Arany mesekönyv

– Dobjuk a tengerbe! – kiabált a harmadik.

Bizonyosan el is pusztítanak, ha hirtelen a hajó kapitányához nem szaladok s lába elé nem vetem magamat. Könyörögve ragadtam meg a ruháját, hullott a köny a szemeből, és ez annyira meghatotta a kapitányt, hogy védelmébe vett s szigorúan megtiltotta az utasoknak, hogy bántsanak. Igen gyöngéden bánt velem a derék kapitány, s amennyire szó nélkül lehetett, kifejeztem iránta való nagy hálámat.

Két hét mulva egy szép város mellett kötött ki a hajónk. A városból sokan jöttek a hajóra, többek közt a szultán néhány embere is, kik a kereskedőkkel elegyedtek beszélgetésbe. Aztán egy nagy papirlapot vettek elő s kérték a kereskedőket, hogy írjanak rá néhány sort. Elmondták, hogy nemrég halt meg a szultán nagyvezíre, akinek amellett, hogy okosan végezte az ország dolgát, gyönyörű írása volt. A szultán megfogadta, hogy csak olyan embert választ nagyvezírnek, akinek éppen ilyen szép írása van. Már sokan próbálkoztak, de még eddig egyiknek sem tetszett az írása.

A kereskedők mind írtak a papirlapra, én meg csak arra vártam, hogy az utolsó is elvégezze az írást, kikaptam kezéből a papirlapot. Mind azt hitték, hogy szét akarom szaggatni a papirost s elkezdtek kiabálni; de csakhamar megnyugodtak, mikor látták, hogy írni akarok. Mindazonáltal el akarták venni tőlem a papirost, nehogy bepiszkoljam. A kapitány azonban megakadályozta ezt s mondta:

– Engedjétek csak, hogy írjon. Ha bepiszkolja a papirost, megbüntetem; de ha jól ír (s én hiszem, hogy jól fog írni, mert még ilyen ügyes és értelmes majmot nem láttam) fiamnak tekintem őt. Volt egy fiam, aki közel sem volt olyan értelmes, mint ez a majom.

Minthogy senki sem ellenkezett, kezembe fogtam a tollat s addig le sem tettem, míg hatféle arab írással le nem írtam két-négy sort, mégpedig mind a szultánt dicsőítő sorokat, a tőlem telhető legszebb betükkel. Ámult-bámult mindenki, nem győztek eleget csudálkozni az írásom szépségén, a szultán emberei pedig szaladva szaladtak el vele.

Mikor a szultán elolvasta írásomat; azonnal parancsolta, hogy nyergeljék s kantározzák fel legszebbik lovát s úgy vigyék hozzá azt az embert, kinek ez a szép írása van.

– Uram, – mondta az egyik – nem ember, hanem majom írta ezt.

– Hogyan, – álmélkodott a szultán, – nem ember írása volna ez? Nos, mindegy, tegyétek azt, mit parancsoltam!

A szultán emberei visszajöttek a hajóra, drága ruhába öltöztettek engem s a parton lóra ültettek és vittek egyenest a palotába, hol már várt a szultán és udvara. Amíg azonban a palotába értem, a város népe kicsődült az utcára s úgy bámultak engem, mert közben híre futott, hogy a szultán egy majmot tesz meg nagyvezírnek.

Trónján ült a szultán, körötte a miniszterek s mindenféle nagy urak, én meg háromszor mélyen meghajoltam, a szultán lába elé borultam és a földet megcsókoltam. Aztán majom módjára leültem. A szultán is, az udvara is nem győzött eléggé csudálkozni azon, hogy egy majom ennyire ismerje a szultánt megillető tisztelet formáit. Csak éppen beszélni nem tudtam, másként a viselkedésem egészen kifogástalan volt. Most a szultán elbocsátotta az urakat, csupán a szultánkisasszony kis udvarmestere s én maradtam vele. Aztán asztalt teríttetett, tálaltatott, leült az asztalhoz és intett nekem, hogy én is üljek oda. Engedelmességem jeléül megcsókoltam a földet, asztalhoz ültem s ettem, de szerényen, illendően.

Mikor az ebédnek vége volt, írószerszámot kértem, s néhány verset írtam, melyek rendkívül tetszettek a szultánnak. Aztán sakktáblát hozatott be s jelek útján megkérdezte, hogy tudok-e sakkot játszani, mert játszani szeretne velem. Megcsókoltam a földet s mutattam jellel, hogy mennyire megtisztelő rám a szultán kegye. Az első játékot ő nyerte, a másodikat és harmadikat én, s mert észrevettem, hogy ez kissé bosszantja, a sakktáblára ezt írtam:

»Két hadsereg egész nap növekedő hévvel hadakozott. De mikor az éj kiterjeszté rájok árnyékát, nyugodtan aludtak egymás mellett ugyanazon a csatatéren.«

A szultán nem elégedett meg azzal, hogy csak maga lássa e csudát, oda hivatta a leányát is, hadd lássa ő is, mire képes egy majom. Csakhamar jött a hercegnő, de alig lépett a szobába, hirtelen elfátyolozta arcát s mondta a szultánnak:

– Atyám, te, úgy látszik, elfeledted, hogy itt férfiak is vannak.

– Hogyan, – csudálkozott a szultán – nincs itt férfi rajtam és ezen a kis rabszolgán, a te udvarmestereden kivül.

– Atyám, – mondotta a hercegnő, – ez a majom, bár majom teste van, egy nagy királynak a fia. Varázsló változta őt majommá. Iblisz leányának a fia a varázsló, ő változtatta majommá, miután elébb az Ébenfa-sziget királyának, Epitimarusznak a leányát kegyetlenül megölte.

A szultán felém fordult s jelekkel kérdezte, hogy igaz-e, amit a leánya mond, én meg igenlően bólintottam a fejemmel.

– Honnét tudod ezt? – kérdezte most a szultán a leányát.

– Atyám, – felelt a leány – bizonyára emlékszel, hogy növendéklány koromban egy öreg nő volt mellettem. Ügyes varázsló volt és a varázslat hetven szabályára tanított meg engem. E tudományom által azonnal megismerem az elvarázsolt embereket, amint rájok nézek. Tudom, hogy kik s azt is tudom, hogy ki varázsolta meg.

– És fel tudnád oldani a herceget a varázslat alól? – kérdezte a szultán.

– Igen, atyám, vissza tudnám adni neki az ő eredeti alakját, – felelte a hercegnő.

– Nos, hát add vissza! Ennél nagyobb örömet nem szerezhetnél nekem, mert azt szeretném, ha ő lenne a nagyvezírem és feleségül venne téged.

– Atyám, – mondta a hercegnő, kinél szebb leányt még nem láttam, – parancsolj és én engedelmeskedem.

Azzal bement a szobájába és egy késsel tért vissza, melynek a pengéjébe héber betük voltak vésve, majd egy titkos szobába vezetett minket, ott helyet mutatott nekünk az erkélyen, ő meg kiment az udvarra, annak a közepén kört csinált s abba több régi arab írásjegyet írt. Mikor ezzel kész volt, verseket mondott a koránból, aztán egyszerre csak nagy fekete sötétség ereszkedett le, mintha hirtelen ránk szakadt volna az éjszaka. Rémület fogott el mindnyájunkat, de még nagyobb lett a rémületünk, mikor egyszerre csak megpillantottuk a gonosz szellemet, Iblisz leányának a fiát, rettentő nagy oroszlánnak a képében.

– Te kutya, – kiáltott rá a hercegnő, – azt hiszed megijesztesz, mert oroszlán képében jöttél ide?

– És te, – válaszolt a szellem, – nem szégyelled megszegni a szerződésünket, melyet ünnepélyes esküvel pecsételtél meg?

– Hah, átkozott, – mondta a hercegnő – ugyanezt vethetném én a te szemedre!

– Most majd megfizetsz azért, hogy ide fárasztottál! – fenyegetődzött a szellem.

Hirtelen kitátotta szörnyű nagy száját, hogy lenyelje a hercegnőt, ez azonban gyorsan visszaugrott, egy szálat kitépett a hajából, néhány szót mormolt, a hajszál éles karddá változott s ezzel a hercegnő kettévágta az oroszlán testét. Ám abban a pillanatban az oroszlán kettévágott teste skorpióvá változott, a hercegnő meg kígyóvá. Rettenetesen viaskodtak, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Most a szellem sassá változott és elrepült, de a hercegnő még erősebb fekete sassá lett azonnal, s utána repült. Csakhamar mindketten eltüntek a szemünk elől.

Kevés idővel az eltünésük után megnyílt a föld előttünk s egy feketés-fehéres macska ugrott ki. Szörnyen fel volt borzolódva a szőre és rettenetesen nyávogott. Egy fekete farkas jött utána, mely nem hagyta nyugton. Az erősen szorongatott macska nagy hirtelen féreggé változott s belefúrta magát egy gránátalmába, mely véletlenül éppen akkor esett le a fájáról. A fa egy meglehetős mély, de nem igen széles csatorna mellett állott. Az alma, amint a féreg belebujt, akkorára nőtt, mint egy jó nagy tök, felugrott az erkély fedelére, s miután ott egy ideig ide-oda gurult, leesett az udvarra és több darabba törött. A farkas, amely közben kakassá változott, hirtelen felkapkodta a gránátalma magvait s egymásután lenyelte. Mikor nem látott több magot, szárnyát megcsattogtatta és felénk nézett, mintha kérdezte volna, hogy nincs-e több mag? Még egyet megpillantott a csatorna partján, gyorsan odaröppent, de mikor éppen fel akarta csippenteni, a mag a csatornába gurult és ott egy kis hallá változott. Most a kakas csukává változott s üldözőbe vette a kis halat. Két teljes órát maradtak a víz alatt, nem tudtuk, mi történt velük, mikor egyszerre olyan szörnyű kiáltást hallottunk, hogy megreszkettünk belé. Kevés idővel ezután lobogó lángban láttuk a hercegnőt és a szellemet. Szörnyű nagy lángokat fujtak egymásra, majd a lángokból vastag füstfellegek gomolyogtak, szálltak fel az ég felé. Nem ok nélkül féltünk, hogy a lángok meggyujtják a palotát, de nemsokára még alaposabb okunk lett a félelemre, mert a szellem, mely megszabadult a hercegnőtől, egyenesen az erkélynek tartott és tüzes forgószelet fujt reánk. Bár nyomban ott volt a hercegnő, nem akadályozhatta meg, hogy a szultán szakálla meg ne perzselődjék, az arcát is megsebezte a láng, a hercegnő kis udvarmesterét meg egészen elégette, nekem pedig egy szikra a bal szemembe pattant. Igy lettem félszeművé. Mindketten el voltunk készülve a halálra, a szultán is, én is, mikor egyszerre csak halljuk a kiáltást: győzelem, győzelem! – és ott állott előttünk a hercegnő igazi alakjában, a gonosz szellemből pedig egy nagy rakás hamu lett. Gyorsan egy pohár vizet hozott a hercegnő s néhány szót mondva magában, leöntött engem és én abban a pillanatban visszaváltoztam emberré.

Meg akartam köszönni a hercegnőnek, ami nagy jót tett velem, de nem volt rá időm, mert mindjárt a szultánhoz fordult és mondta neki: – Atyám, legyőztem a gonosz szellemet, de igen drága nekem ez a győzelem. Néhány pillanat mulva meghalok s így nem teljesülhet az a kívánságod, hogy a herceg felesége legyek. A tűz egészen általjárta testemet ebben a rettenetes viadalban és érzem, hogy lassan-lassan elemészt. Nem történt volna ez velem, ha idejében észrevettem volna a gránátalma utolsó magját. A szellem ebbe az utolsó magba menekült, ha ez nem sikerült volna neki, magam veszte nélkül győztem volna le őt. Emiatt voltam kénytelen tűzzé változni s bár legyőztem őt, magam is elpusztulok…

– Édes szép leányom, – zogokott a szultán végtelen nagy fájdalmában, – csuda, hogy magam is élek. Lásd, kis udvarmestered szénné égett, a herceg, kit a varázslat alól felszabadítottál, félszemét vesztette… Tovább nem tudott beszélni, zokogásba fulladt szava. Vele sírt a hercegnő; velök sírtam én is. Egyszerre csak rémítően kezdett sikoltozni a hercegnő:

– Égek! Égek!

Ezt sikoltozta folyton, mígnem a halál véget vetett rettenetes szenvedéseinek. Néhány pillanat mulva hamuvá lett ő is mint a szellem.

Nem tudom kimondani, mennyire megrázott ez a szomorú eset. Semhogy így lássam elpusztulni jótevőmet, inkább egész életemre majom vagy kutya maradtam volna. A szultán ájultan esett össze, s attól lehetett félni, hogy belepusztul a nagy csapásba. Közben beszaladtak az udvari emberek s nagy nehezen életre térítettük.

Nagy volt a bánat az egész városban s hét napig tartottak a gyászünnepségek. A gonosz szellem hamvát szélnek eresztették, a hercegnőét pedig egy drága hordóban gyüjtötték össze, hogy abban megőrizzék, s a hordót egy síremlékben helyezték el.

A szultánt beteggé tette a leánya után való bánkódás, s már egy hónapja feküdött, mikor magához rendelt.

– Herceg, – mondta nekem – teljes boldogságban éltem mindig s boldogságomat semmi sem zavarta meg. A te idejöveteleddel tünt el az én szerencsém. Leányom meghalt, s csuda, hogy életben maradtam. Te vagy az oka minden szerencsétlenségnek, azért menj innen békével, még pedig azonnal, mert meg vagyok győződve, hogy jelenléted újabb bajt hoz reám. Eredj és többé vissza ne térj országomba, mert bizony megbánnád keservesen.

Szólni akartam, de megtiltotta s én, mit tehettem, szó nélkül távoztam el a palotából. Mielőtt elhagytam a várost, bementem egy fürdőbe s ott leborotváltattam szakállamat és szemöldökömet, kalandosruhát vettem magamra. Több országon mentem át és sehol sem ismertek fel. Végre azt határoztam, hogy ide jövök Bagdádba, elmondom történetemet a kalifának s ő bizonnyal megszán nyomorult állapotomban. Ma este érkeztem ide s az első, akivel beszéltem, ez a kalandos testvér volt, aki előttem mondta el a történetét.

Mikor a kalandos elvégezte a történetét, mondta Szobeida:

– Jól van, mehetsz, amerre tetszik, nem lesz bántódásod.

De aztán neki is, éppen mint az elsőnek, megengedte, hogy ott maradjon és meghallgassa a harmadik kalandos történetét.

A harmadik kalandos története.

Az én nevem – kezdte történetét a harmadik kalandos – Agib, s Kasszib király fia vagyok. Atyámnak több országa volt, de én az ő halála után annak az országnak a fővárosát választottam lakóhelyül, amelyben ő lakott. Ez a város tenger partján fekszik, s rengeteg nagy kikötőjében állandóan száz hadihajó állott felszerelten, emellett számtalan másfajta hajó. Hatalmas birodalmamnak több tartománya volt és több sziget is tartozott hozzá. Ezeket mind sorba látogattam, s mert többnyire hajón jártam, annyira megszerettem a hajózást, hogy egyszer aztán nagy útra indultam: hadd lássam, mi van az én szigeteimen túl. Tíz hajóval indultam el, s már negyven napja utaztunk, mindig szép időben, mikor egyszerre rettentő nagy vihar kerekedett. Csaknem tönkre ment mind a tíz hajó, de, szerencsére, ismét szép idő lett, s két nap mulva egy szigeten kötöttünk ki. A nagy vihar azonban annyira megviselte a hajókat, hogy lemondtam tervemről, s a hajókat visszafelé irányittattam. Már tíz napja voltunk ismét tengeren, mikor észrevettem, hogy a kormányos nem tudja, hol vagyunk. Felmászattam egy matrózt a nagy árbóc tetejére, s ez azt jelentette, hogy jobbra és balra tengernél és égnél egyebet nem lát, de egyenesen előre nézve nagy feketeséget vett észre.

A kormányos, mikor ezt hallotta, elsápadott s magánkívül kiáltotta:

– Ó, uram, király, elvesztünk! Olyan vesze delmes helyre jutottunk, ahonnét nincs menekvés.

– Mit beszélsz? Hová jutottunk?

– Uram, – magyarázta a kormányos, – az a nagy vihar eltérítette hajónkat az útjából s holnap délben a Mágneshegyhez érünk, mely ellenállhatatlanul húzza magához a hajót a benne s rajta levő vasszerkezetnél fogvást. A Mágneshegy rendkívül meredek s van a tetején egy érctemplom, annak a tetején meg egy ércparipa, a paripán ül egy lovas, kinek a melle ólomlapokkal van fedve, melyekbe varázsjelek vannak bevésve. A monda szerint ez a szobor az okozója oly sok hajó pusztulásának s valameddig ezt a szobrot le nem rombolják, minden hajó elpusztul, mely erre vetődik.

A kormányos beszéde szörnyen megrémítette embereimet s magam is elkészültem a közeli halálra. És másnap reggel már elénk meredt a félelmetes fekete hegy s déltájban már láthattuk a rettentő sok vasszeget és mindenféle vasdarabot, melyek elpusztult hajókról kerültek a hegy oldalára s a szélben szörnyen csengtek-bongtak, fülsiketítően zakatoltak. Egy pillanat és mind a tíz hajóm elmerült, valamennyi emberem tengerbe fulladott, csupán rajtam könyörült az Isten: sikerült egy deszkába belekapaszkodnom, melyet a szél egyenest a hegy lábához vitt, még pedig olyan helyre, hol lépcsők voltak a hegybe vágva. Ezeken a lépcsőkön felmentem a hegy tetejére, aztán beléptem a templomba, ott a földre dobtam magamat, és Istenhez hálaimát rebegtem.

Éjszakára a templomban maradtam, s ím álmomban egy ősz öreg ember jelent meg nekem, ki azt mondta:

– Figyelj reám, Agib! Reggel, mikor felébredsz, a lábad alatt ásd fel a földet, Ott majd egy ércíjat és három ólom nyílvesszőt találsz. Mind a három nyilat lődd rá a szoborra s a lovas azonnal a tengerbe esik, a ló meg melléd. Ásd el a lovat arra a helyre, hol az íjat és a nyílvesszőket találtad. Abban a pillanatban a tenger a templom aljáig fog emelkedni és akkor látsz majd ott egy csónakot, melyben egy ércember ül, mindkét kezében evező. Ülj a csónakba, de vigyázz, Isten nevét ki ne ejtsd a szájadon. Ez az ércember tíz nap alatt más tengerre visz, onnét aztán épségben hazajutsz, ha egész úton Isten nevét ki nem ejted.

Amint felébredtem, követtem az ősz ember tanácsát, s minden úgy történt, amint ő megjelentette. Beleültem a csónakba s vigyáztam, hogy Isten nevét ki ne ejtsem. Már kilenc napja evezett velem az ércember, mikor egy szigetet pillantottam meg. Oly nagy volt az örömem, hogy önkénytelen felkiáltottam: Isten, legyen áldott a te neved!

Abban a pillanatban a csónak az ércemberrel együtt elsülyedt, én azonban fenntartottam magamat a víz színén, s úsztam a sziget felé. Közben sötét este borult a tengerre, s már-már készültem a halálra, mikor hirtelen nagy szél kerekedett s egy magas hullám partra vetett. Vizes ruhámat kiteregettem a homokban, reggel aztán, mikor a ruhám megszáradott, hirtelen magamra szedtem s mentem tovább, hadd lássam, hol is vagyok tulajdonképpen. Egy puszta, de kedves kis szigetre vetett a hullám, s végtelen nagy örömömre csakhamar egy hajót láttam a sziget felé közeledni. Mivel nem tudhattam, hogy jó barátot vagy ellenséget hoz-e a hajó, felmásztam egy sűrű lombos fára s onnét figyeltem, hogy kik jöttek a hajóval. Közben a hajó kikötött s arról tíz rabszolga lépett a szigetre, kik mindenféle ásószerszámokat hoztak magukkal. Egyenest a sziget közepére mentek, ott ásni kezdettek, majd úgy láttam, egy csapóajtót emeltek fel. Aztán visszamentek a hajóhoz, onnét mindenféle élelmiszereket vittek a felásott helyre és a csapóajtó alatt eltüntek. Majd ismét visszatértek a hajóhoz s kevés idő mulva egy öreg ember jött velük a felásott helyhez, aki egy előkelő formájú növendékifjat vezetett. Most mind leszállottak s mikor visszajöttek, lezárták a csapóajtót, visszamentek a hajóra s csak akkor vettem észre, hogy az ifju nincs közöttük. A hajó hirtelen elindult a szárazföld felé, én meg leszállottam a fáról s gyorsan a titokzatos helyhez siettem. Elhánytam a földet a csapóajtóról, aztán felemeltem, s ím, kőlépcső volt alatta, mely nagy, tágas szobába vezetett. A szoba földje puha szőnyeggel volt borítva, volt ott selyemmel behúzott szófa is: ezen ült az ifju s egy legyezővel legyezgette magát. Roppant megijedt, mikor meglátott, de megnyugtattam, elmondtam neki, hogy szerencsétlenül járt király vagyok, hogy láttam, mikor eltemették s nem hallgattam el azon való csodálkozásomat, hogy ellenkezés nélkül engedte magát élve eltemettetni.

Az ifjut megnyugtatták szavaim s mosolyogva kínált meg hellyel, aztán mondta: – Hát bizony az én esetem ritka egy eset. Atyám gazdag kereskedő. Házasságát Isten sokáig nem áldotta meg gyermekkel. Egyszer aztán azt álmodta, hogy fia születik, de az nem fog sokáig élni. Az álom beteljesedett, megszületett a fiu, s akkor az én atyám egy csillagjóshoz fordult. »A te fiad, mondotta a jós, baj nélkül éri meg a tizenötesztendőt, akkor aztán halálos veszedelembe kerül. Ám, ha ettől szerencsésen megmenekszik, hosszú életű lesz. Mikor a fiad tizenötesztendős lesz, akkor fogja Agib, Kasszib király fia a Mágneshegy tetejéről az érclovast a tengerbe dönteni s ötven napra rá Agib megöli a fiadat«. Atyámat mélyen megszomorította ez a jóslat, mivelhogy az álmával megegyezett. Mindazonáltal gondosan neveltetett mostanáig. Tegnap tudta meg, hogy Agib herceg tíz nap előtt az érclovast a tengerbe döntötte. Már régebben építette ide ezt a menedékhelyet, hogy szükség esetén ide rejtsen s most idehozott, hogy itt várjam meg az ötven nap leteltét. Magam is azt hiszem, tette hozzá nevetve az ifju, hogy Agib herceg itt nem fog felkeresni.

Természetesen, nem mondtam meg, hogy én vagyok az az Agib herceg, kiről ilyen képtelenséget jósolt a csillagjós. Kinevettem a jóslatot, s megnyugtattam a fiut, hogy vele maradok, míg a negyven nap letelik. A negyven nap pedig igen gyorsan eltelt. Étel, ital volt bőven, semmiben sem szűkölködtünk, s mert volt a fiunak sok játéka is, egész nap játszottunk. Az egész idő alatt úgyszólván kiszolgáltam a kissé gyámoltalan fiut, de szívesen tettem, mert hálás volt ezért, meg aztán arra is gondoltam, hogy majd hálás lesz az apja is és hazasegít országomba. Szóval, csakúgy repült az idő s a legjobb kedvben virradtunk a negyvenedik nap reggelére. Amint felkeltem, langyos meleg fürdőt készítettem a fiunak, fürdés után visszafektettem az ágyba és gondosan betakartam. Mily boldog volt a fiu és mily boldog voltam én is! Ime, mindjárt üt szabadulásunk órája! Nagyokat nevettünk a jóslaton, én meg magamban meg voltam győződve arról, hogy csaló volt az a jós. Már hogy én megöljem ezt az ártatlan fiút!

Mikor éppen ezen mosolyogtam, a fiu megkert, hogy adjak neki dinnyét. Kiválasztottam a legszebbet, de a kést nem találtam a rendes helyén. Végre megpillantottam: ott volt a fiu ágya felett, a polcon. Gyorsan a kés után nyúltam, de mikor éppen megmarkoltam, a lábam megcsúszott, s oly szerencsétlenül estem a fiura, hogy a kést szívébe döftem! Egyszeribe szörnyethalt.

Leírhatatlan volt kétségbeesésem. Magamon kívül vertem fejemet, arcomat, mellemet, szaggattam a ruhámat s jajgatva dobtam magamat a földre. – Ó, jaj, keseregtem, hát mégis igaza volt a jósnak, meggyilkoltam ezt az ártatlan gyermeket! S szememet és kezemet az égnek emelve könyörögtem az Istenhez: ha bűnös vagyok büntessen, vessen véget nyomorult életemnek! De hiába vártam a halált, az volt az Úr akarata, hogy tovább szenvedjek. Mit tehettem? A szegény fiut nem támaszthattam fel, mellette nem maradhattam, hogy az atyja ott találjon, elhagytam a rejtekhelyet, s a csapóajtót betakartam. Alig végeztem el e munkát, láttam, hogy jön a hajó a fiuért. Gyorsan felmásztam egy sűrű lombos fára s ott úgy elrejtőztem, hogy emberi szem nem vehetett észre. Csakhamar partra szállott az öregember a rabszolgákkal s láttam, mint sápad el arca, mikor a csapóajtón a friss földhányást megpillantotta. Aztán felemelték a csapóajtót, lementek és hallottam, amint a fiu nevét kiabálják és hallottam az öregember szívszaggató jajgatását. És láttam, amint a rabszolgák hozzák az elájult apát és halott fiát. Éppen az alá a fa alá fektették le őket, amelyen én elbujtam. Nagy nehezen eszméletre térítették az apát, aztán sírgödröt ástak s a fiut, miután drága ruhába öltöztették, lebocsátották a sírba. Mikor aztán a halottat elföldelték, a rejtekhelyről mindent a hajóra szállítottak s csakhamar útrakelt a hajó.

Egyedül maradtam a szigeten. Teljes egy hónapot tengődtem itt vad gyümölcsön, mikor egyszerre csak észrevettem, hogy a tenger vize szemlátomást apad. Annyira leapadt, hogy bátran belemehettem, s mert a szárazföld nem volt messze a szigettől, hamarosan átláboltam a vizen. Végre ismét a szárazföldön voltam s csakhamar nagy tüzet pillantottam meg a messzeségben. De amint tovább-tovább haladtam, láttam, hogy amit én tűznek véltem, vörösréz palota volt, mely lángolni látszott a rátűzött napsugaraktól. Amint a palota közelébe értem, leültem pihenni s úgy gyönyörködtem benne. De még ki sem gyönyörködhettem magamat, tíz előkelő fiatal embert pillantottam meg, kik egy magas és tisztes öreg ember társaságában sétáltak. Ennél azonban sokkal inkább meglepett az, hogy mind a tíz fiatalember a bal szemére vak volt. Barátságosan közeledtek hozzám s megkérdezték, hogy mi hozott ide. Azt feleltem nekik, hogy az én történetem igen hosszú s kértem, ha hallani kívánják, üljenek le mellém. Leültek s elejétől végig elbeszéltem a történetemet.

Nagy érdekkel hallgatták a történetemet, aztán felhívtak a palotába. A szebbnél-szebb szobák egész során haladtunk át, s végre egy nagy terembe értünk, melyben köröskörül tíz szófa volt: ezen hevertek nappal s háltak éjjel a fiatalemberek. A terem közepén is volt egy szófa, melyre az öregember ült, a többire az ifjak ültek. Minthogy egy szófán csak egynek volt hely, engem a terem közepén a szőnyegre ültettek s ugyanakkor az egyik ifju figyelmeztetett, hogy ne kérdezzek semmit, s különösen arra ne legyek kiváncsi, hogy miért vesztették el a bal szemüket.

Kevés idő multán az öregember kiment, majd visszajött, az ifjaknak egy-egy darab kenyeret hozott, adott nekem is s mikor a kenyeret megettük, egy-egy pohár bort is adott nekünk.

Vacsora után újra el kellett beszélnem a történetemet s még késő éjjel is mind erről beszélgettünk, mikor az egyik ifju hirtelen így szólt az öregnek:

– Látod, hogy itt az alvás ideje, s te még sem hozol semmit nekünk, hogy kötelességünket teljesítsük! – Erre az öreg egy oldalszobába ment s onnan tíz tálat hozott ki, melyek kék posztóval voltak betakarva. Az ifjak levették a takarót a tálakról, melyekben hamu, szénpor és valami fekete máz volt, ezeket gyorsan összekeverték, s a vegyülékkel igazán félelmetesre mázolták az arcukat. Akkor aztán elkezdtek sírni, jajgatni, verték az arcukat, mellüket s közben szüntelen kiabálták: Ime, bűnös életünk büntetése!

Ezzel telt el az egész éjszaka, aztán megmosakodtak, tiszta ruhát vettek magukra, mintha semmi sem történt volna. Bizony nehéz volt megállanom, hogy ne szóljak, de valahogy mégis elfojtottam kíváncsiságomat. Ám reggel, mikor sétálni mentünk, kitört belőlem a kíváncsiság. De hiába faggattam, nem magyarázták meg különös viselkedésük okát s komolyan figyelmeztettek, hogy ne törődjem a dolgukkal. Nem is faggattam tovább s közömbös dolgokról beszélgettünk egész nap. Éjjel azonban ismétlődött az előző éjjeli jelenet s a következő éjjeleken szintén. Végre aztán azt mondtam nekik, hogy vagy elégítsék ki a kíváncsiságomat, vagy mutassák meg az útat országom felé, mert képtelen vagyok nézni minden éjjel ezt a különös színjátékot, ha nem tudom az okát. Akkor aztán megszólalt egyik ifju s mondá:

– Ha nem szóltunk eddig, azt irántad való barátságból tettük, mert nem akarjuk, hogy a mienkhez hasonló szerencsétlenség érjen téged is. Jegyezd meg, hogy félszemedbe kerül, ha kíváncsiságodat kielégítjük. S figyelmeztetünk arra is, hogy ha félszemedet elveszted, nem maradhatsz köztünk, mert teljes a számunk, több félszemű nem lehet itt.

De hiábavaló volt az ijesztgetés, makacsúl megmaradtam kívánságom mellett.

– Jó, teljesüljön a kívánságod, – mondotta az ifju, s a következő pillanatban egy hatalmas nagy ürüt vezettek be a terembe, nyomban megfojtották, a bőrét lehúzták, akkor aztán átadták nekem a kést s mondták: – Nesze, ez a kés, majd szükséged lesz reá. Most belevarrunk ebbe a bőrbe, aztán elviszünk egy helyre, és ott hagyunk. Amint ott hagyunk, leszáll hozzád egy óriás sas, felvisz a fellegek közé, s egy magas hegy tetején letesz. Mihelyt földet érez a lábad, a késsel hasítsd le magadról az ürübőrt s a sas majd ijedten repül tovább. Menj tovább te is, s csakhamar egy rengeteg nagy palota elé érsz, melynek a fala arannyal, smaragddal és mindenféle drágakövekkel van kirakva. A palota kapuja állandóan nyitva, bemehetsz bátran. Hogy mit találsz ott, arról nem beszélünk, csak annyit mondunk meg előre, hogy ez az a palota, ahol a félszemünket elvesztettük.

Nem szóltam semmit, ők meg gyorsan belevarrtak a bőrbe, aztán valahol kitettek. És én éreztem nemsokára, hogy szállok felfelé, majd földet érzett a lábam, s gyorsan kihasítottam a bőrt. A sas, mikor meglátott, ijedten repült el, én meg tovább mentem s csakhamar megpillantottam a palotát, melynél szebbet, ragyogóbbat álmomban sem láttam. Beléptem a nyitott kapun s egy nagy négyszögű udvarban találtam magamat, melyből 99 szandál, aloé és aranyajtó nyilt kertekbe és különféle helyiségekbe, köröskörül rengeteg sok lépcsőzet vezetett a palota felsőbb részeibe, szembe velem pedig egy nyitott ajtó volt, a századik, mely egy óriás nagy terembe nyílt. Ebben a teremben pedig negyven olyan szép fiatal leány ült a puha szőnyegen, aminő csudaszépeket még nem láttam. Amint megpillantottak, azonnal felállottak, elém siettek, s meg sem várva köszönésemet, nyájas Isten hozottal üdvözöltek.

– Már rég várunk egy olyan lovagot, minőnek te látszol, – mondta egy közülök. – Reméljük, minden jó tulajdonság megvan benned s nem lesz kellemetlen neked a mi társaságunk.

Aztán, hiába húzódoztam, a legpompásabb helyre ültettek. Azt mondták:

– Ez a te helyed. E pillanattól fogva urunk és bíránk vagy, mi meg rabszolgáid vagyunk s várjuk parancsaidat.

Lehetetlen elképzelni, milyen készséggel szolgáltak ki engem. Az egyik meleg vizet hozott s megmosta lábamat, a másik a legpompásabb ruhába öltöztetett, a harmadik finom ételeket szolgált fel, a negyedik drága borral kínált. És így tovább. Mikor aztán jól ettem, ittam, körbe ültek s kértek, hogy mondjam el a kalandomat. Szívesen teljesítettem kívánságukat, s este lett, mire kalandom elbeszélése véget ért. Akkor a leányok egy része gyertyát gyujtott s egyszerre tündéri fény áradt szét a teremben. Mások meg asztalt terítettek s megrakták az asztalt a legdrágább ételekkel és italokkal. Néhányan hangszereket hoztak be s míg én a többiekkel vacsoráztam, ők szebbnél-szebb dalokat játszottak és énekeltek. Mikor meg a vacsorának vége volt, a leányok egy része táncra perdült. Micsoda szép, micsoda fenséges tánc volt ez!

Késő éjszaka volt már, mikor megmutatták az én szobámat. De jól esett a pihenés! Rég nem aludtam ilyen puha ágyban, s nem csuda, hogy másnap későn ébredtem. Mikor azonban felébredtem, mind ahányan voltak, készen állottak szolgálatomra. Langyos meleg fürdőt készítettek nekem s ki volt készítve a ruha is, a tegnapinál sokkal fényesebb. És ez így volt nap nap után, így telt el egy esztendő: egy pillanatra sem változott meg a leányok irántam való kedvessége. Az esztendő elteltével azonban egy reggel a negyven leány kisírt szemmel jött be hozzám. Megöleltek és sírva búcsúztak:

– Isten veled, kedves herceg, el kell hagynunk téged!

Csak hosszas faggatásomra mondották el, hogy miért kell elmenniök. Azt mondta egy közülök:

– Hát tudj meg mindent. Mi mind a negyvenen királyleányok és hercegnők vagyunk s amint láthattad, igen boldogan élünk itt, de minden esztendő végén el kell távoznunk innen negyven napra bizonyos kötelességek teljesítése végett, melyekről azonban nem beszélhetünk neked. Tegnap volt az év vége s ma el kell hagynunk téged. Átadjuk neked a palota valamennyi kulcsát, járhatsz, kelhetsz szabadon, minden ajtót kinyithatsz az aranyajtó kivételével. Ha ezt kinyitod, soha ez életben nem látjuk egymást. Gondold meg, hogy életeddel játszol s a te halálod a mi boldogtalanságunk. Nem akarunk megsérteni azzal, hogy magunkkal vigyük az aranyajtó kulcsát, de kérve kérünk, győzd le kíváncsiságodat éretted és mi érettünk.

Megnyugtattam őket, aztán sűrű könnyhullatás közt elbúcsúztunk.

Egyedűl maradtam a palotában s végtelen nagy szomorúság nehezedett a szívemre. Oly kellemesen telt el az esztendő e szép és vidám kedvű leányok társaságában, hogy ügyet sem vetettem a palota csudaszépségeire s eszembe sem jutott, hogy valami titokzatos dolgok is lehetnek benne. De most, hogy egyedül maradtam, örökkévalóságnak tetszett a negyven nap. Hogy bánatomat és unalmamat elűzzem, kinyitottam az első ajtót s egy olyan gyümölcsöskertbe léptem, melyhez hasonló, azt hiszem, az egész világon nincs. Az a kert, melyet vallásunk halálunk után igér nekünk, nem lehet szebb ennél. Ennek a kertnek a tisztasága, a fák csudálatos elrendezése, ezer meg ezer fajta gyümölcs bősége, frissesége, valósággal elkápráztatta szememet. Alig tudtam megválni e kerttől. Most a második ajtót nyitottam ki s egy virágos kertbe léptem, melyben az volt a csudálatos, hogy a virágok minden elképzelhető fajtája egyszerre virágzott. A harmadik ajtó egy óriás madárházra nyílt, mely a legfinomabb s legritkább márvánnyal volt kikövezve. Mindenféle madár volt itt pompás kalitkákban, s drágaköves vályucskákban volt az ételük és italuk. Mindenütt a legnagyobb tisztaság és nem láttam sehol egy embert, holott csak a madárház rendbentartására kellett volna legalább száz ember.

Este lett, mire a madárházat elhagytam s visszamentem a szobámba, azzal az elhatározással, hogy másnap a többi ajtót nyitom ki, természetesen, az aranyajtó kivételével. Amit aztán másnap láttam, minden eddig látottat messze felülmult. Egy nagy udvarba léptem, melyet egy csodaszép épület vett körül. Negyven nyitott ajtaja volt ennek az épületnek s mindenik ajtó egy olyan kincseskamarába nyílt, mely értékesebb volt a legnagyobb birodalomnál. Az egyikben egy halom drágagyöngy volt, s nem egy, de ezer meg ezer jóval nagyobb galambtojásnál. A másodikban gyémántok, karbunkulusok, a harmadikban smaragdok, a negyedikben aranyrudak, az ötödikben vert arany, a hatodikban ezüstrudak, a hetedikben vert ezüst, a többiben mindenféle drágakövek.

De nem fárasztlak, asszonyom, mindazoknak a csudadolgoknak az elmondásával, amiket a további napokon láttam. Csak annyit mondok, hogy harminckilenc nap kellett arra, míg mindent láttam, a mi 99 ajtón túl van, s most még a századik ajtó volt hátra, melynek a kinyitását megtiltották…

Ha a negyvenedik napon uralkodni tudtam volna kíváncsiságomon, ma én volnék a világ legboldogabb embere. De az ördög nem hagyott nyugodni, ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy kinyissam a századik ajtót s én – kinyitottam. Alig léptem a küszöbre, valami különös illat csapta meg az orromat s én eszméletlenül terültem el a földön. Bár hamar magamhoz tértem, ahelyett, hogy kisiettem volna a friss levegőre, beljebb léptem. Tágas, boltíves helyiség volt ez, melyet óriás aranycsillárok világítottak meg, s erős aloé- és ámbra-illat áradott a csillárok gyertyáiból. A sok mindenféle érdekes látnivaló között főként egy remek szép fekete ló vonta magára figyelmemet. Vert arany volt a nyerge és zablája s szinarany vályujának egyik felében puhafinom sarju, a másik felében rózsavíz volt. Megfogtam a kantárját s kivezettem az udvarra, hogy a nap világánál jobban szemügyre vehessem. Aztán nagy kedvem támadt, hogy ráüljek a gyönyörű szép állatra, melyhez hasonló szépet még nem láttam. Hirtelen rá is vetettem magamat, de mert keccentésemre nem mozdult, meglegyintettem a korbáccsal, melyet az aranyszobából hoztam magammal. Bár csak alig legyintettem rá, szörnyű fájdalmasan nyerített fel a nemes állat, aztán egyszerre csak kibontotta szárnyát, melyet eddig észre sem vettem, s szédítő sebességgel szállott fel a levegőégbe. Amily rettenetes sebesen szállott felfelé, épp oly sebesen szállott le egy palota sík fedelére, hanyatt vágódva zuhantam le róla s ebben a pillanatban farkával kisujtotta a bal szememet.

Igy lettem félszeművé. A ló elrepült, én meg nagy búsan lementem a terraszról s ím, egy pillanat mulva ott állottam a félszemű fiatalemberek szobájában. Senki sem volt bent, de csakhamar jött a tíz ifju az öregemberrel. Az ifjak sem a visszatérésemen, sem a félszeműségemen nem csudálkoztak.

– Sajnáljuk a szerencsétlenségedet, – mondták – de hát vigasztaljon, hogy mi velünk is megesett ez a szerencsétlenség. Egy esztendeig mi is oly vigan éltünk mint te, ép úgy nem tartottuk meg a fogadásunkat, mint te s most nem tudjuk, még meddig kell szenvednünk ezért. Azt már megmondtuk neked, hogy velünk nem maradhatsz, azt tanácsoljuk hát, hogy eredj Bagdádba, ott tán jobbra fordul sorsod.

Megmutatták az utat Bagdád felé s én útrakeltem. Útközben szakállamat és szemöldökömet leborotváltattam, kalandosruhába öltöztem s hosszú vándorlás után végre ide értem. Itt a kapuban találkoztam szerencsétlen társaimmal, csudálkoztunk, hogy mind a hármunknak éppen a bal szeme hiányzik, de már nem volt időnk erről beszélnünk, mert te, asszonyom, csakhamar bebocsátottál minket.

Mikor a harmadik kalandos is befejezte a történetét, mondta Szobeida:

– Mindhárman szabadok vagytok, mehettek, amerre tetszik.

De kérésükre megengedte, hogy ott maradjanak s meghallgassák a más három ember történetét is.

– Nos, – fordult Szobeida ezekhez, most – rajtatok a sor, beszéljetek!

– Nemes asszonyom, – mondta a nagyvezír – mi most sem mondhatunk egyebet, mint amikor ide jöttünk.

És újra elmondta, hogy ők musszuli kereskedők és hogy s mint kerültek ide.

Szobeida sokáig habozott, hogy mit tegyen velük, de végre is megkegyelmezett nekik, azzal a feltétellel, hogy azonnal távoznak valamennyien.

*

Szó nélkül távoztak mind a heten, mikor aztán az utcán voltak, a kalifa halkan oda szólt a nagyvezírnek, hogy a három kalandost vigye magához szállásra, reggel pedig vezesse fel hozzá a palotába. A nagyvezír magával vitte a kalandosokat, a hordár hazament, a kalifa pedig a palotaőrrel a palotájába.

Lefeküdt a kalifa azonnal, de nem jött szemére álom, annyira felizgatták az éjjel látott és hallott csudálatos történetek. Különösen az izgatta, hogy ki lehet Szobeida, miért bánik oly kegyetlenül a fekete kutyácskákkal és miért van Amina melle össze-visszavagdalva. A felkelő nap ébren találta, s nem volt maradása az ágyban, felkelt s ment a fogadószobába, hol már várakozott rá a nagyvezír.

– Vezír, – mondotta a kalifa – azonnal hozasd ide azt a három nőt és a három kalandost. Nincs addig nyugvásom, míg a három nő történetével meg nem ismerkedem. Siess és ne feledd, hogy türelmetlenül várom visszaérkezésedet.

A vezír elsietett a nőkhöz, udvariasan közölte velük a kalifa parancsát, anélkül, hogy említette volna az éjjel történteket, s a nők szó nélkül követték a vezírt sűrűn elfátyolozott arccal. Egyszerre érkeztek meg a palotába a kalandosokkal, kikkel már előzetesen közölte a vezir, hogy ma éjjel a kalifa társaságában voltak.

A kalifa igen kegyesen fogadta a nőket, aztán mondta, amint következik:

– Szép hölgyeim, titeket bizonyára nyugtalanít, hogy a kereskedőben, ki ma éjjel vendégetek volt, a kalifát ismeritek fel. De nincs okotok a nyugtalanságra, mert én, ami velem történt, elfeledtem. Szíves fogadásotokkal meg vagyok elégedve, s vajha minden bagdádi asszony oly elmés és kedves volna, mint amilyennek titeket láttalak. Csak azért hivattalak ide, hogy megtudjam, miért sírt egyiktek együtt a kutyácskákkal, miután azokat kegyetlenül megverte? És kiváncsi vagyok arra is, hogy a másik hölgynek a melle miért van sebekkel borítva?

Miután a vezír ismételte a kalifa kérdéseit, Szobeida mélyen meghajtotta magát s belefogott az ő történetének elmondásába.

Szobeida története.

– Igazhitűek hatalmas ura, az én történetem igen csudálatos történet. A két kis fekete kutya édestestvérem, ez a két asszony azonban csak apáról az. Amina a neve annak, akinek a melle sebekkel van borítva, a másiknak a neve Szafia. Az én nevem Szobeida.

Atyánk halála után a vagyon egyformán oszlott el köztünk, aztán ez a két nővérem az anyjával más lakásba költözött, mi pedig, a három édestestvér, az anyánkkal maradtunk, ki még élt akkor s ki halálakor hármunknak ezer-ezer cekkinót hagyott. Nővéreim, kik idősebbek voltak, csakhamar férjhez mentek, s én egyedül maradtam. Kevés idő mulva a legidősebbik nővérem férje az egész vagyont pénzzé tette, s mind a ketten Afrikába utaztak, hol sógorom csakhamar elverte a pénzt s mikor a legnagyobb nyomorúságban voltak, a feleségét a faképnél hagyta. Szerencsétlen nővérem visszajött Bagdádba, könnyekig meghatott szomorú sorsa, s nemcsak hogy szeretettel a házamba fogadtam, de megosztottam vele időközben megnövekedett vagyonomat. Ami az enyém, az övé is volt, szabadon rendelkezett azzal.

Már több hónapja éltünk együtt a legnagyobb egyetértésben, mikor egyszerre a harmadik nővérem is a legnyomorúságosabb állapotban tért be hozzám. Ő is éppen úgy járt, mint a másik s én őt is hasonló szeretettel fogadtam.

Telt, mult az idő, s egyszer, azzal az ürüggyel, hogy bizonyára terhemre vannak, azt mondták, hogy ismét férjhez mennek. Igyekeztem megnyugtatni őket, hogy, ha más okuk nincs a férjhezmenésre, nyugodtan maradhatnak nálam, elég az én vagyonom arra, hogy mind a hárman tisztességesen megéljünk. De attól tartok, mondtam nekik, hogy nem ez az ok s hogy csakugyan újra férjhez akartok menni, amin nem tudok eléggé csudálkozni. Jól tudjátok, hogy mily ritka a becsületes ember, jobb lesz hát, ha tovább is velem maradtok.

Hiába beszéltem, másodszor is férjhez mentek, de néhány hónap mulva ismét csak visszakerültek hozzám és sírva kértek bocsánatot, hogy nem fogadták meg a tanácsomat. Készek voltak rabszolganők módjára élni nálam, csak újra befogadjam őket, én azonban most is testvéri szerettetel fogadtam s mindenemet megosztottam velük.

Egy esztendő telt már el a legnagyobb egyetértésben, mikor azt határoztam magamban, hogy selyemhernyótenyésztéssel megnevelt vagyonomat még nagyobbra nevelem s megvettem egy hajót, hogy azon selyemárut szállítsak a tengerentúli országokba. A persa tengeröbölből indult a hajó. Velem jöttek nővéreim is. Egyenesen Indiának tartottunk, s húsz napi hajózás után szárazföldet pillantottunk meg. Egy magas hegy volt ez, melynek a tövében igen szép város feküdt. Hajónk kikötött s nekem nem volt türelmem megvárni, míg a nővéreim is felkészülődnek, egyedül mentem be a városba. A város kapuja előtt számos őr ült és állt, mindeniknek bot volt a kezében, s mikor egészen közelükbe értem, rémülten láttam, hogy mind meg vannak kövülve. Bent a város utcáin is számtalan ember állott és ült: mind meg voltak kövülve ezek is. A kereskedők negyedében a boltok nagy része be volt zárva, a nyitott boltokban pedig szintén megkövesedett emberek ültek. A kéményekből nem szállott füst s ebből láthattam, hogy kint és bent egyaránt minden ember kővé változott itt. Mikor a város közepére értem, nagy, aranylemezekkel fedett ajtót pillantottam meg, melynek mind a két szárnya nyitva volt. Egy selyemfüggöny össze volt vonva az ajtó között s lámpa függött felette. Felnéztem s egy palota állott előttem, mely, nem kételkedem abban, csak ez ország fejedelmének palotája lehetett. Félrehúztam a függönyt s az előcsarnokban ott állt, ült meg feküdt néhány megkövesedett katona. Bent az udvarban jönni-menni látszottak az emberek, de valójában mind állottak úgy, amint a jövés-menés pillanatában megkövesedtek. Bementem a második, a harmadik udvarba s mindenütt ugyanaz a borzasztó halálos csend fogadott. A negyedik udvarban egy gyönyörű szép palotára esett a tekintetem. Vertarany rácsokkal voltak elzárva az ablakai s ezért a királyné palotájának néztem. Bementem a palotába s ott először is egy nagy terembe léptem, hol csupa megkövesedett fekete rabszolgákat találtam. A második teremben egy kővé vált asszony feküdt a pamlagon. Korona volt a fején: ez volt hát a királyné. Nyakát mogyorónagyságú gyöngyök ékesítették, arannyal-ezüsttel hímzett ruháján drága kövek csillogtak, ragyogtak. Szebbnél szebb, ragyogónál ragyogóbb szobákon mentem azután át, mígnem egy óriási nagy terembe értem: ebben állott a vertaranyból készült trón és köröskörül ragyogó csillárok, melyek szemkápráztatóan világítottak.

– Mégis csak kell itt valaki élőnek lenni, gondoltam magamban, másként a gyertyák nem égnének.

Tovább mentem, szobáról-szobára, valamennyi ragyogó szép volt, de egy élő lelket sem találtam sehol. Nem gondoltam már sem a hajómra, sem a nővéreimre, csak arra, hogy kíváncsiságomat kielégítsem. Közben esteledett, visszafordultam, de eltévelyedtem, s nem volt mit tennem, mint hogy itt maradtam éjszakára. Éppen le akartam feküdni egy szobában, mikor egyszerre csak férfihangot hallottam. Messziről jött a hang, de annyit kivettem belőle, hogy valaki a koránt olvassa. Nagy örömmel siettem a hang irányába s csakhamar egy teljesen kivilágított szobába értem, melynek közepén egy kis szőnyeg volt kiterítve, olyan, amilyent nálunk imádkozáshoz szoktak használni. A szőnyegen egy férfi ült, ki nagy figyelemmel és hangosan olvasta a koránt. Beléptem a szobába s hangosan mondtam el ezt az imát: »Áldott legyen az Úr, ki velünk volt s a tengeren átsegített. Uram, mutasd meg nekünk kegyelmedet és segélj vissza hazánkba! Hallgasd meg, Uram, az én imádságomat!«

Az ifju megfordult és csudálkozva nézett rám.

– Szép leány, ki vagy te, mi hozott ebbe az elpusztult városba? Ha megmondod, viszonzásul én is megmondom, ki vagyok, miért változtak kővé e város lakói s miért csak egyedül én kerültem ki ezt a szörnyű sorsot.

Néhány szóval elmondtam az én utazásom célját, mire az ifju visszatette a koránt a tokjába, aztán leültetett maga mellé. Figyelmesen megnéztem az ifjut s kedves, szép arca eddig még nem tapasztalt érzelmet fakasztott bennem.

– Kedves ifju, – mondtam én – türelmetlenül várom elbeszélésedet.

– Szép leány, – szólt az ifju – ez a város egy hatalmas birodalomnak volt a fővárosa s az én királyatyámnak nevét viselte. Atyám egész udvara, a város és az egész birodalom lakói tűzimádók voltak. Nekem azonban muzulmán dajkám volt, ki ifju koromban is mellettem maradott s ez megismertetett engem a koránnal. Gyakran mondta nekem, hogy csak egy igaz Isten van s óvakodjak más isteneket imádni. Szüleim tudta nélkül erős híve lettem a muzulmán hitnek s híve maradtam dajkám halála után is.

Ezelőtt három esztendővel és néhány hónappal az egész város felett hatalmas szózat zengett át, melynek minden szavát jól meg lehetett érteni. »Emberek, így szólt a szózat, hagyjatok fel a tűzimádással! Imádjátok az egy igaz, a könyörületes Istent!«

Teljes három esztendőn át hallatszott ez a szózat, de mivelhogy senki sem tért meg az egy igaz Istenhez, a harmadik esztendő utolsó napján, reggel két és három óra közt, minden ember abban a helyzetben maradott, amelyben éppen akkor volt és kővé változott. Atyámat is, anyámat is ez a sors érte. Egyedül én maradtam életben, s azóta még erősebb hittel imádom az egy igaz Istent. Tudom, hogy ő küldött téged is az én vigasztalásomra, ebbe a nagy egyedülvalóságba, miért áldott legyen az Úr!

– Herceg, – mondtam én – nyilvánvaló, hogy a Gondviselés küldött engem ide, hogy téged megszabadítsalak e szomorú helyről. Elviszlek Bagdádba, hol az igazhívők hatalmas ura kellő tisztelettel fogad majd téged s védelmébe vesz.

Az ifju elfogadta ajánlatomat s reggel a hajóra siettünk, hol már nagy aggodalmak közt vártak a nővéreim és a hajósemberek. Bemutattam a herceget nővéreimnek s elmondtam az ő szomorú történetét. A matrózok több napon át a királyi palota rengeteg kincseinek a hajóra szállításával foglalkoztak, de a kincsek és mindenféle drágaságok nagy részét ott kellett hagynunk, mivel azok elszállítására több hajó kellett volna. Mikor aztán elegendő élelemmel és vízzel is elláttuk a hajót, az első kedvező széllel útra keltünk.

Uram, – folytatta Szobeida – a herceg, nővéreim és én napokon át igen kellemesen töltöttük az időt, de, fájdalom, nem sokáig tartott köztünk ez a kellemes viszony. Nővéreim irígykedve nézték, hogy köztem és a herceg közt napról-napra bensőbb barátság fejlődik, s egy nap bosszusan kérdezték tőlem, hogy mit kezdünk majd a herceggel, ha Bagdádba érkezünk? Jól tudtam, hogy miért intézik hozzám ezt a kérdést. Tudni akarták, hogy milyen érzelmekkel viseltetem a herceg iránt. Tréfára vettem a dolgot s azt feleltem, hogy férjül veszem a herceget, aztán hirtelen a herceghez fordultam s kértem őt, hogy egyezzék bele.

– Asszonyom, – mondta a herceg – nem tudom, hogy nem tréfálsz-e, de a magam részéről komolyan kijelentem itt a nővéreid előtt, hogy ajánlatodat a legnagyobb örömmel fogadom el.

A Perzsa-öbölben járt ekkor a hajónk s kedvező szél mellett másnap Balszorába kellett érnünk. De éjjel, míg aludtam, nővéreim a tengerbe dobtak engem, a herceget szintén. Én egy ideig a víz színén tartottam magamat, aztán egyszerre csak földet éreztem talpam alatt. Szerencsésen szárazföldre értem s virradatkor láttam, hogy egy puszta szigeten vagyok, mely nem esett messze Balszorától. Ruhámat megszárítottam a napon, aztán ivóvizet és mindenféle gyümölcsöt is találtam, nem kellett hát félnem az éhenhalástól. Leheveredtem egy fa árnyékába, de nem sokáig pihenhettem ott; mert egyszerre egy szárnyas kígyót vettem észre, mely jobbra-balra tekeregve, kiöltött nyelvvel közeledett felém. Ijedten álltam fel s akkor láttam, hogy a kígyót egy még vastagabb kígyó üldözi, már meg is fogta a farkát s le akarja nyelni. Ahelyett, hogy elszaladtam volna, felkaptam egy mellettem heverő követ s úgy megdobtam a vastag kígyó fejét, hogy egyszeribe szörnyet halt. A másik kígyó erre kiterjesztette szárnyát és elrepült. Sokáig néztem utána, aztán, mikor elvesztettem szemem elől, ismét lefeküdtem a fa árnyékába és elaludtam.

Képzelheted, uram, csodálkozásomat, mikor felébredtem és egy kellemes arcú fekete asszony állott előttem, ki egy szalagon két kis fekete kutyát tartott.

– Hát te ki vagy? – kérdeztem az asszonyt.

– Én, – felelte az asszony – az a kígyó vagyok, akit az imént szabadítottál meg a bizonyos haláltól. Azt hittem, jobban nem szolgálhatom meg jóságodat, mint azzal, amit tettem. Tudtam a nővéreid árulásáról s mihelyt a te jóságod által megszabadultam, egybehivattam tündértársaimat – mert én tündér vagyok – mind, ami portéka volt a hajón, Bagdádba vittük, aztán a hajót elsülyesztettük. Ez a két fekete kutya a te két nővéred. Kutyává varázsoltuk őket, de ez még nem elég büntetés nekik. Majd megmondom, mint bánj velük.

Ezt mondván, egyik karjával engem vett fel, másik karjával a két kutyát s egy szempillantás mulva bagdádi házamban tett le, mely tele volt a hajóról ideszállított drága holmikkal. Mielőtt eltávozott volna, átadta nekem a két kutyát s mondta:

– Annak a nevében, ki a tengereket mozgatja, parancsolom neked, hogy ezt a két kutyát, kik a te életedre törtek s a te hercegedet a tengerbe ölték, minden éjjel irgalmatlanul korbácsold meg.

Meg kellett igérnem, hogy parancsát teljesítem, s azóta, bár a szívem majd megszakad belé, a tündér parancsa szerint cselekszem. Ime, uram, ez az én történetem.

Most, a vezír felhívására Amina lépett elő s ezt a történetet mondta el:

Amina története.

– Igaz hívők ura, – így kezdette elbeszélését Amina, – hogy ne ismételjem azt, amit Szobeida már elmondott, csak annyit mondok, hogy anyám, miután özvegységre jutott és más házba költözött, csakhamar férjhez adott engem e város egyik leggazdagabb emberéhez. De még egy éve sem volt a házasságunknak, özvegységre jutottam s férjemről nyolcvanezer zekkinót örököltem. Ebből a pénzből tisztességesen megélhettem volna, én azonban, mihelyt a gyász első hat hónapja letelt, tíz olyan ruhát csináltattam, hogy mindenik tíz-tízezer zekkinóba került s a gyászév leteltével viselni kezdtem a drága szép ruhákat.

Egy nap, amint házi dolgaimmal foglalatoskodtam, egy idős asszony kopogtatott be hozzám. Alázatosan köszönt, megcsókolta a földet s térden állva mondta:

– Jó asszony, bocsáss meg, hogy alkalmatlankodom, de hallottam jószívűséged hírét s ez bátorított fel, hogy hozzád forduljak kérésemmel. Özvegyasszony vagyok, idegen ebben a városban, nincs itt semmi ismeretségem. Egyetlen leányomat egy előkelő ember veszi feleségül, s szeretném, ha látná a családja, hogy nem vagyunk ismeretlen, jött-ment emberek. Nagy tisztesség volna hát ránk, ha oly előkelő asszony, mint te, megjelennél leányom menyegzőjén.

Megsajnáltam a szegény asszonyt, s szívesen teljesítettem a kérését, csak arra kértem, várjon, míg magamra veszem legszebb ruhámat. Az asszony hálálkodva csókolta lábamat; aztán azt mondta, hogy nem kell sietnem, elég, ha estefelé öltözöm fel, akkor aztán újra eljön értem.

Elment az asszony; én meg előszedtem legszebb ruhámat, legdrágább gyöngyeimet és ékszereimet s felkészülve vártam az asszonyt, ki este pontosan eljött.

– Asszonyom, – jelentette nagy örömmel – a vőm nőrokonai már egybegyültek, csupa előkelő hölgyek. Ha szíves leszel jönni, én elkisérlek.

Azonnal elindultunk. Ő ment elől, én utána s jöttek velem az én rabszolganőim is. Csakhamar egy igen széles és frissen sepert utcában egy nagy kapu elé értünk, melyet egy nagy lámpa világított meg. A kapu felett aranybetükkel volt bevésve: »Itt van az öröm örök lakása.« Az öregasszony kopogtatott s a kapu azonnal megnyilt. Az udvar végén egy nagy terembe léptünk, hol egy fiatal és rendkívül szép nő fogadott. Elém jött, megölelt és egy szófára ültetett, mely gyémántokkal gazdagon kirakott trón mellett állott.

– Asszonyom, – mondta a szép nő – téged meghívtak, hogy jelen légy egy menyegzőn, de remélem, ez a menyegző más lesz, mint te képzeled. Van nekem egy fivérem, ki egyike a legműveltebb és legtökéletesebb férfiaknak. Sokat hallott a te szépségedről és bájosságodról s annyira szeret téged a híred után, hogy a te kezedben van az ő boldogsága vagy boldogtalansága. Biztosíthatlak, hogy semmiképpen sem lenne méltatlan hozzád. Kérlek, ne utasítsd el őt!

Férjem halála óta még nem gondoltam arra, hogy újra férjhez menjek, de nem volt erőm, hogy e szép nő kérését visszautasítsam. Hallgatásom és elpirulásom éppen eleget mondott a szép nőnek, ki tapsolt a kezével, mire nyílt az ajtó s azon egy oly fenséges tartású és kellemetes arcú ifju lépett be, hogy igazán boldognak éreztem magamat s büszke voltam a hódításomra. Leült mellém s a beszélgetés során meggyőződtem, hogy még annál is külömb férfi, mint aminőnek a nővére rajzolta. Mikor a leány látta, hogy rendben vagyunk egymással, ismét tapsolt, mire belépett a kádi, ki elénk tette a kész házassági szerződést. Én aláírtam, aztán aláírta a négy tanú is, kik a kádival jöttek. Egyetlen egy dolgot kötött ki a férjem, azt, hogy rajta kívül soha más férfival ne beszéljek s arcomat látni ne engedjem. Ezzel megvolt a házasság s én lettem a főszereplője a menyegzőnek, melyre mint vendéget hívtak meg.

Egy hónappal a házasságunk után valami kelmére volt szükségem s engedelmet kértem a férjemtől, hogy vásárolni mehessek. Megadta az engedelmet, s én annak az öregasszonynak, kiről már beszéltem, és két rabszolganőnek kíséretében a városba mentem. Mikor a kereskedők utcájában voltunk, mondta nekem az öregasszony:

– Drága asszonyom, mivel selyemkelmét akarsz venni, elvezetlek egy fiatal kereskedőhöz, akit én ismerek. Biztosítlak, hogy sehol sem találsz oly finom kelmét, mint nála.

Elmentünk a fiatal kereskedő boltjába, ott leültem s az öregasszony megmondotta helyettem, hogy mit akarok venni. A kereskedő több kelmét mutatott s én megkérdeztem az árát annak, amelyik legjobban tetszett. Azt mondta az öregasszonynak, hogy ezt a kelmét nem adja semmi pénzért, de szivesen nekem ajándékozza, ha megengedem, hogy az arcomat megcsókolja. Felháborított a szemtelen ajánlat s megparancsoltam az öregasszonynak, hogy mondja meg a kereskedőnek, mint vélekedem az ajánlatáról. De az öregasszony, ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, azt mondta nekem, hogy az nem is olyan nagy dolog, amit a kereskedő kíván tőlem, hiszen nem kell beszélgetnem vele s így a szerződést nem szegem meg. Végre is annyira megtetszett a kelme, hogy megfogadtam a tanácsot. Az öregasszony és a rabszolganők félrefordultak, hogy ne lássanak engem és én levettem arcomról a fátyolt. Oh, de mi történt! A kereskedő, ahelyett, hogy megcsókolt volna, véresre harapta az arcomat! Oly nagy volt a fájdalmam és rémületem, hogy ájultan estem össze. Mikor magamhoz tértem, éreztem, hogy arcomat vér borítja. De összeszedtem erőmet és hazasiettem, ott azonban újra elájultam. Ágyba fektettek s ott tértem magamhoz.

Közben este lett s hazajött az uram. Látta, hogy a fejem be van pólyázva s kérdezte, hogy mi bajom. Azt feleltem, hogy fáj a fejem s azt hittem, hogy nem kérdezősködik tovább. De viaszgyertyát gyújtott s meglátta, hogy meg vagyok sebesítve. – Miféle sebek ezek? – kérdezte most már szigorúan. Habár semmi nagy bűnt nem követtem el, mégsem tudtam megvallani az igazat. Azt mondottam, hogy mikor vásárolni voltam, egy szűk utcában szembe jött velem egy hordár, ki fát vitt a hátán s oly közel ment el mellettem, hogy a fával megsebezte egy kissé az arcomat.

– Úgy? – kiáltotta az uram szörnyű haraggal. – Holnap reggel megyek a rendőrség fejéhez, minden hordárt összefogdostatok s valamennyit felakasztatom!

Abbeli félelmemben, hogy oly sok ártatlan ember halálának leszek az okozója, könyörögve kértem az uramat, hogy ne bántsa szegény embereket e csekélység miatt.

– Mondd meg hát, mitől sebesültél meg? – kiáltott rám az uram.

Most meg azt mondtam, hogy egy szegény seprűárus haladt el mellettem szamárháton s amint félre néztem, a szamár oly erősen lökött meg, hogy arccal egy kirakatnak estem.

– Ha ez igaz, – mondotta – holnap reggel addig nem kél fel nap, hogy Giafárhoz, a nagyvezírhez megyek s minden seprűárust megöletek.

– Az Istenért, – mondtam én – bocsáss meg szegény ártatlanoknak!

– De asszony, – ordított magánkívül az uram – már most mit higyjek? Mondd meg végre a való igazságot!

– Uram, – mondtam most – elszédültem s elestem. Igy sebesültem meg.

De már erre elvesztette türelmét, tapsolt a kezével s három rabszolga lépett be.

– Húzzátok ki az ágyból, – parancsolta a rabszolgáknak – s fektessétek a szoba közepére!

A rabszolgák teljesítették a parancsot – s míg az egyik a fejemet, a másik meg a lábamat fogta, a harmadikkal kardot hozatott be s parancsolta ennek, hogy vágja le a fejemet és dobja a Tigrisbe, hadd egyék meg a halak.

– No, vágjad már! – kiáltott a rabszolgára, mikor ez habozva állott meg.

– Asszonyom, – mondta nekem a rabszolga, – közeledik életének utolsó pillanata, nem kíván valamit rendelkezni halála előtt?

Engedelmet kértem az uramtól, hogy szólhassak s ő megengedte. Fejemet felemeltem, szeretettel néztem rá.

– Ah, – sóhajtottam alig hallhatóan – minő helyzetbe jutottam!

Többet is akartam mondani, de könnyeim és sóhajtásaim elfojtották szavaimat.

Ez azonban nem lágyította meg az ő szívét.

– Teljesítsd a kötelességedet, – szólt ridegen a rabszolgának.

E pillanatban berohant az öregasszony, aki az uramnak dajkája volt, lába elé vetette magát s úgy könyörgött:

– Oh, fiam, bocsáss meg neki! Gondold meg, hogy aki öl, megölettetik; hogy beszennyezed a nevedet és elveszted az emberek becsülését!

Oly megindítóan mondta ezt az öregasszony, miközben az arcát elborították a könnyek, hogy az uram kissé ellágyult s mondta a dajkának:

– Hát jó, irántad való szeretetből megkegyelmezek az életének, de a büntetés nem marad el, hadd emlékezzék vissza egész életében a bűnére!

Szörnyű volt ez a büntetés, szörnyebb a halálnál. Az egyik rabszolgával össze-vissza hasogattatta a mellemet s mikor magamhoz tértem, mert hisz a kegyetlen büntetés első pillanatában elvesztettem az eszméletemet, borzadva láttam, hogy mellem mennyire el el van éktelenítve. Nem az uram házában ébredtem fel, hanem egy idegen házban, de ágyam szélén ott ült az öregasszony, ki hűségesen ápolt négy hónapon át. Akkor vissza akartam térni első férjem házába, de csak üres telket találtam a helyén. Még az utca is eltűnt, amelyben e ház állott. Megtudtam, hogy a házamat is, az utcát is férjemromboltatta le szertelen nagy haragjában.

Mindenemből kifosztva mentem Szobeidához; aki igaz szerettel fogadott nagy nyomorúságomban, s később, anyám halála után, hugomat, Szafiát is házához vette. Azóta együtt élünk békességben, megelégedésben. Ez az én történetem.

* * *

A kalifa, miután mindent megtudott, amire kiváncsi volt, most Szobeidához fordult s kérdezte:

– Tudod-e, hol tartózkodik az a tündér, ki nővéreidet arra a szigorú büntetésre ítélte?

– Igazhívők ura, – mondta Szobeida – nem tudom, hol van, de egy csomó hajszálat adott nekem s azt mondta, hogy, ha szükségem lesz rá valaha, csak égessek el két hajszálat s azonnal nálam lesz.

– Nálad vannak azok a hajszálak? – kérdezte a kalifa.

– Mindig magammal hordom, – válaszolt Szobeida.

– Akkor hát hívd ide a tündért, – mondta a kalifa.

Szobeida félrefordult, két hajszálat kivett a kebléből s elégette. Abban a pillanatban megrázkódott a palota s a kalifa előtt állott a tündér ragyogó szép ruhában.

– Igazhívők ura, – szólt a tündér – íme, megjelentem. A hölgy, ki a te parancsodra ide hívott engem, nagy jót tett velem. Hálából hűtlen nővéreit kutyákká változtattam, de ha parancsolja felséged, visszaadom nekik természetes alakjukat.

– Szép tündér, – mondta a kalifa – nagy örömet szerzel nekem, ha megteszed ezt a szivességet, hisz eléggé meglakoltak azok a nők a bűnükért. Előbb azonban még egy szívességre kérlek. Te bizonyára sok mindent tudsz, amit mi nem tudunk, s talán ismered azt a kegyetlen férfit, aki e nőnek – s itt Aminára mutatott – oly borzasztóan eléktelenítette a mellét. Csudálom, hogy ez az embertelenség nem jutott tudomásomra.

– Felség, – mondotta a tündér – a két kis kutyát visszaváltoztatom régi alakjára, ennek a nőnek pedig nyomtalanul eltüntetem a melléről a sebeket, aztán majd megnevezem azt a férfit is, aki oly kegyetlenül bánt vele.

A kalifa elhozatta a két kis kutyát, a tündér egy pohár vizet hozatott, néhány szót mormolt magában s íme, a két kis kutyából gyönyörű szép két leány lett; Amina melléről pedig eltűntek az éktelen sebek.

– Igazhívők ura, – mondta most a tündér – most pedig megmondom, ki az az ismeretlen férfi, aki a feleségével oly kegyetlenül bánt. Ez a férfi Amin herceg, a te legidősebbik fiad. Az ő kegyetlensége némikép menthető, mert a felesége kissé könnyelmű volt s mert nem vallotta meg az igazat, nem csuda, ha a herceg a valóságnál rosszabbra gondolt.

A kalifa azonnal elhivatta a herceget s mikor elmondta, hogy mindent tud, a herceg nem várt atyja parancsára, szíves-örömest bocsátott meg feleségének. Ő maga, a kalifa, Szobeidát vette feleségül, a három leányt pedig a három kalandos királyfival házasitotta össze.

Mind a három királyfinak pompás palotát építtetett s birodalmának legmagasabb méltóságai közé emelte őket.

Ilyen nagylelkű ember volt Harun Arresid, az igazhívők hatalmas ura.