Jancsi édesanyja
Az inas beszólt a vendégszobába, hogy kész az ebéd. Alázatos képü, sekrestyésformáju tót volt és suttogó hangon beszélt.
Magam a tükör előtt fésülködtem, az útitársam pedig, Sándor bácsi, a mosdótál fölött prüszkölt. A testünket és a ruhánkat egészen ellepte a fehér úti por, amit félnapi kocsizással szedtünk magunkra. Nyáron át olyan az egész Karánköz, mint a lisztes láda.
– Igazán kiváncsi vagyok a háziasszonyunkra, – mondtam Sándor bácsinak. – Sokat emlegetik nálunk otthon.
Az öreg egy hófehér törülközővel dörzsölgette a cinóbervörös bikanyakát.
– Nagyszerü asszony! – krákogta. – Csupa ész és erő! Nincs férfiember, aki így rendbe tudná tartani a gazdaságát… Ha ifjabb éveimben ilyen asszonynyal találkoztam volna –
– Mióta özvegy már az asszony?
– Az őszszel lesz kilenc éve, hogy az a szamár agyonlőtte magát.
– Az ura? Hát nem agarászaton járt szerencsétlenül?
– Ördögöt agarászaton! Soha nem is agarászott. Főbe lőtte magát. Talián országban vagy hol a pokolban.
– Emlékszem már! Igen – Nerviben történt.
– Két évi boldog házasság után fogta magát az ipse és se szó, se beszéd, csak eltünt hazulról. Másfél hónapig bolyongott, az ég tudná, hogy hol, aztán megtalálták a holttestét ott lenn egy korcsmában. Itthagyni egy ilyen asszonyt és ilyen szép vagyont!
– És miért hagyta itt, vajjon?
– Azt senkisem tudja. Az asszony sem.
– Hátha csak nem akarja megmondani?
– Mondom, hogy sejtelme sincs róla… Nekem megesküdött akkor a szűz Máriára, hogy nem tudja és az ő szavát inkább elhiszem, mint sok férfiét. Amikor az a szerencsétlen utolsó útjára kelt, – azt mondta, hogy Aradra megy, – gyöngéden elbúcsuzott az asszonytól, meg is csókolta… Semmi félreértés nem volt közöttük… Abból is látszik, hogy végrendeletet készített, amelyben mindenét a feleségének testálta. Ezt pedig nem tette volna, ha lett volna közöttük valami.
– Már ez bizonyos. Úgy emlékszem, hogy amerikai párbajról is rebesgettek akkoriban?
– No az meg éppen sületlenség. Ki vívott még amerikai párbajt, ha nem volt regényhős?
– De valami okának mégis csak kellett lenni!
– Az volt a baja, hogy bolond volt. Arra vágyott, ami neki nincs s nem becsülte meg azt, amit az Isten adott.
– Mire vágyott? És mije nem volt?
– Hát tudom én? Talán repülni akart, mint a varju, vagy a vízben járni, mint a vízi poloska… Nem lehet kiokoskodni az ilyen poétaember szavából…
– Poétaember? Hát verseket is írt?
– Nem írt se verset, se prózát. De azért mégis poétaféle volt, mert részeg volt olyankor is, ha színét se látta a bornak és úgy tudott beszélni, hogy akár kótára is szedhetted volna… Úgy beszélt, mint a – mint a –
– Mint kicsoda?
– Tudja az ördög, hogy mit akartam mondani. Szóval: bolond volt! Az ilyen ember mindenre képes. Miért ölte meg magát? Talán azért, mert elfogyott a hold. Vagy azért, mert kinőtt a körme. Különben ne beszéljünk többet a haszontalan fráterról!
– Miért haszontalan?
– Vannak a tisztességnek bizonyos szabályai, amelyek a halálban is kötelezők. Úgy ahogy az az ember meghalt, nem szabad meghalni úriembernek…
Miközben megkötöttem a nyakkendőmet, eszembe jutott, hogy más hangon is hallottam már beszélni a megboldogultról. Egyik íróbarátom beszélt róla, évekkel ezelőtt. Ami magasztaló jelzőt egy féktelen képzeletü ember csak találhat, azt mind rápazarolta.
Többek közt azt is mondta róla, hogy a jelenkor legmélyebb lirai lelkülete volt. (Szóbanforgó íróbarátom felfogása szerint a legnagyobb költőket és bölcsészeket mindig azok között kell keresni, akik nem írnak; az írás maga összeférhetetlen az igaz költészettel és az igaz bölcseséggel.)
Időközben elkészültünk az öltözködéssel. Három elsötétített szobán kellett átmennünk, míg az ebédlőbe értünk. Bolthajtásos, hűvös lakás volt. Az ósdi bútorok a tisztaságtól ragyogtak. Mindenütt az a kellemes, üdítő illat terjengett, amelyet a régi vidéki úriházak lehelnek ki magukból és amely némileg emlékeztet a levendulára.
Az özvegyasszony már az asztalnál ült és a párolgó levest osztogatta. Vele szemben egy matrózruhás kis fiu ült.
Az asszony szép asszony számba mehetett azok előtt, akik kedvelik a nagyon szőkéket és fehérhúsuakat. Lenszínű, igen erős növésü haja volt; a szemöldöke és a pillája is világos színü volt, inkább ezüstös-fehér, mint aranyszőke. Szilárd és szinte megdöbbentően tiszta tekintetü szeme volt; a szépmetszésü arcán pedig az a bizonyos nemes és tökéletes nyugalom honolt, amelyet emberi arcon eddigelé még soha, csak növényevő állatokén láttam.
Sándor bácsi bemutatott és az asszony helyet jelölt a balján, azzal az udvarias közömbösséggel, amely eléggé elárulta, hogy a házánál megszokott dolog a vendégjárás.
Az öregre, hogy ott ült a háziasszony jobbján, alig lehetett ráismerni. Olvadozott, málladozott a lovagias hódolattól, édesdeden csucsorgatta a száját, közbe pedig olyan émelyítő bókokat mondott, aminők az ötvenes években lehettek divatban. Az asszony bizonyos derült fölénynyel és némi mosolygó kicsinyléssel védekezett az udvarlása ellen. Az a benyomásom támadt, hogy a jóakaró kicsinylése nemcsak Sándor bácsinak, de nekem is szól és velem együtt a férfinem minden tagjának.
Velem nem sokat törődtek.
Miután bekanalaztam a levesemet, a tekintetem megakadt a képen, amely a szemben levő falon függött… Teremtő Istenem, minő fej! Hol láttam már ezt az arcot? Ki lehet? Ki más, mint ő, a megboldogult, aki Nervibe utazott, hogy meghaljon. Olyan sápadt, gondolkozó, nemes arca volt, minőt a mai festők akkor tudnak csak elképzelni, ha Eötvösre vagy Széchenyire gondolnak. Csak jóval puhább, nőiesebb, szomorú bájjal teltebb. A szeme! Ki az a festő, aki ilyen szemet tud festeni? Ime, a különleges magyar szem, a nomád kalandorok dióbarna szeme, amely álmodozó és elborult, mintha a puszta felleges ege tükröződnék benne.
Alig tudtam leplezni a szórakozottságomat.
E pillanatban megszólalt a kis fiu az asztal végén:
– Az az én édesapám! – mondta, szintén a képre nézve.
– Jancsi, mi az!
Az asszony egy feddő pillantást vetett a fiúra, aki zavarodottan a tányérja fölé hajolt. Én pedig, aki úgy éreztem, hogy bűntársa vagyok a gyermeknek, kenyérgalacsinokat kezdtem sodorni.
Később összetalálkozott a pillantásom a fiúéval, – hogy hasonlít az apjára! Ugyanaz az álmodozó, tüzes, szomoru barna szem, amelyet megirigyelhetne tőle a világ legszebb asszonya. Egyébként nem volt szép gyermek: a szája nagy volt, az arca pedig vézna.
Sándor bácsi a tengeri útjáról beszélt, amelyet Fiumétől Ankonáig tett. Erről az útjáról nagyon szivesen beszélt, mert a hajón mindenki megkapta a tengeri betegséget, csak éppen ő nem. A fiú ekkor megint beleszólt a társalgásba.
– Találkoztak tengeri kalózokkal? – kérdezte.
– Ma már nem járnak kalózok a tengeren, – világosította föl az édesanyja.
– De vademberek még járnak?
Nem válaszoltak neki. Amikor a gyümölcsöt hozták, a fiú fölkelt az asztaltól és kezet csókolt az édesanyjának.
– Nem eszik gyümölcsöt? – kérdeztem.
– Nem szeretem, – válaszolt vérvörös arccal; azzal kiosont a szobából.
– Nagyon szereti a gyümölcsöt, – mondta a háziasszony, – de büntetése van, azért nem kap. Képzeljék: hazugságon értem az este!
– Hazugságon?
A Sándor bácsi arca elborult, mint az olyan házibaráté, akit egy fájdalmas családi titokba avattak be.
– Mindent meg lehet bocsátani a gyereknek, csak a hazugságot nem!
Mellesleg jegyzem meg, hogy az én tiszteletreméltó urambátyám volt a vármegye legnagyobb ánzágolója. Ha minden egyes vadászfüllentéseért megvontak volna tőle egy tál ételt, már régen éhen kellett volna halnia.
– A kis haszontalan, magyarázta az asszony, – föllármázta tegnap este az egész házat, hogy rablók vannak a kertben. A cselédek mind fegyverre kaptak, Jancsi pedig a Flóbert-puskájával vezette őket… Persze, egy lelket se láttak, Jancsi azonban, amikor vallatóra fogtam, erősen megmaradt az állítása mellett. Azt mondta, hogy ötvenen voltak a rablók, mindannyian – irokéz-indiánok. Megkérdeztem tőle, hogy honnan tudja, hogy irokézek voltak, erre azt mondta, hogy kék teknősbéka van a mellükre tetoválva, arról ismerte meg őket.
– Úgy látszik, a fiu elolvasta Cooper könyveit? – kérdeztem.
– Egy idő óta valóságos olvasási düh vett erőt rajta, a képzelete éjjel-nappal az olvasmányain kalandozik. Azelőtt lovagokkal, szerecsenekkel és sárkányokkal népesítette be a házat, most pedig indiánokkal. A legkülönösebb az, hogy el is hiszi mindazt, amit maga füllent.
– Ha elhiszi, akkor nem füllent, – vetettem közbe – és akkor nem is javít rajta a büntetés.
Sándor bácsi egy rosszaló pillantást vetett reám, az asszony pedig nyugodtan mondta:
– Nekem az a meggyőződésem, hogy vannak öntudatos és öntudatlan hazugságok. Az öntudatos hazugság szülő oka az erkölcsi romlottság, az öntudatlané pedig a fantázia fegyelmezetlensége. Ha megbüntetem a fiamat hazugságáért, ezzel nem akarom megjavítani – erre nincs szükség, mert nem rossz gyermek, – hanem fegyelemre akarom szoktatni.
– Pedig fantázia nélkül nincs emberi nagyság.
– Meglehet, ezt nem tudom. De van boldogság…
Száz dolgot mondhattam volna, de éreztem, jobb lesz, ha elhallgatok. Ennek az asszonynak elvei vannak. Ha egy nőnek elvei vannak, az azt jelenti, hogy nem lehet vele vitatkozni, mert sziklaszilárdan hisz a tulajdon csalhatatlanságában.
Fekete kávé után a háziasszony és Sándor bácsi a hivatalos dolgaikat kezdték feszegetni. Az öreg ugyanis hivatalos küldetésben járt itt: a vármegyét képviselte, amely évek óta pörben volt az asszonynyal és most egyezséget akart vele kötni. Ha Sándor bácsi ez alkalommal nem ajándékozta el a vármegye egész területét, alkalmasint csak az asszony szerénységén múlt, mert kötve hiszem, hogy az öreg úr meg tudott volna tőle valamit tagadni. Magukra hagytam őket. Egy ideig a kertre nyíló terrászon cigarettáztam, aztán – bár halk eső kezdett permetezni – végigsétáltam a sötét vadgesztenye fasoron. Nagy és szép park volt. Kissé elhanyagoltnak látszott – a takarékos asszony nem tartott műkertészt, hanem béresekkel gondoztatta, – de éppen az elvadultsága tette széppé. A fasor békanyálos kis tóhoz vezetett, amelynek partján régi kőpad állott; azontúl sűrű bükkös terült el. Ez már valóságos erdő volt és amint körülnéztem a sűrű bozótban, önkéntelenül is a Jancsi indiánusaira gondoltam, azokra a vérszomjas, ordítozó irókézekre, akik egykor csábos fantómokkét vonultak át az én gyermekálmaimon is.
Egy kis tisztáshoz értem, amelyről frissen kaszált széna illata áradt felém és ekkor meglepetten állottam meg az esőtől gyöngyöző bokrok között. A tisztás másik oldalán, vagy tíz lépésnyire tőlem, csinos kép tárult elém. Egy óriás bükkfa lehajló lombja alatt, kis szénaboglyán két gyermek ült: a fiút ismertem, Jancsika volt, a másik egy kis parasztleány. Mindakettőnek a fején sárga nagy virágokból font koszoru volt. A leány azonkivül még egy liliomszárat is tartott a kezében, jogar gyanánt. Mezítláb volt, piszkos kék ruhácskában, de a fitos orra és a nagy kék szeme bájossá tette az arcát. A kis leány nagyon komolynak, ünnepiesnek és meghatottnak látszott. Mereven ült valami képzelt méltósága érzetében. Jancsi egy nagy könyvet tartott a térdén és hangosan, az iskolás gyermekek éneklő hangsúlyozásával olvasott belőle. A napfényben sziporkázó esőcsöppek finom ezüstfátyolt vontak a kép elé, amely a maga fantasztikus voltával beleillett volna a Szentivánéji álom egyik jelenésébe.
A gyermekek nem vettek észre és én meghallottam minden szavukat.
Jancsi így folytatta az olvasást:
„Budán a trónjáért és életéért remegő V. László királyt rábírták a cselszövő urak, hogy a Hunyadi-házat megsemmisítse. Miután a várat megrakták cseh zsoldosokkal, a gyermek Mátyást is Budára csalták és a két Hunyadit, számos barátaikkal egyetemben, elfogták és tömlöcbe vetették…“
– Tömlöcbe vetették? – szólt közbe a leány.
Meglátszott rajta, hogy aggódik a két Hunyadi sorsáért. Jancsi azonban megnyugtatta kis barátnőjét.
– Csak hallgass ide, most jön a java! Most meg lesz írva, hogyan szabadultak ki a tömlöcből; sok lovagtörténetet olvastam már és tudom, hogy ennek így kell lennie.
„A királyi tanács, azt híresztelvén, hogy a Hunyadiak összeesküdtek a király élete ellen, a két ifjút fő- és jószágvesztésre itélte. Mátyást megmentette zsenge kora, Hunyadi Lászlót március 16-án estefelé lefejezték a Szent György-terén…“
– Lefejezték? – kiáltotta a kisleány fölháborodva.
Jancsit láthatólag zavarba ejtette a váratlan és brutális befejezés. Ijedten kaparászott a könyv tábláján, hátha az a lap, amely a megnyugtató magyarázatot tartalmazza, valahogyan odaragadt, de bizony a históriának vége volt. Már csak két sor volt hátra:
„Hunyadi László holttestét 1458 tavaszán Gyulafehérvárott eltemették az apjáé mellé.“
– Vége? Mindennek vége? – kérdezte a kis leány.
A fiu nem tudott mit válaszolni. Az arca sápadt volt a fájdalmas csalódástól, a szemében pedig könycsepp csillogott. Bizonyára ez volt az első lovagtörténete, amelynek rossz volt a vége. Persze, a többit, amit eddigelé olvasott, költők írták, ezt az egyet maga az élet csinálta.
A kis leány sehogysem akart belenyugodni a kegyetlen megoldásba.
– Jancsi, hiszen a király megesküdött! Megesküdött, hogy nem bántja őket! Óh, ez nem szép történet…
Azt hiszem, ha V. László király szelleme hallhatta volna ezt a megjegyzést, ötszázötven esztendő mulva is elszégyelte volna magát a két gyermek előtt.
De akkor különös dolog történt.
– Még nincs vége, – mondta Jancsi, – figyelj, Mariska, hadd olvasom tovább.
Összeráncolt homlokkal hajolt a könyv fölé és elszántan olvasta:
„Azonban Hunyadi László nem halt meg igazán, mert akit lefejezett a hóhér a Szent György-téren, az nem László volt, hanem egy kóccal kitömött nagy bábu és a bábura ráadták a László ruháját, hogy a király azt higyje, hogy az a László és a bábu nyakában hólyag volt, piros festékkel, hogy piros legyen tőle a hóhér bárdja…“
Nagyszerü, – a nebuló meghamisítja a történelmet Mariska kedvéért! Világos, hogy amit gagyog, az rögtönzés…
„És amikor a hóhér levágta a hamis Hunyadi nyakát, akkor a király így szólt hozzá: „Hóhér, mutasd ide a bárdot!“ És amikor látta, hogy a bárd piros, azt hitte, hogy az a László vére és hogy László meghalt és azt mondta: „Jól van!“
A kis leánynak igen tetszhetett a Hunyadi történetének javított kiadása, mert boldogan fészkelődött a szénában és lelkesen szopogatta ujját. Lám, mondtam magamban, ez a fiu megértette a költő ősi hivatását. Mert mi volna a hivatása, ha nem az, hogy édes hazugságokkal szárítsa föl a könyeket, amelyeket a keserü valóság sajtol embertársai szemébe?
Hunyadi László történetének befejezése Jancsi szájában épp oly egyszerüen, mint megnyugtatóan alakult. László egy titkos földalatti folyosón át kimenekült a budai várból. Később visszatért ezer hű lovagja kiséretében és Jancsi állítása szerint valamennyien aranypáncélt viseltek és hattyuparipán ültek. Az esküszegő király „borzasztóan megijedt“ és térdenállva kért kegyelmet; épp úgy a cselszövő Garák és Ujlakiak is. Mivel a megbánásuk ezúttal őszinte volt, kegyelmet nyertek, aztán valamennyien boldog egyetértésben éltek…
Engem nagyon meglepett a Jancsi nagylelküsége, hogy megkegyelmezett a cselszövő uraknak. Mert bizony mondom, ha gyerekkoromban rám bízzák a Hunyadi-ház sorsának az intézését, habozás nélkül karóba huzatom Gara és Ujlaki uraimékat. És az is meglepett, hogy a fiu láthatólag maga is hitt a meséjében. Az arca sugárzott a boldogságtól, mintha valóban megmentett-e volna a fényes dalia életét. Megrészegült a tulajdon hazugságától, mint a fülemüle a maga dalától.
– Mit játszunk most? – kérdezte a kis leány.
– Hunyadi Lászlót. Te leszel a rab Hunyadi, én pedig az a jóbarátja, aki kiszabadítja a tömlöcből. Majd ásunk egy titkos folyosót a szénába, aztán megkötöm a két kezedet folyondárral…
Nagy lelkesedéssel nekiestek a szénának és túrni kezdték, fejjel beleásva magukat, mint a vakondok a földbe. De aztán egyszerre abba hagyták a munkájukat.
A bokrok között megcsendült egy hang.
– Jancsi!
Megismertem a háziasszony éles hangját. A gyerekek meg se mukkantak. Az asszony kilépett a tisztásra. Nyugodt léptekkel, közömbös arccal jött. Most láttam csak, hogy a termete, amelyet az asztalnál túlgömbölyünek ítéltem, még igen szép.
– Sejtettem, hogy megint együtt vagytok! Pedig megmondtam már, hogy a béresgyerekeknek nem szabad a kertbe lépniök.
Aztán szigoru arccal a kis leány felé fordult.
– Eredj haza, Mariska, az édesapád meg fog büntetni az engedetlenségedért.
Az erdei idillnek hirtelen vége lett; egy gonosz szellem megzavarta a tündérek táncát. Az elcsapott kis királynő, aki az imént még nagylelkü könyeket ontott Hunyadi László halála fölött, gyorsan, kacsázó léptekkel tipegett a számüzetésbe.
– Gyere Jancsi, – mondta az asszony, – meg kell csinálnod a francia gyakorlatot.
A fiu azonban nem engedelmeskedett. Sötéten bámult maga elé, aztán hirtelen átölelte az asszony derekát.
– Ugy-e, édesmama, nem szólsz a Mariska apjának? Az apja megveri, megveri a szíjjával! Igérd meg, hogy nem szólsz!
Szenvedélyesen, fuldokló hangon, kivörösödött arccal könyörgött.
– Az édesmama mindig megteszi azt, amit mond! – felelt az asszony.
Jancsi ekkor hosszában a szénába vágta magát és ott mozdulatlanul fekve maradt. Az anyja egy ideig borus arccal nézte, aztán lehajolt és szó nélkül az erős karjára kapta a fiút. Az pedig vitette magát a ház felé, mereven, mint egy cölöp.
Magam is a ház felé vettem utamat. Nagyon rosszkedvü voltam, mert bántott a gondolat, hogy az erdei királyné vékony kis teste ma még egy goromba béres nadrágszíjja alatt fog vonaglani.
Egész délután a birtokon kocsiztunk Sándor bácsival, bár nem volt ott semmi dolgunk. Az öreg mindenáron meg akarta mutatni a gazdaságát és én nem ellenkeztem, hogy az asszonyt egy időre megszabadítsam a társaságunktól. Szó, ami szó, valódi mintagazdaság volt. Sándor bácsi nem is fukarkodott az elismerésével.
Még világos volt, amikor az estebédet tálalták.
Csak hárman voltunk az asztalnál.
– Jancsi úrfi nem vacsorázik velünk? – kérdezte az öreg.
Az asszony elmosolyodott.
– Nem akar enni, – mondta.
– Ohó! Csodálkozott az öreg.
– Egy óra óta a díványon fekszik, lehunyt szemmel és nem válaszol semmiféle kérdésre.
– Csak nincs valami baja?
– Makacskodik, ennyi az egész. Az egyik béres leánya a tilalom ellenére bejött a parkba és én meghagytam az apjának, hogy büntesse meg az engedetlen gyermeket. Nem szeretem, ha a fiu a cselédgyerekekkel érintkezik…
– Azoktól kapják el a betegséget!
– Jancsi nagyon összebarátkozott a kis leánynyal és most duzzog velem…
Sándor bácsi elmélkedő ráncokba szedte a homlokát.
– És nem lehet leszoktatni az önfejüségéről? Mert ennek később nagy kárát vallhatná az életben!
(Eszembe jutott az öregnek Gyurka fia, aki kamaszkorában egyszer vasvillával ment az apjának, amikor az meg akarta verni a szekérlőcscsel… Igaz, hogy Gyurkából azért derék ember lett és ma az egész család büszkesége…)
A háziasszonyunk egész kis pedagógiai értekezést tartott.
– A testi fenyítést nem alkalmazhatom, de ha tehetném, akkor is ellenkeznék a nevelési elveimmel. Én a fiu értelmére akarok hatni. Azért bizonyos esetekben látszólag engedek a szeszélyének, de csak azért, hogy saját kárán okuljon. Ma, példának okáért, nem akar enni. Én tehát nem kényszerítem. Később azonban, ha megéhezett és vacsorát kér, azt mondom neki: Nincs már, a cselédek mindent megettek! Akkor be fogja látni, hogy jobban járt volna, ha engedelmeskedett volna az édesanyjának…
Nem is az, amit mondott, de az oktató hangja, amelyen beszélt és amelyet nőknél mindig gyűlöletesnek találok, dühbe hozott.
– Attól félek, – mondtam, – hogy Jancsi barátunk e pillanatban egy igen leverő tanulsággal gazdagodott.
– És miféle tanulság az? – kérdezte a háziasszony.
– Hogy nincs köszönet benne, ha az ember a szíve nemesebb sugallatát követi.
Sándor bácsi hangosan elnevette magát.
– Mit értesz te a gyerekneveléshez? Akkor beszélj, ha majd hat fiad lesz, mint nekem!
Az asszony nem méltatott arra, hogy vitába elegyedjék velem, hanem mosolyogva töltött bort a poharamba, amit eddig még egyszer sem tett.
A vacsora végén a fiu váratlanul megjelent az ebédlő ajtajában. A jobbik orcája lángolt, alkalmasint a hosszu fekvéstől.
– Nos, Jancsi, éhes vagy? – kérdezte mosolyogva az édesanyja.
A fiu megrázta a fejét, majd halkan mondta:
– Azért jöttem, hogy jóéjtszakát kívánjak az édesmamának.
– Jóéjtszakát, Jancsi!
A fiu egy pillanatig habozva állott az ajtóban, aztán egyszerre kitárta a két karját és egy szenvedélyes kiáltással az anyjához rohant, hogy átölelje és megcsókolja. Valami fölséges, állati erő volt ebben a kitörésben. Látszott rajta, hogy rajongva szereti az édesanyját.
Az asszony szeliden, de erős kézzel eltolta magától.
– Nem úgy, fiam! Először kérj bocsánatot, aztán megcsókollak!
Jancsi azonban nem kért bocsánatot. Sarkon fordult és kisietett a szobából. A szomszéd szobában dühös toporzékolással elkiáltotta magát:
– Szíjjal verték meg!
Arra a szelid és szilárd mozdulatra, amelylyel az asszony eltávolította magától a szenvedélytől izzó fiút, önkéntelenül az ebédlő falán függő arcképre tekintettem… Vajjon a megboldogultat nem egy ilyen mozdulat késztette arra, hogy Nervibe utazzék?
Az asszonyra tekintettem s nem kis meglepetésemre észrevettem, hogy a szeme könyes. Biztosra vettem, hogy most mindjárt fölugrik az asztaltól és utána szalad a hóbortos gyereknek, de ő erőt vett magán, és ülve maradt. Alkalmasint akkor is könyezett és akkor is erőt vett magán, amikor a hóbortos ura odalenn, a tengerparton epedve várta…
– Önöknek ugyancsak kijut nálunk a családi jelenetekből, – mondta a háziasszony a meghatottságtól kissé fátyolos hangon.
Hosszu szünet után újból megszólalt, ezúttal megint éles csengése volt a hangjának:
– A fiu az ő csapongó és szenvedélyes lelkületével gyakran zavarba ejt és lefegyverez. De bármilyen nehezemre esik is, azért egy pillanatra sem tágítok a nevelési elveimtől. Tudom, hogy egyszer meg fogja nekem köszönni.
– Mindig beváltak a nagyságos asszony elvei? – kérdeztem.
A következő pillanatban már megbántam az arcátlan kérdésemet…
Az asszony a falon függő képre tekintett, aztán egy méltóságos és komoly pillantást vetett reám. Láthatólag megérezte már bennem az ellenséget. Nem haragudott már reám, de csodálkozott rajtam. Ő tudta magáról, hogy kötelességtudó, eszes és nemeslelkü asszony és azt is tudta, hogy az egész világ ilyennek tartja. Hogy akadt egy jelentéktelen ember, aki félnapi ismeretség után másképp látszott vélekedni, azt ő legfölebb furcsának találhatta.
A kellemetlen együttlétet megzavarta a szobaleány. Félig mosolygó, félig ijedt arccal jelentette, hogy Jancsi úrfi nincs sehol a kastélyban. A háziasszony tüstént fölkelt a helyéről, de azért nem ijedt meg nagyon.
– Keressék meg! Keressenek a cselédházak tájékán!
Félóra mulva hazahozták a fiút.
Tényleg a cselédházak tájékán volt. Egy szalmarakáson feküdt és csendesen sírt. Féltucat, farkát csóváló komondor állotta körül.
II.
Korán reggel Karánvárra utaztunk, ahol Sándor bácsinak valami hivatalos elfoglaltsága volt. Nekem nem volt ott semmi dolgom, én csak azért kötöttem hozzá magamat az öreghez, mivel fölültem egy rossz ötletemnek: hogy tanulmányozni fogom a vidéket. Abban állapodtunk meg, hogy délben visszatérünk a kastélyba, rövidesen megebédelünk és estig visszatérünk oda, ahonnan jöttünk.
A mezővárosból csak igen szerény benyomásokat hoztam magammal. Egy rettenetes emberi ábrázatra emlékszem, amely a kávéház ablakából nézett ki. Rezes arc volt, amely csupa táskából volt szerkesztve. A szeme alatt egész táskasor, a tokája is csupa táska. Fehér papirszipkából szivarozott és gonoszul, gőgösen, mint egy sütkérező óriás hüllő nézett reánk.
A másik kép, amit magammal hoztam, a Hörömpöly István férfiszabó-üzlete. A kocsis éppen a bolt előtt vette észre, hogy elvesztette a pipáját és mialatt azt az út porából előkaparta, megadással fogadván Sándor bácsi bősz szitkait, én benéztem a boltba. Ember nem volt odabenn, de a sárga asztalon egy legyektől feketélő, enyves ujság feküdt, a falon pedig divatkép diszelgett, amely pirosfrakkos rókavadászokat ábrázolt. Olyan szomoru és sivár volt a kis szabó-bolt, hogy majdnem sírva fakadtam.
Térjünk vissza a kastélyba.
Amikor délfelé a nagy park alá értünk, összetalálkoztunk a karánvári orvosdoktorral.
– Jézusom, csak nincs valami baja az asszonynak? – ijedezett Sándor bácsi.
A doktor megállította a kocsiját.
– A kis Jancsit baleset érte… Kitörte a kulcs-csontját… De azért nincs semmi veszedelem… Egy hét mulva rendben lesz… Délután megint kijövök, de most sietnem kell… Hanem mondhatom, az asszony nagyszerüen viselkedett! Páratlan asszony!
Azzal már tovább sietett.
– Szegény asszony, mennyi baj is éri, – elmélkedett Sándor bácsi.
Elhatároztuk, hogy nem ebédelünk a kastélyban, – azoknak ott most egyéb dolguk akad, mint vendégeket traktálni, – azért nem is fogattuk ki a lovakat. Éppen csak benézünk hogy mi van a gyerekkel, aztán útra kelünk.
Az asszony kijött a kocsirobogásra a betegszobából.
– Alszik! – mondta.
Nyugodtnak látszott, csak a szeme volt vörös a sírástól.
– De hogy esett a baj? – tudakozódott Sándor bácsi.
– Kiugrott az ablakon…
Az asszony leültetett bennünket és körülményesen elmondta a baleset részleteit.
– Ma reggel erős főfájással ébredtem föl és azért ágyban akartam maradni… A fiu, miután megreggelizett, erővel be akart jönni a szobámba… Én azonban kiadtam a parancsot, hogy ne eresszék be hozzám. Meg akartam büntetni a tegnapi engedetlenségeért és azt üzentem neki, hogy a viselkedésével beteggé tett és hogy nem is akarom látni. Erre az ő szokott szenvedélyes modorában az ajtómat kezdte döngetni, a cselédek pedig, hogy nyugalmat szerezzenek nekem, bevitték a szobájába és rázárták az ajtót… Akkor kiugrott az ablakon s megtörtént a baj… Amikor félájultan behozták a szegényt, nem törődött a saját fájdalmával, hanem egyre azt kérdezte, hogy mi van az édesmamával…
Az asszony elhallgatott és fölszárította a könyeit. Nekem pedig – az ég tudná hogyan – eszembe jutott Mózes törvénykönyvének egyik sora: „Ne főzd meg a gödölyét az édesanyja tejében.“ Bizony ez a szegény gödölye abban fő.
A háziasszonyon valami keserü ellágyulás vett erőt.
– Mennyi gond, mennyi veszedelem! Mivel érdemlem meg ezt én, aki mindig csak a kötelességemet teljesítem!
– Talán jó volna, ha a fiút valami internátusba adná? – vetettem közbe.
– Isten ments! – tiltakozott az asszony. – Vele senkise tud bánni, csak én…
Az ajtóban megjelent a szobaleány.
– Az úrfi fölébredt és a nagyságos asszony után kérdezősködik…
– Megyek! De előbb megmosom a szememet… Nem szabad látnia, hogy sirtam… Ezt elvből nem akarom…
Sándor bácsi lelkesen csókolt kezet az asszonynak. Valami nagyot akart mondani, de meghatottsága a torkán forrasztotta a szót. Ennyit mégis kinyögött:
– Bátor asszony! Nagy asszony!
A kocsi rázása nem akadályozta meg Sándor bácsit abban, hogy tüstént el ne aludjon, a szivarral szájában.
Én nem aludtam, hanem arra az emberre gondoltam, aki Nerviben agyonlőtte magát… Hej, szegény ismeretlen barátom, ugy-e neked is voltak vakmerő és fantasztikus álmaid, mint az irokézekkel csatázó Jancsinak, amelyeket az asszony hazugságoknak nevezett? Ugy-e, neked is voltak ideáljaid, amelyeket az asszony kiüldözött a szívemből, miként kikergette a parkjából a kis liliomos királynőt? És téged is megszégyenített az erényével, dühbe hozott az elveivel és kétségbeejtett a következetességével?
A kocsi nagyot zökkent egy kövön és Sándor bácsi fölébredt. Minden bevezetés nélkül – mintha csak tudta volna, hogy mi jár az eszembe – így szólt az öreg: