Sahabeddin sejk.
(Az Ezeregyéj-ből.)
Réges-régen, sok ezer esztendővel ennek előtte, volt Egyiptomnak egy szultánja, aki igen szerette a tudós embereket. Ahány tudós volt Egyiptomban, rendszerint mind a szultán palotájában lakott. Össze-összeültek a tudósok, bölcselkedtek, vitatkoztak ezen, azon, mindenféle dolgon, a szultán pedig hallgatta nagy figyelemmel. Egyszer az egyik tudós azt állította, hogy Gábor angyal Mohamedet éjjel, mikor Mohamed aludt, felkapta az ágyából s mindent megmutatott neki, mi a hét égben, a paradicsomban és a pokolban van s hogy a nagy prófétát, miután nyolcvanezer beszélgetést folytatott Istennel, az angyal ismét visszavitte az ágyába. Még pedig olyan rövid idő alatt vitte vissza, hogy Mohamed az ágyát még melegnek találta, nemcsak, hanem egy kancsó éppen akkor esett a földre, amikor az angyal őt elvitte s ebből a kancsóból a víz még akkor sem folyt ki egészen, amikor a prófétát az angyal visszavitte.
– Ez lehetetlen dolog, – mondotta a szultán. – Ti azt mondjátok, hogy a hét ég egymástól 500–5000 esztendő út-távolságra van és hogy mindenik ég éppen éppen olyan mély, mint amilyen távolságra vagyon egymástól. Hogyan lehetséges hát az, hogy Mohamed, miután bejárta mind a hét eget s Istennel nyolcvanezer beszélgetést folytatott, visszatérésekor még melegnek találta az ágyát és a kancsóból még nem folyt ki mind a víz? Van-e olyan könnyen hívő ember a világon, hogy ezt a mesét elhigyje nektek? Avagy nem tudjátok, hogy ha egy kancsó leesik a földre, abból mindjárt kifolyik a víz utolsó cseppig?
A tudósok egyértelemmel azt felelték a szultánnak, hogy bizony ez nem látszik valóságos dolognak, de a mindenható Istennek semmi sem lehetlen. Ám mondhattak akármit a szultánnak a tudósok, a szultán mégis mesének tartotta: nem hitte el nekik.
Ennek a dolognak nagy híre ment egész Egyiptomban. Meghallotta a hírét Sahabeddin sejk is, aki ez időtájt nem volt a szultán palotájában, tehát nem vett részt abban a vitában. Ahogy ezt a sejk meghallotta, nem volt maradása otthon s a legrekkenőbb melegben elutozott Kairóba, a szultán fővárosába. Ment egyenesen a szultánhoz, fel a palotába. Amint a szultán megtudta, hogy a sejk megérkezett, egyszeribe eléje ment, s nagy tisztelettel, nagy szívességgel fogadta.
– Ugyan, miért jöttél ide ebben a rekkenő hőségben? – kérdezte a sejket a szultán. – Nem tudtad valamelyik szolgádat küldeni, ha valami ügyes-bajos dolgod van?
– Nem, uram, – felelte a sejk, – nem küldhettem a szolgámat, mert nekem magamnak kellett jönnöm személyesen, hogy veled beszéljek.
A szultán igen megörült a sejk szavainak, mert hát a sejkeket nagy tiszteletben tartották a szultánok. Leültek a szobában s elkezdettek beszélgetni. Ennek a szobának négy ablaka volt s a négy ablak a világnak négy tájéka felé nyílt. Egyszerre csak megszólal a sejk s azt mondja a szultánnak:
– Felséges szultán, csukasd be az ablakokat.
A szultán becsukatta az ablakokat, aztán tovább folytatták a beszélgetést. Közben a sejk felkelt s az egyik ablakot kinyitotta, azt az ablakot, amelyik a Kireldagirra, vagyis a Vörös-hegyre nyilt s kérte a szultánt, hogy nézzen ki az ablakon. A szultán kinézett az ablakon, de a lélegzete is elállott arra, amit látott. Megszámlálhatatlan sok, fegyveres katonát látott a hegyen, lovasokat, gyalogosokat s az a sok fegyveres katona szörnyű nagy sebességgel rohant le a hegyen a szultán palotája felé. A szultán a színében fehérre változott s rémülten kiáltotta:
– Óh, ég, mely rettenetes nagy hadsereg! Mit akar ez? Nézd, egyenesen a palotámnak rohan.
– Ne félj, uram, – mondotta a sejk – nem lesz itt semmi baj.
Ezt mondván, bezárta az ablakot, aztán újra kinyitotta. Akkor a szultán újra kinézett s a hegyen egy szál katona nem sok, annyit sem látott.
A másik ablak a városra nézett. Most a sejk ezt nyittatta ki, s a szultán, ahogy kinézett ezen az ablakon még jobban elrémült: lángokban állott Kairó városa.
– Óh, mely rettenetes tűzvész, – kiáltott a szultán, – nézd, hogy nyargalnak a lángok a házakon át, hogy omlanak porba a paloták s hogy vágtatnak a lángok az én palotám felé! Végünk van: mindjárt porba omlik az én gyönyörű városom!
– Ne félj, semmit, uram, – mondotta a sejk, – nincs semmi baj.
Abban a pillanatban bezárta az ablakot, aztán ismét kinyitotta s mikor a szultán újra kinézett az ablakon, Kairó városa állott épen, szépen, mint egy perccel azelőtt.
– Nyittasd ki most a harmadik ablakot, – mondotta a sejk a szultánnak.
Kinyittatta ezt is. Ez az ablak a Nilusra nézett. Haj, mit látott a szultán! Ime, a Nilus megáradott, kicsapott a medréből, zugva zúgott, hömpölygött át a réten, egyenesen a városnak.
– Óh, jaj, mi lesz, – kiáltotta a szultán – mindjárt eltemeti a piszkos áradat az én gyönyörű városomat. Elpusztul az én drága népem! Meghalok én is csúf halállal.
– Ne félj, – mondotta a sejk – nem hal meg sem a te néped, sem te nem halsz meg.
A sejk becsukta az ablakot, aztán ismét kinyitotta s mikor a szultán kinézett az ablakon, a Nilus szép csendesen folydogált a medrében.
Végezetül a negyedik ablakot nyittatta ki a sejk. A negyedik ablak egy szörnyű sivatagra nézett, de mily kellemetesen lepődött meg a szultán, mikor látta, hogy annak a rettenetes sivatagnak nyoma sincs; hogy felséges selyemrét van a sivatag helyén. Azon a szép selyemréten szebbnél-szebb gyümölcsfák; azok a gyümölcsfák tele vannak pompásnál pompásabb gyümölcsökkel s a selyemréten szerteszét szaladgálnak a kristályvízű patakok; a patakok partján rózsák, bazsalikumok, balzsamnövények, nárciszok, melyeknek az illata elszállott a palotába, be az ablakon. Nem győzte nézni, csudálni a szultán ezt a gyönyörű, ezt a felséges képet. És behallatszott a palotába a gerléknek, a fülemiléknek édes éneke.
– Gyere, gyere, – mondotta a sejknek – menjünk. Ez a paradicsom maga!
Szeretett volna odarepülni, de a sejk becsukta az ablakot, aztán ismét kinyitotta s mikor a szultán újra kinézett, a felséges szép paradicsomnak nyoma sem volt, ott szomorkodott a helyén újra a kietlen sivatag.
– Na, uram, – mondotta a sejk – úgy-e bár, elég csudálatos dolgot láttattam veled és ez a sok csudálatos dolog mind semmi ahhoz a nagy csudához képest, melyre a mindenható Isten nagy és végtelen ereje képes.
– Hiába, – mondotta a szultán – mégsem hiszem el, amit azok a tudós emberek mondottak nekem.
– Nem hiszed? – mondotta a sejk – jól van, hát hozass be egy kád vizet.
A szultán behozatott egy kád vizet, aztán mondotta a sejk:
– Mostan pedig, uram, vetkőzzél le. Lépj be a kádba, a fejedet merítsd bele a vízbe, de mindjárt kapd is vissza.
A szultán szó nélkül engedelmeskedett, belépett a kádba, a fejét beledugta a vízbe s hirtelen vissza is rántotta.
Ám, amikor a szultán a fejét a vízbe mártotta, abban a pillanatban azt látta, hogy ő tengernek a partján van, egy magas hegynek az oldalán. Roppant elcsudálkozott. Nem tudta elgondolni, hogy és mint jött ő ide, erre az ismeretlen, idegen helyre. Egyszerre aztán szörnyű haraggal kiáltott fel:
– Hej, cudar sejk, mit tettél velem? Megcsaltál! El akartad venni a trónomat s hogy többet vissza ne jöjjek az én országomba, a te átkos varázslatoddal idehoztál engemet, de majd visszakerülök én még az országomba s akkor jaj neked! Megkeserülöd azt, amit én velem tettél!
Elindult a hegy oldalán, járt fel-alá, dúlt-fúlt szörnyű haragjában, de bizony nem tudott segíteni magán, mert azt se tudta, merre induljon, merre menjen, jobbra-e, balra-e? Igy bolyongott össze-vissza, s egyszerre csak az erdő felől favágó emberek közeledtek feléje. Haj, de megörült ezeknek az embereknek, hogy mégis lát élő lelkeket, akikkel majd beszélhet, akiktől majd kérdezősködhetik, de hirtelen meggondolta a a dolgot: nem mondja meg nekik, hogy ki és mi. Minek mondaná, hiszen úgy sem hinnék el. Azt mondanák róla, hogy csaló vagy bolond. Mikor a favágók odaértek hozzá s üdvözölték, aztán megkérdezték, hogy ki és mi, miféle járatbéli ember, azt felelte a szultán:
– Én bizony, édes barátaim, szerencsétlen kereskedő vagyok; a hajóm a tengeren elsülyedett; egy szál deszkán mentettem meg az életemet. Most itt vagyok, azt sem tudom, hogy hol. Azt sem tudom, hogy mit kezdjek. Legyetek könyörületesek irántam, segítsetek rajtam.
A favágókat mélyen megindította a szultán szerencsétlensége. Szegényes ruhájukból adtak, amit adhattak; az egyik egy kabátot, a másik sarut, aztán elkalauzolták a szomszéd városba, ott elbúcsúztak tőle, Istennek ajánlották. Boldoguljon úgy, ahogy tud.
Elindult a szultán a városban, ment fel s alá az utcákon, erre, arra, aztán, amint ment, mendegélt, egyszerre csak megállott egy kovácsműhely előtt. Fáradt volt már, alig bírta a lába. Betért a műhelybe, ottan lerogyott egy padra. Még szólni sem tudott. A kovácsműhelyben egy öreg ember dolgozott s hogy meglátta a szultánt, szánakozva kérdezte:
– Hát te ki s mi vagy? Honnan jöttél? Hogy kerültél ide? Mert látom, hogy idegen vagy.
A szultán azt mondotta a kovácsnak is, mint amit a favágóknak. Aztán elmondta, hogy azok a jó emberek elvezették őt ide, a városba. Azok adták neki ezt a rongyos kabátot, ezt a régi sarut.
– No, ne búsulj, – mondotta az öreg kovács – adj hálát az Istennek, hogy megmaradott az életed. Te még fiatal vagy, még boldogulhatsz. De nem ismered ennek a városnak a szokásait. Nem tudod, hogy mit s miként kell felhasználnod a magad javára. Mihez szabad kezdened és mihez nem. Hallgasd meg hát az én tanácsomat. Eredj, fiam, menj el az asszonyoknak a fürdőjéhez, ottan állj meg a fürdő ajtaja előtt s minden asszonyt, aki ottan kilép, szólíts meg. Kérdezd meg mindeniktől sorba, hogy van-e férje. Amelyik azt mondja, hogy nincs, az majd a te feleséged lesz. Ez a szokás a mi országunkban.
A szultán megfogadta az öreg ember tanácsát: elment a fürdőhöz, megállott annak az ajtaja előtt és várt. Egyszerre kilépett a fürdőből egy gyönyörűséges szép asszony.
– Haj, de szerencsés lennék, – gondolta magában a szultán – ha ez a nő nem volna férjes asszony. Mindjárt meg is szólította:
– Szép asszony, van-e már férjed?
– Van, – felelt az asszony, – azzal tovább ment. A szultán nagy szomorúan lecsüggesztette a fejét s várta, hogy ki jön majd a szép asszony után. Alig tűnt el a szép asszony, egy másik lépett ki az ajtón, de ez olyan csunya volt, mint éppen a rút idő. Szörnyű félelem szállotta meg a lelkét a szultánnak. Szinte bizonyos volt abban, hogy ennek a förtelmes csunya asszonynak nincs ura. De hiába: meg kellett kérdeznie.
– Van-e férjed? – kérdezte az asszonyt.
Haj, mekkora kő esett le a szívéről! A förtelmes asszony azt mondta:
Jött a harmadik asszony. Ez még csunyább volt amannál is. Most még jobban megijedt a szultán.
– Bár inkább annak ne lett volna férje, – gondolta magában. Szeretett volna elszaladni, de eszébe jutott az öreg kovács. Ott maradt s megkérdezte a harmadik asszonyt is:
– Van-e férjed?
– Van, – felelte a csunya asszony s rá se nézve továbbment.
Most aztán kilépett a fürdőből a negyedik asszony. Olyan szép volt ez az asszony, hogy a napra lehetett nézni, de ő rá nem. Hasonlíthatatlanul szebb, mint az első. A szultán reszketett egész testében, úgy kérdezte a gyönyörű szép asszonyt:
– Óh, szép asszony, van-e urad?
– Nincs, – mondotta az asszony. – Aztán végignézett büszkén a szultánon; tetőtől-talpig mérte s egy szó nélkül tovább ment, egyenesen haza. Szegény szultán! Ott maradt egy helyben, majd felvetette a bánat s a szomorúság.
– Úgy látszik, hogy bolondított engem az az öreg kovács, – mondotta magában. – Láttam ezen az asszonyon, hogy nézett engemet, milyen dölyfösen, milyen gőgösen! De csuda-e, hogy így nézett rám? Állhatott-e szóba velem, a rongyos, toprongyos emberrel egy ilyen szép, egy ilyen csudaszép asszony?!
Már éppen indulóban volt, hogy visszamenjen az öreg kovácshoz és szemére hányja, hogy’ volt lelke őt így elbolondítani, amikor egyszerre csak jön feléje nagy sietve egy inas s megszólítja:
– Te vagy az a rongyos ember, aki itt állott az imént a fürdő ajtaja előtt?
– Én vagyok, – felelte a szultán.
– Ha te vagy, akkor jer velem, hivat az asszonyom.
A szultán ment a szolgával, aki őt egy nagy, fényes palotába vezette. Ott a fényes palotában leültette egy szobában, amely csupa selyem, bársony volt. Aranyból, gyémántból voltak a székek, csupa ragyogás, csupa gazdagság, csupa fényesség. Aztán eltűnt a szobából az inas, a szultán egyedül maradt. Vagy két óra hosszat ült ott egymagában, de közbe-közbe beszaladt az inas s mindegyre mondotta neki: csak legyen türelemmel, mindjárt jön az asszonya. Aztán egyszerre csak nyilt az ajtó, belépett a csudaszép asszony, mögötte négy nő, azok is szebbnél-szebbek. Azon a csudaszép asszonyon drága ékszerekkel megrakott ruha. A szeme is káprázott a szultánnak a nagy ragyogástól, pedig ő már csak látott elég sok ragyogást, elég sok fényességet! Az asszony nyájasan, mosolyogva közeledett a szultánhoz s mondotta neki:
– Bocsáss meg, hogy olyan sokáig várakoztattalak, de nem akartam megjelenni akármilyen ruhában az én uram előtt. Mert tudd meg, hogy ez a ház a te házad e pillanattól fogva. Minden, amit itt látsz, a tied. Te csak parancsolj, te csak kívánj akármit, minden kívánságod teljesül, minden parancsodnak engedelmeskedünk.
– Óh, szép asszony, – mondotta a szultán – nem akarok hinni a fülemnek, nem akarom elhinni, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon. Nem tudom megérteni, miért fogadsz most olyan kegyesen, mikor az előbb oly büszkén s oly dölyfösen mértél végig? Hiszen nem csudálkoztam én ezen, mert rongyos vagyok, szerencsétlen vagyok.
Mondotta az asszony:
– Uram, ebben a városban az a szokás, hogy az asszonyok büszkén, gőgösen nézzenek a férfiakra az utcán, ám bent a házban barátságosak, nyájasak vagyunk.
– Úgy, – mondotta a szultán – akkor hát én vagyok itt az úr. Hivasd ide a városban a legjobb szabót, a legjobb csizmadiát, hogy váltsam fel diszes ruhával az én rongyaimat. Szégyenlek így állni te eléd.
– Parancsodat már megelőztem, – mondotta az asszony – elküldöttem egy kereskedőhöz, aki hoz majd számodra mindenféle ruhát, tehozzád illőt.
Alig mondotta ezt az asszony, nyílt is az ajtó, jöttek az inasok, az inasokkal egyszerre a kereskedő s leteregették a szebbnél-szebb, a finomabbnál-finomabb ruhákat. Ott mindjárt felöltöztették a szultánt s most, hogy ebben a pompás ruhában volt, bizony megakadott rajta a szem. Daliás szép ember volt. Igazi fejedelem, aminthogy az is volt. Aztán asztalt terítettek s az asztalra finomabbnál-finomabb ételek és italok kerültek. Az asztal mellé leültek ketten, mögéjük állottak az asszonyok, s szebbnél-szebb dalokat énekeltek. Közbe-közbe harsonáztak, majd a szultánnak a felesége is elővette citeráját, pengette a nótákat és énekelt hozzá. Sohasem érezte magát ilyen boldognak a szultán.
No, telt, mult az idő. Éltek boldogságban, békességben. Már eltelt hét esztendő s ezalatt a hét esztendő alatt Isten hét leány- és hét fiu-gyermekkel áldotta meg házasságukat. Hanem mi történt? Az történt, hogy nagy fényben, nagy pompában éltek, szórták a pénzt s egyszerre csak elfogyott a nagy vagyon, az asszonynak a vagyona. Sor került az ingóságokra, mind el kellett adni, aztán eladták a palotát is s a nagy palota után kicsi kunyhóba szorult a család. Akkor azt mondotta az asszony:
– Na, édes uram, én, amíg vagyonom volt, nem takarékoskodtam, azon voltam, hogy kényelemben, pompában élj. Most már minden elfogyott, te vagy a gazda, te vagy a családnak a feje, gondoskodjál a családod eltartásáról.
Hej, megszomorodott a szultán. Hát ő ugyan mit tudjon kezdeni? Miből tudjon pénzt szerezni, mikor a világon semmiféle mesterséghez nem ért? Búsult, tünődött, nem találta a helyét, kóborgott fel s alá az utcán. Aztán egyszer csak eszébe jutott az öreg kovács. Elmegy hozzá, hátha valami jó tanácsot adna.
– Hát neked mi bajod? – kérdezte az öreg ember – miért vagy oly szomorú?
– Hogyne volnék szomorú, öreg apám, mikor feleségem van, tizennégy gyermekem van s nincs mit enniök adnom.
– Hát nem értesz semmiféle kézművességhez? – kérdezte az öreg ember.
– Semmiféléhez, – felelte a szultán.
– Na, fiam, nesze, itt van egy tallér, ezzel menj ki a piacra, ottan vásárolj egy kötelet s várd a jó szerencsét, amíg valaki megszólít, hogy terhet cipelj neki.
A szultán elment a tallérral, vett egy kötelet, aztán kiállott a piacra a többi teherhordó ember közé s várta a jó szerencsét. Hát jött is nemsokára egy ember s kérdezte:
– Akarsz-e terhet vinni?
– Azért vagyok itt, – felelt a szultán. – Azzal az ember rámutatott egy nagy zsákra s mondotta:
– Nohát, hozd el utánam.
No, nehéz zsák volt az. A szultán átkötözte kötéllel, nagy kínnal-bajjal a vállára emelte. Szegénynek a kötél ugy belevágódott a húsába, hogy a fájdalomtól felordított, de hiába, nem tehetett egyebet: vitte a zsákot. Mikor aztán odavitte, ahova kellett, kapott ezért egy tallért. Este hazament nagy búsan s odaadta a feleségének a tallért:
– Ihol, itt a napi keresetem.
– Hej, uram, ez bizony kevés, – mondotta az asszony – legalább tíz tallért kell szerezned egy nap, ha nem akarod, hogy éhen pusztuljunk mind: te is, én is s a gyermekeink is.
Szörnyű búba merült a szultán. Egész éjjel nem húnyta le a szemét. Aztán másnap reggel kiment az utcára, de nem ment a piacra, hanem ment a tenger partjára, arra a helyre, ahol először volt. Itt járt-kelt s végiggondolta az ő nagy nyomorúságát, az ő rettenetes nagy szerencsétlenségét: mi volt ő és mivé lett, Istenem, Istenem! S újra eszébe jutott a sejk, aki őt ilyen gyalázatosan megcsalta. Átkozódva, szitkozódva járt-kelt a tenger partján, aztán lerogyott egy helyben és sírt keservesen. Mikor aztán jól kisírta magát, eszébe jutott, hogy már rég nem imádkozott. A fejét belemerítette a vízbe, hogy imádság előtt megmosakodjék. A következő pillanatban meg visszakapta a fejét a vízből s hát Uram, teremtőm, nem akart hinni a szemének: ott volt az ő palotájában, az ő királyi fényes palotájában – a vizes kádban! A kád körül meg ott állottak az udvari emberek, ott állott a sejk is.
– Óh, te kegyetlen sejk! – ordított a szultán – mit tettél velem!? Hát nem félsz az Istentől, hogy képes valál ily kegyetlenül megcsalni a te uradat, a te szultánodat?
– Uram, – válaszolt nyugodtan a sejk – nem értem a te haragodat. Miért haragszol te én reám? Azt mondottam neked, hogy lépj bele ebbe a kádba, merítsd a vízbe a fejedet, húzd vissza azonnal. Te ezt meg is tetted. Egyéb semmi sem történt. Ime, itt vannak az embereid, a bizonyságaim.
– Csaló vagy, ti is csalók vagytok! – kiáltotta a szultán – ez nem igaz, nem így volt! Azóta, hogy én a fejemet bedugtam a vízbe, teljes hét esztendeig voltam távol az én palotámtól. A te gonosz, a te átkos varázslatod idegen országba vitt engemet. Idegen országban sokat sanyarogtam. Abban az országban én megházasodtam. Hét esztendeig éltem egy asszonnyal. Hét fiam, hét leányom volt. Emiatt nem is panaszkodom, mert ez alatt az idő alatt boldog voltam, de aztán a boldogság után jött a nagy nyomorúság. Mint közönséges teherhordó cipeltem a zsákot. A kötél belevágott a husomba s ezt mind te csináltad, te, átkos varázsló!
– Nem, – mondotta a sejk – mindez nem történt meg, uram. De látom, hogy te nem hiszel nekem, hát mindjárt meggyőzlek az én igazságomról.
Abban a pillanatban a sejk beleszállott a kádba, a fejét belémerítette a vízbe, de a szultánnak a haragja nem csillapodott, kardot rántott s amikor a sejk a fejét a vízbe merítette, lecsapott a kardjával, hogy vágja le a sejk fejét, mikor a vízből majd visszakapja. Csakhogy a sejk nem kapta ám vissza a fejét a vízből, eltűnt nyomtalanul. A következő pillanatban már ott volt az ő városában, Damaszkuszban. Onnét pedig a következő levelet írta a szultánnak:
– Óh, szultán, tudd meg, hogy mi: te és én, szegény szolgái vagyunk a mindenható Istennek. Az alatt az idő alatt, amíg te a fejedet a vízbe merítetted, aztán ismét azonnal vissza is húztad, hét esztendő utat tettél meg te. Feleségül vettél egy asszonyt. Neveltél hét leányt s hét fiut és kiállottál sok mindenféle sanyarúságot, s íme, te mégsem akarod elhinni, hogy Mohamed, a mi nagy prófétánk, az ágyát még melegen találta, s hogy a korsajából nem folyt ki mind a víz. Ismerd el, hogy semmi sem lehetetlen annak, aki semmiből teremtette az eget és a földet, csupán egy szóval, ezzel az egy szóval: – Legyen!
A szultán szégyenkezve olvasta a levelet, elgondolkozott s mondotta csendesen:
– Igaza van a sejknek. Annak, aki semmiből teremtette az eget és a földet, annak semmi sem lehetetlen.