Arcképek a zenevilágból

A magyar filharmónikusok ötven éves jubileumára 1903-ban iródtak ezek a sorok s milyen aktuális színűekké váltak a ma borzalmaiban. Ha csak «egy zászlónk volna, a dicső művészet», mennyi jajtól kimélődött volna meg a világ. Világbomlás előtt komoly könyvek azt irták, hogy minden nemzet általános műveltségének fokát minden időben a legtalálóbban jellemzi az a viszony, amely a tudomány és zeneművészet művelése között fönáll. Ma? gondoljunk a franciákra, olaszokra stb. Általános megállapításokat tehát még a művészetek terén sem kockáztathatunk meg, de sietve és gondolkodás nélkül menekülünk ide, lelkünknek egyetlen megmaradt mentsvárába. Ilyen kényszereknél fogva szabad tehát megállanunk egy művész jubileumi dátumánál is. Kis esemény a világ mostani nagy dolgaihoz, de nekünk érték.

Zeneművészetünk alig egy jó fél évszázadra tekinthet vissza s ha zenénk és zenei viszonyaink e rövid idő alatt számottevő jelentőségekre tettek szert, úgy ez csak a művészet azon fáradhatatlan bajnokainak köszönhető, kik a kitűzött célt sohasem tévesztve szem elől, önfeláldozással egyengették a rögös talajt. Három ilyen emberünk volt: Erkel Ferenc, a magyar opera és a «Budapesti Filharmóniai Társaság» megalapítója; Erkel Sándor, e társaságnak 25 éven keresztül hírneves karmestere és most Kerner István, a társaság elnöke és karnagya.

1852-ben megalakult «Hangászegyesületi zenedé»-ből jött létre tulajdonképen egy évvel később a mai «Filharmóniai Társaság». Ez a derék zenészegyesület a zeneművészetet s kiváltképen a magyar zeneművészetet volt és van hivatva a maga teljességében művelni, értelmezni és terjeszteni. Elképzelhető, hogy olyan nehéz politikai és társadalmi viszonyok között, mint amilyenek erre az időre esnek, mennyi küzdéssel, fáradsággal és munkával lehetett elültetni, fölnevelni és kivirágoztatni a magyar zeneművészetnek ezt a legszebb fáját. A nagy érdem mindenesetre Erkel Ferencé. De az is szerencsénk, hogy a nagy karmesternek méltó magyar utódja akadt Erkel Sándorban és Kerner Istvánban, az Erkel Sándor egyetlen famulusában, tanítványában és hagyományosában.

A Filharmóniai Társaság 50 éves történetét négy főkorszakra oszthatjuk: 1. Az 1853-tól 1867-ig terjedő korszakra, mely magában foglalja a filharmóniai hangversenyek alakítását, a «Bizottság» működését, küzdelmeit; 2. az 1867-től 1875-ig terjedő időszakra, mely a filharmóniai társulat alapítását, rövid működése utáni szünetelését foglalja magában; 3. az 1875-től 1903-ig terjedő időszakra, mely a feléledés, fejlődés, a virágzás és az 50 éves jubileum kora s végül 4. a legújabb időszakra, 1903-tól 1918-ig. Ez alatt a 65 esztendő alatt a hangversenyeket mint állandó magyar karmesterek hárman vezényelték: 1853-tól Erkel Ferenc, 1875-től kezdve Erkel Sándor és 1900-tól kezdve Kerner István. E három állandó karmester mellett vendégként kitünő, világhírű karmesterek is vezényelték a derék társulat koncertjeit, különösen azokban az időszakokban, amikor az állandó karnagyokat betegség gátolta a működésben. Ezek közül nevezetesebbek voltak: Goldmark Károly, Wagner Siegfrid, Colonne Ede, dr. Richter János, Strauss Richárd, dr. Muck Károly és Mahler Gusztáv. Külön megemlítjük, hogy a világhíres Richter János az 1894–95-iki szezonban hat hangversenyt, mint szerződtetett karnagy vezényelt.

A társaság második nagy karmestere, Erkel Sándor, 1900 január 10-én és február 7-én vezényelt utoljára hangversenyt. De mindkét hangversenyt csak félig dirigálta, mert betegsége miatt már nem birta a további munkát s a hangversenyek második felének vezénylését derék tanítványára, Kerner Istvánra bizta. Ezekből a hangversenyekből meggyőződött a mester, hogy a vezénylőpálcát már többé nem bíró kezéből Kerner István, mint méltó utód veszi át s az 1900. évi március 12-iki hangversenyt egészen Kerner Istvánra, az Operaház akkori fiatal, jeles képzettségű karnagyára bizta.

Kerner István 1867-ben született Máriakéménden (Baranya vármegye). Zenei tanulmányait a Nemzeti Zenedében és az Országos Zeneakadémiában végezte. 1885-ben az Operaház zenekarában brácsás lett, majd karigazgató, balett-, operai karmester, végül karnagy s tavaly óta főzeneigazgató.

Kerner István, mint a magyar zenei élet legelső művésztársaságának vezetője, a beléje helyezett bizalomnak nemcsak teljes mértékben megfelelt, hanem fáradhatatlan működésével beigazolta, hogy az ő vezetése alatt az ország zenei életében a filharmóniai társulat mindig elsőrangú tényező lesz. Különös gondot fordított arra, hogy a klasszikusok s a legjelesebb külföldi zeneszerzők művei mellett kellő figyelembe részesítsék a magyar zeneszerzőket. Ha sokszor eredménytelen volt is ilyen irányu kardoskodása, nem az ő jóindulatán mulott a magyar szerző mellőztetése. A magyar zeneszerzők régi gárdája mellé egy újabb csapatot gyűjtött, akik majd hivatva lesznek művészi zenénk fejlődését biztosítani és továbbfejleszteni. Kerner érdemeiből nem felejtjük el, hogy az érdemes karmester gyöngédséggel és megértéssel fordult a magyar munkásság felé is. Az ő kreációja a filharmóniai társaság «népszerű» hangversenyei, amiket a magyar munkásság számára rendszeresített, hogy a zeneművészet nagy alkotásait megismertesse azokkal a rétegekkel is, akiket egyrészt a rendes hangversenyek magas helyára, másrészt zenei életünk vezetőinek közömbössége elzárt a zeneművészet élvezetétől. Kerner meleg lélekkel utat nyított a munkásságnak, hogy a zeneművészet örömeit ők is megismerjék.

Kerner István, a külföldi mértéket is figyelembevéve, egyike ma a legjelesebb Mozart-Beethoven- és Wagner-dirigenseknek. De a moderneket is megérti és szeretettel karolja föl. Tisztult, nemes, egyszerű fölfogásában a nagy klasszikusok eredeti szavukat visszakapják. Vezénylőpálcája nem a részletekre fekteti a fősúlyt, hanem mindig nagyvonaluságra, egyöntetűségre és az egész mű szellemének lehetőleg teljes visszaadására törekszik. Nem divatos karmester, hanem megállapodott művésze a zenekarnak. Nem finomkodó, hanem finom, nem rendkívüliségekre utazik, hanem valódi ízét, színét, húsát és vérét adja vissza a partiturának. Karmesteri működésbeli külsőségei nyugodtak és nem hatásvadászók. Energikus szemét és kezét folyton érzi a zenekar, amely úgy szereti őt, mint egy útmutató testvért. Rendkívüli karmesteri értékei nincsenek ugyan, de művészete egészében komoly, magasrendű és magyar szempontból különösen értékes. Ő a magyar földnek az a ritka terméke, aki művészetében harmónikus tudott maradni. Magyar művészeti iskolákban nevelkedett, külföldi hírszerző munkára vagy csak vendégszereplésre is, sohasem volt vágya, – minden értékével maradt egészen magyarnak. Fogékony művészlelke a zeneművészet szociális céljait is megfelelően szolgálta és szolgálja.