Az átok.
(Welszi mese.)
Réges-régen élt Pantamasban egy öreg ember. Jól élhetett volna, volt nagy gazdasága, de mi öröme volt benne, ha a tündérek minden áldott éjjel a földjére jártak táncolni s mindent letapostak? Gondolkozott az öregember, hogy ugyan mit is csináljon, de mert semmi okos nem jutott az eszébe, elment egy híres boszorkányhoz s attól kért tanácsot. A boszorkány gondolkozott egy darabig, aztán azt mondta neki:
– Lesd meg, fiam, a tündéreket s ha még egyszer ott látod őket, szántsd fel azon a helyen, ahol táncoltak, a földet vesd be búzával, s ne félj, nem jönnek többet oda.
Megtette az öreg, amit a boszorkány tanácsolt, s hát igaza volt a vén banyának: nem jöttek oda többet a tündérek. Boldog volt az öreg, hogy olyan szépen elmult a veszedelem, s mindennap kijárt a földre, hogy nézegesse a vetést. Egy nap, mikor már estvéledett, éppen hazatérőben volt a mezőről, egyszerre csak előtte termett egy pirinyó emberke vörös ruhában, aki a kezében egy hegyes kardot szorongatott. A kardot az öregember mellének szegezte s így szólt:
– Vigyázz magadra, mert nem kerülöd el a bosszunkat! – s avval eltünt.
Először nagyot nevetett az ember a kis emberkén, de aztán, amikor a szavaira gondolt, elkomolyodott, s nem érezte valami bátorságosan magát.
Na, telt, mult az idő, a tavaszból nyár lett, a nyárból ősz, mind megérett a gabona, s az öregember nagyban készülődött az egész családjával, hogy másnap learatják a búzát. A kis vörös öregemberre nem is gondolt már, szégyelte is magát, hogy félni tudott tőle. Hát, ahogy lefekszenek az aratás előtt való este s mind elalszanak, egyszerre csak megroppan az egész ház, mintha össze akarna roskadni, kiugranak nagy ijedten az ágyból, s hallják, hogy valaki azt mondja:
– Vigyázzatok, mert a bosszu közeledik!
Néztek jobbra-balra, de bizony senkit se láttak, aztán nagy remegve ismét lefeküdtek. Hát, amikor másnap kimennek aratni a mezőre, még csak egy szál búza se volt sehol, fekete hamu fedte az egész földet! Keresztül-kasul járta az öreg a földet, hogy ugyan ki égethette el ezt a sok drága búzát, s egyszerre csak ismét előtte termett a kis vörös emberke, a mellének szegezte a kardját s mondta:
– Ez csak a kezdete volt a bosszunknak, lesz még folytatása is!
Elfehéredett a szegény öreg, mint a fehérített vászon s elkezdett könyörögni a kis embernek, hogy így s úgy, ne tegyék tönkre, inkább megengedi, hogy a tündérek örökké ott táncoljanak ezután a földjén.
– Ez nem elég, – felelte szigorúan a kis ember – a királyom annyira megharagudott reád, hogy téged is el akar varázsolni s ezen már senki nem segít.
Zokogni kezdett a szegény ember, s addig-addig könyörgött a kis embernek; mígnem az megigérte neki, hogy megkéri a királyt, változtassa meg a szavát.
– Három nap mulva, mikor a nap leszáll, várj itt reám, akkor itt leszek a király válaszával, – mondotta az embernek és eltünt. Harmadnap csakugyan megjelent az emberke s így szólt a remegő gazdához:
– A királyom nem engedte el a büntetést, de avval enyhítette, hogy, ha te nem akarsz megszenvedni érte, átszáll ez az átok a családodra s majd valamelyik fiad vagy unokád fog szenvedni érted!
Ez a szabadulás igen megtetszett az öregnek, ő bizony nem gondolt a maradékaira, hanem szépen hazament, s nem szólt senkinek. Sok-sok évig élt még azután s amikor meghalt, a fiai nagy sírással kísérték ki a temetőbe. A tündérek ismét ott táncoltak minden éjszaka s folyton azt énekelték:
– Vár a bosszu, vár, tireátok vár!
De bizony az öreg fiai úgy megszokták már ezt az örökös éneket, hogy nem is féltek tőle, s egymásután haltak meg késő öregségben, mind ahányan voltak.
Több száz esztendő elmult már, mikor Madoc, az ükunokája az öregnek éppen a lakodalmát tartotta egy gyönyörű leánnyal s nagy vígságban voltak mind az asztal körül, amikor egyszerre a patak zúgásából mindenki tisztán hallotta ezeket a szavakat:
– Nemsokára üt a bosszu órája!
Mindnyájan az ablakhoz szaladtak, de most már csak a patak csobogása hallatszott, semmi más. Ismét visszaültek a lakodalmas asztalhoz, ettek, ittak, vígan voltak, de egyszerre recsegni-ropogni kezdett a ház, mintha össze akarna dőlni, s ugyanaz a hang, amelyet előbb hallottak, újra megszólalt:
A vendégek persze annyifelé szaladtak, ahányan voltak, magát a menyasszonyt is hazakísérte Madoc a szüleihez, hogy ne kelljen ebben a félelmetes házban maradnia.
Várták, várták Madocot a szülei haza, amikor a menyasszonyát hazakísérte, de bizony azt várhatták, nem jött az meg se reggel, se este. Tűvé tették az egész falut, de nem volt egy teremtett lélek sem, aki látta volna; keresték, kutatták mindenfelé, de sehol még a lába nyomát se látták.
Elmentek az öregek egy vén remetéhez, hogy attól kérjenek tanácsot, hol keressék egyetlen fiukat, s a remete így válaszolt:
– Hiába keresitek Madocot, szegény emberek, mert egy régi átok teljesedett be rajta s ti soha, míg ez a világ világ lesz, őt többet meg nem látjátok. Gondoljátok azt, hogy meghalt, bár valamikor, tán sok száz év mulva, elő fog kerülni, dehát ti azt úgy sem éritek meg.
A két szegény öreg nagy búsan hazament, s csakugyan úgy is történt, ahogy az öreg remete mondotta. Évek teltek, multak egymásután, de Madocnak semmi híre se jött, mindenki elhitte, hogy meghalt, csak a menyasszonya várta hűségesen. Minden áldott nap kiment egy nagy hegyre, onnan tekintgetett szerte-széjjel, hogy vajjon nem látja-e meg valamerre Madocot, s mindennap szomorúbban tért haza. Szeme elhomályosodott a sok sírástól, haja megőszült az évek multával, aztán ő is meghalt s Madocnak minden rokona, anélkül, hogy valamit is hallottak volna róla,
Pedig Madoc élt! Mikor hazafelé ment a menyasszonyától, egyszerre csak tündéri szép zene hangjai ütötték meg a fülét, megállt, hallgatódzott s mind közeledett az égi hangok felé. Egy barlanghoz ért, onnan zendültek ki a hangok, s őt annyira elbájolta, hogy csak ment, ment, mindég beljebb.
Amint beért a barlang belsejébe, ott se látott semmit, csak a zenét hallotta. De egyszerre csak eszébe jutott, hogy a szülei már aggódni fognak, hogy ilyen sokáig nem tért haza, s indult ki a barlangból. Odakint délre sütött a nap, pedig éjszaka volt, amikor bement a barlangba. Csudálkozott nagyon, sietett is haza, s hát amint nagy futva beront a házba, egy ősz, öreg embert pillant meg a kályha mellett. Az öreg rákiáltott:
– Hát te miért futsz úgy, mintha kergetnének?
Madoc visszahökkent: egy idegen ember ült ott, s a szoba is egész idegen volt neki. Bátortalanul szólalt meg, mert érezte, hogy itt valami csudának kellett történnie:
– Én Madoc vagyok!
– Madoc? – mondotta az öreg fejcsóválva – semmiféle Madocot nem ismerek errefelé. Régen mesélte az öregapám, hogy élt itt egyszer egy Madoc s az úgy eltünt, hogy soha meg nem lelték. De van annak már száz esztendeje is.
Madoc zokogva ült le egy székre, s az öregember vígasztalva topogott hozzá, de mikor megérintette a vállát, egyszerre összeomlott, mintha homokból lett volna.
Egy marék hamu maradt a helyén…