A föld teremtése.
(Altáji monda.)
Mielőtt Isten a földet megteremtette, víz volt az egész mindenség. Nem volt sem föld, sem ég. Nap sem volt, hold sem volt. Isten fekete lud képében a víz felett lebegett s vele, mellette egy ember is, szintén lud képében. Isten nem gondolt semmire, de az ember szárnyával meg-megcsapkodta a vizet s befecskendezte vele Istennek arcát. És gondolkozott az ember s mind arra gondolt, hogy szeretne magasabbra emelkedni, mint Isten. Isten azonban letaszította az embert, le a vízbe. Mikor az ember leesett a vízbe, elkezdett fuldokolni s könyörgött:
– Óh, Isten, szabadíts meg engem!
Mondá Isten:
– Óh, ember, emelkedj hát fel a vízből!
Istennek szavára az ember felemelkedett a vízből a magasba. S mondá ekkor Isten:
– Emelkedjék ki most a vízből egy kemény kő!
Abban a pillanatban a tengernek mélységéből kiemelkedett egy nagy, kemény kő; annak a kőnek a hátára leült az ember s leült az Isten is. Mondá Isten az embernek:
– Szállj le a tengernek fenekére és hozz fel földet onnan.
Az ember leszállott a tenger fenekére, onnét földet vett a kezébe, aztán felszállott s átadta a földet Istennek. Isten ezt a földet széjjelszórta a tenger színe felett s mondá:
– Legyen szárazföld!
És lett erre szárazföld. Aztán ismét mondá Isten az embernek:
– Szállj le a tenger fenekére s hozz ismét földet onnan
Gondolta az ember magában: Ha leszállok a tenger fenekére, magam számára is hozok földet. Leszállott a tenger fenekére s mind a két kezét jól teleszedte földdel s ami föld az egyik kezében volt, azt átadta Istennek; ami a másik kezében volt, azt elrejtette a szájában. Azt akarta, hogy titokban földet csináljon magának, Isten tudta nélkül.
Isten a földet, amit az ember átadott neki, ismét elszórta s a föld ezzel vastagabb lett. Az ember azonban a földtől, amit a szájába vett, elkezdett fuldokolni, de mégsem szólt Istennek, félreszaladott. Gondolta: Hogyha félremegyek, Isten nem látja! – De Isten látta jól. Ott állott mellette. Egyszerre az ember fuldokolni kezdett, már azt hitte, hogy mindjárt meghal s akkor elkezdett könyörögni Istennek:
– Óh Isten, igazságos Isten, ments meg engem!
– Mit tettél? – kérdezte Isten. Ugy-e, titokban földet vettél a szájadba, el akartad rejteni előlem! Miért rejtetted el?
Mondá az ember:
– Azért vettem a földet a szájamba, mert országot akartam csinálni a magam számára.
Mondá Isten:
Az ember kiköpte a földet s abból mindjárt kicsi, mocsaras halmocska lett. És szólt most az Isten:
– Ember, ember, bűnbe keveredtél. Te gonoszat gondoltál s gonoszat akartál cselekedni. A te alád rendelt emberek épen olyan gonoszak lesznek, mint te. Az én alám rendelt emberek azonban szentek lesznek. Azok látni fogják a napot, látni a világosságot, látni az igazi Kuzbisztánt (az Isten). Ez lesz az én nevem. A te neved pedig Erlik lészen, vagyis ördög. Az ember, aki a vétkét én előlem elrejti, a te embered lesz, Erlik; az az ember pedig, aki a te vétked elől rejtődzik, az enyém lesz.
Azután, hogy az Isten ezt mondá, növekedék a földből egy szép szál fa, de annak a fának nem voltak ágai. Isten ránézett a fára s mondá:
– Ime, egyetlen egy szál fa egymagában, ága sincs, bizony nem szép fa. Hadd legyen ennek a fának kilenc ága.
Mindjárt kilenc ága nőtt a fának.
– Kilenc ágnak a tövén legyen kilenc ember; ebből a kilenc emberből származzék kilenc nép!
És jöve a fához Erlik s valami különös zajgást hallott, zajgást, amit ő nem érte. Mondá Erlik Istennek:
– Honnét ered a zúgás?
Mondá Isten:
– Az én népem.
Szólt erre Erlik:
– Óh, Isten, add nekem ezt a népet!
– Nem, nem adom neked, csak várj!
Gondolta magában Erlik: Várj, várj, én azért meg fogom szerezni magamnak Istennek a népét.
Mikor Isten eltávolodott a fától, Erlik körülnézett s látott ottan embereket, vadállatokat, madarakat és mindenféle élő szörnyeket és szólt:
– Hogyan csinálta mindezt Isten? És miből fog táplálkozni mindez a nép?
Nézte, nézte Isten teremtését és látta, hogy annak az egyetlenegy fának az egyik oldaláról ettek, a másik oldaláról nem, és szólt:
– Miért esztek csak a fának az egyik oldaláról?
Felelte egy ember:
– Ezen az oldalon van a mi eledelünk. Isten ezt jelölte ki számunkra. Azt mondotta nekünk: »Ne egyetek a fának a négy ágáról, hanem arról az öt ágáról, amely napkelet felé néz.« Ezt mondván az Isten, égbe szállott. A fa tövében hagyott egy kutyát s mondá: »Ha az ördög jön, fogd meg!« És hagyott azonkívül egy kígyót, ennek azt mondta: »Ha jön az ördög, harapd meg.« És mondá Isten azt is a kutyának és a kígyónak: »Ha jön egy ember és enni akar arról az öt ágról, amely napkelet felé néz, engedjétek közel a fához; ha azonban a négy ágról akar enni, közel ne engedjétek. Ezért ez a mi eledelünk, – mondotta az ember az ördögnek.
Elment az ördög, majd újra visszatért a fához. Rögtön talált egy embert, akinek Töröngői volt a neve. És szólt az ördög ehhez az emberhez:
– Ha Isten nektek azt mondotta, hogy ehettek a fának öt ágáról, a négy ágáról azonban nem, ez hazugság és nem igazság. Azt mondom én, ne egyetek a fának öt ágáról, csak a négy ágáról.
Amint ezt mondotta az ördög, azonnal elaludott a kígyó és az ördög beléjebújt s beléje bújván, mondá:
– Mássz fel erre a fára!
A kígyó felmászott a fára és evett abból a gyümölcsből, amelyről Isten azt mondta, hogy abból az embernek nem szabad enni. Töröngői mellett volt egy leány is, annak Edji volt a neve.
Mondá nekik a kígyó:
– Töröngői, Edji, egyetek ebből a gyümölcsből!
Mondá Töröngői:
– Nem, hogyan ennénk mi abból, mikor Isten megmondotta, hogy ne együnk. Én nem eszem!
A kígyó azonban a leánynak adott a tilos gyümölcsből és az meg is ette. A gyümölcs igen édes volt; ízlett a leánynak és egy falást beléerőszakolt Töröngői szájába. Abban a pillanatban a férfinak is, leánynak is minden szőre lehámlott a bőréről és szégyenlették magukat erősen. A férfi elrejtőzött egy fa mögé, a másik pedig egy másik fa mögé. Akkor leszállott az Isten az égből, de amint leszállott, elrejtőzött előle minden nép.
Szólt Isten:
– Töröngői, Töröngői, Edji, Edji, hol vagytok?
Felelték ők:
– Itt vagyunk a fákon, de nem jövünk hozzád. Mondá Isten:
– Mi történt veled, Töröngői?
Felelte Töröngői:
– Edji a szájamba dugott a tilos gyümölcsből.
– Miért tetted ezt, Edji? – kérdezte Isten.
– A kígyó mondotta: egyél, – felelte Edji.
Szólott az Isten:
– Kígyó, mit tettél?
Felelte a kígyó:
– Belém bújt az ördög. Én nem mondottam, hanem ő, hogy egyenek a tilos gyümölcsből.
– Hogyan bújt beléd az ördög? – kérdezte Isten.
– Aludtam, úgy bújt belém, – felelt a kígyó.
– Hát teveled mi történt, kutyám? – kérdezte Isten. Miért nem haraptad meg az ördögöt?
Felelt a kutya:
– Mert az én szememnek lehetetlen volt őt látni.
Szólt most Isten a kígyóhoz:
– Óh, kígyó, te most az ördögé lettél. Ellenséged lesz az ember, ütni fog téged, ölni fog téged.
Aztán fordult Edjinek és mondá:
– Te azt a gyümölcsöt, melyről én mondottam, hogy nem szabad megennetek, megetted, az ördögnek a szavát meghallgattad; az ördögnek gyümölcsét megetted. Most én téged megbüntetlek. Gyermekeket fogsz szülni nehéz fájdalmakkal s nem kerülöd el a halált, pedig én téged halhatatlannak teremtettelek.
És szólt azután az Isten Töröngőinek:
– Megetted az ördög gyümölcsét, szavamnak nem engedelmeskedtél, de hallgattál az ördög szavára. Az az ember, ki az ördög szavára hallgat, az ördög országába való. Az az ember, ki az én szavamnak nem engedelmeskedik, nem fogja látni az én világosságomat, nem részesül az én kegyelmemben. Az örök sötétségben van az ő helye. Mert az ördög az én ellenségem és az ördöggel együtt te is ellenségem vagy, Töröngői. Látod, ha az ördög gyümölcsét meg nem etted volna, egyenlő volnál én velem, mostan azonban születni fog neked kilenc fiad és kilenc leányod. Én nem akarok több embert teremteni, szaporodjék az ember maga-magából.
Akkor Isten az ördöghöz fordult s mondá:
– Miért csaltad meg az én emberemet?
Szólt Erlik:
– Midőn én téged kértelek, hogy add nekem őket, nem adtad nekem, megejtettem hát csellel őket. Ha lóra ülnek, ledobom róla őket; ha pálinkát isznak, összezördítem őket; ha háborúba keverednek, ágakkal verem őket; ha vízre szállnak, vízbe lököm őket; ha fára másznak, ledobom onnan őket; ha sziklára másznak, onnan is ledobom őket.
Mondá Isten:
– Három földréteg alatt van a sötétség országa, ahol sem nap nincs, sem hold nincs, oda löklek le én téged. Nem adok több ennivalót, tápláljátok magatokat magatok erején. Nem jövök többet közétek. Elküldöm hozzátok Mai-Terét, tanítson meg ő titeket, hogy kell megszerezni és elkészíteni az ennivalótokat.
Eljött hozzájuk Mai-Tere s megtanította őket, hogy miképen kell megszerezni és megkészíteni az árpát, a retket, a liliomhagymát és minden egyéb hagymákat. Akkor szólt az ördög:
– Eredj, Mai-Tere, könyörögj az Istennek, hogy szeretnék felszállni hozzá és ott lenni az ő oldala mellett.
Elment Mai-Tere az Istenhez, leborult előtte s ott hevert Isten előtt. Hatvankét esztendeig kérte könyörögve Istent, hogy engedje magához Erliket. Mondá az Isten:
– Ha nem leszel tovább ellenségem; ha nem tanítod rosszra az embereket, hát jer!
Felszállott Erlik az égbe, ottan leborult Isten elé s mondá:
– Áldj meg, Uram, s engedd meg, hogy én is teremthessek egeket magamnak.
Mondá az Isten:
– Teremts magadnak egeket.
Erlik megteremté az ő egét Istennek áldásával és megtelt az ég ördögökkel, megsokasodtak szörnyen. Élt ugyanekkor Istennek egy embere, kinek Mandi-Sire volt a neve s aki gondolá magában: A mi embereink a földön élnek, Erlik emberei pedig az égben; hogy van ez? S amint ezen gondolkozott Mandi-Sire, erősen megharagudott Istenre s elindult, hogy kiveri Erliket és ördögeit az égből. Ám Erlik szörnyű tüzet vetett Mandi-Sire ellen s Mandi-Sire megfutamodott Erlik elől. Egyenesen Istenhez menekült. Kérdezte Isten:
– Honnan jösz, Mandi-Sire?
Felelt az Istennek Mandi-Sire:
– Az Erlik népe fent él az égben, a mi népünk a földön, ez nem igazság, Uram! Azt gondoltam magamban, hogy Erlik népét a földre kergetem, de nem volt rá elég erőm s nem kergethetém el.
Mondá Isten:
– Senki sem erősebb, mint én; Erlik azonban erősebb most, mint te. Az ő ideje még nem érkezett el, de ha elérkezik, mondani fogom neked. Most indulj, eredj; ha azon az úton indulsz, amelyen én mondom, erősebb leszel mint Erlik.
Telt, mult az idő, öreg ember lett Mandi-Sire s egyszer gondolta magában: Itt a nap, melyről Isten nekem beszélt; ma elindulok.
Isten látta Mandi-Siret s szólt neki:
– Menj el magad, üzd el az égből Erliket s amire gondoltál, teljesülni fog. Erős leszel, igen erős, erősebb, mint ő. S részesülsz az én áldásomban, az én kegyelmemben.
Örült Mandi-Sire, nevetett, nevetett, és szólt:
– Uram, nincsen nekem fegyverem; nincsen nekem tegzem; nincsen nekem dárdám; nincsen nekem kardom, csak a vörös kezem, hogyan induljak el Erlik ellen?
– Hát mivel akarsz te elindulni? – kérdezte Isten.
Felelte Mandi-Sire:
– Nincs semmim. A lábammal ha rágázolok, a kezemmel ha összetöröm.
Szólt az Isten:
– Ime, vedd ezt a dárdát.
Mandi-Sire vette a dárdát, felment az égbe, ottan legyőzte Erliket és kiűzte az égből. Erliknek az egét porrá zúzta dárdájával. Mindent, ami ott volt, ledobott a földre. Ezelőtt az idő előtt sem kő, sem szikla, sem hegy nem volt a földön. Mikor azonban Erlik egének a darabjai leestek a földre, egyszeribe sziklák, kövek, nagy, rengeteg nagy, erdős hegyek támadtak a gyönyörű szép síkságon. És akkor Mandi száműzte az égből Erliket, az alattvalóit is. Az egyik a tengerbe esett, a másik le a fákra, a fák hegyei közé, némelyek a sziklákra, sziklás hasadékok közé. Mind, ahányan voltak, mind meghaltak, de megmaradt közülük Erlik s mondá Istennek:
– Összetörted az egemet, most már nincs semmiféle országom, adj egy keveset.
– Nem, nem adok neked semmiféle országot, – mondá az Úr.
– Adj bár egy hold földet, – kérte Erlik.
– Nem, nem adok neked semmiféle földet.
– Adj bár egy talpalatnyi földet!
– Nem, nem adok egy talpalattnyi földet sem.
Egy pálca volt Erlik kezében, azzal a földre ütött s mondá az Úrnak:
– Add nekem bár ezt a földet, ami a pálcám végére ragadott.
Mondá az Úr:
– Legyen! Annyi föld lehet a tiéd, amennyi a pálcád végén elfér.
Akkor Erlik ezen a kicsi földön elkezdett új eget építeni, de Isten mondá:
– Menj le a föld alá, építs ott. Szállj le a pokolba. Neked nem szabad látni többet soha azt a kiolthatatlan tüzet, amit én gyujtottam, sem a napnak, sem a holdnak világát. Majd egykor a világ végén rád gondolok és ha jól viseled magadat, megmutatom neked az én világosságomat, de ha rossz leszel, akkor még kétszer olyan messzire küldelek, mint mostan.
Mondá Erlik:
– Uram, engedd meg legalább, hogy a halott embereket mind magammal vihessem.
Mondotta az Úr:
– Azokat én nem adom neked.
– Óh uram, mondotta az ördög, hiszen akkor nekem egyetlenegy alattvalóm sincsen. Le kell szállnom a földnek méhébe, mit cselekedjek én ottan?
Mondá az Úr:
– Mit kérdezel te engem? Cselekedjél tetszésed szerint, teremts magadnak embereket.
Akkor leborult Erlik az Úr előtt s mondá:
– Ha megáldasz, ha áldásodban részeltetsz, akkor fogok teremteni embereket.
Isten részelteté áldásában Erliket és Erlik csinált egy fujtatót és egy csipővasat és egy pörölyt. És a pöröllyel ráütött a csipővasra és íme, egyszerre előugrott egy béka. Másodszor is leütött a pöröllyel és elékerengett egy kígyó. Aztán harmadszor is ütött a pöröllyel, elébújt egy medve, de mindjárt el is szaladott. Még egyszer ütött, akkor eléjött egy vaddisznó. Még egyszer s akkor jött egy olmisz, egy csupa szőr férfi s egy asszony. Isten ráfújt az asszonyra s lett belőle egy madár, még pediglen kócsag, akinek a szárnyával az emberek nem tollazzák fel a nyilukat; akinek a húsát sem eszik meg; akitől a mocsár messziről bűzlik. Aztán ráfújt Isten a férfira s abból lett egy patkány, akinek hosszú a lába, de keze nincs, aki a házat bepiszkolja, mocskolja s aki a csizmákat össze-vissza harapdálja.
Mondá ekkor az Úr az embereknek:
– Teremtettem nektek állatokat, szerzettem nektek ennivalót, adtam nektek szép tiszta vizet, ihol, itt folyik előttetek a földön, azt igyátok. Segítettem nektek mindenfélén, melyen cselekedjétek majd a jót; én visszamegyek az égbe és egyhamar nem is jövök közétek. Állj elé, Sál Jime, te maradsz itten helyettem az emberek között. Halljad, amit mondok: azt az embert, aki pálinkát ivott, s a kis gyermekeket, a disznókat, a borjukat, bárányokat védjed, oltalmazd, Sál Jime. Azt az embert, aki jól élt a haláláig, mindig jót cselekedett, vegyed kegyelmedbe, de aki puskával meglőtte magát, vagy akármivel megölte magát, azt kegyelmedbe ne vedd. Aki háborúban halt meg, azt hozzad az én országomba. Az olyant, aki másoktól valamit elvesz, aki mással ellenségeskedik, ne vedd kegyelmedbe, de kergesd el magadtól. Aki én érettem halt meg, azt hozd az én országomba. Az ördögöt eltávolítottam tőletek, de ha eljön hozzátok, adjatok enni neki, ám az ördög ételéből ne egyetek. Ha az ördög ételéből esztek, akkor az ő alattvalóivá lesztek. El ne felejtsétek az én szavaimat és ne feledjétek el, hogy eljövök én majd hozzátok. Most messze megyek s ha visszajövök, meglátom köztetek a jót is, a gonoszt is. Ezt mondván Sál Jimének, fordult Jap-Karához s mondá neki:
– Jap-Kara, te állj Sál Jime mellé és segítsd őt az ő munkájában. Ha Erlik eljön és el akarja vinni a halott embereket, mondd meg azt Mandi Sirenek; Mandi erős, ő legyőzi majd Erliket. Vigyázz, Sál Jime, hogy a gonosz lelkek maradjanak a föld alatt, de ha mégis feljönnének a föld színére, mondd meg azt akkor Mai Terének. Mai Tere is erős, ő majd legyőzi azokat. Állj elé, Podó-Sümkü, rád bízom a Napot és a Holdat. Mandi Sire őrzi a földet és a vizeket, te a Napot és Holdat; Mai-Tere fogja a gonoszt a jótól távol tartani. S mégegyszer Maihoz fordult az Úr s mondá neki:
– Mai, ha egy fejedelmet igen rossznak tartasz, ne tartsd azért rossznak az ő alattvalóit és ne bántsd őket. Ha egy fejedelmet igenn jónak tartasz, azért ne nézd jónak mind az ő alattvalóit. Oktasd az embereket minden jóra, tanítsd meg őket halászni horoggal, tanítsd meg őket halászni hálóval, tanítsd meg őket mókust lőni, tanítsd meg őket marhát őrizni, tanítsd meg őket minden jóra, mintha én magam volnék itt.
Erre Isten eltávozott, felszállt az égbe. Mandi Sire ott maradt a földön, csinált horgot és halászott, kenderből hálót font, aztán csolnakot faragott s úgy halászott a tengeren. Aztán csinált fegyvert, csinált puskaport és lőtt mókusokat és jól ment minden a földön, Istennek szavai szerint, mert Mandi oktatott mindeneket mindenre, ami jó. Egy nap aztán szólott Mandi:
– Ma elvisz engem innen a szél.
S íme, forgószél keletkezett egyszerre s elvitte Mandit.
Mondá Jap-Kara:
– Mandit Isten magához vette. Ne keressétek őt, mert többé meg nem találjátok. Én Isten követe vagyok s most én is visszatérek. Visszatérek abba az országba, hol Isten nekem lakást rendelt. Semmit el ne felejtsetek abból, amit tanultatok s akkor Isten nem hagy el titeket soha.
Ezt mondván, ő is felszállott az égbe.