A házibarát
Tóth és a háziasszony már jó félóráig beszélgettek együtt, amikor az asszony végül szeliden kivallotta, hogy miért hivatta magához.
Azt kivánta tőle, hogy beszéljen néhány jó szót az urával. Úgy mondta: néhány jó szót! Nem vehette nagyon komolyan az egész dolgot, mert úgy képzelte, hogy szóbeszéddel még el lehet igazítani.
Tóthot ez a föltevés dühbe hozta. A vér az arcába szökött…
– Az ördögbe is, asszonyom, hát mit képzel? A férjét megcsalni nem olyan gyerekség. Ha az én feleségem tenne velem ilyet – eh, én megfojtanám!
Az asszony nem szólt semmit, csak mereven nézett a szemébe. Szép, csudálatosan beszédes szeme volt; világosszürke, tiszta és becsületes.
Oly szeliden tudott nézni, oly megindító ostobasággal, mintha azt akarná mondani: Rosszat tettem? Hát miért nem vigyáztatok reám jobban?
Tóth a kalapja után nyúlt és fölemelkedett.
– Az az úr különben meg fogja kapni a magáét. Holnap áll a férje pisztolya elé… Hogy magával mit szándékozik tenni az ura, azt nem tudom. Én azonban megfojtanám.
– Hát tegye meg! – szólt egyszerüen az asszony.
Tóth vállat vont.
– Maga, hál’Istennek, nem az én feleségem és így – jó estét!
Amikor az előszoba ajtajából még egyszer visszafordult, ott látta az asszonyt, az ajtófának dőlve, fölemelt karjával a sötét függönyt fogva.
Tóth urat nagyon leverte az asszony botlása. Sajnálta az urát, a szegény Csonka Gyulát és sajnálta magát, mert úgy érezte, hogy őt is fájdalmas csalódás érte. Két év óta rendes vendége volt a Csonka-háznak, ahol második otthonra talált. Holmi pót-otthonra, amelynek előszobájában, felöltőjével és sárcipőjével együtt, lerakta tisztátalan gondolatait is. Jól esett neki a háziasszony bájos bizalmaskodását élvezni és fölötte szeretett a fiatal házastárs apró-cseprő kérdéseibe avatkozni. És ez a kandalló-költészet most egyszerre érthetetlen módon véget ért. Sem a megcsalt férj, sem a házibarát nem tudta megérteni a dolgot, de lehet, hogy a szép bűnös maga sem értette.
Másnap megtörtént a párbaj. Tulajdonképpen Tóth kényszerítette rá a férjet, hogy verekedjék.
– Ezzel tartozol magadnak, de nekünk is, akik jó barátaid vagyunk…
A szegény megcsalt férj nagyon ügyetlenül viselkedett. Pisztolylyal a kezében összegazemberezte az ellenfelét és golyót kapott a csípőjébe. Ez ugyan a megcsalt férjek rendes sorsa, de Tóth mégis szerette volna, ha ezúttal kivételesen a csábítót lövik keresztül.
A csábító! Vagy tizenöt évvel idősebb lehetett a férjnél. Vörhenyes, rövidre nyírt szakállt viselt és külsejére nézve semmiben sem különbözött valamelyik vidéki lókupectől. Egyébként gróf volt és óriás vagyon ura, de köztudomás szerint fukar, akár egy uzsorás.
Csonkáékkal úgy került össze, hogy ármentesítési terveket készíttetett a mérnökkel. A munkáért ugyan nem fizette meg Csonkát, hanem azzal kárpótolta, hogy néhanapján nála ebédelt és udvarolgatott az asszonynak. Nem lehet tagadni, hogy ezt az udvarlást mindenki szívesen látta: a férj is, az asszony is, még a házibarát is. Az asszony boldog volt, hogy a barátnői irígykednek reá, a két férfi pedig boldog volt, hogy a gróffal valami barátság félébe keveredhetett. És talán éppen a hiuság tette lehetségessé az elképzelhetetlen dolgot.
Nem értem, hogy történhetett! Nem értem! Így sóhajtozott Csonka Gyula még akkor is, amikor Tóth karjára támaszkodva, mint gyógyuló beteg bicegett föl-alá a kórház kertjében. A sebláza elmaradt, most már más láz vette elő: újra visszakivánta az asszonyt. Tóth egyszer rajtakapta, amikor éppen Margit egyik zsebkendőjével babrált.
– Azt hiszem, elhamarkodtam a dolgot, – mondta Csonka bánatosan. – Igaz, hogy nagyot vétett ellenem, de hiszen még félig gyermek volt… Egészen gyermek volt! És most világnak kergettem, mint egy rossz cselédet…
A házibarát megszeppent.
– Gyula, ne bomolj! Arra az asszonyra nem szabad gondolnod. Ezzel tartozol magadnak és barátaidnak is…
Csonka kiheverte ezt a betegséget is. Annyira kiheverte, hogy félév után újra megházasodott. Nem tudott sokáig asszony nélkül meglenni, ő férjnek született. Ezúttal megtalálta azt, akire szüksége volt: a női nyárspolgárt. Elvett valami alamuszi vidéki kisasszonyt, akiből idővel nagyon önérzetes, keménykezü menyecske lett, a cselédek réme.
Csonka most már nyugodtan alhatott; az új asszony sokkal hidegebb és önteltebb volt, semhogy rossz asszony lehetett volna belőle.
Tóth egypár eredménytelen kisérlet után lemondott a reményről, hogy barátja új fészkében új pót-otthonra találjon. Rajta múlt, meg az új asszonyon. Nem tudtak egymással megbarátkozni, sehogy sem. Csonka azonban fülig úszott a boldogságban.
– Hej öregem, – mondta egy véletlen találkozás alkalmából, mert most már csak véletlenül találkoztak, – ha el nem veszem ezt az asszonyt, meghaltam volna anélkül, hogy megismertem volna, mi a tisztességes asszony. Most látom csak, hogy milyen cudar volt a régi! A megtestesített hazugság volt. Minden szava hazugság volt, azt hiszem, még tévedésből sem mondott soha igazat…
A házibarát kedvetlenül vállat vont.
– Jobb szeretem, ha nem beszélünk erről, – mondta szárazon.
Azzal otthagyta barátját, akit aztán jó sokáig nem látott. Egyedül élte tovább legényéletét, amelyet utóbbi időben sivárabbnak talált, mint valaha.
Egy nap aztán véletlenül összetalálkozott megint a szép bűnössel. Úgy esett, hogy egész délután künn kóborolt a szigeten. Egész délután jókedvében volt, alkonyatkor azonban, midőn a nyárfák megnyúló árnyéka elnyelte a verőfényt, megint erőt vett rajta a levertsége. Kalappal a kezében végigsétált a sötét alagúton, amelyet a lehajló lomb alkotott a feje fölött. A cserjésből tavaszi pára emelkedett föl, amely rejtelmes vágyakkal töltötte el a szívét és forrongásba hozta vérét. Egyszerre szomorunak találta a magányt és nyomasztónak a csendet és megint emberek után kivánkozott. Az embereket megtalálta a felső vendéglő előtt.
És amint ott ült, asztalára könyökölve, elhagyottan a lármás sokaság között, váratlanul, mint egy tünemény, megjelent előtte Margit; fölemelt fővel, könnyü mosolylyal az ajkán, a világos nyári ruháját kecsesen összefogva, jött föl a veranda lépcsőjén.
Két év óta, amióta eltünt a fővárosból, kissé megváltozott. A termete mintha megnyúlt volna, bár vállban megtelt. A tekintete azonban most is olyan gyermekesen nyilt és becsületes volt, mint annak előtte.
– Jó estét, asszonyom!
– Jó estét, Tóth!
Mindaketten zavarban voltak. Tóth egy ösztönszerü mozdulatot tett a kezével, erre aztán Margit odanyujtotta neki a keztyüs kezét.
– Maga most itt van? – kérdezte Tóth.
– Itt lakunk, a szegény édesanyámmal… Szegény anyám, nagyon beteg… Egész délután ápoltam, most elküldött a friss levegőre, meg vacsorázni… Hanem nem tudom, találok-e üres asztalt…
Tóth a saját asztalára nézett és az asszony odaült. Csak mikor elhelyezkedett, kérdezte zavart mosolylyal: Szabad? Aztán, hogy palástolja zavarát, nagy buzgóan az étlap tanulmányozásába merült, amelyet a pincér tett eléje. Félhangon olvasta az ételeket, de láthatólag nem tudta, hogy mit olvas. Az arcát pedig rózsásra festette az izgalom. Amikor a pincér elment, Margit arca egyszerre elborult.
– Ugy-e nem kellett volna ideülnöm?
– De miért ne? Hiszen ez a legtermészetesebb dolog a világon…
– Igazán? Akkor jól van.
Valamit evett, aztán már megnyugodott.
– Mit csinál ő? – kérdezte egyszerre. – Hallom, megházasodott… Boldog legalább?
– Óh igen, boldog a maga módja szerint, – mondta Tóth elnéző mosolylyal.
Ugyanaz az elnéző mosoly most megjelent a Margit ajkán is.
– Örülök, hogy hozzávaló asszonyra talált… Mert jó ember, ugy-e? Hanem mi ketten nem illettünk össze… Ugy-e nem?
– Nem, maguk sehogysem illettek össze…
A pincér salátát hozott Tóthnak és az asszony kivette a kezéből a tálat. Ecetet, porcukrot és mustárt kért.
– Majd elkészítem, ahogy maga szereti, Szabad?
Tóth hátradőlt a széken és figyelmesen nézte az asszony kezét, amelyen egy türkizes gyűrű csillogott. Mindig nagyon szerette ezt a szép, fehér kezet és most olyan figyelmesen és hosszan nézte, mintha kárpótolni akarná magát a kétévi mulasztásért. Valami puha kecsesség jellemzi minden mozdulatát, akár fölvesz, akár letesz valamit, az olyan, mintha megsímogatná, szinte csodálatos, hogy a villák és tálak nem reszketnek meg a nagy gyönyörűségtől. Nemcsak a keze, az egész asszony olyan lágy, behízelgő, símogató. A hangja is, a nézése is, a mosolya is. Igazi nő. Vannak, akik szebbek, elmésebbek és jellemesebbek nála, – de mennyien vannak! Éva varázsa azonban egyikben sincs meg olyan nagy mértékben, mint éppen ő benne. A finom illat, amely a csipkegallérjából árad, olyan hatással van a férfira, mint az erdei ózon. Megifjítja. A villamos lámpák most fényesebben ragyognak mint az imént, a zene édesebben szól, még az emberek is, akik a szomszéd asztalnál ülnek, most érdekesebbek és rokonszenvesebbek, mint az imént.
– Most indulnom kell, – mondja Tóth.
– Elkisérem a hajóig… Szabad?
A hajó azonban csak félóra mulva indul, addig ráérnek még járkálni. Amikor a sötét fasorba értek, mindaketten elhallgattak. Az asszony megállott, lehajtotta a fejét és az ernyőjét rátette a cipője hegyére.
Most arról a dologról fog beszélni, – gondolta Tóth. – Bár ne beszélne arról!
Margit pedig egész halkan így szólt:
– Nem szerettem az uramat soha. Nem gyűlöltem, de nem is szerettem… Néha meg is sajnáltam a szegény embert… Mindig egy dolog járt az eszemben: jó volna, ha más volna az uram, Csonka pedig a barátom… Annyit gondolkoztam ezen, hogy néha el is tudtam magammal hitetni, hogy úgy van… Hanem képtelenség volt! Az, akire gondoltam és akiről beszélek, nem akart megérteni… Egy nap meggyűlöltem mindent, meg magamat és a férfiakat és meg akartam halni… Meghalni gyáva voltam és eszembe jutott, hogy máskép is véget vethetek a komédiának… Egy gazdag vén mágnás szeretője leszek… Erre már leánykoromban is gondoltam. Nem tudom, honnan vettem ezt, – olvastam, vagy hallottam? – már iskolásleánykoromban is gondoltam: ha nem lesz úgy, ahogy akarom, akkor egy gazdag vén mágnás szeretője leszek. És nagyon rossz leszek.
Tóth haragosan a szavába vágott.
– Hallgasson!
– És nem is az uramat akartam megcsalni. – Óh nem – vele nem is törődtem – hanem a másikkal! Ugy-e utálatos vagyok? És mégis – lássa – most azt tehetném, amit akarok, de nincs egyéb kívánságom, mint meghalni.
A part felől panaszos harangszó hallatszott.
– Most megy a hajó!
Kezet fogtak.
– Nem fog többet kijönni, ugy-e?
– De igen. Egyszer még kinézek ide.
– Mikor jön?
– Majd ha ráérek…
– Holnap nem ér rá?
– Nincs semmi dolgom…
– Kijön holnap?
– Kijövök este.
– Délben jőjjön! Olyan rossz várni, mindig csak várni!
A finom keze ott vergődött egy pillanatig még a Tóth kezében, aztán elváltak.
Tóth kiment másnap délben, harmadnap is kiment, a reggeli hajóval, aztán mindennap künn volt…
Egy hónap mulva Csonka Gyula valami kerülő úton megtudta, hogy Tóth el akarja venni az ő elvált feleségét. Fölsietett a barátja lakására.
– Milyen alávalók az emberek! Azt beszélik, hogy feleségül akarod venni a cudart…
Tóth élesen mérte végig a barátját.