Bukolla.
(Izlandi mese.)
Volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony s azoknak egy fiok. Egy kicsi rozoga kunyhócskában laktak hárman s nem volt egyéb vagyonuk, éppen csak egy tehén. Ennek a tehénnek Bukolla volt a neve. Egyszer, amikor a tehén megborjadzott, az öregasszony éppen kint volt a pajtában, még segített is a borjúnak, hogy szopjon, de amikor aztán kiment a pajtából s egy kevés idő mulva ismét visszatért, híre-nyoma sem volt sem a tehénnek, sem a borjúnak.
Hej, de elszomorodott az öregasszony meg az öregember! Elindultak mind a ketten, hogy megkeressék a tehenet. Keresték mindenfelé, a faluban, a mezőn, az erdőn, de nem találták sehol. Aztán estére hazatértek nagy szomorún s mondották a fiúnak:
– Na, most eredj, indulj te, keresd a tehenet, mert anélkül nem élünk meg.
Adtak a fiúnak útravalót, még egy új cipőt is, azzal a fiú elindult. Ment céltalan, maga sem tudta, hogy merre. Aztán egyszer csak elfáradott, megéhezett. Leült egy helybe, s elkezdett falatozni.
Amint ott üldögélt s ott falatozott, egyre kiabálta:
– Bőgj, kedves Bukolla, bőgj, ha valahol életben vagy! – s hát csakugyan abban a pillanatban, valahol messze, elbődülte magát a tehén. A fiú hirtelen felkelt helyéből, elindult a bőgés irányában. Ment sokáig, sokáig, jó messzire, de csak nem találta a tehenet. Aztán ismét elfáradott, megéhezett, leült, elkezdett falatozni s közben egyre kiabálta:
– Bőgj, kedves Bukolla, bőgj, ha valahol életben vagy!
És csakugyan, Bukolla ismét elkezdett bőgni, s most már valamivel közelebb hallatszott a bőgése. Újra elindult a fiú, ment, mendegélt s addig ment, amíg egy szörnyű nagy sziklához ért. Felment annak a sziklának a tetejére, ottan leült, ismét elkezdett enni s kiabálta:
– Bőgj, kedves Bukolla, bőgj, ha valahol életben vagy!
Hát csakugyan bőgött is Bukolla, még pedig a sziklának a tövéből hallatszott most a bőgése. A fiú lemászott a szikláról s ott, annak a tövében talált egy nagy-nagy barlangot.
Bement abba a barlangba s ím, ott állott a Bukolla. Meg volt kötve. A fiú nem sokáig gondolkozott, elszabadította Bukollát, kivezette a barlangból s indult vele hazafelé. De még nem haladott messzire, egyszerre csak hallja, hogy kiabál utána valaki. Visszanéz, hát egy rettentő óriás asszony szalad mögötte s a nagy óriásasszony mellett egy másik, egy kisebbik.
– Jaj, Istenem, ezek mindjárt utólérnek! – sóhajtott a fiú. – Most már mit csináljak?
Kérdezte Bukollát is:
– Na, édes Bukollám, mit csináljunk? Adj tanácsot!
Mondotta a tehén:
– Szakíts ki a farkamból egy szálat s dobd le a földre.
A fiú kiszakított egy szálat a tehén farkából, ledobta a földre. Akkor aztán a tehén mondotta a szőrszálnak:
– Parancsolom s rendelem neked, hogy egyszeribe nagy folyammá változzál; de olyan naggyá, hogy azon senki által ne jöhessen, csak a repülő madár!
Abban a pillanatban a szőrszálból rengeteg nagy folyó lett. De amikor az óriásasszony odaért, átkiabált a fiúhoz:
– Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj haza, – szólott a hugához, a kicsi óriásleányhoz – hozd ide az apám nagy ökrét!
Visszaszaladott a kicsi óriásleány s csakhamar vissza is ért egy rettentő nagy ökörrel. Ez az ökör egy szempillantásra megitta az egész folyót. Azzal az óriásasszony átlépett a folyón, szaladott a fiú után, az meg kétségbe esett, nem tudta: mit csináljon. Kérdezte ismét a tehenet:
– Jaj, Bukolla, kedves Bukolla, mit csináljunk? Mindjárt utólér az óriásasszony!
– Tépj ki még egy szálat a farkamból, – mondotta a tehén – s dobd le a földre.
Úgy tett a fiú, ahogy Bukolla tanácsolta s akkor Bukolla mondotta a szőrszálnak:
– Parancsolom s rendelem, hogy nagy égő máglya legyen belőled, de olyan nagy, hogy senki rajtad által ne jöhessen, csak a repülő madár.
Abban a szempillantásban nagy égő máglyává változott a szőrszál. De az óriásasszony felemelte az öklét, megfenyegette a fiút, átkiabált a máglyán s mondotta:
– Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj, – szólt a hugához – szaladj vissza, hozd el az apám nagy ökrét!
A kicsi óriásleány visszaszaladott s egyszeribe jött az ökörrel. Azzal az ökörrel jött, amelyik a folyót mind megitta. Most pedig, ami víz volt benne, mind kieresztette s egy szempillantásra kialudott a rettentő nagy égő máglya. Na, most szaladott utána az óriásasszony! De hogy szaladott! Mint a fergeteg. Még annál is sebesebben. Szinte már a nyomába ért a fiúnak.
– Jaj, mi lesz most, – kérdezte a fiú – mit csinálunk, édes Bukolla?
– Tépj ki egy szálat a farkamból, – mondotta – s dobd le a földre! Ne félj semmit!
Úgy tett, ahogy a tehén tanácsolta: ledobta a szőrszálat a földre, a tehén meg mondotta neki:
– Parancsolom s rendelem, hogy nagy heggyé változzál, de olyan magas heggyé, hogy azon senki által ne jöhessen, csak a repülő madár!
Egyszeribe magas heggyé változott a szőrszál, de olyan magas heggyé, hogy a fiú nem látta a tetejét. De a következő szempillantásban az óriásasszony már ott állott a hegy oldalán s mondotta:
– Nem segítettél ezzel magadon, fickó!
Azzal odaszólott a hugának s mondotta neki:
– Hozd ide az apám vasfúróját!
A kicsi óriásleány hazaszaladt s egyszeribe jött a vasfúróval. Azzal vette az óriásasszony a vasfúrót, fúrta-fúrta a lyukat a sziklán át. Egy szempillantás alatt által is fúrta, hogy szépen által tudott rajta nézni. Aztán hasra feküdött s elkezdett mászni a lyukban. De hát a lyuk nem volt elég tágas, az óriásasszony a hegy közepén megakadott benne, sem előre, sem hátra nem tudott menni. Ott maradott s kővé változott. Ott van még ma is.
A fiú pedig szerencsésen hazaérkezett Bukollával s attól kezdve az öregember s az öregasszony nagy boldogságban élt.