Naca
Szegény Nacám, a neved ugyan nem nagyon szép, de magad bájos vagy, aminőnek a gyerekek őrző angyalát szoktuk képzelni. De nemcsak bájos leány vagy, Naca, hanem egyéb is: okos, dolgos, szerény és becsületes vagy. Volt ezelőtt még egy tulajdonságod, amelyért kiválóan kedveltünk: jókedvü voltál, örökké jókedvü, miként az erdei madár. Munkás és okos ugyan most is vagy, de a jókedvedet egy idő óta szelid szomoruság váltotta föl. Úgy találom, hogy illik ez a csepp érzelgősség a vidéki doktorkisasszonyhoz, mint a hársfaillat a holdas éjszakához. És okát is tudom a múló bánatodnak.
Sátory gróf, – azért ne pirulj, Naca! – Sátory gróf, miután hazajött a fürdőből, napokon át egyebet se tett, mint hosszu léptekkel, hajadon fővel sétált a kastélya alatt elhúzódó nyárfasorban. Szomoru őszi kép volt, a komoly arcu, nyugalmát nem lelő fiatalember, az üres fasorban, amelynek csendjét károgó varjuk zavarták csak. Egyszerre aztán hirtelen megállott a poros úton és reménytelenül tekintett végig a tarlók egyformaságán!
Ekkor olyan félelmetes érzése támadt, mintha bepillantást nyert volna a sors könyvébe. Abban az van megírva, hogy ő meg fog bolondulni.
Később a régi kastély hátsó udvarán találta magát. Az udvar óriás nagy, komor és puszta. A kövezet gránitkockái közül kiserkent a fű, a potrohos rácsu ablakok hosszu sorai pedig némán bámulják a magános embert. Rajta kivül senki se volt az udvaron, pedig sokért nem adta volna, ha legalább egy veréb csiripelése zavarta volna meg a csendet. Mit kezdjen most? Hová bujdosson a végzete elől?
Most megrázkódott az egész valója: dörgést hallott, mély és irtató erejü, bősz menydörgést, amely úgy hangzott, mint az ugrásra készülő óriás fenevad morgása. Odafönn, a sápadt égen, száz torony magasságában, fehéren világító, vajudó felhők torlódtak össze. Nem is felhők, hanem fantasztikus jéghegyek, ezermázsás jégtáblák, malomkőnyi kristályok, amelyeket az északi vihar alkalmasint a poláris tengerből ragadott föl és sodort ide. Irtóztató súlyukkal és fagyos lehelletükkel könnyen lebegtek a síkság fölött s amint egymást horzsolva összetorlódtak, vészes búgást hallattak. Lenn a síkságon rémült csend volt. A park fáinak mintha ijedtükben égnek meredt volna minden águk, a bokrok pedig mozdulatlanul lapultak a földre. Az egész természet visszafojtotta a lélegzetét. Aztán egyszerre a szélrózsa minden irányából imaszerü, egyhangu morgás hallatszott, százezer kétségbeesetten könyörgő, esze nélkül hadaró élőlénynek a hangzavara. Talán a föld népe könyörgött a viharok urához? Vagy az erdei fák, a bokrok és fűvek nyelvét oldotta meg a halál félelme?
– Ez az őrület! Ez az! – mondta Sátory magában.
A szobájában találta magát. Egy idegen alak állott előtte, – nem idegen: az inasa volt… Levelet tett az asztalra.
– Most hozták a postáról…
– Elvonult a vihar? – kérdezte a gróf.
– Vihar? – csodálkozott az inas. – Szép napos idő van odakünn…
– Jól van! Elmehetsz!
Szégyelte magát és félt, hogy felösmerik benne a bolondot. Azért közömbös arccal – amelyen azonban a hideg verejték gyöngyözött – a szemére nyomta az üvegét és gépiesen a kezébe vette a levelet.
Mire való a gondosan összehajtogatott, címeres papírlap? És az egymásba fonódó, fekete betüsereg? Miért is közlik az emberek egymással a gondolataikat? Nem feltünő, hogy kedvet éreznek ilyen hiábavalósághoz, amikor azzal úgy sem segíthetnek a titkos nyomoruságukon? Nem csodálatos, hogy egyáltalában kedvet éreznének valamihez?
– La belle Yvette, – mormogta a gróf, miközben a levelet nézte.
Ez a név, amint kiejtette a száján, különös képet varázsolt a szeme elé. Előbb egy fehér bőrből készült, keskeny női cipőt látott, amely a tengeri fürdő homokjában járt. Hófehér bőrből készült, lakkorru cipőcske, valamelyik párisi mester remeke. Azután a vékony, bokán feszülő, fekete selyemharisnya, mely körül habos csipkeszoknya hullámzott.
– La belle Yvette!
Eldobta a levelet, anélkül, hogy fölbontotta volna. Mi köze hozzá annak a nőnek? Mi köze egyáltalában az egyik embernek a másikhoz?
Még valami jutott eszébe: Yvette is bolond! A haja, a tekintete, az egész viselkedése arra vall… Vagy bolond minden ember? Úgy kell lenni, hogy vannak öntudatlan és vannak őrültségük tudatára ébredt bolondok. Az öntudatlanok a boldogok, – a többieket elpusztítja öntudatuk… Azaz megálljunk! Kicsoda boldog? Mi az: boldogság? Semmi! Nincs boldogság. Nincs semmi.
A gróf az ablakhoz lépett s kinézett a tarlókra. Már alkonyodott; az égboltozat vérvörös fényben úszott. Egyszerre rettenetes félelem fogta el: félt a közeledő éjszakától. Ha a sötétség itt éri, a termek magányában, akkor bekövetkezik a katasztrófa. Ellenállhatatlan vágya támad majd, hogy kiáltozzon a sötétségben és állati üvöltésével halálra rémítse a cselédeket.
Ez a gondolata, amelytől nem tudott többé szabadulni, tűrhetetlenné tette neki a szobában való tartózkodást. Észrevétlenül elhagyta a kastélyt és nyugtalan léptekkel bolyongani kezdett az alkonyba borult mezőn. A kutyák fölhangzó ugatásától vette csak észre, hogy a faluba tévedt.
És akkor történt, Naca, hogy megállott a ti házatok előtt.
Megállott az alacsony ablak alatt és betekintett a kivilágított szobába. Odabenn, a nappaliban, amely nektek ebédlőtök is, ott ült már a három örökké éhes fiu, türelmetlenül, csillogó szemmel, mint a zsákmányt leső három farkaskölyök. Te előttük állottál, Naca, fekete háziruhádban, amelyet édesanyád halála óta mindig viselsz és kenyeret szeltél nekik. A három fiu tekintete élesen ellenőrzött, hogy vajjon egyforma mértékkel mérsz-e nekik s te megértetted a tekintetüket és elmosolyodtál. A szobában mélységes csend volt, csak a kakukóra ketyegett a hófehér falon, a függőlámpa pedig szelid fényt árasztott üde, fiatal alakodra.
Ekkor megnyílt az ajtó, Sátory gróf megjelent a küszöbön. Az éjszakában egyedül bolyongót ellenállhatatlan erővel vonzotta be a nyugodt lámpafény.
– A méltóságos úr! – mondtad nagy meglepetésedben, miközben a kenyeret az asztalra tetted és kötényedbe törülted a két kezedet.
– Itthon van a doktor úr? – kérdezte a gróf.
– Nincs itthon; Létára utazott egy betegéhez… De azt hiszem, itt lesz félóra mulva s akkor rögtön felküldöm a kastélyba…
Nem, a gróf nem akart visszamenni a kastélyba… Egyedül nem!
– Megvárom itt, ha megengedi…
Széket hoztál neki, de aztán megint éhes testvéreiddel kellett foglalkoznod. Két jókora köcsög aludttejet kaptak, meg egy-egy karéj kenyeret. És miközben kanalukkal csörömpölve költötték el est-ebédüket, némán és szakadatlanul a szokatlan vendégre meresztették tágra nyitott szemüket. Te pedig derült nyugalommal jártál-keltél a szobában, Naca, a gyerekekről gondoskodtál és mosolyogva válaszoltál a vendég kérdéseire.
A derült nyugalmadnak pedig valami sugalló ereje lehet, Naca, mert a gróf lelke lassankint csöndesedni kezdett. Figyelmesen szemügyre vett, aztán a ködön áttörő verőfényként, valami halvány reménység, egy megnyugtató sejtelem kezdett a lelkében derengeni: óh igen, van még egészség és tisztaság a világon. Sőt úgy lehet, hogy boldogság is van, mert van megnyugvás.
Mint a tisztaságnak, az egészségnek és nyugalomnak bájos megtestesülése állottál előtte, Naca, te, aki kristálytiszta lelkeddel oly kevéssé hasonlítasz amaz Yvette-hez, a fáradt lelkü, szeszélyes elméjü és örökké nyugtalan Yvette-hez.
Az édesatyád aztán megérkezett s te, Naca, miután meggyujtottad a rendelőszoba lámpáját, egy résztvevő, aggódó és bátorító tekintetet vetve a gróf halvány arcára, magukra hagytad a férfiakat. Félórai vizsgálódás és faggatás után a doktor tisztában volt a bajjal.
– És mennyi cigarettát szí el napjában?
– Elég sokat. Mostanában a dohányzás az egyetlen szórakozásom. Azt hiszem, elszívok ötvenet-hatvanat is egy nap, de meglehet, hogy egész skatulyára valót…
– Megvan a baj: egy kis nikotin-mérgezés… Ha abbahagyja a dohányzást, nem lesz több idegriadalma…
Amikor megösmerte a baját, tulajdonképpen már egészséges is volt a gróf. Csak előbbi félelmének kellemetlen emléke nyomta még a lelkét.
Egy hétig aztán rendesen eljárt a doktor házába s a veled való barátkozás, Naca, többet gyógyított rajta, mint az édesatyád tudománya. Amolyan szellemi Kneipp-kúra volt ez a grófnak, visszatérés az egyszerü lelki élethez. Szüksége volt egyszerü és egészséges lényed sugalló hatására s azért készségesen beleilleszkedett mindennapi életed szűk körébe. A kiskertedben járt-kelt veled és szemlét tartott a csibéid fölött. Néha elkísért a konyhába és az édesatyád hangosan elnevette magát, amikor a grófot a galambduc létráján látta. Te pedig meleg, szinte anyai gyöngédséget éreztél iránta, Naca, aminőt csak az igazi nő érez a férfi iránt, aki áldozatot követel tőle. Mert az a különbség az igazi nő és az asszony torzképe között, Naca és Yvette között, hogy az első hasznára kíván lenni a férfinak, az utóbbi pedig hasznot akar tőle. A férfi pedig megsejti ezt a különbséget és önző lelke megtalálja az igazit, ha szüksége van rá…
Egy hét elmult és a gróf egyszer, ebéd után, ásítva állott a kastélya erkélyén.
– Tulajdonképpen átkozottul unalmas ez a fészek…
Bement a szobájába és miközben íróasztalán a hírlapok között keresgélt, megtalálta Yvette levelét, amely már egy hete ott feküdt felbontatlanul.
– Nini, meg is feledkeztem a szép Yvette leveléről!
Felbontotta és növekedő érdeklődéssel olvasta végig.
A levél épp oly elmés volt, mint szemtelen. Gúnyos, de kecses formában valóságos kihívás, – a kacér küzdelmekben járatos asszony finom cselvágása, hogy támadásra ösztönözze ellenfelét. És hogy ingerlővé tegye ránézve a párbajt, előre sejteti a saját gyöngeségét.
A levélpapir illatos volt és Sátory, amint mohón szívta föl a finom és különös illatot, megint meglepő közvetlenségében maga előtt látta Yvette-t. Mily ragyogó volt, mily érdekes, mily kitanulhatatlan és ingerlő Párist…
Másnap csomagoltatott.
– Megyünk Párisba, – mondta az inasának. – Elég volt már a faluzásból…
A betegségére úgy emlékezett vissza, mint egy nagyon jelentéktelen epizódra. És a doktor-kisasszonyra, a georginás kiskertre, a tejes köcsögre és a csibékre is úgy emlékezett vissza, mint holmi nagyon kedves és nagyon jelentéktelen apróságokra,
Azóta, hogy ez megtörtént, elhagyott a jó kedved, Naca. Az emberek, a szomszédok és jóbarátok, összesúgtak és összenevettek. No nézd, talán bizony méltóságos asszony akart lenni a kis Naca?
Dehogy akartál! Én tudom, hogy álmodban sem bántott a nagyravágyás soha. Hát mit is akartál tulajdonképpen? Hasznára akartál lenni, fáradni és gondoskodni szerettél volna érte, nélkülözhetetlen szerettél volna neki lenni, amilyen nélkülözhetetlen vagy édesapádnak és elárvult testvéreidnek, akiktől se jutalmat, se hálát nem vársz. A grófnak azonban most már nincs rád szüksége, Naca, és te azért kissé szégyeled magadat – de ez a kis szomoruságod, a szégyenérzeted, hogy ötödik kerék voltál valakinek a szekerén, el fog mulni, miképp elmulik minden a világon.