Arcképek a zenevilágból

Volkmann Róbert mondta volt, hogy «a magyar zene akkor lesz csak művészileg nagy és fejlett, amikor magyar tanárok fogják tanítani.» Elértük végre ezt is. Molnár Géza az elméletben, Bartók Béla és Kodály Zoltán az exekutivában a legigazibb fajiságot képviselik a Liszt Ferenc-téri zenepalotában. Hatásukat, erejüket érzi mai zenekulturánk minden rétege, de szellemük átitatódása akkor lesz teljes eredményű, amikor Kodály működése is fejlett gyümölcsöket hozhat. Kodály a zeneszerzést tanítja. Nem a magyar zeneszerzést, mert ezt külön tanítani nem lehet, épúgy, mint nem lehet angol vagy francia zeneszerzést tanulni. Hatásaiban azonban nagy különbség, ha a zeneszerzést ízig-vérig magyar ember tanítja. Jelentősebb eredményei e téren még Kodálynak nem lehetnek, de munkájával szemben jogos minden szép várakozásunk.

Kíséreljük meg a Kodály helyét zenekulturánkban megkeresni. A negyvenes években a magyaros zene terén csak az őserő, a nemzeti ösztön működött. Az irodalom sokkal előbb járt, már maga előtt látta a célt, amelyet követnie kell. Az elnyomatás évtizedében – érdekes jelenség – a magyaros zenevilág először kezd csoportosulni határozottabb, öntudatos nemzeti cél felé. A dal és a hangszeres zene gazdag anyagkészlete ebben az időben kezdett a műveltebb világnak is bemutatható zenei tisztaságot nyerni. A hatvanas évek időszakában csak annak a zenének volt becse és kelete, amely magyaros firma alatt jelent meg s miként talán ez volt a magyar közéletnek legmagasabbra csapó szalmalángja, úgy a magyaros zenének is ez az időszak volt eddig vissza nem tért eldórádója. A hetvenes években, a komoly nemzeti alkotások korszakában, a hazai zeneügyek nagyobbmérvű fellendülését is látjuk. A nyolcvanas években azonban már visszaesést találunk. Kezdik hangoztatni, hogy a zene az egész világ tulajdona, nem állhat tehát faji alapon. Mivel nálunk a zene a legkésőbben ébredt közművelődési ág s idegen szellemü oktatók, tekintélyek és befolyások alatt állott – ez nem meglepő. A kilencvenes években tobzódik ez a felfogás, míglen jön az 1900–1910-es évtized, amely nagy fordulatot hoz.

Az ősi, nagy, erős magyarságnak hatalmas apostolai támadnak. Még dadogva ugyan, de az érdekesen megszólaló fiatalembereknek egész serege kiabál érvényesülésért. Gerinces talentumok fiatal erővel igyekeznek a művészetekben és irodalomban érvényesülni. Lelkükből kidobálják ősi magyarságukkal a beléjük nevelt talmi magyarságot. Érzik, hogy meghamisítottak itt mindent körülöttük: irodalmat, történelmet, művészetet, zenét. Ők a régi, a nagy, az erős magyarsághoz akarnak kapcsolódni. Igazi magyar kulturát akarnak csinálni. Ennek a fenséges mozgalomnak egyetemes erejű királya: Ady Endre, aki megtermékenyített maga körül minden földet.

Forrongó, ősi, tudós, talentumos testvére neki a zenében Kodály Zoltán. Csupán régi dalok ismeretlen szerzőivel rokon. Közben az egész magyaroskodó zeneszerzőgárdát sikerült neki elfelednie. Tudással vértezi agyát s talentumát a régi, messzi magyar idők talajából érleli. Elmegy a legalsóbb réteghez, a néphez, a dalhoz. Szorgalmasan gyűjti, tanulja, formálja azokat. Beleülteti a mai, modern zeneművészetbe s nagy kortársával, Bartók Bélával egyetemben megteremti belőlük a legmodernebb, legragyogóbb, valódi, faji, magyar zenei nyelvezetet. Az ő zenéjük nem magyaros zene. Az ő zenéjük: magyar zene. A magyarok zenéje. Nem a formája s a külszíne, hanem a lelke, a húsa, a vére, a szelleme: magyar. Öncéllá lesz művészetük, nem pedig magyaros úri muzsikává, amely a cigány és a híres úri muzsikusok eredeti tehetségéből, a népből felszűrődő hagyományok kicifrázásából és a nyugati elmaradhatatlan hatásokból olvadt össze. Ez nem az Erkel Ferencék zenéje. Ez a mi zenénk, a magyar nép tölgyfaerős rétegéből nőtt orchidea. Nem ismerik, nem szeretik és nem ápolják még elegen ezt a kincsünket. Sivalkodnak még ellene, de letagadni, eltaposni nem lehet. Bartók és Kodály által zenénk az új, a valódi magyar magaslathoz érkezett el.

Krisztus arcú, finom vonású, vöröses-szőke hajú és szakállú ember Kodály. Túlságosan zárkózott. Inkább komor, elgondolkozó és szögletes modorú. 1882-ben, Kecskeméten született. Iskolába Nagyszombaton járt. Gyermekségének emlékei a szintén színmagyar Csallóközhöz, Mátyusföldhöz fűződnek. Budapesti egyetemünk bölcsészeti karát végezte s a Zeneakadémián a Koessler vezetése alatt a zeneszerzési szakot. Olyan feltűnően komoly eredménnyel, hogy 1907-ben kinevezik a Zeneakadémia tanárává. Már ekkor járja a vidéket s gyüjti szorgalmasan Bartók Bélával egyetemben a népzene hamisítatlan kincseit. Ezt a munkát most is folytatják és nagy veszteség, hogy gyüjtésük még jórészt holt anyag. Számtalan értékes tapasztalattal tér meg minden ilyen útjáról a két mester s mert kritikailag is vizsgálva gyüjtenek, tudásuk és ösztönük pozitiv eredményekre vezette őket. Ezeknek egyike például, hogy 1900-ban a negyven éves emberek tisztán a népszínművek zenéjét ismerik. A Blaháné dalait dalolják, tehát jórészt magyaros csinálmányok megtévesztett szellemében élnek. Ugyanakkor a negyven éveseknek szülei még az őseredeti magyar dalokat is ismerik és szeretik, fiai pedig – tehát az 1900-ban húsz éves generáció, alig tudnak valamit a népszínházi zenekulturából. A régi-régi nóták világát szeretik. Mit igazol ez? Kodályt, aki szintén érezte, hogy csillogó hamisítvány-magyarságunk előtt ősi értékeink voltak. A mából kiszakítva magunkat, azok után kell tehát mennünk, hogy a jó utat megtaláljuk. Erkel, Mosonyi, Liszt, Zichy Géza, Hubay s számos eddigi nagynevű magyar zeneszerzőnknek különben tiszteletreméltó munkája nagyot veszít ebből a világításból nézve. Kodály-lyal és Bartók-kal a magyar zenének egy korszaka lezárult, illetőleg velük egy másik kezdődik.

Mikor nagy bálványok omlanak, forradalmároknak nevezik az újítókat. Pedig Kodály nem művészeti forradalmár. Miért volna az? Teljesen újat nem hozott, csupán korrigálni akar vagy egy félszázadot a magyar zeneművészet történelmén. Modern tudással szállott le a néphez, vagy szállott ki az ősmagyarságból s a nyugati nagy zenekulturába csillogóan beillesztette a sajátos, magyar, népi zenét. Ez történelmi szemmel nézve csak természetes következmény, nem újítás. Nem rombol ő, csak a talmit akarja elpusztítani, az igaz útról elseperni.

Ahogyan aztán teszi ezt, vagyis a módszerben lehet újító, határjelző, új művészeti bálvány, mint ahogy az is. Kodály álmodozva rajongó, tudós, meggondolt, tanáros s ezért egyszerű is. Zenei formái tiszták és világosak. Szerkezetei, ritmikája, melódikája és harmónizációja természetesen adódó. Nagy vidámságokat, eszeveszett duhajságot nem ír kottapapirra, inkább borus, melancholiára hajlamos szív, mely alatt hősi erő és tűz lappang. Zenei nyelvezete tisztult, érthető s ez munkájának és jelentőségének legnagyobb értéke.

Kodály nem bő termelő. Csak akkor szólal meg, amikor érett mondanivalója van. Még a legnagyobb zseni is pongyolaságba esik, ha folyton ontja magából a kottafejeket. Kodálynak minden sora gondos, választékos. Minden szerzeménye ész és szívügye s minden egyesben megtalálhatók összes jellegzetességei. Műveit általában egyéni következetesség és hangulatosság jellemzi. Dolgozási módszerét pedig: a formákban inkább a szabályosság; harmóniában modernség, az egyidejűleg való megszólaltatással érdekesen zavaros hatású akkordok, melyek különben egymásra következve, megszokottak volnának; ritmikában üdeség, merész változatosság, szakadozottság és végül pompás érzék a jól hangzás iránt. Művei ezek: Adagio hegedűrezongorakísérettel, Op. 2. Vonósnégyes, Op. 3. Zongoramuzsika (tíz zongoradarab), aztán Berzsenyi, Csokonai, Kölcsey és Balázs Béla szövegekre írott dalok, szonáta gordonkára és zongorára, egy hegedűre és gordonkára írott duó, gordonkaszóló szonáta, második vonósnégyes, vonóshármas, a «Nyári est» című zenekari mű és 20–25 drb népi szövegekre írott dal. Mindezekből csak a három első jelent meg Rózsavölgyinél, a többi kézirat. Egy ilyen értékes mesternek nincs állandó kiadója. Mégha a háborús nehézségekre is gondolunk, szégyelhetjük érte magunkat. Hiszen ha nem akadályozná a fegyverzaj, rég elkapkodta volna tőlünk a külföld, amely sokkal jobban értékelte őt eddig is, mint mi.

Műveiből csupán a népi szövegekre írott dalokat nem hallottuk még nyilvánosan. A többinek két szerzői est keretében tapsoltunk. Az egyik vagy nyolc év előtt volt, a másik, a jelentősebb, 1918 május 7-én. Ezt a hangversenyt a szerző szíve vére árán megérzett művészetnek szent vallomásai beírták a magyar zenetörténetbe. A vonósduett klasszikus hangon valóságos történéseket regél. Adagiója: a nyári est homályában végtelenül elömlő Alföld békéje. Nemes, színmagyar. Első vonósnégyese: a négy vonóshangszer játszókedvén épített magyar palota. Második vonósnégyese: a magyar zenének búzavirága, pipacsa, kökörcsinje és árvalányhaja egybekötve. Gordonkaszóló szonátája: magyar emlékekkel telesírt varrottas-kendő. Zongoramuzsikája: a legzongorább zongoramuzsika, melynek minden hangja a zongora eszméjének bölcsőjében ringott. Dalai: a tősgyökeres magyar beszédnek legszebb zenei fordításai. Népdalai: a magyar népkedélynek művészi echója. Gyönyörű gordonka–zongora szonátája örök magyar kincs, melynek adagiója mintha az Attila király pompázatos temetésének zenei megfestése volna.