Gyorsvonaton
Sóvártól Hámorig unalmas utazás esik.
Különösen akkor, ha az embernek olyan sietős a dolga, mint Varsányi bárónak volt, amikor utolsó ízben utazott arra. Hámoron végtelen sokáig vesztegelt a vonat; ott hegyi gépet fognak eléje. A vonat aztán nagy pöfékeléssel, óvatos döcögéssel kanyarodik be a bazaltsziklák birodalmába. Különben Záporon, ahol a vonat eléri a vízválasztó hegylánc gerincét, tényleg szép a kilátás. Két meredek hegycsúcs között, mint egy óriás kapu oszlopai között, messzire be lehet látni a csernői völgybe. A kéklő szemhatáron, egy magányos dombon áll régi Csernő vára; alatta lombos ezüstnyárfák között, a csernői kastély palateteje látszik. Alkonyatkor, ha a lehunyó nap küllőformáju sugárkévéket hint a völgybe, az egész kép oly kedves, szinte édeskésen regényes, mint egy Hiadorféle vers vagy egy régi szépirodalmi lap címképe.
Varsányi báró azonban inkább az óráját nézte, mint a tájékot.
– Harminc perc mulva Csernőn lesz a vonat… Vajjon ott lesz-e az asszony a pályaudvaron? Megigérte. Sőt meg is esküdött rá, az édesanyja emlékére… De azért még se bizonyos, hogy ott lesz. Nála semmi sem bizonyos.
Még három kis stáció, aztán erős ívben futva, a felső-csernői kis pályaudvarba érkezett a vonat.
Varsányi messzire kidugta a fejét az ablakon, majd diadalmasan fölkiáltott. Ott van! Várja! Úti ruhában van, sárga kis bőröndöt tart a kezében, tehát vele fog utazni, ahogy levelében igérte, megesküdvén az édesanyja emlékére…
A következő pillanatban már elpárolgott a báró diadalmámora. Mi az? Hiszen ott van az asszony mellett az ura is!
Semmi kétség benne, az az öles nagy ember az asszony oldalán, aki lomha hidegvérrel nézi a berobogó vonatot, senki más, mint Cserney Péter. Varsányi nem tudta, hogy mit tegyen. Elrejtőzzék vagy mutassa magát? Ilyen eset még nem adta magát elő a gyakorlatában. Ha lett volna is kedve bujkálni, Cserney csakhamar rátalált volna. Lassu léptekkel végigjárta a vonatot és megkopogtatta az elsőosztályu kocsik ablakát.
– Hé. Varsányi hol vagy?
Az asszony azalatt nyugodtan állt a kijárat mellett, azalatt, hogy a kis kézitáskáját lóbálgatta a kezében. Ezt a táskát, amelyben ékszereit, leveleit és cigarettáit őrizte, soha nem adta ki a kezéből.
Nem igen siettek Cserneyék; olyan nagy urak voltak ők ezen a vidéken, hogy még a gyorsvonat sem ignorálhatta őket.
Péter úr végre megtalálta az ő barátját.
– Hé, babus, ide szálljunk! Itt van az udvarlója!
Varsányi azt hitte, hogy álmodik, amikor a házaspár bevonult a kupéjába. Persze, ő egészen másképpen képzelte ezt az utazást, amelynek részleteit titkos levelekben állapították meg. A tárgyalások csak kettőjök közt folytak, Varsányi meg az asszony közt, Péter úrról egyszer sem volt szó a levelekben.
– Bolond az asszony! – mondta Péter úr, amikor megrázta barátja kezét. – Egy héten kétszer Pestre menni!
– Hiszen maga otthon is maradhatott volna! – felelt vissza az asszony.
Péter úr, aki a világ legjobb szívü és a leggorombább beszédü embere volt, kitérően válaszolt. Azt mondta: fenét!
Egyszerre elborult az arca és keresgélni kezdett a zsebeiben. Minden zsebét végigkutatta. A pantallójára két zsebet, a mellényére hármat, a kabátjára és a felöltőjére hat-hat külső és belső zsebet számítva, összesen tizenkét zsebébe mélyesztette a kezét. Láthatólag nem találta meg azt, amit keresett. Azután leemelte az egyik bőröndöt és alaposan átkutatta. Aztán leemelte a másik bőröndöt. Abban fehér csipkeholmi volt.
– Hozzá ne merjen nyúlni! – rivallt rá az asszony.
– A pénzes szekrényem kulcsát keresem, – szólt Cserney.
Cserneyné ég felé emelte a szemét.
– És az ilyen ember szabadon járhat? – kiáltotta elkeseredetten.
Varsányi báró, aki némán nézte végig a családi jelenetet, mélységesen elkedvetlenedett. Egy asszony, aki ilyen becsületesen veszekszik, nem csalja meg az urát!
Cserney Péter azután a kalauzzal kezdett tárgyalni, miközben nagyon ravasz arcot csinált.
– Vajjon mit akarhat? – kérdezte magától Varsányi.
Hamar megtudta. Cserney a hóna alá vette a takaróját és meghajtotta magát.
– A méltóságos asszony talán nem fogja rossz néven venni, ha magára hagyom az udvarlójával és aludni megyek… Alázatos szolgájuk!
Bezárkózott a szomszédos fülkébe és a feleségét otthagyta a bárónak.
– Mit jelent ez? – kérdezte Varsányi.
– Micsoda? – kérdezte vissza nagy hidegvérrel az asszony, akinek akkor már cigaretta füstölgött a szájában.
– Miért jött magával Péter? Hiszen úgy volt, hogy ketten leszünk…
– Igen, eleintén úgy volt, de aztán minden megváltozott… Eszembe jutott, hogy Pesten most lóvásár van és hogy talán akad negyedik a vasdereseimhez… Magammal kellett tehát vinnem Pétert, mert ő nagyon ért a lovakhoz…
A báró elsápadt a dühtől, de nem válaszolt semmit. Világos, hogy az asszony megint a bolondot járatja vele. Az pedig, minha megértette volna a gondolatait, hamar mentegetőzni próbált.
– Nem kell azért haragudni, hiszen Péter nem alkalmatlan egy csöppet sem. Látja, most is magunkra hagyott; Budapesten mindig egyedül leszek, hacsak maga nem könyörül meg az elhagyatottságomon.
Ez az asszony nem volt sem szép, sem nagyon elmés, de azért szerelmes volt belé az egész világ. Kicsi halvány arcu, rettenetesen izgága nőcske volt, testileg-lelkileg talán egyformán jelentéktelen, de a járásában, a nézésében, a ruhája suhogásában, szóval az egész lényében volt valami delejes báj, amely ritkán tévesztette el hatását a férfiakra.
A vármegyében is, de a fővárosban is már két esztendő óta beszélték, hogy Varsányi kedvese Cserneynének. Az egészből egy szó sem volt igaz. A báró úr csak egy ízben, akkor is pezsgős fővel, feledkezett meg magáról annyira, hogy megcsókolta Cserneyné karját. Az asszony aztán néhány hónapig nem fogadta a látogatásait. Nemrégiben azonban megint megváltoztatta magaviseletét. Minden átmenet és bevezetés nélkül rettenetesen kacérkodott Varsányival, aminek következtében a már-már feledésbe ment pletykák újból fölelevenedtek. A fiatal úr most már úgy érezte, hogy neki mintegy becsületbeli kötelessége, hogy valahára megfeleljen a bizalomnak, amelylyel a vármegyei úri közönség őt kitüntette, amikor Cserneyné kedvesének nevezte.
– Ugy-e látni fogom Budapesten? – kérdezte most az asszony halkan, szinte könyörögve.
Ez a szelid megalázkodás éppenséggel nem illet hozzá, a bárót idegessé is tette vele.
– Maga mulat rajtam:
– Azt hiszi? Ebből látom, hogy mennyire nem ösmer… Szomoru, de való, hogy mi egyáltalában nem ösmerjük egymást.
– Ki ennek az oka?
– Azt hiszem, hogy maga! Két esztendő óta mondja nekem, hogy szeret, de én nem ösmerem magát és azt sem tudom, hogy hihetek-e magának?
– Hazugnak tart?
– Nem tartom annak, csak nem bizom magában.
– Esküszöm magának –
Az asszony a szavába vágott:
– Most maga mulat rajtam!
– De hogyan nyerjem meg a bizalmát, ha nem hisz a szavamnak? Tegyen hát próbára!
– Szó, szó, – mormogta Cserneyné keserüen.
– Ismétlem: tegyen próbára!
– Jól van! Mondja hát meg, kit szeretett előttem?
Varsányi meglepetten mérte végig barátnőjét.
– Hogy kit szerettem?
– Igen is! Különösnek találja a kivánságomat? Pedig az nagyon természetes. Önöknek férfiaknak van egy kényelmes jelszavuk: a diszkréció. Tönkre teszik egy-két vagy tíz asszony életét, aztán hallgatagon tovább állanak, mert a diszkréció úgy kívánja. Én azonban keresztüllátok a szitán és tudom, hogy nem odáig van! Én nem akarok szem lenni a láncban, nem akarom a tucatot kiegészíteni, nem akarom, hogy engem is diszkrétül kivégezzenek.
A báró, aki nem volt elkészülve ilyen szenvedélyes bőbeszédüségre, ijedten kérdezte:
– Mit akar hát!
– Különb akarok lenni a többi kedvesénél, azt akarom, hogy áldozza fel őket nekem, hogy utólag diadalt ülhessek az emlékük fölött…
– Nem értem…
– Mint királyné akarok bevonulni a szívébe és azt kivánom, hogy régi kedvesei rabnőkként hódoljanak előttem. Azt akarom, hogy túszokként a kezembe szolgáltassa őket.
– De hiszen ön azt kivánja, hogy a kezébe adjam a becsületemet!
– Igaz! De ön kevesebbet kiván-e tőlem?
Varsányi elcsodálkozva nézte az asszonyt.
– De hogy jutott eszébe ilyesmi? Hiszen ez őrültség!
– Meglehet, hogy az, de nincs-e jogom magától őrültséget követelni?
Az asszony nagyon föl volt indulva; a szeme fénylett, fehér foga pedig idegesen harapdálta az ajkát. A báró egy pillanatra lehunyta a szemét; valami kellemes szédülést érzett.
– És ha megtenném ezt az őrültséget –
Az asszony arca fölragyogott.
– Óh, ha erre képes volna…
Nem folytatta, mert Péter úr váratlanul belépett hozzájuk.
– Megvan a kulcs, kis baba, nem kell keresni!
– Kereste az ördög, – felelt Cserneyné, – akit láthatólag dühbe hozott az ura alkalmatlankodása.
– Akkor hát megyek aludni.
– Menjen már, menjen!
Cserney azonban mégse ment, hanem fölváltva, hol Varsányit, hol a feleségét nézte.
– Kedves barátom, – mondta aztán, – bevallom, nem merlek most egyedül hagyni a feleségemmel…
– De kérlek! – hebegte a báró.
– Te igen okos fiúnak látszol, de félek, hogy nem ismered eléggé drága nőmet. Azért hát, mielőtt magadra hagynálak vele, használati utasítást mellékelek hozzá…
– Péter! – sziszegte az asszony, megsemmisítő pillantást vetve az urára.
Cserney azonban rendületlen nyugalommal folytatta:
– Ennek a hölgynek a kalapjára tulajdonképpen piros zászlót kellene tűzni, mint a puskaporos hajókra, hogy minden jóravaló ember óvakodjék tőle… A legújabb szenvedélye az, hogy kiszedi a gavallérjából a legféltettebb titkukat, ha aztán otthon eldicsekszik nekem, hogy milyen egyűgyűek a férfiak…
Varsányi arca krétafehér lett.
– Megfogadtam, – szólt Cserney az asszonyhoz, – hogy ezentúl óvni fogom minden gavallérját.
Az asszony nem válaszolt, tehetetlen dühében azonban erősen megtiporta az ura lábát.
A vonat ezalatt sisteregve és pöfögve szaladt be a nagy csermői alagút kapuján.