Arany mesekönyv

(Spanyol mese.)

Réges-régen élt egy nagy folyó partján egy szegény ember a feleségével s a leányával. Nem volt ezen a leányukon kívül több gyermekük, s ezt úgy kényeztették, úgy becézték, mintha király leánya lett volna. Nem dolgozott az semmit az égvilágán, táncolt, játszadozott egész áldott nap a folyó partján. Ha akármennyit dolgozott az anyja, soha nem jutott eszébe, hogy valamit ő is segíthetne neki a főzésben s takarításban.

Egy nap mégis annyit dolgozott a szegény asszony, hogy még a lusta leány is megsajnálta, s megkérdezte, nem segíthet-e valamit neki? Bezzeg, megörvendett a szegény asszony, s csudálkozott erősen: ugyan mi érhette a leányát, hogy dolgozni akar s mindjárt, hogy meg ne bánja jó szándékát, kezébe nyomta a hálót, hogy menjen az apja helyett halászni, mert az már két napja kint járt a tengeren.

Fogta hát a leány a hálót, s beléeresztette a folyóba, de bizony, bár ott ült délig, egy hal nem sok, annyi sem akadt meg benne. Erősen megúnta magát, s gondolta, ő bizony egyet sem lesi többet a halakat, hanem haza megy. Ki is húzta a hálót a vízből s éppen el akar indulni, mikor megcsobban a víz, s felugrik a levegőbe egy kis hal, s vissza megint a vízbe. Uccu, beleszaladt a leány a vízbe, puszta kézzel kifogta egy perc alatt a halat a vízből.

– Milyen gyönyörű kis hal! – kiáltotta boldogan, – de egyszeribe megszólalt a kis hal:

– Ne ölj meg engem, te leány, mert ha megölsz, téged is hallá változtatlak!

Nagyot nevetett a kis hal beszédén a leány, s szaladt vele haza.

– Nézd csak, anyám, – mondta otthon – milyen nagyszerű halat fogtam! Ezt aztán élvezet lesz megenni, mert még beszélni is tud! Azt mondja, hogy hallá változtat engem, ha megöljük!

– Dobd akkor vissza a vízbe, édes lányom, – könyörgött neki az anyja – hátha csakugyan el tud varázsolni, s akkor én is, apád is meghalunk bánatunkban!

– Ugyan, anyám, – nevetett a leány – mit gondolsz, hogy egy ilyen kis állat el tudna varázsolni engem? Különben is erősen éhes vagyok, s ha meg nem készíted, meghalok.

Avval kiment a kertbe, feldíszítette a fejét szebbnél szebb virágokkal, úgy tért megint vissza. Az anyja akkorára már elkészítette a halat, a leány jókedvűen ült le az asztalhoz, s egy jó darabot vett ki a tányérjába. Alig vette az első falatot a szájába, egyszerre érezte, hogy meghidegül a teste, a feje meglaposodik, s a szeme csak egy oldalra tekint, keze, lába eltünt, úszószárnyacskák termettek helyébe, s úgy érezte, hogy rögtön meg fog fulladni. Kapkodott a levegő után, aztán egy hatalmas ugrással kivetette magát az ablakon: onnan egyenesen a folyóba esett. Itt könnyebben érezte magát, gyorsan leúszott a tengerbe, s ott elvegyült a többi halak közé. Rögtön észrevették rajta a többiek, hogy ez nem közibük való, s megkérdezték tőle, honnan jő, s mit keres itt?

– Nem voltam én mindég hal, – mondotta szomorúan a hal-leány, – alig öt perce, hogy azzá változtam, de hogy miért, azt nem mondhatom el nektek! – Avval elmerült a habok közé, hogy ne lássák könnye hullását.

A többiek azonban utána úsztak, s egy öreg hal így szólt hozzá:

– Ha nem is akarod megmondani, úgy is tudjuk, hogy miként lettél hallá, mert mi is úgy változtunk azzá. De ne búsulj, nem rossz élet ez a miénk. Gyere velünk a királynőnkhöz, majd meglátod, hogy annak olyan gyönyörűséges palotája van, hogy akármelyik földi királynő megirígyelhetné!

A hal-leány félt egy kicsit ettől a kirándulástól, de még jobban félt volna egyedül, hát inkább úgy tett, mintha tetszenék neki a dolog, s útra kelt a sok ezernyi hallal.

Az emberek, akik a szikláról s hajókról látták ezt a nagy haltömeget, azt hitték, hogy talán zátony van ott s jó messzire elkerülték őket. Fogalmuk se lehetett ezeknek, hogy mi minden gyönyörűség volt itt a tenger fenekén, a hal-leány se tudott hova lenni a bámulattól, amint szertetekintgetett a tenger fenekén.

Látott ő ember korában is búvárharangot, tengeri moszatot, – de mi volt ez mindahhoz képest, amit itt látott!

Arany, ezüst, drágakövek, gyöngyök halomban feküdtek a tenger fenekén. Halott emberek fehér csontja fehérlett messziről, s óriás tengeri szörnyek suhantak el mellette, amelyek soha fel nem jönnek a tenger felszínére. Eleinte oly sötétnek tetszett a hal-leány előtt minden, hogy alig bírta követni a többieket, de lassankint hozzászokott a szeme a zöldes fényhez, amely a tenger fenekét megvilágította, s mindent épp úgy meglátott, mint a többiek.

– Végre itt vagyunk! – kiáltott az egyik hal, s megállottak egy lankás völgyben. Mert itt is épp úgy vannak hegyek és völgyek, mint akár a földön.

Megmutatták a királynő palotáját a kis halacskának, s valóban gyönyörűnek találta, sokkal szebbnek, mint a többi királyokét. A falak vörös korállból épültek, az ablakok gyöngyből voltak, a hatalmas ajtók tárva-nyitva állottak, s a rengeteg hal beözönlött rajta a trónterembe, ahol a királynő ott ült trónusán. A királynő teste leány volt, csak a lába helyett volt halfarka. Ott ült egy kék és zöld kagylókból készült trónuson, s rögtön a hal-leányt szólította meg, mert azt tolták előre a társai.

– Hol voltál eddig s honnan jöttél ide?

Halkan, remegő hangan mondta el a hal-leány a történetét. Alig fejezte be, a királynő megszólalt:

– Én sem voltam örökké a tenger lakója, hanem egy hatalmas királynak a lánya. Amikor megnőttem, férjhez mentem egy dali királyfihoz, az esküvőmön apám rátette fejemre a koronáját, s azt mondotta:

– Jól őrizd meg ezt a koronát, leányom, mert csak addig leszel királynő, amíg a tied lesz a koronád. Én vigyáztam is rá, mint a szemem világára, s boldogan éltem a férjemmel, s később kicsi fiammal. Mert avval is megáldott a jó Isten. De egy nap lementem a kertembe virágot szedni, s amint ott sétálgatok, mellettem termett egy óriás, lekapta a fejemről a koronát, megfogott jó erősen, hogy moccanni se tudtam s azt mondta:

– Ezentúl a leányom lesz helyetted királyné, s úgy elvarázsolom a férjedet, hogy az nem is fogja észrevenni.

– Úgy is tett, ahogy beszélt, s én bánatomba a tengerbe ugrottam, s utánam ugrottak az udvarhölgyeim is, akik nem tudtak volna nélkülem élni. Aztán mind halakká változtatta őket egy varázsló, engem pedig félig ember, félig hal képében a halak királyává tett, s itt is kell lennem addig, míg valahogy meg nem kaphatom a régi koronámat.

– Én elhozom neked, felséges királynő, – kiáltott most a kis halacska, – csak adj tanácsot, hogy hogyan tudnék hozzájutni?

– Hogyne mondanám meg, – felelte örömmel a királynő, – s nem is fog semmi baj érni, ha mindenben követed tanácsomat. Hallgass hát ide! Legelőször is vissza kell térned a szárazföldre, s felmenni egy nagy, magas hegyre. Ott épített az óriás palotát magának. Ott fogod találni őt a palotában, éppen akkor fogja megtudni, hogy meghalt a leánya, amíg a király vadászaton járt. Egy hűséges szolgával elküldte a királyné az én koronámat az apjának, s tőle kell valahogy elhoznod. Erősen kell vigyáznod magadra, hogy hozzád ne férhessen, s meg ne tudjon ölni, éppen ezért úgy elvarázsollak, hogy csak meg kell érintened a homlokodat, s annak az állatnak a nevét mondanod, amelyet a legkevésbbé bánthat, – s rögtön azzá is fogsz válni.

A leány-hal rögtön útnak is indult, s most már oly ügyesen úszott, hogy csakhamar elérte a szárazföldet. Ott megérintette a homlokát, s így szólt:

– Legyek szarvas! – s ebben a pillanatban a hal helyén ott állott vékony lábakkal, szép szarvakkal egy szarvas. Könnyed szökésekkel haladt a dombos, völgyes helyeken, s egyszerre csak elért a király erdejébe, ahol a királyfi vadászott. Egész nap hiába töltötte az idejét a királyfi, egyetlen egy vadat se tudott elejteni, haragos volt erősen, s hát, amint így halad a lován, egyszerre csak megpillantja a gyönyörú szarvast. Üldözőbe veszi, s bezzeg hiába futott teljes erejéből a szarvas, csakhamar utólérte a királyfi, s már felhúzta az íját, hogy meglövi. Megszólalt ekkor remegve, könnyező szemekkel a szarvas:

– Ne ölj meg engem, királyfi, – mondotta, – s a királyfi úgy elcsudálkozott, hogy rögtön leeresztette az íjját, s amire magához tért volna a csudálkozásból, már híre-pora se volt a szarvasnak.

– Nem lehetett ez igazi szarvas, – gondolta magában a királyfi, – bizonyosan elvarázsolt leány lesz ez, s vagy ez lesz a feleségem, vagy senki.

Amint ezt elgondolta, csendesen visszalovagolt a palotájába.

Ezalatt a szarvas nagy lélekszakadva elért a kastélyhoz, s mert nem találta ott kint a lépcsőn az óriást, elkezdett gondolkodni, hogy hogy is tudjon ő bejutni a palota belsejébe. Hirtelen eszébe jutott valami s felkiáltott:

– Hangya legyek!

Ebben a pillanatban eltüntek szép karcsú lábai, szarvai, s egy kis fekete hangya mászkált a porban. Neki indúlt az óriás kőfalnak s addig mászott nagy igyekezettel, amíg csak fel nem ért a tetejére, s be nem tudott pislantani a falon keresztül az udvarba. Először semmiképen se tudta elgondolni, hogyan kerül majd az óriás elébe, de aztán megpillantott egy nagy fát, amelynek egy ága benyúlt az ablakon. Megérintette a homlokát, s ezt mondta:

– Majom akarok lenni!

Mire felpillantott, már fürge majom volt s úgy szökött egyik ágról a másikra, amíg csak arra nem ért, amely a szobába nyúlt. Innen bevetette magát a szobába s hát ott volt az óriás: éppen aludott, hatalmasan hortyogott.

– Papagáj akarok lenni! – mondotta most.

Rögtön egy tarka-barka papagáj állott az óriás ágya előtt, aki éppen akkor kezdte törülgetni az álmot a szeméből. A papagáj megvárta, amíg nagy sóhajtozások között felült, s csak akkor kezdett beszélni, amikor az csudálkozva rátekintett.

– Azért jöttem, – mondotta, – hogy elvigyem koronádat, mert a lányod meghalt már s így nincs miért magadnál tartsad!

Felordított nagy dühében az óriás, amint leánya halálát hallotta emlegetni, odarohant a papagájhoz, s ki akarta csavarni rögtön a nyakát. Bezzeg az se volt rest, hirtelen az óriás háta mögé rebbent, s azt mondta neki:

– Légy türelemmel hozzám, hatalmas óriás, avval úgy sem érsz semmit, ha engem megölsz!

– Abban bizony igazad van, – mondotta az óriás szelidebben – de csak nem vagyok bolond, hogy a koronámat ingyen odaadjam. Várj, hadd gondolkozzam, mit kérjek érte cserébe!

Elkezdte törni az óriás a fejét, sok gondolkozás után aztán felragyogott az arca, s felkiáltott nagy boldogan:

– Megvan már! Odaadom neked a koronámat, ha elhozod nekem a Kék Barlangból a kékköves nyakláncot!

Sokszor hallott a papagáj leány korában beszélni erről a csudálatos barlangról, mely tele volt drága márványkövekkel, s mindenféle ékszerekkel. Nem tudta ugyan, hogyan hozza el majd a kékköves nyakláncot, de meghajolt az óriás előtt, kirepült az ablakon s így szólt:

– Sas legyek! – s abban a pillanatban már hatalmas ívekben szelte a levegőt, s mire a nap lemenőben volt, ott állott a Kék Barlang szája előtt. Minden egyes szem kék követ külön kellett a csőrével lekoppantani a szikláról, s bizony jó idejébe került s istenesen elfáradt, amíg annyi követ összegyüjtött, hogy elég volt egy nyakláncra. Valamelyik faágon talált egy kis zsinórt, arra szemenként felfűzte a köveket, körültekerte a nyakán s huss! repült vissza az óriás házába. Az ablaknál ismét papagájjá változott s átnyujtotta a nyakláncot az óriásnak. Majd kiugrott ennek a szeme örömében, de mégsem adta oda a koronát, hanem így szólt a papagájhoz:

– Nem adom ezért a nyakláncért oda a koronát, hanem hozz a fénylő csillagokból egyet, akkor megkapod, de úgy vigyázz, ha nem sikerül, az életeddel játszol.

A papagáj kirepült szó nélkül az ablakon, s amikor eltünt az óriás szeme elől, azt mormogta:

– Béka legyek! – s avval kiugrált egy fényes tóba, ott kikereste a legragyogóbb csillagok képemását, egy zacskóba összegyüjtötte azokat s visszatért a csillagfényű vízzel a palotába, ott hamarosan koronává formálta őket s vitte az óriáshoz.

– Itt van a csillagkorona, amit kívántál, – mondta az óriásnak, s az majd meghalt örömében, mikor megpillantotta a gyönyörű koronát.

– A te varázsló erőd nagyobb az enyémnél, – kiáltotta az óriás – most már odaadom a koronát, vigyed!

Egyéb se kellett a papagáj-leánynak, kiröppent vele az ablakon s hangosan kiáltotta:

– Majom akarok lenni!

Rögtön majommá is lett, felszökött a fára, s mikor a falhoz felért, ismét elkiáltotta magát:

– Legyek hangya!

Igy mászott lassan hangya képében le a falról, s mikor leért, szarvassá változott, s mint a szél úgy vágtatott a tenger partjára. Hal képében beszökött a vízbe, s úszott oly sebesen, ahogy csak tőle kitelt.

A tenger fenekén már nagy volt a szomorúság, mert nem tudták elképzelni, hol jár ennyi ideig a kis hal. Mind ott voltak a halak a királyné körül, s róla beszélgettek. Az egyik azt mondta, bizonyosan az óriás ölte meg, a másik azt, hogy talán valami óriás hal kapta be, s egyszerre, amikor éppen ezen gondolkoztak, megszólalt hátul egy hang:

– Nézzétek csak, mi az a fényesség, ami felénk közeledik?

Felpattant a királynő is hamar, hogy lássa, mi lehet az, s hát megpillantja a kis halat, szájában a koronát! A kis hal csendesen ért oda, s rátette a királynő fejére a koronát és erre csudálatos változás történt! A halfark levált testéről, két láb állott a helyén, a halak körülötte mind leányokká változtak s boldogan ölelték, csókolták a kis halat, azaz a leányt, mert ő is leánnyá változott, s még hétszerte szebb lett, mint annakelőtte volt. Úgy, ahogy voltak, mind felkészülődtek s mentek haza a királynő országába, de bizony a királynő férje rég meghalt már s a fia uralkodott az országban. Bezzeg boldog volt a királyfi, hogy rég elveszett anyját újra láthatta, rögtön karonfogta s levitte a kertbe, ott sétálgattak, beszélgettek egymással. A királynő mindjárt észrevette, hogy fiát valami titkos bánat bántja s megkérdezte tőle:

– Mi bánt téged, édes fiam?

– Nem mondom meg én azt, édes anyám, úgy se tud azon segíteni senki.

– Hátha én tudok, – szólt a királynő – mondd csak el nekem.

A királyfi huzakodott egy darabig, de addig-addig faggatta az anyja, hogy végre így szólt:

– Ki fogsz nevetni, anyám, mert az az én szomorúságom, hogy egy gyönyörű szép szarvasba szerettem belé!

– Ez az egész? – nevetett a királynő, s avval elmondta hamarosan, hogy mint került vissza az ő koronája, s hogy az a szarvas itt van leány képében az ő udvarukban.

Rögtön hivatta is a leányt, s a királyfi csak állott előtte szótlanul, mert ilyen gyönyörűt még soha életében nem látott. A szeme ugyanaz volt, mint a szarvasé. A királyfi boldogan fogta meg kezét s mondotta:

– Te az enyém, én a tiéd, ásó s kapa válasszon el minket.

A királynő mosolyogva nézte őket, aztán felvezették a hal-leányt a palotába, nagy lakodalmat csaptak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.