Porkó király.
(Sziciliai mese.)
Volt egyszer egy király s egy királyné. Nem volt gyermekük s mindig amiatt siránkoztak, gyermekért epekedtek, de bizony hiába. Egyszer a királyné elment sétálni s amint sétált, látott egy kocát a malackáival. Felsóhajtott a királyné:
– Ó, Istenem, lám, ennek az oktalan állatnak is mennyi gyereke van, csak nekem nem adott az Isten gyermeket, pedig mennyit imádkoztam! Nem bánnám én, bárcsak egy gyermekem volna, mégha malac volna is az a gyermek!
Hiszen ha ezt kívánta: kívánsága teljesedett is a királynénak. Született neki egy kis malackája.
Hej, lett nagy bánat a királyi palotában! Nemcsak a királyi palotában, hanem az egész országban. Búsult a királyné, sírt keservesen, de aztán lassacskán megvígasztalódott s mondotta:
– Hát ez a malacka mégis csak az én gyermekem s éppen úgy szeretem, éppen olyan kedves nekem, mintha egy szép gyermek volna! – A kebeléhez szorította a malackát, szoptatta, ápolta, dajkálta s a malacka nőtt napról-napra, mind nagyobb s nagyobb lett.
Egyszer aztán mi történt, mi nem: elég az, hogy a kis malacka elkezdett szaladgálni körül a palotában s mind azt mormogta:
– Feleséget akarok! Feleséget akarok!
– Ó, Istenem! – mondotta a királyné az urának. – Mit csináljunk? Hisz nem kapunk hozzá királykisasszonyt! Nincs az a leány, aki hozzámenjen feleségül. Mit tegyünk? Merre forduljunk? – kesergett, tűnődött magában a királyné. Egyszer aztán eszébe jut, hogy jár a palotába egy mosónő, annak van három szép leánya. Megpróbálja: hátha az feleségül adná az egyik leányát az ő fiának. A királyné mindjárt el is hivatta a mosónőt s mondotta neki:
– Hallod-e, tégy nekem egy szívességet! A fiam meg akar házasodni. A legidősebb leányodat add hozzá!
– Ó, felséges királyné, – mondotta a mosónő – hogy adjam a gyermekemet egy disznóhoz?
– Meg kell tenned! – mondotta a királyné. – Különben is jó dolga lesz a leányodnak: királyné lesz belőle. Neked pedig mindent adok, amit a szemed, szájad kíván.
Szegény volt a mosónő, hogyne lett volna! Rábeszéltette magát, elment haza s mondotta az idősebbik leányának:
– Hallod-e, leányom, a király fia meg akar házasodni. Most, ha akarsz, királyné lehetsz, mert feleségül vesz téged.
Bezzeg, hogy a leány nem szívesen lett a királyfi felesége. Dehát aztán meggondolta: sok szép ruhát kap, lesz arany, gyémánt, mindenféle ékszer, drágaság; jó dolga lesz. Azt mondta hát az anyjának:
– Jól van, édes anyám, felesége leszek.
Egyszeribe vitték a palotába, ott nagy vendégséget csaptak, három nap, három éjjel folyt folytonosan a lakodalom. Mikor aztán a harmadik nap is eltelt, mit gondolt, mit nem a királyfi: kiszaladott az udvarra, ottan egy pocsolyában meghengergőzött, aztán ismét beszaladott a palotába s hozzádörgölődzött a feleségének a drága szép ruhájához. De az asszony mérgesen ellódította magától s mondotta neki:
– Ó, te utálatos állat, te, eredj, bepiszkolod drága szép ruhámat! De a királyfi nem törődött vele, újra, meg újra visszaszaladott hozzá, a ruhájához dörgölődzött, az asszony meg mindannyiszor ellökte magától s mindenféle csúf szavakkal illette.
Harmadik nap este a fiatal asszony bement a menyasszonyi szobába, lefeküdött. Bement a királyfi is, de várt addig, amíg a felesége elaludott, akkor aztán bezárta az ajtót, ledobta magáról a disznóbőrt s gyönyörű szép fiú lett belőle. Akkor leakasztott a szegről egy kardot, egyet suhintott s úgy leszelte a felesége fejét, mintha nem is lett volna. Mikor aztán megvirradott, ismét visszabujt a disznó bőrébe, szaladott keresztül-kasul a palotában s mind azt mormogta:
– Feleséget akarok!
Hej, megijedett a királyné! Vajjon mi történhetett? Bement a menyasszonyi szobába s hát im ott feküdött a menye fej nélkül, véresen.
– Jaj, Istenem, Istenem! – sopánkodott a királyné. – Most már mit mondjak a szegény mosónőnek? – A fia pedig csak folyton szaladgált, köröskörül a palotában s mind azt mormogta:
– Feleséget akarok! Feleséget akarok!
Mit volt mit tenni a királynénak: elment a mosónőhöz, nagy sírással-rivással elkeseregte, hogy mi történt. Aztán mondotta:
– Add ide a második leányodat is, hátha az szerencsésebb lesz.
– Ó, Istenem, – mondotta a mosónő – hát én hogy küldjem halálba szívemről szakadt drága gyermekemet?
– Meg kell tenned! – mondotta a királyné. – Meglásd, ő majd szerencsésebben jár. Aztán halálom után az övé lesz az egész ország.
Addig beszélt a királyné, hogy a mosónő beleegyezett. Vitték fel a palotába a második leányát is, megtartották a lakodalmat: ez is tartott három teljes nap. Gyönyörű szép ruhába öltözött a menyasszony, de bizony öltözhetett, mert a disznó folyton körülötte szaladgált, mindegyre hozzádörgölődzött, bepiszkolta a drága szép ruhát.
– Ó, te utálatos állat, te! – förmedett rá a felesége – eredj innét, ne piszkold a drága szép ruhámat! – De ahányszor elkergette, annyiszor visszajött a királyfi s újra bepiszkolta a ruhát.
Harmadik nap este bement az asszony a menyasszonyi szobájába s amint elaludott, jött utána a királyfi is, lerántotta a szegről a kardot s ennek is levágta a fejét.
Reggel aztán kiszaladott a szobából, futott fel s alá a palotában, mind azt mormogta-hörögte;
– Feleséget akarok! Feleséget akarok!
– Jaj Istenem! – szörnyűlködött a királyné s beszaladott a menyasszonyi szobába. Hát csakugyan a második leány is ott feküdött véresen, fej nélkül.
Most már mit tudjon csinálni? De a fia csak szaladgált tovább s folytonosan azt mormogta:
– Feleséget akarok! Feleséget akarok!
Nem volt maradása a királynénak, harmadszor is elment a mosónőhöz, elkeseregte neki, hogy mi történt; de azért csak kérte az asszonyt, adja oda a harmadik leányát is. Majd meglátja, hogy az szerencsésebb lesz.
– Ó, felséges királyném, hogy kívánhat tőlem ilyet? Két gyermekemet megölte a királyfi, most a harmadikat is odaadjam a bizonyos halálnak?
– Ne félj, ne félj, csak add! Nem a halálé lesz. Meglásd, hogy nem lesz semmi bántódása.
Addig beszélt a királyné, hogy a szegény mosónő odaadta a harmadik leányát is.
Felvitték a palotába a leányt, felöltöztették drága szép ruhába. De olyan szép volt az a leány, szebb a holdnál, szebb a napnál, szebb a ragyogó csillagoknál. Mikor aztán ott ült az asztalnál s hozzászaladott a disznó s piszkos testével hozzádörgölődött, nem kergette el magától, hanem szépen megsimogatta, lehajolt hozzá s úgy mondogatta:
– Édes kicsi állatocskám!
Három napig tartott most is a lakodalom, a harmadik nap este bement a menyasszonyi szobájába az asszony, bement utána a királyfi is, piszkosan, rondán, megint hozzádörgölőzött a ruhájához. Az asszony pedig lehajolt hozzá, mondotta neki nyájasan, kedvesen:
– Gyere, csak gyere! Csak dörgölőzz hozzám! Nem bánom, ha piszkos lesz a ruhám: kimosom, mást veszek magamra.
Egyik ruháját a másik után vetette le, vette magára az asszony, de nem fogyott el a türelme. Folyton csak biztatgatta az urát:
– Piszkold, piszkold a ruhámat, van elég: mást veszek helyette.
Igy telt el az első éjszaka, így a második, így a harmadik. Harmadik éjjel, amikor az asszony elaludott, a királyfi levetette a disznóbőrét, lefeküdött ő is az ágyba, de mire hajnalodott, ismét felkelt, visszabujt a disznó bőrébe. A feleségének sejtelme sem volt arról, hogy mi változás történt vele.
Bemegy aztán reggel a királyné, mert nem tudta elgondolni, hogy mi történt: három napja, hogy nem mutatta magát sem a fia, sem a menye. Azt hitte, hogy mindkettő szörnyű halált halt. S ím, ott volt a menye is, elevenen, szépen, ott volt a fia is, de disznó képében.
Igy telt, múlt az idő. Egy este azonban a fiatal asszony nem aludott el s mikor az ura levetette magáról a disznóbőrét s látta, hogy gyönyörű szép ifjuvá változott, mondotta magában:
– Hát úgy? Te nem vagy disznó? És te nem szólsz erről?
Azzal felnyitotta a szemét, felült az ágyban s mondotta az urának:
– Hiába titkolózol előttem, most már láttam, hogy mi történt. Hiszen te igazi ember vagy! Nem vagy te disznó!
Felelt a királyfi:
– Igazad van, de ne szólj senkinek. Mert ha szólsz valakinek, akkor el kell mennem s neked is hét esztendeig, hét hónapig kell vándorolnod, el kell szaggatnod hét pár cipőt: addig fel nem szabadulok a varázslat alól.
Az asszony megigérte, hogy nem szól senkinek. Nem is szólott sokáig, de fúrta az oldalát a titok, mégse állhatta meg, hogy ne szóljon az anyósának. Mondotta neki:
– Hej, édes, anyám, ha tudná: milyen szép ember az én uram, amikor leveti magáról a disznó bőrét!
Ahogy ezt mondotta, abban a pillanatban a királyfi eltűnt a palotából, mintha a föld nyelte volna el. Keresték mindenfelé, tűvé tették az egész palotát, az udvart, a várost, aztán az országot: nem találták sehol. Hej! sírt keservesen a fiatal királyné, nem tudta, hová legyen nagy bánatában.
– Én vagyok az oka mindennek, – kesergett magában – én kergettem világgá! Most már nekem is el kell vándorolnom, hét esztendeig, hét hónapig s hét napig folyton-folyvást mennem kell: addig őt meg nem találom.
Csináltatott magának hét pár vas cipőt s hiába marasztották, hiába mondották: maradjon ott, ne menjen világgá: elment, nem volt otthon maradása.
Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át s az első este ért egy házikóhoz. Abban a házikóban lakott egy jó öregasszony. Belépett, köszönt; az asszony fogadta szívesen, nyájasan, a kicsi királyné pedig mondta:
– Jó öregasszony, engedd meg, hogy töltsem itt az éjszakát! Úgy elfáradtam, hogy nem tudok már tovább menni.
– Ülj le, édes fiam, – mondotta az öregasszony, aztán adott neki vacsorát. Közben amíg vacsorázott, elbeszéltette: honnét jön, merre megy, mi jóban jár.
– Hát fiam, – mondotta az öregasszony – neked most a föld alatt kell tovább vándorolnod s addig kell ott maradnod, amíg éppen négy pár cipőd szerteszakad.
Búsult a szegény asszonyka, egész éjjel nem jött szemére álom. Reggel aztán, mikor búcsúzkodott, az öreg asszony adott neki egy lámpácskát, megmutatta az útat a föld alá s azzal szegény kicsi királyné elindult a föld alatt, ment, mendegélt, vándorolt négy teljes esztendőn, négy hónapon s négy napon keresztül, mindig a föld alatt. Addig ment, amíg a négy pár cipő rongyokba szakadott. Akkor aztán ismét napvilágra ért s vándorolt tovább a föld színén. S ahogy ment, mendegélt, ért egy sűrű rengetegbe, de olyan sűrű rengetegbe, hogy semmiképen nem tudott abból kijutni. Ment jobbra, ment balra s amint ment, mendegélt, látott messze-messze valami világosságot.
Egyenesen a világosság felé tartott. S amint közelébe jutott, látta, hogy egy házikó van ott. Kopogtatott a házikó ajtaján s mindjárt nyílt is az, s egy öreg ember nyitott ajtót neki. Az öreg ember pedig remete volt.
– Mit akarsz? – kérdezte a remete.
– Ó, öregapám, – felelt a kicsi királyné – szegény leány vagyok; elindultam, hogy megkeressem az uramat. S elbeszélte az egész történetét.
– Ó, szegény gyermek! – mondotta a remete. – Még nagyon messze kell vándorolnod, én pedig nem tudok rajtad segíteni. Hanem itt az erdőben egy napi járóra lakik az én idősebbik bátyám, az talán tud valami tanácsot adni. Maradj itt éjszakára, holnap jókor reggel tovább mehetsz.
Reggel felköltötte a remete, megmutatta neki az útat s mikor elbúcsúzott, adott neki egy diót s útnak eresztette.
Ment a kicsi királyné egész nap s estére elérkezett a második remetének a kunyhajához. Annál töltötte az éjszakáját, annak is elpanaszolta az ő búját-baját.
– Ó, szegény gyermek! – mondotta a remete. – Én nem tudok rajtad segíteni. Hanem egy napi járóra lakik az én bátyám, itt az erdőben, talán az adhat tanácsot.
Reggel aztán tovább ment a kicsi királyné, a remete pedig adott neki egy gesztenyét s mondotta:
– Tedd el jól, még hasznát veheted.
Egész nap mendegélt a sűrű rengetegben a kicsi királyné s estére megérkezett a harmadik remetéhez. Ennél töltötte az éjszakát, neki is elkeseregte az ő búját-baját. De az sem tudott rajta segíteni, hanem a még öregebb bátyjához igazította, aki egy napi járóra lakott az erdőben. Mikor azonban elbúcsúzott, adott neki egy mogyorót.
Negyedik nap este aztán megérkezett a legöregebb remetéhez, aki olyan öreg volt, hogy a szakálla a földet verte. Bizony megijedett tőle a kicsi királyné, olyan öreg volt. Mikor aztán elkeseregte ennek a baját, mondotta az neki;
– Hej, szegény gyermek, neked még messzire kell menned, amíg a hét esztendő, hét hónap s hét nap letelik! Akkor aztán érsz egy városba, ahol a királyfid időzik. Nesze, adok neked egy varázspálcát. Éjjel menj a királyi palota elé, üss a földre, azonnal egy gyönyörű szép palota lesz azon a helyen. Abban fogsz te lakni, szemben éppen a király palotájával. – Többet nem mondott, csak megáldotta s útnak eresztette.
Igy ment tovább a szegény ifjú királyné. Addig ment, amíg a hét pár cipő szerteszakadott, míg a hét esztendő, hét hónap s hét nap letelt. Akkor csakugyan egy este megérkezett abba a városba, ahol Porkó király lakott.
Porkó király már rég visszakapta az emberi alakját, megszabadult a varázs alól, hanem a hű asszonyt elfelejtette s egy szép királynénál lakott, azaz hogy az tartotta őt fogságban. Azt akarta, hogy feleségül vegye. Hallotta ezt a kicsi királyné, nagyon elkeseredett a szíve, aztán ment a királyi palota elé, ottan a földet, amint a remete tanácsolta, megsujtotta a varázspálczával. Egyszeribe gyönyörű szép palota kerekedett oda. Abban a palotában csak úgy nyüzsögtek, forgolódtak a cselédek. Volt abban minden, de minden, amit szem és száj kíván, ennivaló, innivaló; arany, ezüst, gyémánt, minden, de minden.
Reggel, mikor Porkó király felkelt s kilépett az erkélyre, látja a gyönyörű szép palotát: ámult-bámult s hítta a királynét, nézze ő is. Amíg nézegették s csudálták a gyönyörű szép palotát, a kicsi királyné feltörte a diót, amelyet az első remete adott neki s ím, abban a pillanatban egy gyönyörű szép aranytyúk s a gyönyörű aranytyúk mellett egy sereg aranycsirke futkosott köröskörül, a palota erkélyén. Szem még nem látott olyan szép tyúkot, olyan szép csirkéket, mint amilyenek ezek voltak. Mikor ezt meglátta az átelleni palotából a királyné, szörnyen megkívánta a csirkéket meg a tyúkot. Egyszeribe küldötte a szobaleányt át a palotába, hogy kérdezze meg attól az asszonytól, aki ott lakik: eladja-e a tyúkot, meg a csirkéket. Ad neki értük, amit csak kíván.
Általment a szobaleány, megkérdezte a kicsi királynét, ez azonban azt üzente:
– Mondd meg az asszonyodnak, szívesen adom, ingyen odaadom a tyúkot is, a csirkéket is, ha megengedi, hogy egy éjjel a királyfi szobájában háljak.
Visszament a szobaleány, mondotta az üzenetet, de a királyné rettentő haragra gerjedett:
– Mit gondol ez az asszony? Nem, azt nem engedem meg!
– Ugyan miért ne? – mondotta a szobaleány. – Ma este öntsön álomitalt a királyfi poharába s bátran beeresztheti azt az asszonyt a szobájába.
Tetszett ez a tanács a királynénak, egyszeribe visszaküldötte a szobaleányt, elhozatta az aranytyúkot, az aranycsirkéket s estére meghívta a kicsi királynét a királyfi szobájába.
Mikor a kicsi királyné bement a királyfi szobájába, az már aludott mélyen. Ő meg ráborult, sírt keservesen.
– Kelj fel, kelj fel, édes királyfi! – De hiába költötte, nem kelt föl. – Hát elfelejtettél engem? Hét esztendeig, hét hónapig s hét napig folyton vándoroltam érted. Eső vert, szél fujt, nap feketített, hét pár vas cipőt elszaggattam, hogy feloldjalak téged a varázslat alól. S te most hűtlen akarsz lenni énhozzám?
Igy kesergett, így sírt egész éjjel a kicsi királyné, de a királyfi nem ébredett fel, mert hogy álomitalt ivott. Nem hallotta a felesége kesergését, sírását. Reggel pedig az asszonynak el kellett mennie a palotából, mielőtt a királyfi felébredett volna.
Volt azonban a királyfi szobája alatt egy börtön, abban sok ember sínylődött szomorú fogságban. Ezek hallották alulról, hogy egy szegény asszony odafenn milyen keservesen sírt, panaszkodott. S csudálkoztak ezen erősen, vajjon mi történhetett odafönn.
Hát jó, a szegény kicsi királyné visszament a palotájába. De alig ment vissza, feltörte a gesztenyét s im, halljatok csudát: mi történt! A gesztenyéből kipattant egy tiszta színarany kicsi-kicsi tanító kisasszony s vele egy sereg kicsi, csupa színarany leányka; azok ott ültek körülötte, varrtak, hímeztek, egyik szebb volt a másnál, egyik kedvesebb a másnál. Mikor ezt az átelleni palotából a királyné meglátta, bezzeg hogy megint nagy kedve kerekedett reá; nagyon megkívánta, szerette volna megvenni ezeket is. Küldötte is mindjárt a szobaleányt, kérdezte, hogy mi az áruk. Azt üzente a kicsi királyné:
– Ingyen adom, csak engedje meg, hogy ma éjszakára bemehessek a királyfi szobájába.
A szobaleány nem is ment vissza válaszért a királynéhoz, mondotta neki: csak jöjjön bátran. Azzal felszedte a játékszert s nagy örömmel szaladt az asszonyához.
Este el is jött a kicsi királyné a palotába, bement a királyfi szobájába, de az már aludt mélyen. Hiába sírt, hiába kesergett: nem ébredett fel. Reggel el kellett mennie, mielőtt felébredett volna a királyfi. De lent a börtönben jól hallották az ő sírását, az ő kesergését. S mikor felkelt a királyfi, meg is mondották neki a foglyok:
– Hej, felséges uram, már két éjszaka valami keserves sírást, keserves panaszkodást hallunk a szobájából. Micsoda lehet az?
– Na, ez igazán csuda, – mondotta a királyfi – mert én semmit sem hallottam.
De elkezdett gondolkozni: hátha csakugyan altatót tettek a poharába, azért nem ébredett fel s feltette magában, hogy a következő este egy csepp bort sem iszik.
A kicsi királyné pedig hazament nagy szomorúan s feltörte a mogyorót. S ím, a mogyoróból egy csudaszép aranysas röppent ki. Ragyogott, mint a fényes nap. Aki látta, megcsudálta. A sast feltette szépen az erkélyre, hadd lássa az egész világ. Hát hiszen látták is sokan, látta a királyné is s bezzeg hogy megkívánta az aranysast is. Mindjárt szalasztotta a szobaleányt, hogy vegye meg. Azt mondotta megint a szobaleánynak:
– Adom én jó szívvel, ingyen is odaadom, csak azt engedje meg a királyné, hogy a királyfi szobájában töltsem az éjszakát.
– Hát csak jöjjön! – mondotta a szobaleány. – Azzal felkapta az aranysast s szaladott vele az asszonyához.
Este azonban a királyfit hiába kínálták borral: nem ivott. A szájához vitte a poharat, de titokban kiöntötte az asztal alá, nem ivott egy cseppet sem. Aztán bement a szobájába, lefeküdött, úgy tett, mintha aludnék. De bizony nem aludott. Aztán egyszerre csak megnyílt az ajtó, belépett rajta a felesége, leült az ágya mellé, kesergett, sirdogált magában:
– Hát csakugyan egészen elfeledtél? Hét esztendeig, hét hónapig és hét napig folyton vándoroltam, eső verte, szél fujta, nap feketítette arcomat, hét pár vascipőt elszaggattam, hogy feloldjalak a varázslat alól és te most hűtlen akarsz lenni énhozzám?
De bezzeg hogy amikor a királyfi ezt hallotta, egyszeribe eszébe jutott az ő felesége. Felugrott az ágyból, átölelte, megcsókolta s mondta lelkes szóval:
– Te vagy az én édes feleségem! Ne sírj, ne könnyezz, holnap jókor reggel megszökünk innen!
Jókor reggel a kicsi királyné elment a palotából, aztán felkelt a királyfi is. Mind a foglyokat, akik ott sínylődtek a börtönben, kiszabadította, azok aztán hálából vele tartottak, nagy hirtelen felszereltek egy hajót, még mielőtt a királyné észrevette volna, aztán mind, ahányan voltak, felkerekedtek a hajóra. Vitték a szép kicsi királynét magukkal, vissza egyenesen az édesapjuk országába. Hej, gondolhatjátok, mekkora volt otthon az öröm, amikor a király s a királyné meglátta az édes fiát s annak gyönyörű szép feleségét! Egyszeribe nagy vendégséget csaptak. Bezzeg hogy mind megvigasztalódtak, boldogok voltak, csak mi ülünk itten magunkban, árván, szomorúan…