III.
BURMESTER VILMOS.
A hegedűnek ma legkedvesebb és legkellemesebb művésze. A nagyok közül való. Zenekritikánk mostanság nem értékeli annyira, mint ennekelőtte, de annál inkább a közönségünk. Legnagyobb törzsközönsége neki van ma is, talán a Sauer Emilét kivéve.
1900-ban tartotta nálunk első hangversenyét a filharmónikusok meghívására. Kedvezőtlen időben jött, mert akkor volt itt fejlődőben a Kubelik-láz. A boszorkányosan bravuros cseh hegedüs nyolc-tíz koncertet adott rövid idő alatt a közönség rajongása közepette. Méltán is, hiszen akkor még birta játszani a Paganini előadhatatlannak hírelt angol néphimnusz feletti változatait. Burmester pedig – bár akkor már nagyhírű – szerényen Bachnak É-dur hegedűversenyével, a legmagasztosabb, de legkevésbé mutatós hegedűkoncertek egyikével állott elő. Ez a nemes, komoly hegedűhang megdöbbentette a Bazzini rondóinak csillogásához szoktatott közönséget. A lenyügöző művészet hatalmára óriási taps riadt, mire Burmester Paganininek szikrázó «Boszorkánytánc»-át játszotta ráadásnak és pedig ezt a hegedűzsonglőrséget saját átiratában kápráztatta, csaknem lebirhatatlan virtuózkodással. A közönség nyomban, másnap a sajtó megállapította, hogy «egy csapásra legyőzte Kubeliket».
Burmester most közel ötven éves, de megjelenésre sokkal fiatalosabb. Szőke, angol sportférfi tipus. Hideg, inkább szigorú, szabályos, de nem kellemetlen arc. Rövidre nyirottan kopaszos. Nyulánk, elegáns kinézésű. Játéka teljesen pózmentes. Semmi rendkívüli sem érzik megjelenéséből s vonója mégis parancsoló. Hamburgban született, ahol először édesatyja tanította, később pedig a hegedűpedagógiának az utolsó félszázadban legnagyobb mesteréhez, Joachim Józsefhez kerül. A híres Bülow is volt mestere. Csodagyermek volt, de nem csodagyermekeskedett. Komolyan tanul s csak huszonnégy éves korában indul körútra nagy sikerekkel. Most állandóan Berlinben él, de minden évben megteszi szokott művészi körútját. Jómódu és előkelő társadalmi állásu, ő az egyetlen kegyelmes úr a hegedűművészek között.
Ha a hegedűművészeket szokásosan játékbeli sajátságaik szerint a római, páduai, piemonti, német, mannheimi, bécsi, prágai és párizsi iskolának valamelyikébe osztjuk be, – úgy Burmester a kitünő Dittersdorf Károly által alapított bécsi iskolába tartozik. Ennek az iskolának egyik kiváló mestere a magyar származásu Böhm József volt, kinek világhírű tanítványai közül Joachimot, Halirt, Ernst Vilmost, Reményi Edét s közvetve a Joachim révén: Burmestert említhetjük. Burmester legtöbbet a nagy Joachimtól tanult. Játékának főjellemzője a tökéletességig tiszta és szép hang. Első gondja mindég a legkifogástalanabb hangképzés, amit tökéletes jobbkéz technikájával ér el. Minden hangja lágy, finom és gömbölyű, tehát játékának tónusa eszményi. A tónusnak sajátszerűen finom képzését sem a természettől ajándékba kapni, sem a tanítómestertől megtanulni nem lehet. Egy harmadik tényezőnek, a művészi tapasztalat alapján álló utánzási ösztönnek műve ez. A hangképzés finomságát az előadó művészek valamennyien az énekestől lesik el. Mert az emberi hang minden hangszert megelőzött, a hangszeren játszók idővel utánozták a hangképzésnek azt a lágyságát, amellyel az énekes képes intonálni. Hasonló módon lopják meg egymást a hangszerek is, egyik utánozza a másiknak effektusait. A zongorán orgonázunk, hárfát játszunk, a hegedün fuvolát. Igy fosztogatják egymást a művészetek is. A nagy Bériot is említi, hogy a hangképzés puhaságára nejének, Garcia-Malibran asszonynak éneke tanította meg őt.
Néhány nagy elődjével s kortársával nagyjából összevetve Burmestert, – ő a hegedűnek legeszményibb énekese. Joachimnak epikai szélessége és tárgyilagossága, Ysaye dialektikája, Wilhelmj érdekes felfogása, Sarasate kitörő és elragadó indulata, Wieniawsky sokszínű beszéde, a fiatal Hubay Jenő lirai ereje s a Huberman csodálatosan gazdag lelkülete mellett Burmester a legszebben daloló művész. A Csokonai finoman érzékeny lelke szerint elképzelt «kedvesség, kellem és báj» költője.
Van nehány szerzeménye is, gondolom, három régebbi és három újabb. Apró hangversenypiece-ek. Igen jelentéktelenek. Csinosak, de üresek. Egészen különös, hogy egy ilyen gazdaglelkű művésznek ne akadjon valami nagy, saját mondanivalója is. Hegedűirodalmilag jelentős hegedűátiratainak formai utánérzései ez a hat szerzemény. Mindig a mások szellemét játszotta bele saját lelkén keresztül a világba s ezért hagyta parlagon ősművészi érzéseit. Igy a nagy szerzők hatóereje belepte a lelkét.
Ma két nagy hegedűátirónk van: Burmester és a kiváló Kreisler Frigyes. Rég elavult, századokkal előbb élt nagy mestereknek szerény, szellemes, gazdagszavú remekműveit szedte elő Burmester. A szerencsés kezű kertész gondosságával s minden árnyalatot megérző lelke melegével ültette át a hegedűnek mai húrjaira ezeket a patinás kincseket. Pergolesi, Rameau, Field, Kuhlau, Gossec, Dittersdorf, Dussek Hummel, még igen sokan s Haydn, Mozart, Beethoven, a klasszikus oszlopok, a legnagyobb kegyeletben élnek újra, vagy tovább az ő átirataiban. És ahogyan ezeket előadja, – utólérhetetlen.