Csak leány!
A Merceriát szegélyező régi házak erkélyére ráült a barnaszemü, édes velencei éjszaka; lenn, a keskeny utcasikátorban kigyúltak a lámpák; a fehér izzógömbök és a tarka mécsesek fénye mellett ötezer jókedvü naplopó haladt a Rialtó felől a Márk-térre, ahol már elkezdődött az esti hangverseny.
Matrózinges, barnaarcu zenekedvelők, akik napközben nyitott szájjal alusznak a partok izzó kőlapjain és fehérfogu hölgyek, akik kopogó papucsot viselnek a lábukon és akiknek örökké mozog a legyezőjük meg a nyelvük. Egymás karjába kapaszkodva, a ruhájukat meglibbentve, ritmikus léptekkel mászszák meg az átjáró hidak lépcsőit, a vidám fecsegésük pedig darázszümmögésként szűrődik be a keskeny lagunák alvó csöndjébe.
István báró, aki azelőtt való este érkezett ide Brindisi felől, ugyancsak a Márk-tér felé igyekezett. Az utcai suhancok megérezhették, hogy a lagunák benfentesei közül való, mert nem ajánlottak neki sem gyujtót, se kagylót, ő pedig gond és jóformán gondolat nélkül, zsebretett kézzel és cigarettával a fogai közt bandukolt a hal- és narancsszagu utcákon.
Most a könyökével megérintette egy mellette sétáló úrnak a karját. Jó ideig egymás mellé szorulva haladtak, csak aztán néztek egymás arcába. Ráismertek egymásra, régi jó ismerősök voltak.
– Pista, te vagy?
– Jó estét, Sándor.
A másik, Sándor, nevetve nyújtotta felé balkezét; a jobbik karjába egy fiatal nő kapaszkodott.
– Milyen meglepetés! – csodálkozott Sándor. – Én Bombayban hittelek.
– Onnan jövök.
– Meddig maradsz itt?
– Nem tudom még. Egy párnapig mindenesetre… És te?
– Két-három hétig… Meg akarom mutatni Irmának Velencét.
Megfogta a barátja karját.
– Hanem most bemutatlak az Irmámnak… Hiszen hírből már régen ismeritek egymást…
István a kalapjához nyúlt. Úgy emlékezett, hogy semmiféle Irmát nem ismer híréből és hogy eddig egyáltalában sejtelme sem volt róla, hogy a barátja megnősült. Most tehát egy gratuláló mosolylyal hajtotta meg magát.
Irma aztán megállt egy kirakat előtt, hogy holmi sziporkázó csecsebecséken legeltesse a szemét, István pedig növekedő gyönyörűséggel nézte az asszonyt. A melódiákkal terhes olasz éjszaka lehetett az oka, még inkább az elmúlt négy hónap, amit sátrak alatt tanyázva, a bengáliai ősmocsarakban vadászva töltött el, hogy most az Irma ruhájából kiáradó ibolyaillat szédülést okozott neki. Valami költői, titokzatos, epedő, tavaszi sejtelem szólalt meg a szívében, talán visszhangja annak az elmúlt kornak, amikor még állandóan édes, rózsás köd borult az ifju érzékeire. De Irma valóban szép volt. Elragadóan szép, csodálatosan szép. Az az öntudatlan szerény és mégis királynői szépség, amely, ha Chloe szandáljain végigmegy a szentelt berkeken: a fák meghajtják előtte koronájukat és az ég madarai csipogó rajokban követik.
Kiértek a fényárban uszó térre és a Flórián előtt találtak egy asztalkát, ahol hárman letelepedtek beszélgetni, mialatt az emberár zsongva hömpölygött el mellettük, mint egy óriás bálterem megszámlálhatatlan közönsége.
Irma nem vett részt a beszélgetésükben. Valami édes zsibbadás vett erőt rajta; mámoros volt a nyári éj illatától; láthatólag teljesen elmerült önmagába, ahol a lagunák fantasztikus városának tükörképét találta és nem igen törődött Sándorral, Istvánról meg alig vett tudomást. Ha rajta áll, épp oly idegen arccal fog elbúcsuzni a bárótól, mint amilyennel üdvözölte.
Később, amikor szünet állott be a férfiak beszélgetésében, mégis megszólalt:
– A bárónét nem hozta magával? – kérdezte szórakozottan.
– A bárónét?
– Igen, a feleségét.
– Nekem nincs feleségem.
Sándor elnevette magát.
– Összetéveszted Istvánt az öcscsével. A kisebbik házasember, de ez itt még legény…
Irma arcát finom pír borította el.
– Hogyan, hát maga az a –?
– Igen, ő az! – szólt Sándor mosolyogva.
Az elhallgatott jelzőben benn volt az egész nimbusz, amely István úr személyét környékezte.
– És most az Indiákon vadászott?
Negyedóra óta egyébről sem beszéltek a férfiak, mint a bengáliai vadászatokról, de Irma egyszer sem figyelt oda.
Mos azonban fölébredt és mint a jó katona a riadó hangjára, fegyveresen lépdelt az ellenség elé. Az arcán és a modorán meglátszott, hogy észre kivánja magát vétetni és hogy tetszeni akar és ez az igyekezete csillogóvá tette a szemét, édes mosolyt csalt az ajkára és plasztikussá tette még a vállát és a karját is, amely most másképp dőlt a szék karjának, mint az imént.
A riadó, amely fölrázta apátiájából, egy szó volt: István nőtlen! Ellenség, aki hadilábon áll a női nemmel, ellenfél, akivel hadakozva, végig lehet élvezni a guerilla-háboru izgalmait, akit végül le lehet igázni és a diadal-kocsihoz láncolni…
A báró szeme megakadt Irma keztyüs kezén, amely egy virággal babrált. Finom, karcsu, izmos keze volt és István talán odaadta volna az Indiákon szerzett legszebb tigrisbőrét, ha keztyü nélkül láthatta volna. Soha még nő nem volt rá ilyen hatással; olyan szomjas szemmel nézte, mintha csak megifjodott volna a lelke az őserdőkben. Ez a hatás visszatükrözött a két szemében, amely foszforeszkálni kezdett és visszatükrözött Irma szemében is, amely lopva meg-megpihent a báró barna, energikus arcán.
Irma a fejét rázta.
– Még ne! Inkább sétáljunk egyet!
Ezt halkan mondta, aztán egy mosolygó gyors pillantást vetett István felé, mintha meg akarna róla győződni, hogy helyesli-e azt, amit tett?
Sándor nevetve nézte az óráját.
– Jól van, kerüljétek meg ketten a teret, a Piazettán majd megtalállak… Én átugrom Danielhez és megmondom, hogy adjanak szunyoghálót az ágyamra.
Olyan volt, mint a mese, hogy most ketten, karonfogva áthaladtak a sokaságon és kimentek a Piazettára, le a partig, ahol úgy sziporkázott a fekete laguna, mintha millió szétfutó és egymásba olvadó aranykigyót ringatna. A hercegi palota óriás homloka harsogva verte vissza a zene hangjait, odaát pedig opálos ezüstköd borult S. Giorgiora.
Sokáig állottak a parton és élvezték némán a színek és a hangok harmóniáját. Irma lehajtotta a fejét és lehúnyta a szemét. A gömbölyü, meleg karja szelíden nehezedett a báró karjára. István úr lelkéből pedig szeszélyes, rapszodikus ötletek emelkedtek föl, mint a zengő pacsirták a vetésből.
Ime, – mondta magában ujongva, – ez a nagy, a szent éjszaka, amelyről álmodtam, de amelyben nem hittem… Csoda történt és a lehetetlenség valósággá lett… Most megértem az élet titkát is: az egész élet semmi, de ez az egy pillanat az örökkévalóság… Te pedig, aki itt állsz velem, egy vagy velem. Megértesz, ha nem is szólok hozzád egy szót sem. Nem nézek az arcodba, de ha azt mondom neked: – Gyere menjünk! – követni fogsz, mint az alvajáró.
Az Irma keze kissé megremegett István karján. Észrevette Sándort, aki kalappal a kezében közeledett feléjük. István lelkét valami nagy keserűség öntötte el.
– A férje! – mormogta.
– Kicsoda? – csodálkozott Irma.
– A férje, Sándor.
– Sándor – az én férjem?
Irma nevetett is, de láthatólag kissé meg is sértődött.
– Sándor, hallod? A báró azt hiszi, hogy én a feleséged vagyok…
– Csak nem?
– Ha mondom! Azt hitte, hogy a férjem vagy…
Sándor ezen annyira kacagott, hogy a part homályából kibukkant néhány álmos ábrázat.
– Ez nem rossz! – ismételgette Sándor. – Hát nem tudtad, hogy Irma a húgom?
– A húgod? Valóban – én…
Ezen aztán elmulattak még egy félórát, mialatt a Riván sétálgattak.
– A húgom. Mindössze húszéves. Igaz, hogy már tizennégy éves korában nagyleányszámba ment.
István újra és újra nézte a leányt; csodálkozott is, egy kissé szégyelte is magát, de boszankodott is, mintha valami méltatlanság esett volna rajta… Nem asszony, csak leány! Nem egyéb, csak egy nagy erős, csinos leány, az érett leányok ama fajtájából, akiknek az idomai már asszonyi vonalakban kezdenek gömbölyödni. Amolyan nem egészen fiatal leány, aki a kacérság erősebb eszközeitől sem riad már vissza. Csak leány! Az ajkán nem a gonosz tudás, hanem a kiváncsiság mosolyog; a szemében nem a démoni szenvedély, hanem a leányos furfang csillan. Ilyenformán mosolygott, kacsintgatott reá és taktikázott vele már egy tucat eladó kis grófnő, akiknek naiv pókhálóit az erős darázs széttépdeste, hogy továbbra is zümmöghessen a verőfényben…
A báró azonban jónevelésü ember volt és erőt vett a kedvetlenségén, amelyet kiábrándulása okozott neki. Csakhamar eltalálta a megváltozott helyzethez illő hangot is, a gyöngéd udvariasságnak azt az atyáskodó, fölényes hangját, amelyet a versenyen kivül álló nagybácsik szoktak a szép hugaikkal szemben használni, akikért talán készek volnának meghalni, de akiket nem vennének feleségül semmi áron…