Arianna

A dácsi nagy homokpuszta szélén, ahol már feketedik a föld, magános tanya áll kis ákácos közepette. Kicsi fehérre meszelt lakóháza van, amelynek egyetlen ékessége a hozzáépített vadszőlőlugas. A telep a sík közepette elhagyott és unalmas benyomást kelt. A kertje se nagyon viruló, mivel a tyúkok reggeltől estig ott kaparásznak. Naponta ugyan tízszer is kizavarják a baromfit, de a következő percben csak ott kotkodácsol megint. A ház mögött kifeszített kötélen fehérnemü szárad… A cselédudvaron egy öreg béres kalapálgat valami szerszámon, három lenhaju, szurtos gyerek meg komoly arccal nézi.

Ki hinné, hogy ebben a házban a párisi Figaro-t járatják és Bourget-t meg Prévost-t olvassák? Pedig így van. A párisi lap előfizetője és a francia szerzők olvasója a tanya úrnője, Zajcsáryné. Elvált fiatal asszony. A szép jelzőt nem tettem eléje, mivel az izlés végre is sokféle, Zajcsáryné pedig éppen azok közé tartozik, akik némelyeknek nagyon, sokaknak meg sehogysem tetszenek.

Különös megjelenése miatt a megyei humor elnevezte Ariannának. Hogy miért adták neki éppen ezt a nevet, azt senki sem tudja, bár mindenki így emlegeti. Sem Theseushoz, sem a Minotaurushoz nincs semmi köze, csak az arca egy kissé sápadt és a tekintete kissé különös. Az asszony egyébként tudja, hogy így nevezik és nem haragszik érte, csak mosolyog rajta.

Telt idomu, szépen megnőtt asszony. Az arcbőre bársonyos, de halvány, ami ebben a perzselő hőségben szinte csodával határos. A haja sötétbarna. Egyenes metszésü felső szemhéja félig eltakarja a szemét, ami különös fáradt, lappangó és sokatmondó kifejezést ad tekintetének. Igazi pogány szeme van.

Nem mondható különc asszonynak. Rosszat senki sem beszél róla, a gazdaságát meglehetős rendben tartja és szomszédaival jó viszonyban él. Nem nagyon töri magát utánuk, de nemis kerüli a velük való érintkezést. Igaz, hogy bizalmasabb barátságban senkivel sem él, de ez nem a jóakaratán, hanem inkább a természetén múlik. Azért hát többnyire otthon van. Alkonyatkor, amikor a kert már árnyékos, sokáig szokott föl s alá sétálni a lugas előtt. Nesztelen, csodálatosan bágyadt léptekkel jár föl s alá; ilyenkor nem lát s nem hall, mintha kábult volna a mozdulatai egyformaságától. Olyan, mint egy nemes ragadozó állat, amely a ketrec vasrácsa mögött koptatja és emészti magát.

Ime, a száműzött királynő képe… Száműzött királynő? A megyebeliek az ilyenre elnevetik magukat… Ugyan kérem, hiszen Zajcsáryné itt született a megyében! A bölcsője ebben a pusztai házban ringott, ahol most lakik. Nem is nagyúri családból való: édesapja ezredorvos volt, a régi jó idők sorozásain szerzett vagyont… A nép azért ma is Untauglik pusztának nevezi a tanyát…

Vagy öt esztendővel ezelőtt ment férjhez a doktor leánya. Az ura aljárásbíró volt a szomszéd városban; igen rokonszenves, derék ember. Három évig éltek együtt, a férj azalatt járásbíró lett. Jó házasságban élhettek, az ellenkezőjét legalább senki sem állította. Három év múlva mégis szétmentek. Minden föltünés és botrány nélkül váltak el, sőt el lehet mondani, hogy a válásuk barátságos volt. Az asszony indítványozta, hogy bontsák föl a házasságukat. Azt mondta, arra a meggyőződésre jutott, hogy a házasélet nem neki való. Az ura jóideig habozott, gondolkozott, végül belenyugodott. Ő is másnak képzelte a házasságot. A járásbíró ezután a kaszinói vendéglőből hordatta haza ebédjét, az asszony pedig egyedül lakott künn az Untauglik-pusztán. Hébe-korba, ha éppen előadta magát valami, írtak is egymásnak. Barátságos hangu, bár meglehetős rövid leveleket.

*

Alkonyatkor egyszer két úri vadász bandukolt a tanya közelében. Vagy kétszáz fürjet lőttek aznap és vagy harminc kilométert gyalogoltak a homokban. A vadászat hevében szemük elől tévesztették a kocsijukat és bármennyit káromkodtak is utólag, a bricska azért csak nem akart előkerülni a buckák közül. Az egyik vadász, az öregebbik, már csak vánszorogva haladt és egyre azt állította, hogy a naptól olyan a feje, mint a dézsa. A másik nem szólt semmit, de néha megtapogatta a vállcsontját, amelyre ólomsúlylyal nehezedett a madarakat tartó szíj.

A két kutyájuk is egészen eltikkadt már és az egyik minden áron meg akart feküdni a tarlóban. Egyre biztatni kellett és szólongatni. Az öregebbik vadász egy izben dühbe is jött s ráfogta a puskáját, hogy menten agyonlövi a bestiát. Ha közönséges vizsla, talán meg is cselekedte volna, de drága szetter volt.

– Nini, – mondta a fiatalabbik vadász, – itt a tanya az orrunk előtt!

– Az ám, – szólt az öregebbik, – az Untauglik-puszta! Hogy az ördögbe kerül ez ide? Én azt képzeltem, hogy jobbkéz felől hagytuk…

– Vajjon kaphatnánk-e itt vacsorát? – kérdezte az első vadász.

– Hogyne kapnánk, mikor itt lakik a feleségem.

A fiatalabbik meglepetten nézett vadásztársára, az pedig kiigazította magát: – A volt feleségem… Meg fog örülni az asszony, mert már jórégen nem láttuk egymást…

Olyan hangon mondta, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog. Majd furfangosan hozzátette:

– Majd odaajándékozzuk neki a madarainkat… Hanem kikötjük, hogy ne süttessen vacsorára fürjet, mert én beteg leszek már a szagától is.

Zajcsáryné csakugyan megörült a látogatásnak. Nem volt zavart egy csöppet sem. Némileg meglepettnek látszott ugyan, de a meglepetése inkább kellemes volt, mint mikor az ember viszontlátja egy oly régi ismerősét, akit őszintén becsül, sőt akivel rokonszenvezik is.

A járásbíró bemutatta volt feleségének fiatal vadásztársát, aki ügyvéd volt.

Húsz perccel később föltálalták a hirtelen főtt vacsorát a lugasban. Az urak nekiestek a tálaknak valódi vadászétvágygyal és evés közben nem is igen esett szó közöttük, míg az utolsó csöpp mártás el nem tünt a tálból. A kutyák azalatt a lugas sarkában ropogtatták nagy farkcsóválással a csontokat. Asztali bor nem találkozott a háznál, de az urak kitünőnek találták a cselédbort is.

– Tudja, mi volna most nagyszerü? – szólt a háziasszonyhoz a járásbíró.

– Nos?

– Ha most leheverednénk a lucernába… Ilyenkor este ott remek pihenés esik…

– Ha úgytetszik…

A lucernás mindjárt odarúgott a kertre. Csak át kellett lépni az árkon. A háziasszony nagy kendőt teríttetett le az urak számára és az ügyvéd, miután kissé kérette magát, odafeküdt barátja mellé. Tényleg pompás pihenés esett az illatos réten. Az urak égő szivarral szájukban nézték a csillagos eget, az asszony pedig, miután jóideig szótlanul egy helyben állott, maga is leült az árok gyepes szélére. Mélységes pusztai csend volt köröskörül, csak a tücskök muzsikáltak kórusban, a távolból pedig halk kutyaugatás hallatszott.

Az ügyvéd titokban arra a megállapodásra jutott, hogy jóizlésü ember, ha az övéhez hasonló különös helyzetbe jut, legbölcsebben cselekszik, ha minél kevesebbet beszél. Ha hármuk közül valakinek szóval kell tartani a társaságot, hát csak beszéljen a járásbíró.

Zajcsáry beszélt is. Közbe-közbe köhögött, mint a gutaütésre hajló emberek szoktak, aztán nagyot pöfékelt a szivarjából és beszélt az idei termésről, a búzaárakról és egyéb közömbös dolgokról.

*

Egyszerre – az ég tudná, hogyan történt – a társalgás kiszökött közömbös medréből.

Zajcsáry mondott valamit, azután az asszony vette át a szót. Az árnyképe ott ült a töltés szélén, összekulcsolt két kezébe fogva térdét. Az ügyvéd lehunyta a szemét, hogy jobban élvezhesse hangját. Most tünt csak föl neki, hogy milyen gyönyörü bársonypuha és mégis szilárd hangja van az asszonynak. Lehunyta szemét és az a bolondos hallucinációja volt, hogy az asszony szavai szentjánosbogárkához hasonló, színes, apró fénypontokként rajzanak a szíve körül. Tisztán látta, hogy az a betűje lángvörös, az á-ja pedig sötétpiros, az e-je sárga, az í-je fehér, az ó-ja pedig azurkék…

Mit is mondott Zajcsáry? Egy katonatisztről beszélt, akit mostanában helyeztek át a városukba. Azt mondta: Gyönyörü szál legény, igazi Don Juan-alak, képzelem, hogy fognak majd bolondulni az asszonyok…

– Katonatiszt nem lehet Don Juan, – mondta Zajcsáryné nyugodtan.

A járásbíró elcsodálkozott ezen az állításon.

– A tapasztalás az ellenkezőt bizonyítja!

– Csak a közhit tartja az ellenkezőt, de a közhit nem bizonyíték. Én azt hiszem, hogy a katonák csak a színpadon és a novellákban hódítanak női szíveket, a valóságban nem. Vagy amit hódítanak, az alig éri meg az ostrom fáradalmait. Ők csak katonánéknak tetszenek és unatkozó vidéki asszonyoknak, leginkább olyan helyeken, ahol egyedül képviselik az előkelő semmittevő ifjúságot. Nézzen körül a nagy világ társaságában, nem fog katona Don Juant találni. Vagy ha talál ilyen Don Juant, az csak véletlenül katona, de nem tipikus katona.

– A tiszt, akiről szó van, nem csak katona, hanem föltünően szép ember is.

– Látott már olyan föltünően szép férfit, aki tetszett volna a nőknek? Én még sohasem láttam. Általánosságban azt találom, a nők, az igazi nők, igazságtalanok és elfogultak a szép férfiakkal szemben. A feltünően szép férfi sohasem fogja magát tisztázni a gyanu alul, hogy a külsejével kiván hatni. Ezt az igyekezetét – legyen az való vagy ráfogás – a nő mindig nevetségesnek fogja találni. Kivételt csak a vénülő asszonyok és parasztleányok tesznek…

– Tehát a férfiasság tetszik a nőknek?

– Én Istenem, nem értem egészen, hogy mit tud férfiasság alatt. Ha az erőt és a bátorságot érti, akkor nemmel válaszolok. Ha az erő és bátorság nagy hatással volna a nőkre, akkor az a cirkuszi akrobata volna a teremtés koronája, aki földre teremti az összes henteslegényeket…

– Hátra volna még a jellem. Remélem azonban, nem fogja azt állítani, hogy éppen ez volna a Don Juan főerőssége?

– Sohasem állítanék ilyet. A nagy jellemek gyakorta unalmas emberek.

A járásbíró elhallgatott, de megszólalt az ügyvéd.

– Azt hiszem, az olyan nőre, aminőről a nagyságos asszony beszél, nagy hatással lehetnek a híres emberek. Például az írók. Nem?

Zajcsáryné halkan elnevette magát.

– Értem, hogy valaki bolondul az irodalomért, de azt sohasem fogom megérteni, hogy valaki bolonduljon az íróért, csak azért, mert híres ember… Úgy képzelem, hogy a híres emberek mind egyoldalúak, többnyire önzők és jórészben izléstelenek. Ennek alkalmasint a nagy nyilvánosság az oka, amelyben élnek… Kissé nevetségesnek is találom azt a nagy fontosságot, amelyet a saját reflexióiknak – a való élet halvány másolatainak – tulajdonítani hajlandók… Hallottam, hogy vannak nők, akiknek különlegessége a hírnév… Ezek illatos leveleket írnak minden új hírességnek, Amerikában pedig virágot küldenek a siralomházban ülő rablógyilkosnak is… Ha híres ember volnék, nem volnék büszke az ilyen sikerekre.

– Tehát mondja meg ön, asszonyom, hogy mi tetszik a nőknek?

– Legyen; elárulom a titkot és nem kell attól félnem, hogy a női nem meg fog átkozni árulásomért, mert a legkevesebb nő tudja, hogy mi tetszik neki a férfiban… Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a nőt bizonyos különleges férfias tulajdonságok ragadják el. A szerelem a legeszményibb önzés és a nő is csak önmagát szereti a férfiban. A férfi lelke reflektáló tükör a nő számára és minél tökéletesebbnek és szebbnek látja abban a saját képét, annál nélkülözhetetlenebb lesz számára a tükör. Az a férfi, aki – akár érzi, akár csak tökéletesen tetteti – a legerősebben reagál a nő szépségére, aki el tudja a nővel hitetni, hogy leginkább méltatja egyéniségét: félig már megnyerte a játékot. A nőben, minden igazi nőben megvan az érvényesülés vágya… Ne téveszsze ezt össze a nyers hiusággal! A férfinak módjában van, hogy önállóan érvényesüljön, a nő csak a férfi révén érvényesülhet. A nő hangszer a férfi kezében. Ha a hegedü gondolkozni és érezni tudna, akkor bizonyára őrjöngve imádná Paganinit és gyülölné a kontár muzsikust. Ez nem hiuság, hanem természetes ösztön. Hiszen ismeri Ariadne regényét. Mit gondol, miért imádta Theseust annyira? Mert félisten volt? Mert hős volt? Mert szép volt? Ez a férfiak fölfogása, de én, az asszony, másképpen itélek. Ariadnenak Theseus hozta meg az alkalmat az érvényesüléshez; az Ariadne fonala segítségével szerezte meg Theseus a halhatatlanságot… A hegedü átengedi a dicsőséget a mesternek, ő maga csak zengeni akar, elragadni és lelkesíteni. Kedves uram, ha ön ellentállhatatlan akar lenni, akkor ne akarjon a nőnek imponálni, ne akarja elragadni vagy megvakítani, hanem adjon neki alkalmat, hogy ő ragadjon el és vakítson. Önnek tetszik egy nő? Tanulmányozza a külsejét, figyelje meg a jellemét. Adjon neki alkalmat oly szépségek és tehetségek érvényesítésére, amelyek őt magát is meglepik. Ha nem kedveli a nyilvánosságot, akkor megteheti négyszem között is, de ön legyen a tapsoló és ámuló közönsége – és a siker nem marad el.

– Csakhogy ehhez érteni is kellene, – mondta elgondolkozva az ügyvéd.

– Persze, ahhoz érteni is kell, – hagyta rá az asszony.

A járásbíró már jó régen nem beszélt semmit, nem is mozdult fekvőhelyén. Most azonban hortyogni kezdett.

Az asszony fölkelt.

– Aludni megyek, – mondta. – Az urak majd találnak ágyat az ebédlőben… Kissé későn szoktam kelni és ha reggel esetleg már nem láthatnám önöket – Isten velük!

Könnyedén átszökött az árkon és nesztelen léptekkel ment a ház felé. Útközben halkan mondta azt a két verssort Arianna sírásá-ból, amely gyakran járt az eszében: