A kék csóka
Egy társaságban, ahol az életről és a nőkről beszélgettek, valaki, aki addig hallgatott, megszólalt és elmondta a következő történetet:
Egyszer – fiatal éveimben – kocsin mentem a szent-annai pusztáról a városba. Szép októberi délután volt. A nap perzselően és mohón tűzött a rétekre, de a fénye mégis oly szomoru volt, mint a vén ember szerelme. A messzi síkságon sehol egy teremtett lélek. A téglavetők körül is, amelyeket útba ejtettünk, kísérteties csöndesség honolt, mintha az emberek mind elmenekültek volna valami közeledő nagy veszedelem elől. A füstös égetőkemencék előtt agyagos ládák, talyigák és ásószerszámok hevertek nevetségesen vad rendetlenségben.
A téglaégetők mögött az út bekanyarodik a nagy nyirfaligetbe. Nedves hűvösség csapta meg az arcomat, a lombrostélyon átvágodó napsugarak pedig oly káprázatos táncot jártak körülöttem, hogy le kellett hunynom egy percre a szememet.
Amikor a vágásra értünk, halk, harmónikus kiáltás ütötte meg a fülemet. Vidám madárkiáltás volt, olyanformán hangzott, mint a csak szó, de elnyújtva és palócosan ejtve. Egy nagy madár suhant el közel a fejem fölött, kiterjesztett szárnyakkal, kecses, nyugodt ívben hasítva a levegőt. A pávakék tolla úgy ragyogott a napon, mint az indus selyem. Idegenszerüen szép, szinte mesésen izgató benyomást tett reám; mintha távoli pálma-szigetekről tévedt volna ide, amelyekről gyermekkoromban álmodoztam. Röptében már majdnem a csalánbokrokat érintette, aztán meglibbentette a szárnyát és könnyedén fölvetette magát egy fiatal nyirfa koronájára. Ott megült. Alkalmasint fölizgatta a kiváncsiságát a fogatom, amely prüszkölve döcögött végig az erdején.
Rajtam pedig egyszere megint erőt vett a kellemes láz, amely gyerekkoromban emésztett, valahányszor vadmadarat, vagy akárcsak tarka madártollat is láttam. Az a különös, epesztő vágy, hogy a kezemben érezhessem és a magaménak mondhassam a levegőnek szabad gyermekét, hogy urává legyek az idegenszerü varázsnak, amelyet erdők mélyén és verőfényes magaslatokon szedett föl a tollára.
A puskám velem volt… Sietve két töltényt csaptam a csövébe, aztán megállítottam a kocsit. Amikor célba vettem a csókát, ijedt csak-kiáltást hallatott és szétvetett szárnyakkal ledobta magát a fáról. Kétszer lőttem, gyors egymásutánban. A második lövés szárnyán találta a madarat. Zegzugos vonalban leereszkedett a fűbe. A levegőben vékony füstsáv úszott, a nyirfa lombja alatt pedig néhány pehely kavargott.
Leugrottam a kocsiról, hogy megkeressem a zsákmányomat. Jó ideig hiába kutattam a fűben; végre megleltem: ott gubbasztott egy vakondtúrás tövében, kék gombolyaggá fúvódva. Hogy utána kaptam, kisiklott a kezem alól és sebes verébugrásokban menekült. Az ellőtt szárnyát maga után vonszolta, de azért oly gyorsan futott, hogy csak nagy erölködéssel tudtam a nyomában maradni. Bokrok közt előretörtetve kergettem, le a domb lejtőjén, ki a liget szélére. Itt tüskés drótkerítés állotta az utamat. Megállottam a kerítés előtt és elnevettem magamat. Igazán ostobaság, amit művelek… De aztán erőt vett rajtam a férfimakacsság: ha már belekezdtem, a végére járok! És a kocsis előtt is resteltem volna, ha madár nélkül térek vissza.
Átmásztam a kerítésen, közbe pedig megtéptem a ruhámat. Most már azért se menekülsz, átkozott madár, ha napestig kellene is utánad loholnom!
Oly gyorsan surrant tova a réten, mint a patkány. Egyszerre süppedni kezdett alattam a talaj. Egy vízér zsombékos medrében jártam. Bokáig gázoltam az iszapot, a cipőm megtelt vízzel, de aztán kivergődtem a túlsó partra. Már jó messzi jártam a kocsitól.
A parton sűrű szederbokrok virítottak. A madár a tüskés indák alá vette magát. A bokrok a védelmük alá vették és ezer harcias tüske irányult az üldözője ellen. A csóka ott gunyasztott vagy két lépésnyire tőlem, pihegve, a csőrét tátogatva. Utána kaptam, – megint kisurrant a kezem alól. A haragtól szinte elvakulva, nekitörtettem a bozótnak. A kezemet, a nyakamat megvérezte a tüske, de most már nem tágítok, gondoltam, ha cáfolatokká is tépem magamat. Olyasmit éreztem, hogy elégtételt kell szereznem a sérelemért, amelyet egy buta kis madár ejtett emberi méltóságomon.
Megfogtam! Amikor a kezemben tartottam, keserves csak-ot kiáltott, a szíve pedig forrón és sebesen lüktetett az ujjaim alatt. Ott állottam a bozótban, a fáradtságtól lihegve, megvérzett kézzel, tépett, ruhával, de diadalmasan. A csóka jobbról-balra forgatta a fejét, a szemén pedig kékesfehér hártya alakjában vibrált a rémület. Az egyik szárnya rongygyá volt lőve, alkalmasint a tüdejébe is kapott sörétet, mert a tátott csőréből vér szivárgott. Egyszerre mélységes elkedvetlenedés vett rajtam erőt. Mire való volt ez? Mit kezdjek most a csókával? Eldobjam? Embertelenség volna. Végezzünk vele gyorsan, hogy ne kínlódjon a szegény.
Kitéptem egy tollat a szárnyából, hogy vadász-szokás szerint átfúrjam vele a koponyáját; de vagy ügyetlen voltam, vagy kemény volt a feje, – nem sikerült. A madár kétségbeesetten hápogott és vonaglott a kezemben, végre megundorodtam a förtelmes munkámtól és az utálattól hörögve letéptem a fejét. Csonka kis testében még akkor is ijedten lüktetett a forró szíve.
A fejetlen csókával a kezemben elindultam, hogy megkeressem a kocsimat. Nagy ideig tartott, míg rátaláltam. A kocsisnak az az ötlete támadt, hogy elémbe kerül, de mivel nem tudta hogy merre járok, másfelé vette az útját. Csak hosszas keresgélés után tudtunk egymásra bukkanni. Amikor halálra fáradtan fölültem, már alkonyodni kezdett.
A csóka ott feküdt a lábam előtt. A kezembe vettem: a vértől mocskos tollához szalmaszálak tapadtak. Formátlan volt és fakó. Kitéptem négy tollat a szárnyából – otthon odaadtam a gyerekeknek – a csonka testét pedig kidobtam az út szélére. Később észrevettem, hogy a tollak közül az egyik tépett és konyult; azt is szélnek eresztettem. A hármat, ami megmaradt, odatűztem a kocsisülés zsinórjába, amely fehér porcellángombokkal volt levarrva.
Időközben mindjobban besötétedett. A nyugati égboltozaton óriás függőleges felhőoszlopok mögött kékes-vörös tűzben izzott az ég. Olyan volt, mint egy rettenetes ismeretlen istenség temploma. Lassankint kialudt az égi tűz. Minden szürke lett. Az útszéli nyárfák zúgva hajlongtak a szélben.
A tollaimat kerestem a szememmel, de az ülésén már csak egyet láttam. A másik kettőt már rég elvihette a szél.
Most az utolsó toll is félrekonyult a kocsi rázásától. A szél fölkapta és az arcomba sodorta. Utána nyúltam, hogy megfogjam, de már ekkor libegve elszállott és eltünt a homályban.