V.
HUBERMAN.
Korunknak legnagyobb hegedűművésze. Nem technikája teszi őt azzá, hanem gazdag, értékes lelke. Érzéseinek mélysége és magasztossága lávaszerűen omlik hegedűjéből. Nemcsak művészetében, hanem általában igen intelligens, tanult, csaknem bölcs ember. Természetes is, mert ezek nélkül a tulajdonságok nélkül nem lehetne a ma hegedűművészeinek fejedelme. Nem kottákat, hanem azokban élményeket játszik. A percnyi életű előadó zeneművészetben valósággal teremt, szóval zseni. Egyéniségére és értékére leginkább nagy mesteréhez, Joachim Józsefhez hasonlítható. Mikor 1895-ben először játszott nálunk, csupán csodagyermeksége volt érdekes, azután sokáig nem hallottunk róla, míg három-négy év óta szezononként több hangversenyt ad, közönségünk általános szeretete és tisztelete közepette.
Huberman Bronislaw Lengyelországban, Csensztohovában 1884-ben született, szegény családból. Apja ügyvéd volt, másnak ügyvédi irodájában dolgozott. Naturalista módon zenélgetett, édesanyja pedig álomszerű, mozgékony fantáziájával fiában kereste zenei eszményeinek megtestesülését. Négy-öt éves korában már feltűnt a kis Huberman kitünő hallása, igen tisztán tudott énekelni. Névnapjára játék, építőkövek, vasút helyett hangszert kért ajándékba. Kapott is egy harmonikát. Egész különleges körülmény lendítette a kis fiút zenei pályára. Mikor a perzsa sah Varsón keresztülutazott, egy zongorázó csodagyermeket mutattak be neki, akitől annyira el volt ragadtatva, hogy évi járadékot, udvari címet, a nap- és oroszlánrendet ajéndékozta neki, – így írták az ujságok. Huberman hevülékeny szülei fiukkal kapcsolatban is hasonlóról álmodoztak s elhatározták, hogy a gyermek zenét fog tanulni, még pedig zongorát. Csakhogy zongoravételre pénzük nem volt. Még bérelni sem birtak. Közben valami ismerős családnál egy szegény zenedei tanuló hegedült s mikor a hatéves Huberman körülötte foglalatoskodott, feltűnt neki a kis fiú kitünő hallása, kezeinek különös hajlékonysága és végefelé keskenyedő ujjai. Tanítani kezdte Hubermant. Egy rossz hegedűnek vételára a zongorának havi kölcsöndíjából is kikerült. Bámulatosan haladt a kis gyermek s alig két éves tanítás után nagy sikerrel lépett fel. Annyira, hogy kisebb hangverseny-körutakat dicsőséggel járt be. Rendszeres priváttanítást Mihalovicstól Varsóban és kilenc hónapig Joachim mestertől Berlinben, összesen három esztendeig kapott. Valójában legjobb iskolája a hangversenydobogó volt s mint ő mondja: «sajátmagamat nevezhetem sajátmagam tulajdonképpeni tanárának.»
Amint látjuk, Huberman jórészt autodidakta volt. Ebből, mint minden autodidaxisból mérhetetlen előnyök, de könnyen érthető verejtékezések és nehézségek is származnak. A művészetben leginkább az autodidakta jön rá új értékekre. Igy a hegedűn egy gyakorlás közben véletlenül ráhibázott fogás tetszetőssége, vagy valamelyik vonásnem újszerű kihasználása különös jellemzőjévé lesz játékosának, a hegedűművészetnek pedig új értékévé. Az autodidakta kölcsön alig kap valamit mástól. Önmagát fejleszti, gyötri, önmagából kell merítenie és önmagát irányítania, miért is az ilyen művész érzékenyebb, gazdagabb és értékesebb lelkű, mint tanárok évtizedes tapasztalataival könnyen élő, más talentumok. Talán a Huberman nagyságának is egyik alapja ez az elmélyedő, komoly autodidakszis. Mikor nagy anyagi nehézségek és küzdések árán a csodagyermekektől irtózó Joachim mesterhez került a kis Huberman, már kipróbált hangversenyező volt. Joachim előtt Spohr egyik koncertjét, Vieuxtemps «Ballada és polonaise»-ét, valamint Chopin noktürnjét játszotta. Ezeket a hatalmas műveket csupán magától tanulhatta, mert mesterei, – bizonyossággal állítható, – nem birták lejátszani. És mikor Joachim keblére ölelte őt, a zsenit tisztelte meg, amelynek művészeti oktatásra nincs szüksége, legfeljebb jó irányításra a fiatalabb korban.
Huberman Bronislaw tizenkét éves korától, mint legfigyelemreméltóbb csodagyermek hódítgatta a világot. Serdült korában visszaesni látjuk, amit érzelmi élete befolyásának tulajdoníthatunk. Meg is házasodott, családi élete nem volt boldog, elvált. Örökös hajszoltságokon, nagy lelki rázkódtatásokon és fájdalmakon átesve, maradt meg színarany értéknek daloló lelke. Az utóbbi hat-nyolc év alatt fejlődött ki tulajdonképpen a mai nagy mesterré.
Most harmincnégy éves. Törékeny, alacsony, zavaros nézésű ember. Szája, ajkai, álla csupa szabálytalanság. Kissé kopaszodó, nem hosszúhajú, fekete férfi. Ivelt, dudoros, nagy homloka uralja arcát, melyen a lelki és testi fájdalom is nyomokat hagyott. A legkevésbé szerencsés kinézésű s mégis csodálatosan lenyügöző ereje van lényének, ami abból magyarázandó, hogy látszik rajta, érezzük, hogy átéli és hiszi, amit játszik.
Ha játékát külön részleteznénk, minden tulajdonságát a legelismerőbb jelzőkkel kellene felruháznunk. Tónusa páratlan. Ezerszínű. Hegedűjének zengését senki sem tudja megközelíteni sem. Balkéz-technikája a tökéletesség mintaképe, vonójának pedig abszolut fejlettsége mellett jellegzetes sajátsága a meglepően öblös hang és páratlan meleg, mély és komoly legató. Ebben mindenkitől különbözik. Nagy erejű, csaknem harsonaszerű hangkezdései vannak. Csukló-technikája nem iskolásan szabályos és jól fejlesztett, de a legkifogástalanabban képzett csuklóval sem lehet elérni ilyen bámulatos jobbkéz-készséget.
A stílusokat a legszebben megtartja. Nem egyénieskedik s mégis mindíg a nagy Hubermant érezzük a klasszikusok és a modernek háta mögött. Ő nem hegedül, hanem a hegedű útján közli érzéseit, gondolatait, szóval kezében a hangszer csak egy forma. Gazdag lelkének mélységes érzésein felül elragadó temperamentuma köti le és készteti lázas figyelésre a hallgatót. Legjellemzőbb sajátsága játékának: érzelmeinek öntudatlansága. Ez az a gazdagság és az a kincs, mely a ma hegedűművészeiből hiányozni szokott. Ez az öntudatlanság a művészet lelke, mert ez különbözteti meg a hegedűművészetet a hangszer-tudománytól. Nála a hangulat, a szenvedély mindíg önmagától fejlődik ki már az első hangoknál. Nem emlékezőtehetség útján és nem mesterségesen csinálja, ezért sohasem manier-os s bizonyos belső merevségnek nyoma sincs játékában, mint annyi sok másnál. A sokat hangversenyző művész előadása többször eszébe juttatja az embernek a kiégett vulkánt. Huberman mindíg friss, meleg és harmatosan érzékeny. Elárulta önéletírásában, hogy az előadóművésznek ezt a legnagyobb tulajdonságát öntudatos módszerrel őrizgeti. Mikor ugyanis nagy hangversenykörútról tér meg, négy hétre teljesen abbahagyja a játékot. Ezt is csak egy ilyen nagy autodidakta zseni meri és képes megcsinálni.
A Huberman sokszínűségéből hamarosan nem is tudjuk, de nem is szükséges külön kiemelni, hogy a hegedűirodalomnak mely műveiben tündöklik legfényesebben. A Kreutzer-szonátát, avagy Bachot senki sem játszhatja nála ragyogóbban. Chopin szebb hegedűjén, mint a zongorán, melynél jellemzőbbet érzelemvilágára nem tudunk mondani. Virtuózitása a Sarasate-féle Carmen-fantáziában éri el tetőpontját, felülmulhatatlanságát. Mint lengyel származású, természetesen a lengyeleket csodálatos színnel játssza, szintúgy az oroszokat is. A nagy lengyel hegedűsnek, Wieniawskynak, fenkölt tolmácsa, különbet pedig hegedűn senki sem hallott, mint mikor Huberman Csajkovszky hegedű-versenyét adja elő. Egy bölcs és egy léha, egy fúria és egy angyal, egy tudós és egy szent, egy Petrarca és egy Laura hangzik hegedűjéből.