A nyolcas szám
Három asszony ült a kertre nyíló erkélyen meg egy férfi. Vacsora után voltak. Kettő a hölgyek közül rózsás volt és eleven, egy pedig fakó és csöndes. Az első kettőt pajkossá tette a csöpp pezsgő, amit az asztalnál megittak, a harmadikat, aki különben is betegesnek látszott, mélabússá. Ő nem igen számított itt, inkább gardedám számba ment. A kert virágzó bokrai fölött a csillagoktól fényes, szokatlanul enyhe tavaszi égboltozat domborodott. Valahol hátul, a kivilágított szobasor méhében, kártyázó urak lármája hallatszott.
A két csinosabbik asszony a gavallérját faggatta, az egyetlen férfit, aki többre becsülte őket a kártyánál. Bolondos, vakmerő kérdésekkel ostromolták. Kifogástalan asszonykák voltak mind a ketten, de ennek a nyugodt modoru, fáradt arcu embernek a lényében volt valami, ami ingerelte a kiváncsiságukat. Azt olvasták le az arcáról, hogy valaha nagy szenvedélyei lehettek; azzal gyanusították, hogy a hallgatag modorával gonosz tudását leplezgeti; a puha és megis férfias csengésü hangja pedig kellemesen símogatta az idegeiket. Egyenkint nem igen mertek volna vele kötekedni, de mivel többen voltak, neki bátorodtak és vakmerőek lettek, mint az iskolás leányok.
Egy csípős kérdés ellen védekezett a férfi, amikor így szólt:
– Vagy rossz emberismerők maguk, vagy én nem tudom, hogy mi a szerelem…
A két asszony fölsikított.
– Azt meri mondani? Nekünk meri mondani?
– Pedig úgy van. A szerelmet, azt a bizonyos nagy szerelmet, jóformán csak a színpadról és könyvekből ösmerem. Nekem soha sem voltak szenvedélyeim, kivéve egyet, a gyűjtési szenvedélyt. A gyűjtő ösztön, az amatőr szenvedélye ki szokott fejlődni a legtöbb öregedő agglegénynél, akinek – miként nekem is – sok a szabadideje és elég a pénze…
– És mit szokott gyűjteni? – gúnyolódott az egyik asszony. – Női cipőket?
– Vagy hajfürtöket? Hogy teleaggassa velük a tűzhelyét, miként az indiánfőnök skalpokkal?
– Egyiket sem. Én hazugságokat gyűjtök.
– Hazugságokat? Olyat ugyan eleget találhatott…
– Nem annyit, mint gondolják. A közönséges, a durva hazugság engem nem érdekel, valahogy a képgyűjtőt a cégfestő mázolása nem érdekli…
– Tehát csak a tökéletes, a művészileg szép hazugság?
– Az. A hazugságnak óriás fokozata van az iskolakerülő gyerekétől kezdve egészen a nő hazugságáig, aki könyes szemmel suttogja: imádlak!
– Már megint a nőknél vagyunk. Persze, ők a klasszikus hazugság Rafaeljei és Tiziánjai?
– Már azok, akik… Ezt nem gúnyképpen és nem is szemrehányásképpen mondom. Én nem gyűlölöm a hazugságot. Csak azok vetik meg értelmetlen megrögzöttséggel, akik a fogalmakat feketékre és fehérekre osztályozzák, mint a sakktábla kockáit… A fekete a bűn, a hazugság, a rút, – a fehér az erény, az igazság, szépség… És a többi! Nekem azonban nincsenek előitéleteim színekkel szemben…
– Maradjunk a dolognál! Maga gyűjti a hazugságokat… Nagy már a gyűjteménye?
– Nem igen. Az ember olyan ritkán talál egy-egy igazán szép példányt. És ha talál is, mások, akik szemesebbek, elkaparintják az orra elől… Eddig mindössze tizenegy van a gyűjteményemben…
– Mind örökbecsü?
– Dehogy! A klasszikus jelzőt csak egy érdemli meg: a nyolcadik számu. Én ugyanis megszámozom a műtárgyaimat, mint minden gyűjtő… A nyolcas szám a gyűjteményem büszkesége…
– A szerző természetesen nő?
– Nem természetesen, de véletlenül az.
– Szerette?
– Isten tudja! Feleségül akartam venni, de talán nem is szerelemből, hanem önzésből, ahogy az imprezárió, aki örökre le akarja magának kötni a nagyreményü tehetséget. Azt akartam, hogy mindig csak nekem hazudjon, egyedül csak nekem…
A két kisebbik asszony egyszerre elkomolyodott. Valami metsző keserüség csengett ki az udvarlójuk hangjából… Meghökkenve összenéztek, mint a galambok, amikor meglátják a verőfényes udvaron a szálló kánya fekete árnyékát.
– Szép volt?
– Nem volt szép. Még csinosnak sem mondhatnám.
– Nem volt szép, de igazi asszony volt. A legigazibb asszony, akit életemben ismertem…
– Igazi asszony? Legigazibb asszony?
– Nem volt sem fiatal, sem viruló; vékony, beteges és sápadt volt, de telve epedő bűbájjal és fájdalmas édességgel. Rám mindig azt a benyomást tette, mintha az élet egy titkos, halálos sebet ejtett volna a lelkén. És mintha a lelke, amely valaha repülni tudott, most fáradtan vánszorogna csak. De ebben a bágyadtságban is volt valami szelid, harmonikus, behízelgő, odasimuló varázs. Úgy közeledett hozzám, mint egy beteg kis állat: csöndesen, félénken, könyörögve, egy nyájas pillantásért, egy simogatásért, egy kis melegségért esedezve. Ellenállhatatlan volt! Önök ezt nem értik, sohasem érezhetik az igazi nőiesség bensőségének hatását, legföljebb másokkal éreztethetik.
– Jól van, menjünk tovább! – mondta az egyik a fiatal asszonyok közül.
Nem tudták bizonyosan, hogy komolyan beszél-e vagy mulat rajtuk az úr.
– Nem megyek tovább, míg el nem mondtam, amit akartam… Az odaadásában is igazi nő maradt. Nem volt sem patetikusan nagylelkü, sem cinikusan bölcselő, sem szemérmetesen szenvelgő, hanem igazi nő. Nő, aki érzi, hogy ő férfi nélkül senki és semmi. A férfi ad tartalmat és értéket az életének…
– A férfi az erős tölgy, az asszony meg a folyondár. Mintha ezt már hallottuk volna valahol?
– Beszéljen már a hazugságáról!
– Remekül tudott hazudni. Klasszikusan. Bizonyos művészi ihletséggel. Látszott rajta, hogy a hazugság a lelke mélyéből nőtt ki; fegyvere ugyan, amelyet a létért való küzdelemben használ, de mégis olyan csillogó fegyvere, amelynek forgatása gyönyörüséget okoz neki. Mindig tudtam, hogy mikor hazudik, mert olyankor megszépült és valóban ellenállhatatlan volt. A szemének pupillája olyankor kissé összehúzódott, az arca, okos, szomoru arca, derült, tiszta és meggyőző lett. Ha hazudott, akkor – valami különös megszokás folytán – idegesen mozogtak az ujjai. A ruhája csipkéin babrált vagy a zsebkendőjével és azt mondta:
– Te vagy az első szerelmem. Te tanítottál meg szeretni. Az uram… ah! Nagyon boldogtalan voltam akkor…
– És maga elhitte neki? – kérdezte az egyik szép asszony.
– Semmit sem hittem neki, tudtam, hogy hazudik és mivel szenvedélyes amatőr vagyok, miként volt szerencsém említeni, éppen azért imádtam.
– És miért nem vette feleségül?
– Mert egy nap azt kellett tapasztalnom, hogy az ő művészete sem tökéletes. Meglehet, hogy nincs is tökéletes alkotás a nap alatt a hazugság terén sem. Olyan fogyatkozást födöztem föl a nyolcas számon, amely egyszerre nagyon leszállította a művészi becsét…
– Ugyan?
– A nyolcas szám ugyanis azon a napon igazat mondott s azzal mindennek vége lett.
– És mit mondott?
– Egy gyönge órában valami démoni sugallatra hallgatva, igazat beszélt: elmondta nekem, hogy volt már egy kedvese én előttem…
A két szép asszony egy pillanatig megdöbbenve nézte a gavallérját, aztán hangosan kacagva fakadtak.
– Maga bolond, édes uram!
A férfi búsan rázta a fejét.
– Nagyon szomoru dolog az egy szenvedélyes műbarátnak, ha egyszerre megtudja, hogy a legdrágább műkincse hamisítás…
A két asszony még mindig kacagott.
A harmadik nem osztozott hangos jókedvükben, hanem figyelmesen nézte a kert fekete bokrai fölött fölbukkanó holdat, mialatt fonyadt arcán egy könycsepp futott végig.