Arany mesekönyv

(Dán mese.)

Volt egyszer egy kicsike kis faluban egy szegény kovácsmester. Dolgozott naphosszat szegény feje, de úgy is csak alig hogy meg tudtak élni, mert annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még annál is eggyel több. Ha nem volt a faluban elég dolga a szegény kovácsnak, kiment a tenger partjára, s ha valami szerencsétlenül járt hajó vetődött arra, azon szorgoskodott, ha pedig semmi dolga nem akadt a parton, beléült a kis fekete csolnakjába s halászgatott.

Egy nap elment ismét halászgatni, várja estére haza a felesége, hát nem jő; várják másnap is, harmadnap is, s hogy nem jött, azt hitték, bizonyosan belefulladt a tengerbe. De harmadnap este egyszer csak kikötött a parton kis csolnakjával, az teli s teli volt szebbnél-szebb s kövérebb halakkal, hogy annyi gyönyörű halat még soha emberi szem együtt nem látott. Kérdezték tőle, hol járt, hol fogta azt a rengeteg halat, de ő csak annyit felelt, hogy köd ereszkedett a tengerre, s nem talált haza, azért nem jött, s amíg kereste a partot, addig fogta a szép halakat.

Hát bizony hitték is ezt jódarabig az emberek, pedig nem ez volt az igazság, mert a kovács, amint ott evezett a tengeren, egyszerre csak egy gyönyörű vízitündért pillantott meg, azt követte le a vizek mélyére s három napig annak a vendége volt. Mikor aztán haza került, többet sohase volt kedve semmihez, sem a rossz hajókat nem javította, sem otthon nem dolgozott, még csak nem is halászgatott, ült csendesen, búsan a tenger partján.

Igy telt, múlt az idő hét esztendeig, s hát egy napon, amint a kovács éppen ott állott a műhelye ajtajában, egy hat esztendős fiú jött arra, illedelmesen köszönt a kovácsnak s így szólt hozzá:

– Üdvözletét küldi neked, édesatyám, az én tündéranyám, s azt üzeni, hogy hat esztendeig tartott ő, most már viseljed gondomat te!

Hatalmas erős fiú volt, tizennyolc esztendősnek látszott, pedig alig volt még hat esztendős.

– Éhes vagy-e, fiam? – kérdezte a kovács.

– Az biz’ én, édesapám, még pedig erősen! – felelte János, mert ez volt a neve a legénykének.

Beszólt a kovács a feleségének, hogy adjon a fiúnak kenyeret, az le is szelt egy jó karajat s odaadta neki, de bizony egyet nyelt János s még csak egy morzsa nem sok, annyi se maradt belőle.

Kérdi tőle a kovács:

– Jóllaktál-e, fiam?

– Nem biz’ én, édesapám, még egy fogamra is kevés volt az, amit ettem! – mondta a fiú.

No, ha kevés volt, elévett a kovács egy egész kenyeret, azt ketté szelte, vajat s mézet hozott neki, annak is neki látott János, de bizony alig térült-fordult egyet a szobában a kovács, mire visszatért a fiához, kenyérnek, vajnak, méznek híre-pora sem volt.

Megkérdezte megint tőle:

– Jóllaktál-e, édes fiam?

– Még közel sem járok a jóllakáshoz, édesapám, – felelte a fiú, – s megyek is innen egy házzal tovább, mert látom, hogy engem étellel itt nem tudnak eltartani.

Mindjárt fel is kerekedett János, csak egy vasbotot kért az apjától, amivel útnak indulhasson.

No, hozott az apja egy rendes botnagyságú vasrudat, de azt csak úgy összeroppantotta János az ujjai között. Ment megint a kovács, hogy keressen vastagabbat neki, s hozott is olyan vastagot, mint egy vasúti sín, de azt csak a térdére fektette s úgy eltörte, ahogy más ember a tüzelőágat. Megy megint nagy csudálkozva a kovács, hogy keressen még vastagabb vasrudat, hát talált is egy olyan vastagot, mint egy nagy-nagy fának a dereka. No, megörült ennek János s mondta az apjának:

– Evvel már elindulok, édesapám, az Isten áldja meg! – El is indult, s bizony a kovács egyet se búsult rajta, hogy elment, mert gondolta, hogy mindenéből kifosztotta volna ez a nagyétvágyú legény, ha itt marad.

Ment, ment János jó darabon, s egyszer csak elérkezett egy földesúr udvarába, ott bement s éppen a gazdával találkozott szembe. Kérdi tőle a gazda:

– Hova mégy, te legény?

– Én bizony olyan szolgálatot keresek, ahol sokat kell dolgozni, de ahol enni is kapok eleget! – felelte János.

– Éppen jókor jössz, – mondotta a gazda, – van már huszonnégy szolgám erre az esztendőre, még kellene tizenkettő, egynek jó leszel te is.

– No, gazd’uram, ha tizenkét emberre van csak szüksége, akkor itt vagyok én egyedül, elvégzem én magam is tizenkettőnek a dolgát, csak aztán legyen annyinak való étel is!

Megegyeznek a gazdával s az mindjárt be is vezette a konyhába, s mert vacsoraidő volt, megparancsolta a szolgálónak, hogy az új legénynek annyi ételt adjanak, amennyit tizenkettőnek szoktak. Csudálkoztak erősen a konyhán, hogyne csudálkoztak volna, amikor hallották a gazda parancsát, de akkor tátották csak el a szájukat, amikor János egy ülőhelyében mind egy falásig megette tizenkét ember vacsoráját. Akkor aztán lefeküdt, mert erősen el volt fáradva, s aludt, mint a bunda.

Várja másnap reggel a gazda, hogy jöjjön ki a mezőre a többi munkás közé, mert igen kiváncsi volt, hogy ugyan mennyit is tud dolgozni a nagyétvágyú legény. Várta, várta egy darabig, de mikor már delelőn járt a nap, megsokallotta a dolgot, bement Jánoshoz s felrázta az ágyból.

– Kelj fel, János, eleget alhattál már!

Amint felnyitotta szemét a legény, felugrott az ágyból s mondta:

– Igaza van, gazd’uram, érzem én is, hogy elkéstem a reggelitől!

Azzal felöltözött hamar s ment a konyhába, ahol egy-kettőre elfogyasztott tizenkét embernek készült reggelit.

– Hát most már mivel dolgozzam, gazd’uram? – kérdezte János.

Éppen cséplés ideje volt, a gazda elvezette Jánost egy óriás csűrbe, ott hat asztag gabonát mutatott neki s azt mondta:

– Ha tizenkét ember helyett tudsz csakugyan dolgozni, akkor ezt a gabonát mind kicsépeled!

A gazda elment s János hozzákezdett a csépléshez olyan cséppel, amilyennel a többi munkás dolgozott, de alig csapódott le egyszer a csép, ízzé-porrá törött. Vett egy másikat, de avval is csak úgy járt. Mérgelődött erősen, elindult, hogy keressen új csépet, hát egyszer csak meglát két szénatartó rudat a szín hátulján, nosza, felkapja azokat, egy hámistránggal jól összekötözi s szalad vissza a csűrbe. Elkezdi verni az új cséppel a gabonát. No, ez igazán nem törött össze, csak egy baj volt, hogy bele-beleütődött a csűr fedelébe. Nem sokat gondolkozott János, hogy már most mit csináljon. Felemelte szépen a cséppel az egész tetőt s lerakta az udvarra, aztán nyugodt lélekkel folytatta a munkáját. Délutánig mindahány asztag volt, kiverte, eléhozta ami árpa, zab, rozs még a csűrben volt s egymás tetején kiverte azt is. Mikor aztán egy szál nem sok, annyi gabona sem volt, a cséppel ismét felemelte a csűr tetejét s a helyére tette. Akkor aztán beszaladt a gazdához s jelentette, hogy kész a csépléssel. Bezzeg hogy nem akarta hinni a gazda, futott ki a csűrbe, s hát Uram, Teremtőm, még az is ki van verve, amit nem kellett volna! Ámult, bámult a gazda, hát még mikor elmondták a többi cselédek, hogy a csűr tetejét hogy vette le s tette vissza, bizony megijedt a gazda erősen. De nem mutatta az ijedelmét, csak azt mondta neki:

– Jól dolgoztál, fiam, de így nem használhatom ezt a gabonát, hiszen tele van polyvával! Még a mai nap meg legyen tisztítva, hallod-e?

Fogja magát János s kezdi szemelgetni a tenyerén a gabonát, de látja, hogy így egy esztendeig se lenne készen, kinyitotta hát a csűrnek mind a két ajtaját, fújt keresztül rajta a szél s egy perc alatt, ami polyva volt, mind kifújta az udvarra, hogy az csak úgy sárgállott tőle, mint a tenger partja. A gabona meg ott állott a másik oldalán, tisztán, mint az arany. Ment s jelentette a gazdának, hogy elkészült evvel a munkával is, az meg szaladt, hogy lássa, igaz-e. Bezzeg, hogy igaz volt! Aznap nem is kellett Jánosnak többet dolgoznia, mert alkonyodott, de meg reggel óta egy falatot sem evett. Hiszen ha nem, evett most huszonnégy ember helyett is.

No, a szegény gazdának ettől a perctől nem volt többet nyugta, szaladt a feleségéhez, s elmondta neki, hogy az új szolga milyen csuda dolgokat csinált megint. Megijedt az asszony is, ketten elszaladtak a gazdatiszthez, hogy hátha az valami okosat ki tudna találni s meg tudnának ettől a félelmetes erős embertől szabadulni? A gazdatiszt gondolkozott egy darabig, aztán mondta a gazdának:

– Egyet se búsuljon kigyelmed, tudom én, hogy szabaduljunk meg ettől a legénytől! Parancsoljuk meg az embereknek, hogy holnap menjenek el az erdőbe fát vágni, s aki legkésőbben érkezik haza, azt karóba húzatjuk. Jánosnak pedig ne mondjuk meg a dolgot, csak küldjük el fáért. Bizonyosan ő jön majd legkésőbben haza, mert az útat sem ösmeri, meg aztán nem is szereti a koránkelést!

Örült a gazda ennek a jó tanácsnak, mindjárt ki is adja a cselédeknek a parancsolatot holnapra, s megfenyegeti őket, hogy aki legkésőbben jön haza, halálnak a fia. Bezzeg, egyébről sem beszéltek aznap este a cselédek, meghallotta János is, de bizony nem sokat törte rajta a fejét, lefeküdt s aludt mint a bunda.

A többiek, alig pirkadott a hajnal, már mind talpon voltak, befogták a legjobban járó lovakat, a legkeményebb szekerekbe, s nagy ostorcsattogatás között indultak el az erdőbe, csak János maradott az ágyban, aludt mint a fekete föld s csak akkor ébredt fel, mikor a nap már a hasára sütött. Akkor felugrott az ágyból, hamar magára kapta a ruháját s mormogta magában:

– Igazán ideje már, hogy megreggelizzem! – avval ment is, megette a tizenkét emberre valót, s aztán dolognak látott.

Keresett szekeret, amibe beléfogjon, de bizony csak egy rozoga alkotmányt talált, ló is csak a legrosszabb négy volt otthon, egyik bogos, másik sánta, a többi se jobb. De nem törődött vele, egy-kettőre befogott s megindult a többi szekér nyomán az erdő felé. Ment, ment, csendesen eregélt, hát egyszerre csak egy jókora szakadékhoz ért, amelybe szinte beleestek a lovai. Nézegette egy ideig, hogy mehetne ott át. Hát látja, hogy a többi emberek ott leselkednek rá az erdő szélén, hadd lássák, hogy tud segíteni magán. Megmérgelődik János, felkapott egy hét méter széles, hét méter hosszú követ, s beléhajította a szakadékba s úgy ment aztán keresztül rajta. Bezzeg, elment a kedvük a nevetéstől az embereknek, szaladtak, hogy rakják meg az utolsó szekeret is, mert úgy akarták, hogy ők tizenketten egyszerre érkezzenek meg, s János maradjon egyedül utolsónak. János is elévette a fejszéjét, de alig hogy hozzácsapott a fához, rögtön izzé-porrá törött kezében a fejsze nyele, aztán nem is teketóriázott sokat, a két karjával átölelte s egymásután döntötte ki a fákat.

Bámulták egy darabig az emberek, hogy mit csinál János, de aztán hamar megrakták a tizenkettedik szekeret is s elindultak hazafelé. János is felrakott egy csomó fát a rozoga szekérre, jól átalkötözte, a lovakat kifogta belőle, mert azok még csak meg se tudtak moccanni vele, utána kötötte a szekérnek, felkapta aztán fástól, mindenestől a vállára, s megindult a többi után.

Alig megy egy darabon, hát látja, hogy ott áll mind a tizenkét szekér egymás nyomában s az emberek kínlódnak, emelnek valamit a szekerek előtt. Odamegy, hát látja, hogy az a kő, amit ő beléhengerített a szakadékba, nem áll elég erősen, hogy tizenkét szekér átmehessen rajta, s az emberek azon kínlódnak, hogy még egy olyat hengerítsenek melléje, de bizony, meg sem tudták mozdítani.

– Hát tizenkét ember se tud egy ilyen követ megmozdítani? – kiáltotta János, amikor odaért hozzájuk. Letette a szekeret a hátáról, s felemelt egy óriás nagy követ, odatette a másik mellé. Mire a többiek felocsudtak a csudálkozástól, már tovább ment a szekérrel. Meg is érkezett elsőnek a házhoz, de bizony bezárták előtte a kaput, mert megleste a gazda, hogy melyik jön elől, s amikor meglátta Jánost a szekérrel a hátán, szaladt, mint a bolond, s bezáratott minden ajtót, nehogy be tudjon jönni a legény. No, János se kopogott sokáig, amikor látta, hogy nem akarják beereszteni, szépen áthajította a kapun a szekeret fástul.

Hej, megijedt a gazda, hogy talán a lovait is így hajigálja át, szaladt a kapuhoz s kinyitotta.

– Jó napot adjon Isten, – köszönt nagy nyugalommal János a gazdájának – s vitte a vén gebéket, szépen bekötözte az istállóba, s amikor a dolgát elvégezte, ment egyenesen a konyhába, hogy elfogyassza a vacsoráját. Nagysokára megérkeztek egymásután a többi cselédek is, s amikor mind megérkeztek, azt kérdezte tőlük János:

– No, fiúk, hát melyik jött legutolsónak, mert ott szeretnék lenni az akasztásán!

Bezzeg, most azt mondták Jánosnak, hogy csak tréfa volt, ugyan hogy is gondolhatott arra, hogy felakasszák, amelyik a legkésőbben jön haza? No, János annyiba hagyta a dolgot, tudta ő jól, hogy mibe sántikál a gazdája.

Most is ott tanácskozott a szobában a gazda, a felesége, meg a gazdatiszt, hogy miképen tudjanak megszabadulni ettől a rettenetes embertől. A gazdatisztnek eszébe jutott, hogy meg kéne csináltatni a kutat, belül is kitisztíttatni, oda leküldeni Jánost egyedül, s amikor lent van, akkor kövekkel agyonverhetnék. Tetszett a gazdának a dolog, s ebbe meg is egyeztek a többi cseléddel is, s másnap mind kutjavításnak állottak. János most is szinte délig aludt, akkor megúnta várni már a gazda, bement s felköltötte. Felugrott az ágyból, hamar felöltözött, rögtön szaladt a konyhába, hogy megegye a reggelijét. Evés közben kérdezte meg a gazdáját:

– Hát ma mit dolgozunk, gazduram?

Mondja a gazda, hogy a kutat tisztítják ki, avval ment is ki ismét a kúthoz, s csakhamar ment utána János is. Hát ott úgy bajlódtak, kínlódtak az emberek a kút fenekén, hogy egy nagy követ elmozdítsanak, hogy majd megszakadtak belé. Amikor ezt látta János, mind felhívta, ahányan voltak, s egyedül szállott le a kút fenekére. No bezzeg, csak ezt várta a gazda, hogy odalent legyen, hamar jó nagy köveket cipeltetett oda az embereivel, s dobálták be egymásután a kútba, hogy agyonüssék vele Jánost. No, ha bedobálták a köveket, János se tartotta oda a fejét, hanem egyenkint mind kifogta őket, s visszahajította a kút kávájára. Látták az emberek, hogy így ugyan még ők járhatnak rosszul, hamar hoztak egy nagy malomkövet, nagy erőlködéssel felemelték a kútra, s bedobták a János fejére. Ha bedobták, bizony János se tátotta el a száját, hanem szépen keresztül dugta a fejét a malomkő likán, aztán szépen felmászott, kilépett a kútból s mondta a gazdának:

– Megkövetem alásan, gazduram, többet a kútban nem dolgozom, mert úgy veszem észre, hogy bolondot akarnak csinálni belőlem! – Avval kibujtatta a fejét a malomkőből, lehajította a földre, hogy csakúgy döngött a föld.

Se szó, se beszéd, szaladt a gazda nagy ijedten a feleségéhez; aztán ismét összebujtak, tanakodtak, hogy s mint tudnának megszabadulni ettől a rettenetes embertől. Ott volt már a gazdatiszt is, s hárman tanakodtak. Megint csak a gazdatisztnek jutott eszébe a legokosabb tanács. Azt javasolta a gazdának, küldje ki másnap Jánost az Ördög tavára halászni, ott aztán majd megöli az Öreg Erik, a tó gonosz szörnyetege. Örültek ennek a tanácsnak, rögtön be is hivatták Jánost. Mondja neki a gazda:

– No, János fiam, holnap neked itthon semmi dolgot nem adok, hanem menj el csak az Ördög-tavára halászni, s addig haza se gyere, amíg a csolnakod tele nem lesz hallal.

– Elmegyek én szívesen, gazduram, – mondta János – csak adjon velem egy sütet kenyeret, egy ládikó vajat, egy kevés túrót, s pálinkát, mert ki tudja, mikor jövök haza?

Adott mindent szívesen a gazda, hogyne adott volna, csakhogy többet ne lássa Jánost. Amikor szépen mindent felpakoltak neki, fogta a vasbotját, amit még otthonról hozott, s elindult az Ördög-tavához. Nemsokára odaért, beleült a csolnakba, s evezett csendesen a tó közepe felé. Ott aztán megpihent, leeresztette az evezőt, s nekiállott a falatozásnak, mert erősen megéhezett. De bizony alig ette meg az első kenyeret, elkezdett hullámzani az Ördög-tava, kiszökött belőle az Öreg Erik, s nagy haraggal megragadta Jánosnak a nyakát hátulról, s húzta belé a vízbe. Hej, most már János is azt hitte, hogy ez az utolsó napja, de gondolta, nem hagyja magát halálig, megfogta a nagy vasbotot, s hátrafelé olyat sujtott az Öreg Erik fejére, hogy az csak eleresztette a nyakát, s nyögni, rimánkodni kezdett az életéért. Jól elrakta János a vasbottal, mikor aztán ő maga is megelégelte a dolgot, kérdezte tőle:

– Kedves-e az életed, Öreg Erik?

– Jaj, jaj, hogyne volna, édes fiam, adok mindent, ami kell, csak eressz el a kezed közül! – felelte az Öreg Erik.

– No bizony, ha kedves, akkor amennyi hal csak van az Ördög Tavában, holnap reggel mind ott legyen a gazdám udvarában, mert különben jaj neked!

Bezzeg, meg is ígérte Öreg Erik, hogy amennyi hal van a tóban, az mind ott lesz, csak engedje el. El is engedte János, jól belécsubbantotta a vízbe, azzal fogta az evezőt s kievezett a partra.

Éppen este volt, amikor hazaért, lefeküdt s aludt, mint a bunda. Hát reggel, amikor kel fel a gazda, s megy ki az udvarra, nem tud egyet sem lépni, úgy nyüzsgött a lába alatt a rengeteg hal. Fut nagy ijedten vissza a szobába, mondja a feleségének, meg a gazdatisztnek, hogy János megint csak túljárt az eszükön, s elkezdtek megint tanácskozni, hogy ugyan hogy szabadulhatnának meg tőle?

No, gondolkoztak egy jó darabig s egyszerre csak azt mondja az asszony:

– Tudod-e, mit csinálj, édes uram?

– Mit? – kérdezte az ember.

– Küldd el a purgatóriumba s mondd meg neki, hogy kérjen az ördögöktől három esztendőre adót!

Örült a gazda ennek a tanácsnak, futott is mindjárt, hogy mondja meg Jánosnak a dolgot, de amíg odaért, egy nagy bottal folyton csapkodnia kellett a halakat a lába előtt, úgy forgolódtak, vickándoztak az egész udvaron.

Aludt még János, amikor belépett a gazda, de bizony az nem várta, hogy magától ébredjen fel, megrázta s amikor a legény nagy álmosan felült, azt mondta neki:

– Köszönöm, édes fiam, hogy ezt a rengeteg halat mind kihalásztad nekem, ebből látom, hogy hűséges, szorgalmas cselédem vagy. Most még egy nagyobb szolgálatot kell megtenned, mert ezt a dolgot senki másra nem bízhatom, csak rád!

– Mi legyen az? – kérdezte a legény.

– Az bizony az, édes fiam, hogy el kell menned a purgatóriumba s az ördögöktől három évi adót kell elhoznod!

Azt felelte erre János:

– Ugyan, gazd’uram, miért nem kigyelmed megy oda?

Nem tudta a gazda, hogy mit feleljen erre a kérdésre, futott vissza a feleségéhez, hogy megkérdje, ugyan mit is mondjon Jánosnak, miért nem megy ő a pénzért.

– Ó, te bolond, – szidta a felesége – hát mondd, hogy erősen rossz az út az erdőn át, s azért nem mégy!

Megy vissza ismét a gazda s mondja Jánosnak, amit az asszony tanácsolt, akkor aztán csakugyan nem volt mit szóljon a parancs ellen, s hamarosan felkészűlődött János az útra, hogy menjen a purgatóriumha.

Feltarisznyáltatott magának két sütet kenyer et két láda vajat, egy üveg olajat, egy üveg pálinkát, ezt mind a hátára vette, a vasbotját a kezébe s elindult.

Ment, ment, mendegélt s egyszerre egy nagy sűrü erdőbe ért. Ott háromfelé szakadt az út, nem tudta, merre forduljon. Gondolta magában, előbb leül s eszik, aztán majd csak kitalál valamit. Le is telepedett egy nagy fa alá s eléveszi az elemózsiát, vágná a kenyeret, de bizony a bicskáját sehol se találja. Körülnéz, hogy nincs-e arrafelé valami vágószerszám, hát az egyik fa alatt ott hevert egy eke. Bánta is ő, hogy nagy egy kicsit a kenyérszelésre, vágta a kenyeret vele, mint a parancsolat. Amint ott szépen eddegél, ellovagol mellette egy legény. Kérdi tőle János:

– Honnan jössz, te legény?

– A purgatóriumból, öcsém, – felelte a legény.

– Állj meg hát egy kicsit, – kiáltott János a legényre, de bizony az, mintha süket lett volna, tovább vágtatott. Megmérgelődik János, szalad a ló után, meg is fogja a két hátulsó lábánál olyan erősen, hogy a lovas egy percz alatt keresztülbucskázott az állat fején, be egy sűrü ciheresbe.

– No látod, öcsém, miért nem vártál rám, ha szólok, – mondta neki János, aztán többet nem szólt, azt is lassan mondta, visszamentek a fa alá, az elemózsiát felrakta a ló hátára, úgy mentek tovább.

Mentek, mendegéltek, alig szólottak egyet-kettőt, hát egyszerre csak egy kapuhoz értek, ott: volt, nincs, egyszerre csak eltűnt a ló is, meg a legény is, mintha soha ott se lettek volna. Vár egy darabig János a kapu előtt, hátha őt is beeresztik, de bizony elvárhatott volna ott ítéletnapjáig, mert senki még csak a kapu felé se jött. Hej, megmérgelődött János, elkezdte ütni a vasbottal a kaput, ahogy csak tudta, s hát szaladnak ki nagy rémülten a kis ördögök, hogy mi van odaki. Kérdik Jánost: mit akar?

Mondja János, hogy miért jött, erre mind oda futottak a kapuhoz s neki dűltek, nehogy be tudjon jönni. De biz’ azt támogathatták, mert János még egyet-kettőt sújtott a vasbottal a kapura s az úgy széjjelreccsent, hogy még csak kapuformája se volt többet. Hej, szaladtak az ördögök, ki erre, ki arra, a legtöbben be az Öreg Erikhez, aki még most is az ágyban nyögte a János verését. Mondják neki, hogy mit kíván az a rettenetes erős legény s hát Öreg Erik rögtön megérezte, hogy ez csak János lehet s ijedten parancsolta az ördögeinek:

– Adjátok oda, amit kér, mert különben mindegyikünket agyonver az a legény!

Vitték is hamar, ami ezüst és arany csak volt a háznál, s adták oda nagy alázatosan Jánosnak, aki soha életében ilyen rengeteg pénzt nem látott. Megtömte a tarisznyáját, zsebeit úgy, hogy mozdúlni is alig tudott. Akkor aztán szépen hazament a gazdájához, aki ijedtében majd szörnyet halt, amikor meglátta. János leszámolta a rengeteg pénz felét s aztán elbúcsuzott örökös-örökre, meg sem állott hazáig. Az apjának hagyta a pénz másik felét, aztán tőle is elbúcsuzott s visszament az anyjához, mert hogy erősen megúnta a földi életet.

Ettől a perctől fogva többet senki sem látta Jánost, a vizitündér erős fiát.