Arcképek a zenevilágból

Legszebben és legokosabban beszél vagy ír ma magyarul a zenéről. Finom tollával, szavainak ritmusával, stílusbeli kiválóságainak erejével csillogóan elröppenő melódiák, fantasztikus hangszínek s ragyogó akkordok fenséges világába képes emelni bennünket. Nagy íróművész, képzett tudós, gondos és fáradhatatlan búvárkodó, érzékenylelkű pszihológus, modern esztéta s főként művelt ember. A legműveltebbek közül való ebben az országban. Szerény ujságíróból lett zeneakadémiai tanár, egyetemi magántanár s most kapta az egyetemi rendkívüli tanári címet. A zenének nálunk nemcsak hivatalos, hanem leghivatottabb tudója. Végre egy ember, aki oda jutott, ahová való. Végre egy tisztán ujságírói karrier, amely nálunk kifejlődhetett és megnőhetett.

Elég gyorsan futotta be Molnár ezt a szép pályát. Most alig negyvenöt éves s már egy rakás szellemi kincset kaptunk tőle. Amennyit pedig talentumától és szorgalmától bizvást várhatunk, be fogja tölteni a magyar zenei élet kincstárának sok-sok üresen álló ládáját.

Középiskoláit Budapesten végezte a kath. főgimnáziumban. Már gimnazista korában kezdett zenei dolgozatokkal foglalkozni, magára terelve Vadnay Károlynak figyelmét, aki a Fővárosi Lapoknál nagy teret adott a fiatal zenekritikusnak. Zenei tanulmányait Lipcsében végezte, de előbb a budapesti egyetemen a bölcsészetet és az államtudományokat hallgatta s államdoktori oklevelet szerzett. Formás, üde és előkelő stílusú kritikái iránt Gyulai Pál is igen gyakran érdeklődött, akivel Vadnay útján ismerkedett meg. Gyulai felkarolta, elvitte őt Eötvös Lorándhoz s a zárkózott Eötvös maga mutatta be az akadémia harmadik osztályában a Molnár Géza első nagy értekezését «A magyar hangsor akusztikai világításban» címen. Ez az első nagy és komoly dolgozat előkelően kiemelte nevét. A napisajtóbeli munkálkodást azonban nem hagyja el, sőt ettől kezdve növekedik kritikusi tollának ereje. A Fővárosi Lapok-tól a Pester Lloyd-hoz került, onnan a Mikszáth Országos Hirlap-jához s azután a Hét-ben kereshetjük érdeklődve zenéről írott sorait. Az ujságíró zenekritikust gyorsiramú foglalkozásából kifolyólag nem szokás nálunk mostanság nagyratartani. A napisajtónál nincs idő a nyugodt s mély meggondolásokra. Rendkívüli kritikus elme alig lehet jó ujságíró, a percre beszolgáltatandó munka tompíthatja vagy elferdítheti kritikusi tollát. Molnár Géza azonban elsőrendű ujságíró és a legkomolyabb kritikus volt mint napisajtó munkás is. Gyors, fegyelmezett elméje, ragyogó stílusa és tudása tették őt erre képessé. Sőt éppen a napisajtó heve izzította nyugtalankodó agyát. Ha megállapításait nyomtatásban elmondta s ötleteit szellemes szavával kiszórta, – megnyugodott: másnapig. Ezek a lüktető munkában fogant írásai is kerekek, erősek s aktualitásuk dacára valamelyes vonatkozásban mindíg értékesek maradnak. Ő volt utolsó olyan zenekritikusunk, akinek véleményét várták, lesték, keresték. Utána még Csáth Géza kevésbbé hozzáértő, de kitünő írói tolla számíthatott némi komolyabb zenekritikusi értékre. Jó tizenöt év óta azonban ilyen nevek nincsenek. Sivárság, esetleges szürke hozzáértés, jóhiszemű tájékozatlanság, vagy rosszhiszemű zagyvaság a napisajtónkbeli zenetudósítás és zenekritika. Ugy hiszem, ebben elsősorban a szerkesztők a hibásak. Alig helyez súlyt némelyik erre az elcsenevészesedett sajtóvirágra. Fölöslegesen helyetfoglaló kényszerűségnek tartják a zenéről írott sorokat s inkább reklám és üzletszerű bevételi forrásnak. Molnár szerencsés volt szerkesztőivel, mert Vadnay, Falk Miksa, Mikszáth és Kiss József ebben másként gondolkoztak.

Hogy milyen kitünő sajtóbeli működést fejtett ki Molnár Géza, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy akadt miniszter ebben az országban, aki egyszerű ujságíróból zeneakadémiai tanárrá merte őt kinevezni. Tizennyolcadik éve tanár a Zeneakadémián. A Káldy Gyula helyére jött, aki akkoriban a magyar zene sajátságairól féléves kurzusokat tartott. Molnár a magyar zene elméletének tanárául jött az akadémiára, csakhamar előadásokat hirdet a magyar zene történetéből is s átveszi az általános zenetörténet, majd pedig a zeneesztétika tanszékét. Láthatjuk e nagyarányú működésből, hogy ami nem szorosan a kottafejekkel összefüggő zenetudomány, hanem azok szellemének, lényegének tudománya, – az mind a Molnár Géza kezében van. Főként az ő érdeme, hogy ha nem is nagytehetségű, de intelligens muzsikusok kerülnek ki a Zeneakadémiáról. Igen szükséges művészeti iskolában egy ilyen általánosan művelt vezető elme, mert a dolgukat kitünően értő, de egyoldalú művésztanárok gondolkozásbeli túlkapásait enyhíteni tudja s a művészetet össze tudja kapcsolni a tanítvány lelkében az élettel. A művészet dologbeli készségét az egyes szaktanárok adják meg a növendéknek, de magasabb, messzebb, ragyogóbb régióit Molnár Géza mutatja meg nekik. Különösen a túlzottan egyoldalú muzsikusvilágban fontos ez. Talán nem is szükséges külön kiemelni, annyira általánosan ismert, hogy Molnárt mindenrendű tanítványa tisztelve szereti. Előadásaira örömmel mennek s okos, fölényesen nagytudású, közvetlen beszédével minden hallgatójára hatással van. Gyönyörű előadásán nemcsak itt, hanem az egyetem óriás termei is zsúfoltan teltek. Éveken keresztül a legérdekesebben különös közönség lesi a zenéről beszélő lüktető, hullámos, színes szavait.

Zeneakadémiai működésének érdemeiből még egyet kell leszögeznünk: a magyarságát. Ez a különben szép intézményünk csaknem bitorolta címében a magyar jelzőt. Húszonöt évvel ezelőtt alig tudott ott valaki magyarul. Idegen volt falai között a magyar beszéd. A tanárok németül adhattak elő. Senki sem törődött ott a magyar szóval, de a magyar zenével is alig. Molnárnak legnagyobb érdeme van ennek a szégyennek megváltoztatásában. A tananyag műkifejezéseit, ahol lehetett, magyarral pótolta, a lehetetlen énekszövegeket többször sajátmaga újrafordította, magyar szellemet vitt be a szép márványpalotának minden zugába s főként elévülhetetlen érdemet szerzett a magyar zene elméletének és történetének első, kimerítő, tudományos, komoly tanításával.

Dr. Molnár Géza nevét három főműve mindig tisztelten és elismerten fogja megtartani a magyar zenevilágban. Az első 1902-ben az Athenæum kézikönyvtárában jelent meg «Bevezető a zenetudományba» címen. A legjobb és legvilágosabb magyar zeneelméleti könyv. Szerény és igen okos pirosfedelű kötetecske. A zeneelméletnek minden része felől tájékoztat. Megtudjuk belőle, mily szövevényes úton jön létre a zenei termék, mily szigorú és elmés törvényszerűség lappang az egyszerű dalocska mögött is és mily matematikailag szabatos elvekre vezethetők vissza az esztétikai hatások. Legnevezetesebb, mondhatjuk korszakos munkája «A magyar zene elmélete», mely zenénknek első tudományos és modern alapon felépített rendszeres elmélete. Hatalmas, tudós mű. A magyar zenei életben piramis. 1903-ban jelent meg. A sajtó osztatlan elismeréssel fogadta s olyan tollak is megszólaltak mellette, amelyek zenéről évtizedeken keresztül hallgattak, például: Erkel Gyula, Szabados Béla s Tóth Béla, aki egyik ragyogó esti levelében leborul a könyv értékessége előtt. A harmadik nagy mű a kétkötetes «Általános zenetörténet», két év előtt jelent meg. A sajtó bizonyára a világháború zűrzavarai miatt nem vette még észre. Ez is ragyogóan megírott, tudós regény. Felfogásban, csoportosításban, megállapításaiban újszerű, de nagyon meggondolt. A magyarul megjelent zenetörténetek természetesen eltörpülnek mellette, de a külföld köteteihez mérten is tartom ezt a könyvet olyannak, hogy bármely nyelven való megjelenése dicsőséget hozna a magyar zenekulturára.

Kisebb arányú művei (A magyar föld zenéje, A faji zene elmélete, A disszonanciák határa, Magyar táncok a XVI. századból, Összhangzattan a történeti kutatás szempontjából, ez még nem jelent meg) is gyöngyszemek. Mi ezek közül alig vettük észre egyiket is, de német és francia legelőkelőbb szakírók magasztalva közölgették. Láttam a levelét szegény Ecorchevillenek (1915-ben elesett), amelyben áradozva köszönti Molnár Gézának egy ilyen kisebb dolgozatát, kiemelve azt, hogy ilyen «alapos, szellemes és okos» tanulmány ritkán járt a kezében s boldog volna, ha revüjét megtisztelné. Ez az Ecorcheville pedig – amint tudjuk – a franciák legelső zeneesztétikusa volt mostanság Romain Rollandon kívül.

Ha az a néhány, zenéről rég irkált magyar toll látná, hogy milyen nemes virággá vált dr. Molnár Géza kezében a magyar zenéről s a zenéről magyarul beszélő toll, – mindenik nagy utódjául tisztelné ezt a kezet.