissza az Istenhez, aki küldött téged, s juttasd eszébe azt a parancsát, ami a Thora könyvében van: »Ha valaki megházasodott, egy évig legyen a hadiszolgálat alól felszabadítva, nehogy elessék a csatában, s feleségét más ember vehesse el.« Csak nem akarja az Isten saját parancsát megtagadni, hisz az annyi volna, mintha az összes parancsát megtagadhatná!
A halál angyalát meghatotta a fiatal asszony beszéde, felment ismét az Isten szine elé, s a többi angyalokkal együtt kegyelemért könyörgött hozzá, a fiatal férj életéért.
Az Isten meg is hallgatta kérésüket, adott még két esztendőt az ifjunak, s így teljesedett a zsoltárnak szava: »Akik félik Istent, azoknak vágyát teljesíti Isten, s megsegíti szorongattatásukban.«